Podmaniczky Szilárd
Egy veszélyes szép napon

    Halott és halandó barátaim emlékére

Arra gondoltam, valaki most megy le a hajókabinjába, becsukja az ajtót, minden csupa fa, megpillantja a bevetett ágyat, ráül, kinéz a kerek kajütablakon, a hajó nem billeg, csak a tenger emelkedik le és föl a szemhatáron, a távolban kereskedelmi hajó fut keresztbe. Csend van, mintha súlyánál fogva válna hangtalanná a levegõ. Az úti cél még bizonytalan, de az utazás körülményei azt súgják, nagy és különös dolgok vannak készülõben...
Aztán egyre távolabbról láttam a hajót, érdekes módon füstölt, így jelent meg a képe, valami régi utazásból.
Ott álltam az üres szobámban, a parketta csillogva fénylett és fényesen csillogott, ahogy beígérte a mester; a tapéta enyhén szólva saját színbõl virágmintás, nem volt rossz ránézni, sõt, a tapintása különös, puha hullámokhoz juttatta az ujjaimat, mégis, a fal új mintázata és színe idegenséggel töltött el. Pillanatnyilag fogalmam sem volt róla, hogy hol az ágyam, hol vannak a ruháim, csak a tapéta van, a parketta, és az üres szoba.
Üres, akár odalent a garázs. Nekem üres, a tapétázó megvette a motoromat. Nem is tudom pontosan, beszámította a tapétázásba vagy fizetett érte, netán a fizetség egy részét ott helyben visszaadta? Alku alku hátán. De így van ez jól, gondoltam gyomorszorítva, minek nekem olyan jármû, amit legjobb szándékom ellenére se használok.
Az élet halálosan unalmas pillanatai ezek, amelyekben az új helyzet semmit nem javít közérzetünkön, az új helyzettel alapvetõen semmi nem változik, tulajdonképpen szerencsétlenség is új helyzetnek nevezni.
A garázsban újra eszembe jutott a hajó, amely elképzelésem szerint a fönti elképzelésemhez képest most még messzebb jár tõlem, s bármerre haladjon is a tengereken, távolodik tõlem, és bár a távolság számokban nem kifejezhetõ, ezen belül mégis növekszik kifejezhetetlensége.
Kijöttem a garázsból, szétnéztem az udvaron, vajon kinek beszélhetnék errõl, vagy akár most is, kinek beszélhetnék minderrõl? Bárkinek, aki meghallgat, gondoltam, és gondolatomat a legbensõbb élmények átadhatatlansága követte, az érzése, az érzésféléje, amelyrõl most is beszélek, egy képrõl, mely nosztalgikus, atavisztikus, dezsavüs és sorolhatnám, miféle érzések közös keverékét hívja elõ belõlem. Egyetlen kép, de csak belõlem. És ha szerencsém van, akkor belóg a kép sarka más képébe, megtéve neki/nekem azt a szívességet, mintha az õ képérõl beszélnék, s így találhatok valakit, akirõl azt kell gondolnom, íme, közel áll hozzám, hozzám hasonlóan ugyanazt érzi. És magam sem tudom, melyik emlékkép mikor és hol ér utol, s közülük melyik árasztja el az összes érzékemet; mintha idõben és térben egy letûnt földi mennyországba lényegülhetnék vissza, melyet ott akkor ostoba fejemmel nem láttam, már csak innen visszanézve, az emlékezet vizein futó hajók fényévnyi távolából.
A rózsa éppen pompázni készült az udvarban, bimbói úgy duzzadtak, hogy egy percre visszafojtottam a lélegzetem, s éreztem magamon belül a bimbók szép feszítését. Már láttam képzeletben, hogy hamarosan fölfutok a lépcsõn, és tizenegy óra után leülök egy tányér friss zöldborsóleves mellé, amelyben apró csipetkék köröznek, s falatjuk azért oly puha, hogy legyen mitõl eltérnie a borsószemek éppen csak roppanó puhaságának. Amíg eszem, minden finom, s más egyéb dolgokhoz képest nem érzem feleslegesen telni az idõt, nem úgy, mint mikor elképzeltem, hogy fölfutok a lépcsõn; olyan eleven képzet a képzeletben ez, hogy utána bármi elképzeltet végrehajtani felesleges, idõpazarló másolás. Ezért ha egy nap minden részletét elõre tudom, és nincsen benne kiszámíthatatlanság, nem is értem, érdemes-e ezért élni egyáltalán? És ahogy ezt a kérdést fölteszem, látom, az elõre kiélt naphoz tálcán kínálom magamnak a menekülési útirányt: a gondolkodást, a gondolkodás elbizonytalanítását, amit a nyelv plasztikussága önként használ és felmutat, és máris olyan világban járok, amelyrõl elbeszélhetetlen a tapasztalat, akár a személyes képrõl, ami a saját idõben, hordozva a személyes létet, föl-fölvillan.
Cukorborsó, mondom halkan, a tányér üres, a kanál megdöntve kiáll, s bár nem tudom, mi súgja, de elindulok a lépcsõn vissza; most minden lépést egyenként kell visszaidéznem, ahogy ott egyenként képzeltem magam elé minden lépés bizonytalanságát.
Az az érzésem támadt rám, valamit fönt felejtettem; visszaindultam, s ez volt az a nap, mikor életemben elõször, és lényegében utoljára a kezemre léptem. A gyors fordulótól megbotlott a lábam, emlékszem a szürke, hideg és kemény betonlépcsõre, és mindjárt két mozdulat is ellene volt, hogy a fogaimat ott a lépcsõ fokán kiverjem. Kezemet zuhanva elém támasztottam egy fentebbi fokra. Csakhamar a lábam is reagált, s hogy támasztékot adjon, az is elõrenyúlt, pont oda, bár kissé késve, hová a kezemet raktam, így egy pillanat alatt magamat megtapostam. Mintha kettészakadtam volna: fogtam a lábam, a lábammal tapostam a kezem, ezt a kettõt egyszerre nem éreztem még soha. Reméljük, azóta se.
Megzavarodtam, a nap jól állt az égen, a kéztiprástól elszállt a visszaúti szándék. Újra a garázsban voltam, a motorom hûlt helyét néztem. Fölkaptam egy biciklit, a poros utcán elhajtottam. Nem tudtam, merre járok, csak a visszautat sejtettem valamiképp. Fönt a nap állása biztosan hazavisz.
Már kint voltam a városból, az úton hajtottam, melyen autók követték egymást engem kerülve, mintha egy bûnügyi film paródiája lenne a forgalom. A bõrömön éreztem a tavaszt. Mint a régi bor, mondják, minden szüret után megmozdul. Mintha a bõröm is így húzna vissza a fûbe, a fába, a földbe, az illatos párolgásba.
Az útról percek múlva tértem le, a város már messze járt, balra egy fa után viszonylag nagyobb mezõ, felsõ részét sûrû erdõ szegélyezte, másik felén lankás kis dombok, bokrok. Úgy képzeltem, a tenger itt nyílik meg elõttem, s bár a csengõ folyamatosan szólt a földút rázkódásán, belefutottam a tágas mezõbe, s kajütablaknak képzeltem a két szemem, és így tovább a fejem.
Megálltam, a nap melege visszaverõdött a földrõl, vele együtt a fû friss illatos párája is fölszállt. Messze néztem. Ameddig a szem ellát. De a gondolatkísérlet, hogy vajon mi várna rám a láthatár peremén, nem kecsegtetett semmi újjal, semmi jóval, semmivel. Ellenben ott álltak a nem túl magas buckák, valami ívet határoltak el, és nem látni, pontosan meddig is tartanak. Fûbe tettem a biciklim, visszanéztem, nem látszott, csak a kormány állva, mint valami kóró az erdõn nyíló furcsa rés irányában, tudtam, hazafelé merre kereshetem.
A pár méteres dombra fölfutottam, kis tó terült elém, melynek egyes részein markológép szabályos, szögletes, beszáradt-földes nyomát, recéjét mutatta a földsáv. A tó sima vizébõl kis fák és bokrok hegye bukkant föl, nemrég lehetett itt nagy esõzés, a víz fenékig áttetszõ. Egy kisfiú ült a tónak kicsi, gödörnek nagy tavacska partján, nyárias rövidnadrág volt rajta, zoknira húzott szandál, kis fehér póló, az arca is fehér volt, a karja meztelen, a kis kék erek átütöttek rajta. Szia, mondtam; csókolom, mondta egyetlen pillantás alatt, majd szeme visszatért a dugóra, szelíden horgászott a fiú. Fogtál már valamit, kérdeztem. Nem, válaszolta, s néztem, vajon meddig bírhat így tartani egy botot leguggolva.
Nem mentem közelebb, ott maradtam állva, néztem a kisfiút, aki belemerült a horgászásba, s csak egy-egy pillanatra mozdította felém a fejét, a szemét a cipõm hegyéig emelve, hogy itt vagyok-e még biztosan, s miután kettõsünk „beállt” a tavacska képébe, már nem ellenõrzött tovább.
Leültem egy földhalomra, és néztem a gyermeket, kitartóan fogta a botot. Halnak nyomát nem láttam, egy-egy buborékot engedett föl a gázos, bomló föld. És ahogy máskor mindig egybõl fölmérem a körülményeket, itt most csak percek teltén kért magyarázatot bennem, mit keres itt egy ekkora forma gyerek egyedül, messze a várostól, gyalog, egy bottal kezében, és körötte semmi más; mert nem az a minden hájjal megkent kölyök volt, akinek már márciusban cserzett barna a bõre, s kisebb férfi van benne összehajtva bújva. Nem. Ez a gyermek apróbb volt saját méreténél, s mint bõre mutatta, még a fénnyel szemben is védtelen. Türelmes, szótlan és töprengõ, mondtam magamban, s fölismerni oly különös volt benne, mint egykor voltam jómagam: türelmes, szótlan és töprengõ. És néztem. Ez lett belõlem, ami most vagyon. Szégyellnivaló a különbség. Kiszállt belõlem az angyal. A bõröm száraz. És nincsen türelmem magamhoz se. És mégis, ha az angyalporral befútt képekbõl bevillan néhány, megint ott vagyok. Ott. Ülök csendben, türelmesen és fehéren a tó partján.
Ha majd meghalok, szeretném, ha ez a kisfiú belõlem életben maradna.
Fölálltam, úgy éreztem, vége ennek a napnak. Biciklim szarvát megmarkoltam a fû közt, fölkaptam, fölkaptam rá, s utóbb elképzelni se tudom, hogyan, hazáig homályosan szemerkélve zokogtam.
A szobában már bent volt az ágyam, nem érzem jól magam, mondtam ilyen férfi fejjel, napszúrásra gyanakodhattam, s lefeküdtem aludni az ágyra, mellyel csendben úsztam megint a tengeren, mintha az ágy valamely túloldalán valami várna.
S most utóbb ennél mi sem bizonyítja jobban, a gyermek félénken ott él a háttérben angyalporral eltakarva; aznap este minden kiszámítható mód és minden kiszámítható ésszerûség ellenére váratlanul szerelmes lettem.
S ha most vissza kéne számolnom, hogyan kerültem ide, ahol most vagyok, ezt a napot mondanám iránynak, ahol azóta a csillagom önmagát körözve jár, s figyeli a tengert, mikor szállok végre hajóra, hogy megpillantson ott elöl, vagy hátul, vagy bárhol, vagy a taton, és csak nézne rám az én csillagom, szótlanul töprengve türelmesen, vakító fehéren, önmagát felém végre nem hazudtolva.
 

PODMANICZKY Szilárd
PODMANICZKY Szilárd
Haggyatok lótuszülésben
1993

Megyek egy kört az alvázon
1996

Vastag Sapka
Délmagyarország - Palatinus, 1998

Két kézzel búcsúzik a leopárd
Palatinus, 2001
„Folyton a Tisza”
Magyar Lettre Internationale, 44

„Sansz-script líra”
Magyar Lettre Internationale, 45, 46


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/