Bukó
- csoportos utazás kelet felé -

„Láva, bazalt, világszív-
kihevülte kõ.
Forrástufa,
ott támadt, lélegzetünk
elõtt, a fény.”
Paul Celan: Egy táj vázlata
(Marno János fordítása)

1. SzázadFordulónk
Nemrég ajándékot kaptam egy, a múltra lelkesen emlékezõ német hölgytõl, akit évekkel ezelõtt ismertem meg a svájci Alpok határszélénél, egy kissé elhagyatott kisváros antikváriumában. Az Illustrierte Führer durch die Bukowina 1901 címû könyvvel lepett meg. Amikor fél éves folyamatos eszmecsere után végül elváltak útjaink, azt mondta nekem: a múlt felejtése ellen nyújtja át ezt az útikönyvet. Akkor még nem tudhattam, kezemben tartva a kék színû, monarchiás ornamentikával körbeírt címlapú, Bécsben jegyzett bédekkert, hogy hamarosan hasznát veszem majd a tartományi leírásoknak, és eljutok az általa kijelölt területre. Ismerõsöm óhaja valósággá vált.
Valóban ott jártam, ahova a könyv írója és ajándékozója küldtek. Olyan toposzok, helyek közé vetõdtem, melyekrõl a könyvben elõbb olvastam, mint ahogy megbizonyosodtam volna létezésükrõl. Körülírt geográfiai jelek vettek körbe, melyekrõl elõbb értesültem a századforduló tájleíró hangján, s csak aztán, a múltból kissé elmosott szemüvegen át láttam meg tényleg a tájat. Hosszú teraszok, szántók és mandulafák álltak a térkép vonalai helyett. Immáron saját szememmel ellenõrizhettem a könyvek földjét, valóban olyan-e, mint amilyennek mondják a háború után kitelepült emigráns írók, olyan-e, mint ahogyan megpróbálják átfogalmazni értelmét a történelem írói.
E fiktív táj, ahogyan például Paul Celan a német Bukowina szó etimológiáját levezeti, a német Bücher és a Buch tövekbõl származik. Egyszerre valóság és képzelet terméke. A megszépített messzeség persze ezúttal is labirintusba vezetett. Olyan helyre jutottam, amely jelentõs szellemi és testi erõt igényel az utazótól, akkor is, ha az már számtalan leírást készített. Egyértelmûséget követel és állandó döntések elé állít.
Már az elsõ nap látványától legyengült a szervezetem, s persze társaim közül többen állították, hogy nõknek nem való a hosszú út kelet felé, mégis kitartottam mellette, utána akartam járni annak, amit olvasmányélményként már jól ismertem. Az út ellenzõinek, mint késõbb bebizonyosodott, nem volt igazuk. Csupán ötszázharminckilenc kilométert tettünk meg, és elértük a célpontot.
Bukovina tehát létezik.
Mikor az elsõk között felszálltam a buszra, kezemben lobogtattam a bédekkert és vártam, hátha valaki észreveszi a kezemben Bukovinát. Többen gyûltünk össze az egzotikusnak ígérkezõ útra. Senki nem reagált a könyvre, mindenki a közvetlen élményt hajszolta. A csoport egy kelet-magyarországi egyetemi tanszékbõl alakult át utasokká, s igazán nem volt híján az ismeretlennel szembeni bátorságnak.
Az így összetoborzott értelmezõi közösség hamar elhelyezkedett, kényelmes, karfás ülésekben indult el a terepmunkára. Alig telt el három pillanat, mire felfogtam: a kontinentális térkép keleti irányába beállított, érzékeny terepkutatók, beleélõk társasága vesz körül, mindenki egyéniség, originális, saját elképzeléssel, elõfeltevésekkel és legalább egy értelmezõi horizonttal vág neki az útnak. Megtisztelt vendégük voltam, kicsit különc a közösséghez képest, bár utólag azt gondolom, sokat tettem az asszimilációmért. Azért még most is akad bizonyára olyan, aki nem így lát (engem?).
Szóval, mikor elindultunk, mindenkinek naivan újságoltam, hogy a látszat ellenére Európába utazunk. Ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb provinciájára, világtalan területekre vezetjük magunkat. Románia határán kelünk át, és Csengersima után várhatóan egyre rögösebb lesz az úttest. Annál több lesz viszont a trágya szaga a tájon, az eredeti forrás, a bazalt, a domb, a gyûrött kövek, tufák, homlokok és szomorkás emberarcok. Õk majd haladnak elõttünk gyalogosan, olyanok lesznek, mint az útitársak, szekéren, a tavaszi csípõs hidegben küzdik át magukat faluról falura. A szinte még növésben lévõ Obscsinák és a Kárpátok kivágott erdõinek talaján kelünk át. Ott pedig már el fog kezdõdni a szucsavai dombság.
Ha átértünk, megérkeztünk.
Egy akkora országba megyünk, mint Luxemburg, csak épp ellentétes irányban haladunk: nem a jövõ, a nyugati igények és a jól kiszámított lépés vezet elõre minket, hanem a múlt kerül át a jelenbe. Az emlékezet tájait keressük fel. Csak úgy tûnik, mintha elõre haladnánk, de valójában visszafelé megyünk.

2. Leírásunk
Muszáj volt útra kelnem, hogy újra legyen témám. A készülõdés közben és az út alatt is végig izgultam, hogy ne felejtsek el a végére bizonyos részleteket, és az út irányát is hozzávetõleg betartsam. Mindvégig feszített tempóban kerestem az írás útvesztõibõl a kivezetõ utat. Úgy sikerült elkészítenem a bekezdéseket, hogy megõriztem a sokszor spontán feljegyzéseket. Mindenféle forma nélkül gondolkodtam, az õszinteséget nem tekintettem mércének, inkább az utak járásait, az eljárás módját követtem a mondatokkal. Mondanom sem kell, hogy az utolsó állomásunkon, Klimauciban, az orosz lipovánok falujában járhatatlanná vált elõttünk az út. Onnan kényszerûen visszafordultunk. Helyesebben visszafordította az értelmezõket a határ. Három nap után hazaindultunk, s a Radnai Havasokban még bõven havazott az éjjel, amikor a Borsa-hágót átaludtuk. Akkor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki kihúz az álmomból. Nem tudtam, képzeltem-e az utat, vagy tényleg ott jártam. Nyíregyházán egy kéz kezdett el ébresztgetni, s azonnal otthon találtam magam, mintha el sem indultunk volna. El sem indultunk? Volna?

3. Bukolika
A bükkerdõk földje: Bukovina. Szucsavába, Suceavába, Sutschawába vezet. Ha odaérünk, nyugatra lesz tõlünk Máramarossziget, északra Galícia fekszik, délre Beszterce felé jutunk, és ha tovább húznánk az utazást, a végtelenig nyúló Moldavai dombságon kellene áthaladnunk, tovább az Ismeretlenbe.
Bukovina a múlt, a rekonstrukciós stratégiánk helye. Visszafelé keressük a gyökerét, tõle, felõle, onnan talán, gondoltuk, megértjük a jelen táptalaját, a felszín alatti erezetet, hogy honnan hová folyik el az élet e tájban, ki issza el az ember elõl a föld kincseit a dombok alatt fekvõ pokolban.
Bukó: 1774-ben került Ausztriához, 1849-ben lett önálló osztrák hercegség. II. József türelmi rendelete értelmében szabad vallásgyakorlás volt a területen. Ortodox keresztények, evangélikus cipszerek, római katolikus lengyelek és andrásfalvi székelyek, nagy számban betelepített zsidók Csernovicban, Buber haszidjai Zadagórában, örmény keresztények, akik jómódú kereskedõk voltak, és jó ideig a tartomány vezetõ elitjét alkották, bojárok, huculok és orosz lipovánok mind Bukovina, Bukó, B. alkatrészei. Velük mozgott a táj, õk festették be sárgára a földet. Aztán volt, hogy mindent átfestett a történelem: a szín irányított, az ember elbukott alkatrészként járt-kelt a tájleírásban, s nélküle is mozgott a föld. Magától alakult a mûvelet.
Földmûvelésbõl és gyümölcstermesztésbõl éltek a vidékiek, a kereskedelembõl gazdagodtak meg a városiak. Bukovina a kolostorok földje, a gótikus és román templomok legkeletibb hazája, ahol az ikonfestészet az épületek külsõ falát is meghódította. Már messzirõl látszik a kettõs kereszt. A tájban kizárólag bukolika van, az pedig leírhatatlan, mert inkább hangulat, mint beszéd vagy normanyelv. Senki nem mondja ki, mije fáj. A humorral idõznek az itteni népek. Végig, amerre csak megyünk, nevetés hallatszik, percenként csap át felettünk egy kacaj. Az értelmezõi közösség beleremeg, s nem mindig tud uralkodni magán, ilyenkor belõle is sárga lé folyik a földre.
De vajon illik-e nevetni az idegen táj meghódításakor? Buber szerint a haszidok a Másik feltétel nélküli elfogadását tanítják, ezért hirdetésük középpontjában a Megszólítás áll, az Én és a Te, az Idegen és a Saját közti szakadék felszámolására törekszenek. Az együttélés boldogságát hozzák be a házadba. Bocsátkozzunk jóslásokba! Ha, mint a sáskák, ellepik a haszidok Bukovina táját, a kelet-európai együttélés lelki feltételeit teremtik meg. Az Én az Õnek képes azt mondani: Te. TE, BUKOVINA. Majdnem így is lett. Ha nevetünk, azon a kudarcon nevetünk kínosan, hogy elbuktak a haszidok.
Az exegétika szerint a találkozás mások hazájával nyitottá tesz minket. Buber Bédekkere tehát feltétel nélkül dialogikus. Ma már annyira elrugaszkodott, hogy a tájat sem látja, nem veszi figyelembe az embert, a térképet sem olvassa el, és ami a legfontosabb, nem számol a történelemmel, a nem dialogikus erõkkel. Amolyan idealizált babona, minket elérzékenyít, ha olvasunk, aztán pedig hidegen hagy, mert sehol sem találjuk már meg.
Ha valaki ránéz Bukovinára, nem lát szavakat, helyette hallja a hallgatást. Mindenhol céltalanul bóklászó fejekkel találkozik. Elöregedett testek járnak az utcákon, kolbászoló kutyák veszik át a horizontot; a szemétégetõbõl hazainduló, kormos asszonyok üdvözölnek, lovas kocsik, ökrök, cserekereskedõk, szénégetõk és elhagyott sóbányák fogadják a képzelgõ utast.
Mire odaérünk, a hegyekben sár van, mert kezdõdik a tavaszi olvadás, az utak rögösek, tele vannak lukkal, és nem vezetnek sehova, néhányan elhúzódnak a kamerától, és van a pénteki radauti vásárban, aki nem hagy minket nézni õt, amíg le nem fényképezzük. Csupa ellentmondás.
Kameraforduló. Megtanuljuk a viselkedést, és a másik interjúalany rögtön megcáfolja. Erõs káposztaszag terjeng a piacon. Kopott fazekat, erõs gumiszagú szürke csizmát árul az öreg, és szeretné, ha lefényképeznénk. Mellette ül a káposztaárus, a következõ kínai ruhát árul, pléhkrisztust ad olcsón, ikonhamisítást vállal, pénzért beváltható kívánságlistát kér. A piac utcájának következõk a további alkatrészei: 1 heverõ, 10 tojás, 3 juhsajt, kantárok, 7 edény. Részeibõl épül fel, s mire elszáll a délelõtt, felbontják és feloszlatják a közösségét. Egy hétig kellene várni, míg újra kinyitják.
Szétnézek az értelmezõkön, látom, ahogy hasonulunk a környezethez. Az értelmezést a különféle médiumokon keresztül próbáljuk utazói, reklám- vagy filmsikerre váltani. A filmkockák egészen jól összerakják a piacot. Míg az én mondataim túlságosan a képzelet termékeivé válnak. Lemaradok a kamerák mögött.

4. Elidegenülten
A táj lakóinak ízét és szagát szerintem Bukóban leginkább a mícsen és a csorbán keresztül ismeri meg az ember. Az egyik jelentése vagdalt hús, a másik pacalleves. Nem panaszkodom, de ahogy 1901-ben írták, ritkán keljünk hosszabb útra, s jó, ha távol tartjuk magunkat a bennszülöttektõl. Nem beszélve arról, hogy féljünk a szokatlan ízektõl és a szagoktól. Mossunk mindig kezet utánuk.
A kudarc megerõsíti olykor az ilyen totalizáló, a föld összes tájaitól távolságot tartó, habsburgiánus elméletet. A leány gyomra, írja a könyvük, valószínûleg nehezen bírja majd az idegen ételt, és hamar a saját konyhaszékére vágyik. Anyukájára, szeretõjére és a férjére. Pedig Bukovinában kizárólag magányos lehet az ember, aki ezt nem tartja be, ne is kerekedjen fel. Nem olyan jól szervezett a társadalmuk, egyszerû, primitív eszközöket használnak. A fajra jellemzõ, hogy sötét a hajuk, fekete a szemük, és elég barna a bõrük.
Például, az értelmezõi közösség következtetései szerint, végig szükségünk van a cuica nevû rövidital öblítõ és fertõtlenítõ erejére, ha másnap is tovább merészkedünk. Magyarosan cújka, a könnyebb szilvapálinkák közül való, Bukovina minden Magazinjában kapható, s a háziak is vele kínálnak, ha életinterjút készítünk velük. Még azokban a bódékban is nyugodtan kérhetõ románul, ahol a megtévesztõ Coca-Cola felirattal van kitapétázva a fal. Láttuk! Kifelé, a külsõ falra festik a képeket a kocsmákon, már a közeledõ magányos lakosoknak közvetítik a hírt, mint a hitet a templomok, s vele a közelgõ ítéletet.
Az értelmezõi köz megkedveli a falakat, a vidéket meghódítja, s nem riad vissza az utolsó ítéletet ábrázoló képtõl sem, pedig a fenyegetés, a pusztulás veszélye igazi megmérettetés, minden alanyban, szobában és úton szembejön velünk.
Ha a közösségnek emésztési gondjai támadnak, akkor nincs más hátra (abban az esetben is, ha az út nagyobbik részét már megtette), mint elõre: menni, (m)enni, menni és újra kezdeni elölrõl mindaddig, míg nem jön ki jelentõs eredmény (…).
Csakhogy: Bukovinában nincs cél és nem is lehet elérni azt. Kitûzni sem lehet, és tervezni sem. Tilos a jövõ. Ami pedig nem fér bele a táj terméseibõl az utazóba, azt hagyja ott a termõföldeken, a vizeken, az erdõben, a házak és az utcák mentén, az udvarok sarában, a pöcegödrökben, a pottyantósban. Az ételt, a dobozt, a flakont, az udvarias szalvétáinkat, a mûanyag evõeszközt és a poharat is nyugodtan dobja el. A patakokban fel sem tûnik majd, hogy ott jártunk, kezet mostunk, belevizeltünk, elvégeztük a dolgainkat, megnéztük magunkat reggelente a víz csillogó tükrében, mert rajtunk kívüli erõs, napégette, munka dörzsölte barna kezek már telenyomták a patakot mindenféle cuccal. Már eredetileg benne volt az autóabroncs, a gumikerék, az építõanyag, a porcelánbaba, az ikon, a kereszt, a bútormaradvány, a kárpit, a kitaposott mûbõr kalucsni, a pléhkrisztus, a szakadt, elnyûtt kabát, a rongyos élet, az olajos kesztyû és a nejlonzacskó a szivárvány minden színében ott tündökölt.
Tündökölt a patakban a civilizáció. Az antropológusok kedvenc szava. És mi is iszunk belõle, ittuk a patak szavát. A panaszos sárga folyók sáros vize mindenhová velünk jött, szabálytalanul folyt az út mellett, senki sem regulázta meg. Ez nagyon tetszik majd mindenkinek, ez a jelenet lesz mindennek a neve: Bukó. Így szólítjuk egymást: elbukás. Nevén nevezzük.

5. Magány
Igazán csak olyan közösségben lehet magányos az ember, ahol senki sem érti, mit jelent az, hogy szkúcsno. A szkúcsno orosz szó, amelyet nehéz lenne lefordítani. Több, mint sivár unalom: olyan lelki üresség, mely meghatározhatatlan, de heves vágyakozásként keríti hatalmába az embert.
A szkúcsno belenyugvás Bukovinába. A történelem átvérzi a táj szövetét, látványa mindenhol, mindenben benne áll, ez az anyag, mely elõször az utazóban keletkezik, aki kívülrõl oberolja a területet, és aztán belegondol, mit is tett a tett.
Egy regényben kell keresnünk a szót, s minthogy minden nap megkérdezi tõlem valaki, melyik könyvbe van az unalom beleírva, mi a szó másodlagos jelentése, az út végén már összefüggéstelenül, a legkülönfélébb összefüggésekben használjuk. Gondoltam, Bukót nem lehet elnevezni egy hangulatfestõ szóval. Ez a megjegyzés a leírásból sem hiányozhat. Az értelmezõ számára kötelezõ olvasmány lesz majd Gregor von Rezzori könyve, a Denkwürdigkeiten… A mû nélkül ne induljon el senki Bukovinába!
Egész úton kattognak a fülembe az emlékezet gépei. Mindenki meg akar õrizni valamit a tájból, hazamegy, és majd utólag meséli nekem, aki szintén ott jártam, hogy egyik képen és filmen sem látja a szkúcsnót. Hol van Szkúcsno? Hogyan lehet rá emlékezni? Forduljon vissza, mondom, még most mindenki, újra és újra próbáljuk ki, megy-e a szó a tájhoz, hogy el ne felejtsük. Az egész értelmezõi visszagondol, míg fel nem szívódik az unalom képe. Magányos szavakat ezek szerint csak társaságban lehet visszakeresni.
Bukovinába fordulókon keresztül visz az út. Valami akadály mindig akad. Irányt kell változtatni, mert elterelnek, kövek gördülnek az útra, hogy visszatereljenek, túl nagy a kátyú, és át kell fordulni egy másik útra, esik az esõ, és ömlik a sár a kerék alá, visszacsúszunk, hiába tolja meg a közösség a buszt, nem tudja már megmenteni a jövõ számára, csak addig, hogy a jelent épphogy túlélje, addig sem ér az erõnk. A magány ilyenkor értelmezhetetlen csak igazán, mert arra leszek figyelmes, hogy az egész busz küzd vissza a lejtõkre, újra a dombok tövébe akar visszajutni, oda, ahonnan indult.
Egy táblához jutunk, melyen ez áll: egyedül.
Egyedül menj át, nem fér el melletted más. (Eldobjuk a dialógusokat. Kihúzzuk a végsõ könyvbõl.)
Folyton szólítjuk egymást. Én és Te tolja ki a buszt a kátyúból. Misztikus kalandokba keveredünk, aztán továbbmeséljük az esetet, mint a bukovinai folklór egyik hiteles elemét. Mire kiáll újra a hátsó kerekünk, néhányan már az egyik Magazinban töltenek maguknak homályos pohárba. Õk a cujka mellett üldögélnek, amíg Mi toljuk magunk elõtt a jelenetet. Hányunk-vetünk, mígnem végre összeáll az anyag. A gyûjtést és eszközeinket válogatás nélkül közöljük, ebben állapodunk meg Velük. Úgy teszünk majd, mintha Mindnyájan toltunk volna a szekerünket, és így, együtt jutottunk volna elõbbre. A cél szentesíti az eszközt, amikor végképp leragad a járgány, már négy napja nem fürödtünk, nem ültünk vécén, hanem unalmunkban elkezdtük az értelmezést költeni. Hazaképzeltük magunkat, s írtuk, hogy otthonról visszanézve másképp cseng majd ez a táj, és másképp szólítják meg az idegen embert a történtek. Egyetlen párbeszéd nem jutott eszünkbe.

6. Akkor kezdem a szomorú végén
A bukovinai nõkkel indítok. Bukovinában nincsenek szinglik, mert Bukó bekebelezi az embert, körbefonja familiáris kötelékkel. Állítják a régi útikönyvek.
Mikor DJ Zöld vett nekem egy lemezt a városban, rögtön ráböktem a Singulica címû dalra, felraktuk, és ráismertünk arra a nõi cérnahangra, aki a magányos élet boldogságáról és a hozzá járó szívtelen pasikról énekel. Az életem azóta, mióta eldöntöttem, egyedül maradok, nem unalmas többé, újságoltam együtt érezve. (J.-t titokban [tarsolyban?] tartottam.) Eszembe jutott a saját kulturális terepem egyik sora: „Szerelemrõl szó sem volt, ilyenekrõl nem dalolt”. (Midõn e sorokat írom, mögöttem szól a Danubius rádió.)
Itt ért össze a két táj, megszólították egymást, és egyik sem maradt magányos többé, elhatároztam, ide építem be az allegóriákat, magányról és szerelemrõl.
Az utolsó, elhagyatott lipovánok lakta faluban pillantottam meg egy nõt. Öreg volt. Magányos. Körülbelül fél éve, hogy útjaimon csak öregeket gyûjtök. Idõs arcokat rakok az albumokba, és megpróbálom leolvasni róluk az életüket. Mikor az asszony meglátta az értelmezõi közösséget, kiállt bocskorban a háza elé. Kicsi, zöld faháza volt, fehérre meszelt szélekkel. Nagy deszkakerítéssel, kazettás ablakokkal csinosította. A ház frontja elõtt, ahogy belép az utazó, egy kis fapadot és két kovácsoltvas széket lát meg, ha épp nem jön erre értelmezõi közösség, azon üldögél a néni. Úgy havonta egyszer járnak erre vendégek, s ezért is dúlta fel õt annyira a látogatásunk. Gyorsan megdiskurálta a szitut egy másik öregasszonnyal, aki nála jó pár évvel fiatalabb lehetett, mert még nem töpörödött össze annyira, nem volt akkora a bajusza, és az anyajegye nem állt a mennyország felé. Majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik, s emez azon nyomban visszaült a padjára, és becsukta maga mögött a faajtót.
Terjedt a hírünk, de én maradtam az eredeti közlõnél, azt gondoltam, a legjobban teszem, ha õ marad végig a szövegforrásom. Nagy meglepetésemre szívesen beszélt, mikor MEGSZÓLÍTOTTAM. Méghozzá oroszul mondta a magáét, néha átváltott románra, de nem terhelte meg túlságosan az orosz, mert alig akarta abbahagyni ezt a nyelvet. Folyton közbevágott a mondatok után, hogy vigyázzak, mert az ott már, és mutatott a templomon túlra, Ukrajna. Ha átlépünk, jönnek a határõrök távcsõvel, és ha szükség van rá, minden további nélkül lõnek. A temetõig menjünk, de ne tovább. Ott fekszik a férje, nézzem meg, az apja az Elsõ Világháború emlékére alapított közös sírban huny, még a halál órája után sem engedélyezték, hogy együtt legyen temetve a család, még a látszat is zavarta a hivatalt, mert a sors szabdalt szét minket, azt pedig senki sem akarja gyógyítani, a múltra ráhagyják, hogy elmúlt, nem törõdik itt már senki sem vele, nem foglalkoznak itt semmivel.
Kérdeztük tõle, lipován-e ? Nem is értette, aztán a huculokat és a gyümölcstermesztést szerettük volna hallani tõle, de arra sem tért ki. Halat hoztak a faluba szekéren, már mindenki arra koncentrál. A kérdezõk is és az alany is sietett, hogy el ne fogyjon a kissé már állott, enyhén büdös, szürke pikkelyes hal. Legyek lepték el a kosarat, mégis három perc alatt elfogyott.
A kihaló falu egyik öregasszonya kopott pufajkakabátjában ballagott vissza. Szemei beestek a ráncok mögé, a fogai teljesen odavoltak már, ennek ellenére mosolygott. Még akkor is nevetett, mikor fenyegetett, hogy le ne fényképezzem. Nem akar albumhõs lenni, mert az arcát tilos megmutatnia. Kendõjét az arca elé rántotta, mire elõvettem a gépet, és a mikrofonom felé nyúltam, Õ már távolodott, húzta és nyomta a botját, mintha kutat fúrna a földbe a kezével. Félt a szerkezetektõl. Miután elhagytuk a helyet, azóta minden nap a törpe asszony jut eszembe, a törpe kis házában, a rendezetlen kertjében, a sárga színû földjében, a ráncos homlokán, a háza ablakán, az üvegén átnyúló magányosság. Most sem találom a képét, csak ha visszagondolok rá, akkor jelenik meg. Azért rejtette el elõlem a kincseit, tett be az ablakok helyére újságpapírt, mert nem akarta, hogy az utcafrontról belássunk a házába, vagy azért, mert a belsõ üvege kitört? Füstszagú volt a haja, emlékszem, amikor közel hajoltam, tisztán láttam, hogy a füle szõrös, a szeme kéken csillog, de már inkább befele tekint, nem rám, vagy a világra. Õ egészen biztosan elfelejtette az értelmezõit, és az emlékei közé sem fogja besorolni az idegen látogatót.
Hetven öregasszony fényképét gyûjtöttem össze három nap alatt. Holnap elkezdem ragasztani õket az albumba, és a legközelebbi úton körbeadom a buszon, hogy mindenki láthassa, mennyi idõt tettünk meg.
Mögöttünk az obscsinák, elõttünk az obcsinák. Forgott körbe-körbe a busz. Nem találtuk a kiutat, ismeretlen jelek akarták eligazítani és megváltoztatni az útitervet. Nem voltak táblák, csak a domborzatra hagyatkozhattunk. Olykor a kilométerkövek tereltek újabb tájakra. Az ismétlésekben bíztunk, akkor, ha ismerõsnek tûnt a látszat, láttuk már a helyet valahol, biztosan hazajutunk, gondoltuk. A szemünk vezetett, és olyan érzékek szükségeltettek, melyek egy értelmezõi laboratóriumban tartózkodva teljesen elcsonkulnának. Lenéztük a laboratóriumok tudósait. Többen úgy nevezték a steril, íróasztali vagy virtuális értelmezést, hogy érzéketlenség. Az lesz igazán a nyelv számára tiltott terület, ha ezt az utat sikerül eltitkolni, s majd be akarjuk látszatra gyömöszölni valahová. Már láttam elõre, hogy néhány jelet jobbra helyezünk majd, néhányat meg balra. S letudjuk a látványt. Olyan relatív marad az út, mintha el sem indultunk volna.
Nagy örömünkre szolgált például - máig nem értem, miért -, hogy a Danubius rádiót még a kárpáti hágók után úgy száz kilométerrel is lehetett fogni. Azzal dicsekedtünk magunknak, hogy még mindig otthon vagyunk, mintha el sem jöttünk volna, pedig már Máramarosszigetnél jártunk. Hát így kezdõdött az út.

7. Már csak emlék
Bukovina van. Bukovina csupán emlékezet.
Látszólag mindenhol ellentmondás áll a valóság helyett. A táj szövete, a Kárpátok alacsonyra nyúló dombjai, a szucsavai mezõk, Csernovic hideg, téli napjai, a mák, a mandulafa, az összeomlás, s végül a kísérletek a hely eltörlésére. Ébredezett, tavaszodott egész úton. „Lábam alatt a krumpliföldek és a tarlók még nedvesek voltak a nemrég elolvadt hótól, de a réteken, a patakok mentén már megcsillantak a rügyek, és egy kezemen megszámolhattam, hány nap kell még, hogy prémes barkákká változzanak - az ég megint kéken tündököl majd, és nedves, fehér felhõk vonulnak rajta, hamarosan mindenfelõl a kakukk hangját hallani; csakhogy én a bûnhöz voltam láncolva.”
A régi tudósítók szerint Bukovina ma már csupán szöveg. Regény vagy emlékmû.
Akkor mi hol jártunk?
Elbizonytalanodom. Múlt tényleg mindenhol volt. És mindenhol csak a múlt volt látható. Jövõvel sehol nem találkoztunk. A temetõkben, a kolostorokban, Nagy István tetteiben képein, a szentek életében. Folyton elénk tárta magát egy igazi és egy hamisított. Szkucsnósan ballagtunk, s így ismertük fel a táj Janus-arcait. A nevetõ mezõket éppúgy láttuk, mint a szemérmetlen, csupasz, szomorúan bedõlt házak lakóit és a tükrökkel kirakott, márvánnyal csempézett családok otthonát.
Ha sütött a tavaszi nap, keleti fényt vetett. De azt nem állította, hogy megvilágítja nekünk a múltat. Csakis a jelenre hagyatkozhattunk, ha el kívántunk jutni a célpontba. Értelme nem volt az útnak, csak szaga, gõze, illata és képei. S a nyugtalan érzést éjfélre hamar feloldotta a román cujka. Olyankor senki sem kérdezte meg a csoport vezetõjét, hány cipszer és mennyi zsidó él még a román faluban, ahol éppen iszunk. Nem faggatta a tolmácsunkat, mi áll az étlapon a Radauti Nemzeti Étteremben.
Bukovinából a huszadik században a magyar, a németajkú és a zsidó lakosságot szinte teljes egészében elhurcolták, kiirtották vagy áttelepítették. Az egykori soknyelvû, multikulturális austro-ungarn közösségbõl mára homogén népet csináltak. Aki arra jár, óhatatlanul egy eltûnt világ keleti Európájára emlékezik. Hát persze, hogy vezetõnk személyesen ismerte az itt maradt cipszereket, már alig volt néhány öreg belõlük, azok néhányan pedig szívesen beszéltek az elmúló életrõl. Idõvel ez lett a hivatásuk.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu