Németh Gábor
ÉS CSAK AKKOR LÁTSZOTT, HOGY EZÜST

Egy kiló liszt, fél kiló kenyér, esetleg valami felvágott.
Ha hoztak egyáltalán. Ja, meg egy doboz gyufa. A gyufa, na az már tényleg túlzás. Hármat még meg lehetett jegyezni, négyet viszont darálni kellett, végestelen-végig, az egész úton, nehogy Lucifer kilopja a fejedbõl. Szatyor, pénz, az rögtön elkezd izzadni, ahogy szorítom. Elõször végigmegyek a kisúton, az estikék közt, legalább megnézem a paprikákat a földemen. Akkora földdarab, mint egy nagyobb pokróc, kábé, amilyet anyám szokott leteríteni, ha kirándultunk. A paprikák szépek, nemhiába dolgozok, meg is látszik mind a hat tövön. Aztán ki a szekérútra a Kohánék szõleje mellett, ott bármi jöhet, fõleg a gyíkok, de káposztalepke egész biztosan. Jobbra a doktorék háza, valamilyen doktor, de nem ez az érdekes, hanem a kert, az látszik a dróton át, sziklák, és a világ összes növényébõl pár szál, a doktor ilyen kis alumínium táblácskákra írta a nevüket, meg hogy honnan vannak, az a kis lila például állítólag, a doktor állítja a táblán, Mexikóból. És aztán ráfordulok a köves útra. Kövek, kisebb-nagyobb szürke darabok, elég nehéz rajta a járás. Az állomáshoz vezetõ lejtõig még csak-csak, de a vegyesbolt egy örökkévalóság.

Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban. Öt fia volt; én voltam a harmadik a hadban. Élénk, vidor fiúcska voltam, de azért a veszteg-üléstõl és a tanulástól sem idegenkedtem. Még alig voltam tizennégy éves, amikor atyám a cambridge-i egyetemre küldött, ahol három évig tanultam és szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését. De atyám szûk jövedelmébõl testvéreim nevelésére sem tellett, s azért sajna, az egyetemi tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, mégpedig Bates James úrhoz, London legjelesebb sebészéhez. Három évig inaskodtam, és a mesterségemmel járó teendõk mellett nagy buzgalommal tanulgattam a mennyiségtant és a hajózás mesterségéhez szükséges tudnivalókat. Valami titkos szózat váltig azt súgta, hogy a sors hosszú utazásokra szemelt ki engem. Már régóta nagy lett volna a kedvem az utazáshoz. Valami legyõzhetetlen vágy ösztökélt, hogy keljek útra, s ismerkedjem meg idegen országbeli népekkel és az õ szokásaikkal.
 
   Így megy ez.  Vagy legyünk korszerûbbek?
„Én még ilyen öntözõcsatornát nem basztam.”
Dél-tiroli városka szélén sétálunk, útban a temetõ felé. Kies temetõ, gusztusos, meg is fényképezkedünk, csak azt azóta elkutyultam. Utazás? Elmenni mindenhová, és jól megnézni mindent, amit még nem basztál, nyilván van, akinek éppen ezt jelenti. Az öntözõcsatorna egyébként tényleg fantasztikus volt.
Egy másik magyar költõ, olvasom a naplójában, hónapokat tölt a legjobb helyen. De tényleg a legjobbon, annyira, hogy az Isten azt a helyet mintha azért csinálta volna, mert az összes többi, egyébként egész konkrétan éppen általa tökéletesen elrontott hely miatt kissé szégyellte magát. Szóval magyar költõ bemegy világ legjobb helyén összes templomba, bemegy, bent van, és, ha már bent van, akkurátusan felírja, milyen mûalkotások vannak odabenn elhelyezve, és hogy azok jók-e, haloványak avagy középszerûek. Oldalakat ír tele nevekkel és évszámokkal: a Város a neutronbomba ledobása után, sehol egy lélek. Legfõképp az övé nincsen sehol.
Vagy van még az, hogy törpe a liftben. A kérdésre, hányadikra parancsolja: nekem mindegy, én azért utazok, hogy felejtsek.
El innen.
Tényleg a legjózanabb jelszó. Tetszõleges helyrõl, gyakorlatilag azonnal, el. Legyek bárhol, csak ne itt. Azért a rövid idõért folyik a harc, amíg az ottból is itt lesz, és akkor kezdhetjük az egészet elölrõl. Ha szerencséd van, az ottot lassan unod itté azonnal.
Unatkozol, viszont alkatilag lusta vagy, ezért úton lenni a legjobb, mert eleve föl vagy mentve, nagyjából minden alól. Mégis mit kéne még csinálnom, utazok, nem látod, ne piszkáljál.
Utazom, és gyakorlatilag bárhol letelepedek fejben.
Színesen elgondolok tíz-húsz évet, megveszem mondjuk azt a házat, csak le lenne kenve másmilyen vörösre. Milyen tájjellegû regényeket fogok írni és hová járnának a gyerekek iskolába. Sörös hely-e vagy boros, és hogyan hívják ott a pálinkát. Az élet vizének, vagy inkább valami szellemes dolog.
Aki utazik, halogat, holott mintha az utazás éppen a halál ellen volna orvosság. Ebbe a mondatba rendesen belefáradtam, túl sok mindenrõl derült ki, hogy belecsomagolták.
Nyolcvanvalahány, repülünk kifelé a Varsói Szerzõdésbõl. Elõször jövök ki életemben. Bõl. Remegnek a szegecsek. A számáljot nem tud teljesen kijönni, mert egy szomorú, Iljusin, esetleg Tupoljev nevû szovjetorosz férfi kissé elnagyolt dolgozata, dámásnyije zádányije, egész világos, hogy a hitünk tartja a felhõk fölött. A hit, hogy nyilván nem pont mi fogunk lezuhanni.
Milánó tisztára Újpalota, így elsõre, fölülrõl.
Iszonyatos lakótelep, valahogy nem látszanak rögtön a mandarinligetek.
Hogy bele ne haljak rögtön.
Finoman, épphogy érintsd.
A repülõtéren mindenféle föl van tételezve. Egy nagy könyvbe gyûjtötték a lehetséges változatokat az olaszok, azt nézi a kék egyenruhás, a pad alatt persze, hogy ne láthassam, mire hasonlítok. Az egyikre kissé jobban a kelleténél. Majd megöl a kíváncsiság.
   Eszembe juthatna még Rusze, úgy hetvenhat táján, fékez a vonat, fölkapcsolják a lámpát, ébredek a fölsõ ágyon. Kinyitom a szemem, és látom, repülnek kifelé a bõröndjeink a folyosóra. Kövér, kicsi bolgár, valami egyenruhában. Bolgár, vagy félig román, vagy talán egészen az. Bolgár kalauz. Rángatja a csajomat, rángatja kifelé, hogyan kellene megfékezni. Leveszem a sapkáját, pillanatnyilag jó ötletnek látszik. Az is. Abbahagyja a rángatást. Rendkívül buta arc, a lehetséges bolgár butaság legfelsõ foka. Lassan lesz céklaszerû. Akkor pipiskedni kezd, hogy elérje a sapkát, picit cicázok vele, de nem én vagyok bátor, hiszen még föl se ébredtem, csak a rutin, mintha együtt volnánk ovisok. Valami visszaadja helyettem, gondolom, az életösztön. Visszateszem a fejére, mond bolgárul vagy románul valami félelmetest, elrobog. A lengyel nõ, akinek ugyanide szól a jegye, a folyosón sír. Most mi lesz, semmi, kezdünk visszapakolni. Megkocogtatják a vonatablakot. Baljós hang, odanézek, géppisztoly csöve. Egyesített bolgárromán néphadsereg, de nem az egész, csak egy fõ. Azzal integet, azzal az 1 fejével, meg a géppisztollyal, hogy most akkor le kéne szállnom. Valamiért az a megoldás jut eszembe, hogy visszaintegetek. Vissza egy nemet. Rázom a fejem, balról jobbra, ezen a ponton nyilván jó volna tudni, hogy az már Románia-e, vagy még Bulgária. Tud õ másképp is beszélni. Nem pont beszél, hanem szól a haverjainak, egész kis különítmény, élen a kalauzzal, magyaráz, följönnek a vonatra, és mikor ideérnek, a bulesz leveszi a sapkáját. Ragaszkodik hozzá, hogy a kopaszodó fejét simogassam. Hogy nézzem meg a dudort, amit csináltam, azt akarja. Hatóság elleni erõszak, na, ez hogy hangzik vajon bolmánul. Ijedt disznószemem keresi a bírót, spori, adjon már neki egy sárgát. Rohadt szimuláns, ha visszajátsszák, mindenki rajtad fog röhögni. Persze, csak most, hogy visszajátszom, vagyok ennyire vicces. Akkor még nem is volt sárga. Nagyjából húsz másodperc alatt rugdosnak le a peronra. Töprengek, vajon kinek fognak jobban hinni. Állok a peronon, kicsit arrébb visznek el egy szétvert arcú embert, két vitéz kíséri, a gyér fényû aluljáró felé. Papa, többé már nem látod a napvilágot. Folyamatosan vigyorgok, idegességbõl, érzem, hogy ilyen fogak látszanak ki a fejembõl, ezt valahogy meg kéne akadályozni. Néha odajön egy bolmán - vagy ugyanaz jön mindig? -, elég kínos, mindegyiknél fél fejjel magasabb vagyok, kicsit ágaskodik, megtapizza a hajam, hogy igazi-e. Errefelé nem nõ meg a haj. Vagy nem engedik meg neki, vagy eleve nem nõ, ki se mer nõni. Szabad, magyar hajam, lobogj a KGST szélben. Elveszik az útlevelem. Lógnak kifelé a vonatablakból az utasok, hogy miért álldogálunk. Ha szabad érdeklõdnöm. Szabad, egy anyuka pl. megmutatja rajtam, hogyan néz ki egy bûnözõ. Látom a gyerek arcán, hogy megpróbál megjegyezni. Sír a szerelmem az ablakban, mutatom, hogy nem lesz semmi baj. A barátom már intézkedik. Megpróbál átmenni a másik vagonba. Megpróbálok átmenni a másik vagonba, de a vagonok közötti átjárókat is lezárták. Kopogok az üvegen. A gépfegyveres egykedvûen bámul maga elé. Tovább kopogok. Valaki föltépi kívülrõl az ajtót. Üvölt, nem értem. A fejemre csapja. Újra rángatom a kilincset, zárva. Gábor  velem szemben, didereg. Mutatja, hogy elvették az útlevelét. Leveszem a pulóveremet, újra kopogok. A gépfegyveres kinyitja az ajtót. Nyújtom neki a pulóvert, mutatom, adja a Gábornak. Nem mozdul. Lelépek a vonatról. A katona bevágja mögöttem az ajtót, és visszalép. Gábor felé nyújtom a pulóvert. Mosolyog. "Vedd csak fel", mondja. Mögöttünk egy vagy két pár sín, és egy épület. Sötét. Elõttünk a néma, hazafelé tartó turistákkal zsúfolt, fekete szerelvény. A vonat eleje felõl egy férfi bukkan föl. A sínek mellett lépked, civilben, munkásruhában. Valamit mond a katonának, és az óráját mutogatja. A másik a vállát vonogatja. A férfi visszafordul a sötétségbe. Aztán valaki kopog a vagon ajtaján. Folyamatosan, de nem erõszakosan. A géppuskás egy ideig hallgatja, aztán odalép az ajtóhoz. Kinyitja. Nem lehet hallani, mit beszélnek. A géppuskás megfordul, és otthagy bennünket. A férfi fönn marad a nyitott ajtóban. Rágyújt, nem néz ránk. Hamarosan katonák érkeznek. A törpe is közöttük van. Odamennek az idegenhez, de nem szállnak föl. Két-három mondatot váltanak. A férfi eltûnik az ajtóból. Az egyik katona hozzánk lép, és visszaadja az útleveleket. Mutatja, szálljunk föl. Fölszállunk. Visszamegyünk a kusetbe. I. és B. már nem sír, csak merednek maguk elé. A vonat megrándul, indulunk tovább. Lassan föltûnnek az utasok is a folyosón. Elsuhannak a fülke mellett, és belesnek az üvegfalon. "Mi történt?", kérdezi I. Gábor a fekete ablakot bámulja, nem válaszol. "Semmi", mondom, és magamhoz húzom I. arcát. "Próbálj meg aludni", mondom, és fölállok. Az ablaküveg tükrében Gáborra pillantok, aztán kimegyek a folyosóra, behozni a könyvet” .
Néz az olasz, nézi a titkos könyvében, akire hasonlítok, valami arabra szeretnék. Kifelé a bõrömbõl, bele arabba. Kis kunyhó, világoskékre meszelve, az elõtt guggolok burnuszban naphosszat, hessegetem a legyeket, míg nem hoz valaki százezer dollárt, meg egy hamis útlevelet.
Megszületsz, megnõsz, pik-pakk, vége az egésznek.
Egyszer lehet lökni, így van kitalálva, egyszer lököd meg a kecskét, és ha egyszer, akkor tulajdonképpen mindegy is, mennyire találod el odafönn a parasztot.
Nézi az olasz az arcomat, aztán mégis beenged.
Állok a Supermercatóban, fél óra se telt el, rizst kellene vennem a risottóhoz, ez volna a feladat.
Tizenhatféle rizs van.
Itt kihagyok egy nagyobb fejezetet.
Kihagyom, mert el tudod gondolni, ha olvasol magyarul.
Milánó Budapest mázlista változata, Mailand, egy város Kákánia szélérõl, ugyanazok a házak, csak rendes házmesterrel. Öltönyben ül a házmester, egy üvegkalickában. Megborotválkozott, hogy eléggé illatos legyen, mikor megkérdezi, miben segíthet. Meg mindenfelõl dõl ki a zöld cucc, leanderek a belsõ udvarokban, leanderek, és mûködõ szökõkutak. Tûznyelõ a dóm elõtt, a téren. Ilyesmik. Anyuka a kisvakondnak, a kérdésre, hogy miért élnek a föld alatt: mert ez a hazánk, édesem.
Majd egyszer megkérdezik, voltam-e boldog. Valaha, egyáltalán. És akkor, ahelyett hogy rutinosan visszakérdeznék, mi is van ez alatt értve, elkezdeném sorolni. Elmesélném például, hogy a második éjjel mentünk át Luganóba, fizetõs sztráda, alagutak, csillagtalan sötét, semmit se lehet látni. Új hármas Golf, ülünk a hátsó ülésen, álmos vagyok. Néha a szembejövõk fénye. Nem tudom még, mi felé tartunk. Nehéz, meleg, átjárja az egész testem, elengedem magam. Hatvannyolc kiló, ahogy a rugalmas szivacshabba süllyed. És valahol félúton, Milánó és Lugano között, egyszer csak rájövök, hogy hazaérkeztem. Kábé fél percig tart, és tizenhét éve próbálom megérteni.

Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem saját készítményû nagy kecskebõrsüvegemet, napernyõmet és egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem, mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé megdörzsöltem.

De hogyan tudtam elérni a vegyesboltig? Elérsz odáig, mintha egy hosszú élet telne el. Egy kiló liszt, fél kiló kenyér, gyufa. Gyufa vagy Lottó cigaretta. Lottót szívott a nagyapám, amíg kapni lehetett azon a másik bolygón.
 
 

NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990

A Semmi Könyvéb+l
Holnap, 1992

eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994

A huron tó
Filum, 1998

Elnézhet+ látkép
Hanga, 2002

(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000

„hátétépévévévé német hö”
Pompeji, 1997. 2-3.

„Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7

„Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Egy végs+ helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Nemes iszap – labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Térgyen állva megyek hozzád – digózás”
Magyar Lettre Internationale, 36

„Nyakig a vízben”
„Performance 1988”
Magyar Lettre Internationale, 38

„Spanyolnak néznek”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Ha most akár be is néz”
Magyar Lettre Internationale, 46

„10 dolog, amit utálok a Lettre-ben”
Magyar Lettre Internationale, 46

„Vegyük azt, hogy”
Magyar Lettre Internationale, 47

(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32

(GARACZI Lászlóval és SZILASI Lászlóval)
„Beszélgetés a regényr+l”
Magyar Lettre Internationale, 39

(KUKORELLY Endrével)
„Száraz felületek”
Magyar Lettre Internationale, 40

(GARACZI Lászlóval, KUKORELLY Endrével, PARTI NAGY Lajossal)
„Még egy regényes Lettre-beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 41

(Farkas Zsolttal, Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Péterfy Gergellyel, Szilágyi Zsófiával)
„Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvérõl”
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/