FERDINANDY GYÖRGY
Remisszió
(gyógyultan távozott)

Egy idõ után már mindenütt felismertem õket. A villamoson és az üzletekben, utcákon, játszótereken. A mosdók környékén, a gyorsétkezdékben, ahová kintrõl is bejárhatnak az emberek.
 Középkorú férfiak általában, akik – ha kihúznák magukat – még nem lennének öregek. De ezek itt valami roppant terhet vonszolnak a vállukon. Oldalazva osonnak végig az utcán, behúzzák a farkukat – mondanám –, ha nem lenne kegyetlen ez az allegória.
 Mondom, felismerem õket. De hogy ilyen sokan vannak, csak azóta tudom, mióta én is közéjük tartozom.
 Az ember eleinte optimista. Végül is, ha igaz, megmentették az életemet. A szerencsésekhez tartozom. Azokhoz, akiknek az áll a flepnijén, hogy gyógyultan távozott. Nem is értettem, hogy a többiek miért olyan csendesek, a várótermekben és a folyosókon, ahol az ember egy ilyen mûtét után ácsorogni szokott. Hogy miért sunyítanak.
 Ami engem illet, sokat beszéltem. Még le is írtam, hogy hogyan kell elkerülni a szokatlan, a kellemetlen helyzeteket. Bizakodtam, hogy nem fog legyûrni a kór. Kinevettem a betegségemet.
 Elmúltak az évek, lejárt a túlélési idõ. Most már egyre kevesebbet nevetek. Kezdem megérteni, hogy miért sunyít, és miért szorítja össze a száját a sok elnyûtt, ápolatlan beteg.
 Ha megkérdezik tõlem, hogy vagyok, vonogatom a vállamat. Valami baj van? – noszogatnak. Tudják, hogy ebben a mûfajban a gyógyulás sohasem végleges. Én pedig csak rázom a fejem.
 Akkor meg?! Ez van a szemükben. Ha nem beteg, akkor ugyebár egészséges az ember. Harmadikutasok nincsenek. Én pedig örüljek, fõfoglalkozásban. Ne vonogassam a vállam, fel a fejjel, és éljem – ha már így alakult – ezt a kis ajándék-életet.
 Hát élem. Pontosan ugyanúgy, mint a többi húgyszagú kisöreg.

      *

A remisszió ugye haladék. Az ember berendezkedik, ideiglenesen. Kitûz magának mindenféle célokat, szokássá szelídíti az új, szokatlan helyzeteket. A gyógyszereket például felírja magának, betanulja: el ne felejtse valamelyiket. Pelenkát cserélget, lemosakszik, magára csorgatja a kölnivizet. Attól, hogy netán valamit megérezni rajtam, rettegek. Pedig a vazelin elkerülhetetlen, és még a legjobb kenõanyagnak is penetráns bébiillata van. Ápolt, idõsebb hölgyek körül érezni ezt a langyos pelenkaszagot.
 Délelõtt, úgy, mint régen, dolgozom. Az, hogy úgy, mint régen, persze túlzás. Van olyan pirulám, ami enyhén szólva kikapcsol: mint tengeri kagyló, zúg tõle a fejem. Egy ideig nem vettem be reggel, de késõbb már nem lehetett elodázni: ez a legfontosabb gyógyszerem. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy – például – semmi se jut eszembe. Vagy hogy minden szó más és más nyelveken. Persze igaz, hogy sok helyen és sokféle nyelveken éltem. Eddig mindegyiknek megvolt a fiókja. Most ezeket a fiókokat keverem.
 Ez tehát a munka. Körülbástyázom magam, ülök a nagyszótárak gyûrûjében, és – szavakat keresek. Van persze, amit nem találok. Akkor következik a telefon. Felhívok valakit az Óvilágból, és furcsábbnál furcsább kérdésekkel zaklatom. Nem jut például eszembe az áramszedõ vagy az ütközõ: idestova fél évszázada személygépkocsin utazom. Szerencsére mindig akad valaki, aki elmagyarázza. Hónap végén fizethetem a hívásaimat.
 Igaz, hogy van ebbõl a keresgélésbõl mindenféle elõnyöm. Rég elfelejtett, hasznavehetetlen szavak jutnak menet közben eszembe. Beütöm õket: a tiplit falba vertük, a kripli szerencsétlen, és a krapli vacak. Ettõl persze még a munka nem halad.
 Általában két és fél, három órát dolgozom. Erõltetni nem érdemes: elalszom a papíron. Vagy érzem, hogy rossz, amit csinálok. Ezt persze sosem tudom egészen biztosan.
 A nap hátralévõ része küszködés. A fájdalmat minden nap ki kell játszani. Másra nincsen idõ, és mást nem is érdemes csinálni.
 Este pedig az altatók. Így fejezõdik be a nap.

      *

Mozognom kell, állandóan nem maradhatok ülve. Ez az egyetlen pont, amiben megegyeznek az orvosok. Csak hát egy ilyen radikális kibelezésnek vannak mellékhatásai is. Szövõdmények – mondják róluk kedvesen. Vizeletcsorgás, impotencia. Nekem ráadásul mindkét lábfejemen elsorvadtak az idegek. „Örömünket – közli a rákbetegek számára kiadott kis színes füzet – gyakran beárnyékolja a terápia valamelyik mellékhatása. Ez sokszor még a betegség okozta panaszoknál is kellemetlenebb.”
 Elsõ olvasásra megható ez az õszinteség. Azután, nézzük csak: beárnyékolja, mellékhatások, kellemetlenek. Ma már csak ezen a finomkodó fogalmazáson nevetek.
 Dél felé, munka után, minden nap sétálni megyek. Elvánszorgok a bankig, körüljárom a lakótelepet. Fix útvonalakon, a nyilvános vécék itineráriumán. Az elsõ hónapokban kiszámítottam, hogy nagyobb baj nélkül mettõl meddig lehet. Az angol vécéken, ezt mondanom se kell. Állva nem tudja elvégezni a dolgát, akibe beleszerelték a zárószerkezetet.
 Egyedül mindez jól megoldható. Az ember fegyelmezett. Minden más, ha példának okáért Hófehérkét kísérgetem.
 – Ide még beugrunk! – mondja az asszony, amikor én már mindent kiszámítottam. Nem érti szegény, hogy miért ordítok. Hogy bennem egy ilyen apró változás miatt felrobbannak a szelepek.
 Mit szépítgessem a dolgot? Morcos vénember lett belõlem. Nem akarom elkísérni a feleségemet.
 Hát csak így. Egyre ritkábban megyek az emberek közé. Másokkal, függõ viszonyban nem tudom elkerülni az úgynevezett kellemetlen helyzeteket.
 Átnézem ezt az oldalt: nem tudom befejezni. Nem áll el, csöpög, mint a vizelet. Pedig ezen a ponton be kellene habarni a rántást, hogy a szövegnek tartása legyen. Én meg itt staubolok. Hintem a port, álcázom a kis színes szerint mellékes, kellemetlen részleteket.

      *

Azt szokták mondani, hogy megmentették az életemet. Hát ez csak részben igaz. Mert arról, amit életnek neveznek, le kellett mondanom. Nem eszem, nem iszom, nem tudok fennmaradni este. Nem beszélek, szótlan, mogorva lettem. Lassan, de biztosan elveszítem a barátaimat.
 A látóhatár hosszában a tenger. De én még csak lubickolni vagy álmodozni se tudok. Átöltözni is nehezen, ez pedig a társasági életben – mondják – elkerülhetetlen. Így lesznek normális emberekbõl – mosdók körül tébláboló, sorukra váró öregek.
 Éjszaka néha felteszem magamnak a kérdést: egészség-e, hogy meghosszabbították az életemet? Szerencséje van-e annak, aki – mint mondják – gyógyultan távozott? Nem vagyok biztos benne. Csak az élet minõségével párosult lét igazi szerencse. Ez most egy tünetmentes idõszak. Tünetmentes? Nem fedik a valóságot a szavak.
 A második szövõdményrõl pedig még nem is beszéltem.
 – A legfontosabb nemi szerv az agy! – vigasztalt az orvos. Vajon mire gondolt? Hogyan is mûködik ez? A testi és a lelki funkciók tudtommal elválaszthatatlanok.
 „Kétségtelen, hogy a rák szövõdményei kárt okozhatnak a beteg nemi kapcsolataiban” – mondja a már idézett füzet. – „Az orvostudomány korszerû módszereivel azonban a károk súlyossága enyhíthetõ.” Magyarán: meggyõzik az embert, hogy a boldogsághoz a tradicionális nemi élet – nem is olyan lényeges.
 „A nõk nagy többsége – erõsködik a csalafinta kiadvány – nem külseje és testi képességei miatt szereti a férfiakat.” Eleinte mi is kinevettük a diszfunkciók úgymond enyhítésére kiagyalt fantáziadús módszereket. Azután elmúltak az évek. Ma már – hogyan is mondjam? – amolyan szomorú szeretetben élünk. Takaréklángon, alig-emberek.
 Közben pedig egyre inkább hatalmába kerít a félelem. Szép fiatalasszony a feleségem. Mi lesz, ha betelik nála is a pohár? Ha az õ számára is terhessé válik ez a goromba öregember? Ez a – hogy úgy mondjam – korlátozott szerelem?
 Egyelõre nem látom mindennek semmi jelét. De elõfordul, hogy nem hagy aludni a rettegés. És másnap, újra, fel a fejjel! Élem tovább ezt a kis ajándék-életet.

      *

Mindent összevetve, az elsõ idõkben örül a kibelezett. A betegség csatát veszített. Aztán rájön, hogy ez lesz ezután az élet. Véglegesen. A második stádium a dühöngés. Végül pedig, a csend. Beszélni, kivel? És minek? Ezért írom ilyen nehezen ezeket a jegyzeteket.
 Ez itt az életem. Nézem: Hasonlítanak egymásra, a kezdet és a vég. Ahogy a kör bezárul. Ennek még örülni is lehet: feszes lesz tõle a szöveg. Igaz, hogy sok minden nem sikerült, de igaz az is, hogy sok mindent elértem. Kimondtam ezt-azt, volt tízezer diákom. Felneveltem négy szép, egészséges gyereket.
 Ami a többit illeti: ez itt ma már nem az én világom. Én még mindenfélében hittem. Például a szolidaritásban. Mihez kezdjek egy olyan társadalommal, ami nem óvja, hanem kilöki magából a leggyengébb láncszemeket?
 Elnyûtt, középkorú férfiak. A villamoson és az üzletekben, a mosdók környékén, a Kentökiben.

Valamikor, ennek van ma már negyven éve, üzent nekem egy sorstárs Kanadából. A kerecsendi szatócs világgá futott fia. „A szabadságom lett a börtönöm” – írta. Az ember nem felejti el az ilyen kitételeket.
 Valahol élet és halál mezsgyéjén van egy pillanat, amikor valami nála nagyobbra bízná magát az ember. Ez a szegény Márton is könyörgésre fogta. „Uram, mindent elvettél már tõlem – írta. – Hazám, népem, csendem, örömöm... Vess rám egy pillantást elmenõben, mint koldusodra a küszöbön. S az éneket ne tépd ki belõlem. Ezt hagyd meg csak. A Szót... Köszönöm.”
 Hát igen. Ez még megvan, a Szó. Ennek még örülni tudok. Mert a kétségbeesés nagy erõ. És minden jó mondat egy-egy gyõzelem.
 

FERDINANDY György
Szerencsétlenségem története
Magvetõ, 1988

Furcsa, idegen szerelem
Szépirodalmi, 1990

Üzenõfüzet
Pesti Szalon, 1991

A francia võlegény
Magvetõ, 1993

Mágneses erõvonalak
Orpheusz, 2000

„Feketék közt egy szibériai”
Magyar Lettre Internationale, 8

„A mádi zsidó”
Magyar Lettre Internationale, 12

„Ujjlenyomatok”
Magyar Lettre Internationale, 39

SZILÁGYI Zsófia
Ferdinandy György
Kalligram, 2002


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/