Mit tegyünk, hogy ne épüljön fel egy új berlini fal, amely végighúzódna Oroszország, Belorusszia, Ukrajna nyugati határán, és leválasztaná Európa déli fertályát – Erdélytől a Vajdaságon át egész az Adriáig? Lehet komoly feleletet adni a kérdésre, ahogy az Európai Kulturális Alapítvány teszi, de sűrítve, művészi alkotásban is kereshető a válasz, például a bolgár Adela Pejeva Kié ez a dal? című kitűnő dokumentumfilmjében.

A FILM. Hatan üldögélnek egy isztambuli kocsmában. Egy szerb, egy montenegrói, egy macedón, egy török és két bolgár. Saslik, bor. Kedélyes a hangulat. Hirtelen feszültség támad. A török énekesnő előad egy zeneszámot, nyilvánvalóan keleti a dallam, a szöveg pedig egy anatóliai lányról szól, és minden vendég saját nemzeti kincsének tekinti a dalt. Valaki megint elorzott a másiktól egy darabka hagyományt?

A SZEMINÁRIUM. Az amszterdami Theater Instituutban összegyűlik harminc ember. Többségük a Balkánról érkezett. A közép-európaiak mindjárt belépnek az Unióba. A bolgárok és a románok kénytelenek még várni egy keveset. Az albánok, a montenegróiak, a szerbek, a bosnyákok és a macedónok talán az idők végezetéig várakozhatnak. Az előadások enyhe unalmat árasztanak, nagy az érzelmi töltet, és sok hasznos, magánjellegű találkozásra kerül sor.
Az Európai Kulturális Alapítvány (amelyet 1954-ben alapított Denis de Rougemont svájci filozófus, első elnöke Robert Schuman volt, és jelenleg Margit holland hercegnő a védnöke) hosszú évek óta a kultúra segítségével próbálja lerombolni az Európát kettéosztó falakat. Az igazi berlini fal esetében sikeres volt ez a törekvés, mert az Alapítvány az együttműködést alapozta meg Nyugat- és Közép-Európa között, míg a mi térfelünkön ennek útját állta a titkosrendőrség. De megvalósul-e ugyanez az új fal esetében?

A FILM. Pejeva nyomozni kezd a dal eredete után. Egy török rendező tudja, hogy török dal. Tudja, mert a hatvanas években filmet forgatott az egykori sztárénekessel, Zeki Murennel. Ez volt Muren utolsó filmje, és halála előtt a sztár odaadta egyik kazettáját a rendezőnek. Most elindítja a szalagot. Az ismert dallamhoz érzelgős szöveg csatlakozik: „Ne legyenek falevelek / sem felhők az égen / csak te jöjj, szép leány / csak te kellesz nékem”.
A falon a hatvanas évekből maradt plakát, rajta minaretek tornyai. „Majdnem olyan kedves a szívemnek, mint Zeki Muren – mondja a rendező, és egyenként mutogatja a kép részleteit. – Ez Isztambul. Ma már nem ilyen. Ezek Kizkülesi tornyai. Már nincsenek meg. Zeki Muren. Halott. Saduk Sherdi színésznő – halott. Malasi Filmeridis operatőr – halott. Gyulistan Gyuzei – halott. Saziya Morel – halott. Halil Esen – halott. Ez itt a rendező, Ülkü Erakalin. Vagyis én. És én élek! Abból a mesés korból csak a kék tenger, a kék ég maradt meg – és én. Hát hogyne lennék boldog?!

A SZEMINÁRIUM. Gottfried Wagner, az Alapítvány titkára optimista. Kincstári optimizmus? Talán nem. Mindenesetre kijelenti, hogy az Unió új tagjainak befogadása és a kontinens délkeleti részével való kapcsolattartás nem zárja ki egymást. „Két feladatot kell ellátnunk: támogatni az európai integrációt, mert az új tagok belépése az Unióba újabb kihívást jelent, ugyanakkor fenn kell tartani a szoros kulturális kapcsolatot azokkal a szomszédos államokkal, amelyek még nem léptek be az Unióba, sőt talán nem is lépnek be soha.”

A FILM. Isztambulból Görögországba vezet Pejeva útja. Leszbosz szigete. Középkorú férfiak üldögélnek egy vendéglő teraszán. Ahogy megszólalnak, rögtön kiderül, mit gondolnak a szomszédaikról: „Honnan jöttél? – Bulgáriából. – Bulgáriából? Hogyhogy tudsz angolul?” Amikor meghallják a török felvételt, azonnal legyintenek: „Persze, ismerjük. A miénk, görög dal”.
Igazat mondanak. Este az amfiteátrumban Eulalia Gaukeria adja elő, a népzene helyi csillaga. A görögök önfeledten mulatnak, tánccal kísérik a szöveget: „Jöjj, tenger leánya, ragyogó csillagom / Nyújtsd felém hattyúnyakad…”

A SZEMINÁRIUM. Vagyis inkább a folyosók. Este van. Későre jár. Vörösbor. Bőséggel. Az asztal körül megnyerő, nyíltszívű emberek: egy horvát, egy szerb, egy koszovói albán. Kulturáltan siratják a régi szép időket, amikor Jugoszlávia érdekesebb ország volt. Váratlanul elhangzik egy legalábbis oda nem illő szó – hogy is volt csak azzal a Titóval, és egyszer csak vita támad a szerb és a horvát között. De amikor megszólal az albán, egyesült erővel támadnak rá. Talán csak a forró este miatt, de nyomasztóbb lesz a légkör.

A FILM. Tirana, Albánia. Csoportosulás a filmes stáb körül. A helybeliek enyhe felsőbbségtudattal jegyzik meg: „Ismerjük ezt a dalt. A miénk. Innen származik. Korcsából. „Vagy talán szerb?” – teszi fel a kérdést kicsit rosszkor a rendezőnő. Villámló szemek: „Nem! A szerbek nem tudnak így játszani. – Miért? – Mert náluk nincs tradíció!”
Találkozás Teresával, a színház énekesnőjével. Amikor érzelmektől áthatva énekel, kissé hibbant, fellegekben járó lánykára emlékeztet: „Madár dalol a kertedben / borostyán leszek ott, szívem”. Méltatlankodva kérdezi: „Törökországban hallotta? Biztos tőlünk lopták! Mindig is a miénk volt. Húsz éve éneklem. Hány hosszú évig énekeltem a rendszernek, és egy lemezemet sem adták ki” – panaszkodik.
De amikor egy pillanat múlva elszavalja: „Jól ismerem a dal eredetét. Csakis albán lehet. Mert nekünk van jellemünk és erős lelkünk. Erős nép vagyunk” – már nem is nevetséges. A szemében balkáni tőrök pengéje villan, és a néző megkönnyebbülve lép ki a kicsiny helyiségből a szkipetárok földjének fővárosában.

A SZEMINÁRIUM. A résztvevők elmondják, hogy hisznek a kultúra falakat ledöntő erejében. Még az Unió és a Balkán politikusaihoz címzett „Kulturális kiáltvány” is megszületik. „A kibővített Unió szomszédai már az európai kulturális térhez tartoznak. Létszükséglet, hogy megismerjük kulturális környezetüket, életerejüket és sokszínűségüket (...). Ezért kell elősegítenünk a délkelet-európai országok részvételét az Unió kulturális rendezvényein, támogatnunk kell a művészeti-kulturális programokra szánt pénzalapok felhasználását szabályozó helyi mechanizmusok kialakítását; segítenünk kell a helyi kultúrát élénkíteni kívánó művészeket és újságírókat akadályozó korlátok (például a vízumok) megszüntetésében és utazásaik finanszírozásában (…).” Szép szavak, de nehéz érvényt szerezni valóságos tartalmuknak.

A FILM. Szarajevó, Bosznia. Hatalmas népünnepély. Komolyan foglalkoznak a bolgár forgatócsoporttal. Koncertet adnak, a színpadon kórus. Szerelmes dal? Hát egy kicsit talán szerelmes is… „Nézz rám, anatóliai lányka / Mohamed próféta nevében / szól hozzád szerelmes dalom.”
Hogy kié a dal? Az nem is kérdés. Az már jobban meglep, mivel indokolják: „Azért bosnyák, mert olyan szép, hogy azt el sem lehet mondani”. Emina, a nyugalmazott énekesnő hozzáteszi: „Mert csak Szarajevóban tudnak így énekelni!”
Nincs kizárva. A szűk helyiségben körülbelül húsz férfi üldögél. A férfikar bikanyakú, izzadó tagjai, és Mehmet, az énektanár, akinek arcáról leolvasható bizonyos fanatizmus. „Ez egy kasszida, vagyis régi vallási ének” – magyarázza. „Hallgasd hát történetemet / Ha müezzinünk hangja harsan a minaretből / Szívünk így szól: / Allah nagy, ő a mi üdvözítőnk / Ő visz minket diadalra”.
Amikor felgyorsul az ének, a tűzbe jött karnagy pálcájával hadonászik, a bikaborjak ülő kórusa az ütemet combján verve transzba esik, s a néző azt hallja, hogy „Allah a mi palotánk / …az győz, akinek erősebb a hite”. És megfogan benne a gondolat, hogy a lábát be nem teszi Boszniába.

A SZEMINÁRIUM. Dragan Milinković professzor, montenegrói filmtörténész. „Ismerem ezt a dalt, de fogalmam sem volt arról, hogy más nemzetek vallják magukénak, és nem gondoltam azt sem, hogy ez a balkáni viszályok metaforája. De azt hiszem, másként is meg lehet közelíteni. Ha nem olyan műnek tekintjük, amely elválaszt, hanem egy dalnak, amely – ha már ilyen népszerű – összeköthet.”

A FILM. Skopje, Macedónia. A helyiek szellemi vezére, Baba Erol fogadja Pejevát egy szál pólóban. De amikor meglátja a kamerát, ijedten elszalad. Egy perc múlva dzsellabában és turbánban jelenik meg. Büszkén bólogat, amikor felhangzik a dallam a szalagról: „Ez a dzsihád dala. Macedón. A bosnyákok jogtalanul használták a háborújukban. De ennek a háborúnak meg kellett lennie. Ez volt Isten akarata. Boszniára ránehezedett Tito marsall öröksége. Mindennel elhalmozta Boszniát, de a bosnyákok nem adták meg neki a tiszteletet. Hétszázötvenezer vegyes házasság köttetett Boszniában. Egy házban lakott a katolikus, a pravoszláv és a muzulmán. Istenkísértés. El tudod képzelni? És honnan tudod, hogy a gyereked pravoszláv, katolikus vagy muzulmán?”

A SZEMINÁRIUM. Aneta Lesnikovska, Macedónia. „Ez a film pontos képet ad a balkáni népek szépségéről, gazdagságáról és korlátoltságáról. Bizonyos szempontból nagyon mulatságos, hogy a legrosszabb pillanatokban és helyeken mennyire eltölti az embereket saját nacionalizmusuk. Igen, macedón vagyok, de azt hiszem, a filmnek pont ebben a részletében lehetne mélyebbre ásni.”

A FILM. Vranje, Szerbia. Nagyon balkáni helyzet – mindenki ismeri a dal hősnőjét. Csakhogy itt nem Patsza, hanem Kustana a neve. Az egyik helybeli az unokája, valaki más a szomszéd faluból személyesen ismerte, mindenki mindent tud. Egy vén, fogatlan cigányasszony azt mondja: „Ő volt a nagymamám! Gyönyörű volt! Tengerkék szemek, fekete haj, és volt nála egy üveg pálinka!” Nem csoda, hiszen 1949-ben itt, akkor még Jugoszláviában forgatták A cigánylány című filmet. Ez volt akkoriban az egyik legerotikusabb film, melyben a szép Kostana érzéki táncot lejt, és a már ismert dallamra énekli: „Szép az arcod, kisleány / mondták-e már neked? / Hogyha tudod, / Miért  hagyod, hogy megcsókoljalak?”
A közelben zajlik a Szent György-fesztivál. A pópa egyenesen a kamerába mondja: „El akarnak cigányosítani ezek mindent! Erősködnek, hogy minden a cigányoktól származik. Ma van Szent György napja. És megünneplik a cigányok Egyiptomban vagy Iránban? Nem, mert árulók, muzulmánok lettek. Ide vezet Bregović zenéje meg Kusturica filmjei. Elveszítik balkáni identitásukat. Fenyegetően közeleg Európa elcigányosítása!”
A szerbek szívesen üldögélnek rakija mellett. A helyi kocsmában férfiak (macho balcanicus) múlatják az időt, azt taglalják, milyen nőket szeretnek. Egész barátságos a hangulat. Pejeva lejátssza nekik a dal Szarajevóban fölvett változatát. A szívélyes házigazdák a másodperc tört része alatt garázda kocsmatöltelékekké változnak.
– Ez rablás, a bosnyákoknak meg elment az eszük! Háborús indulót csináltak ebből a szép szerelmes dalból! És te ki vagy igazából? (A rendezőnő férje a környékről származó szerb.) Miért érdekel téged ez a dal? Provokálsz? És kegyednek van engedélye a forgatásra?
Lökdösődni kezdenek, valaki rátenyerel a kamera objektívjére, már a rendezőnőt taszigálják az előzékeny szerbek, egyre melegebb a helyzet, Pejeva kirohan, és sírva fakad.

A SZEMINÁRIUM.  Dubravka Ugresic horvát írónő felidéz egy másik régi dalt ugyanarról a környékről: „Balkán, én Balkánom, légy erős és állj sziklaszilárdon”, amely az utóbbi időben váratlan népszerűségre tett szert a fiatalság körében. Szerinte ez a kétértelmű, ironikus-szexuális részlet tárja fel legjobban a balkáni lelkületet: a kommunista hősiesség és a macsó mentalitás keveredik benne. Hát a kultúra? Abban van a remény. Ha jól eszünkbe véssük, hogy „nem a kultúra proletárjainak kell szolgálniuk a kultúra intézményeit, hanem a kultúra intézményeinek kell támogatniuk a kultúra proletárjait.”

A FILM. Szliven, Bulgária. Középkorú férfi dolgozik a műhelyében. „Az agyamra megy, ha azt hallom, hogy európaiak leszünk. Hiszen itt, a Sztrandzsa-hegységben a bolgárokat nevezték europoi-nak. Ez tény. Minden mást elloptak tőlünk a görögök.”
Aztán kipakol a Trabant tetejére egy díszlövések leadására alkalmas, kisméretű ágyút, és elindul az ünnepségre, ahol a török elnyomás alóli felszabadulásról emlékeznek meg. Ott már nagy a tömeg. Egy asztalnál ünneplő férfiak ülnek, isznak, és a rendezőnő kívánságára ezt éneklik ugyanarra a jellegzetes dallamra: „Feljön a fényes hold a balkáni erdő fölé / A szlávok rázendítenek a szabadság dalára”. A spicces férfiak most tényleg olyanok, mint a boszniai bikanyakú kórus. „Ez a sztrandzsai felkelők dala. A mi jelképünk. A bolgárok mindig bolgárok lesznek – becsületes emberek, a cigányok meg a görögök viszont a legszemetebb népség. – De én úgy hallottam, hogy ez egy török dal – mondja Pejeva. – Miket beszélsz! Megköveznek, ha ilyeneket mondasz.”

A SZEMINÁRIUM.  Adela Pejeva a tréfás szemrehányásra: „De végül is nem válaszolt a kérdésre: kié a dal?” tréfás választ ad: „Hogyhogy kié? Természetesen a bolgároké”. Aztán már komolyabban folytatja: „Remélem, hogy a filmem sűrítve ábrázolja a mi kusza balkáni világunkat. És azt hiszem, mindenki érteni fogja, nemcsak mi, akik ezen a tájon élünk. Még a németek is ugyanazokon a jeleneteken nevettek” – mosolyodik el megint. Valaki megjegyzi, hogy hasonló dallamot hallott egy perzsától. Egy másik vélemény szerint – ez klezmer zene, zsidó dallam. De itt is megszólal az éber megfigyelő: „Jó, de milyen zsidó? Lengyel, orosz vagy szefárd? Tisztázni kéne…”

A FILM. A film végén, a bolgár fesztivál után Szliven közelében tűzvész támad.

A SZEMINÁRIUM. A filmvetítés után a Theater Instituut lelkesen ünnepel. Zelimir Zilnik rendező („százszázalékos szerb vagyok”) megjegyzi, hogy ez a film nagyon sok mindent elmond a népeknek más népekről. Dan Perjovsci bukaresti újságíró hozzáfűzi: „Nálunk is ébredeznek a nacionalizmus szellemei, ha cigányokról van szó. Egy csapásra kiderül, hogy ők nem állampolgárok, semmi közük hozzánk, tönkreteszik ősi román kultúránkat”.
A film valóban tökéletesen érthető volt mind Lengyelországban, mind Ukrajnában, mint Litvániában. Hiszen hasonló hangulat uralkodott nemrég, a volhíniai vérfürdő hatvanadik évfordulóján. De vajon tudnánk mi így énekelni?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu