Miután Jugoszlávia története katasztrófával ért véget, a veszteség miatti fájdalom lehetõséget ad az újrakezdésre, a kapcsolatok új formáinak keresésére. Egyre világosabban látom, hogy a kollektív létezésbe illeszkedés nélkül nincs értelmes élet, bár persze egy közösség nevében értelmetlenül meg is lehet halni. Tíz évvel a függetlenség elnyerése, valamint a föderalista struktúrából és a kommunista rendszer zsarnokságából való kikerülés után a szlovén nemzeti állam most azzal áll szemben, ami – ahogy politikai, gazdasági és médiaelitünk állandóan mondogatja – kollektív létünk központi kérdése: a belépés egy újabb kötelékbe, egy új föderációba, egy újabb egységbe, azaz a belépés az Európai Unióba és a NATO-ba.
 Ám ennek során bizonyos fenntartásokat is szem elõtt kell tartani. Itt van elõször is az az alárendelt helyzet, amit a jelölt országoknak az EU-bõvítési folyamatban el kell fogadniuk. Az EU gyakran bírált „demokrácia-deficitje” miatt is bizalmatlan vagyok. Konkrétan arra gondolok, hogy az Európai Bizottságot, az EU fõ döntéshozó testületét kinevezett, nem pedig választott politikusok vezetik. Aztán itt van még az európai nyilvános szféra gyengesége, amelyhez a komoly nemzetek közötti viták folytatására alkalmas média és fórum hiánya is hozzájárul – itt nemcsak politikusoknak, hanem a különbözõ civil szervezeteknek és fõként maguknak az állampolgároknak a vitáira gondolok. Fontos integrációs tényezõ volna, ha erõsebb lenne az államhatárokon túlnyúló erkölcsi és politikai szolidaritás, hogy kialakuljon az összetartozás tudata és különbözõ formái. Ebben az összefüggésben az EU szégyenletes passzivitása a jugoszláv háborúk esetében aligha tartható véletlennek. Inkább annak a bizalmatlanságnak a félreérthetetlen jele volt, amit az EU tagországok táplálnak Európa terra incognitája, a Balkán, a kontinensen belüli sötét földrész iránt. A mindennapi felfogás triviális nyugat-európai prózájában ez alapjában véve azt jelentette, hogy a bosnyákokat, horvátokat és a szerb nemzeti szocializmus más áldozatait nem tekintették igazi, telivér európaiaknak, és ezért mindvégig nem is tartották õket érdemesnek arra, hogy szervezett erõfeszítéseket tegyenek azért, hogy véget vessenek a megkezdett népirtásnak.
 Ha mindezt tekintetbe vesszük, nem könnyû belenyugodni állami szuverenitásunk részleges feladásába, vagy felmérni, milyen következményekkel jár ez egy olyan nemzetek fölötti képzõdmény esetében, mint az EU – különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a posztkommunista államok csak nemrég nyerték el állami szuverenitásukat. Ez mindenekelõtt Szlovéniára vonatkozik, amely Magyarországtól vagy Lengyelországtól eltérõen egész történelme során sosem lehetett önálló és független állam. Miközben Nyugat-Európában hosszú ideje folyik a vita a nemzetállam hanyatlásáról, mely a globalizáció miatt következett be, mi, szlovének az utolsó nacionalizmus-vonat utolsó kocsijába ugrottunk fel, hogy legitim lépést tehessünk a nemzetállam irányába. Nem véletlen tehát, hogy túlnyomórészt még mindig egy etnikai alapú állam tagjainak tekintjük magunkat, miközben a legtöbb nyugat-európai ország már több vallású és több kultúrájú közösségnek kezdi magát tekinteni, ahol a közélet alapelve a törvény és az alkotmány tisztelete, nem pedig az etnikai hovatartozás. Az együttélés gyakorlata sem kizárólag az etnikai identitáson múlik, hanem sokkal inkább az állampolgárok alkotmányhûségén, „alkotmány-patriotizmusán”, Jürgen Habermas kifejezésével élve, aki ebben Dolf Steinberger 80-as években megjelent, a nemzeti princípium elutasításáról szóló tanulmányához kapcsolódik.
 Ám az etnikai identitás még korántsem nyilvánítható túlhaladottnak, mindenesetre jóval egyszerûbb, mint az „alkotmány-patriotizmust” átható bonyolult politikai megfontolások: kétes elõnye az emberi egység más megalapozásaival szemben abban áll, hogy naturalizálja a történelmet, vagyis úgy tekinti a kultúrát, mint természeti jelenséget, a szabadságot pedig mint szükségszerû adottságot. A nemzetállam, ami az etnikai egység elvét minden más lojalitás fölé helyezi – ahogy Zygmunt Bauman Liquid Modernity címû legújabb könyvében meggyõzõen kimutatja –, a sikeres közösség egyetlen példája a modern korban. A nacionalizmus az egyetlen olyan ideológia, amely elegendõ meggyõzõ erõvel és hatékonysággal vitte végig sokszor erõszakos ambícióit az átfogó közösségi státus eléréséig. Kelet-Európában az „egy nép – egy nyelv” romantikus ideálja, amely magában foglalja a nemzet lefordíthatatlan és elidegeníthetetlen szellemét, különösen sikeres volt. Itt az a filozófia, hogy a nemzetállami szuverenitást organikus módon kell felfogni – ahogy Johann Gottfried Herder tette –, sokkal termékenyebb talajra lelt, mint az állampolgár egyetemes identitásának hangsúlyozása, amelyet a francia forradalom és a felvilágosodás vezetett be.
 Az az elgondolás, hogy egy nép egysége és önbecsülése legitim módon alapozható az etnikai homogenitására, fontos indíttatást kapott a német romantikától. De azt se felejtsük el, hogy a nemzetállam sikere arra a tényre vezethetõ vissza, hogy sikerült elfojtania vagy megsemmisítenie minden más csoportot, amely megpróbálta érvényesíteni az érdekeit. Konokul harcolt a helyi intézmények és a helyileg öröklõdõ jogok ellen, és mindenkire rákényszerítette a saját nyelvét és a saját történelmi emlékezetét. Félretolt minden más tradíciót, a regionális hagyományoktól a nyelvi hagyományokig, pl. a provanszál és a breton nyelvet Franciaországban, a stíriai és az isztriai dialektust Szlovéniában.
 Ha tehát egyetértünk abban, hogy még ma is elég nehéz a nemzetállam keretein, pontosabban az etnikai hagyományok keretein kívül gondolkodni – amit talán elvetünk, de amit a mai világban mégse tudunk megkerülni –, akkor azt hiszem, volna értelme átgondolni a különbséget a patriotizmus és a nacionalizmus között. Minden tudományos szõrszálhasogatás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a patriotizmus a nacionalizmus megszelídített és civilizált változata; sõt: kifejezetten nemes érzés is lehet. George Orwell Politics and the English Language címû 1946-os esszéjében a patriotizmust úgy tekinti, mint a soviniszta nacionalizmus legkevésbé elfogadható, legkárosabb, legszégyenletesebb és legbrutálisabb aspektusainak az elutasítását. Egy nacionalista, aki úgy hisz a nemzetében, mint „ a legfõbb eszmény” megtestesülésében, mint metafizikai igazságban, szeretné biztosítani övéinek a kollektív létezését – méghozzá a másokkal szembeni erõszak és gyûlölet útján, gyakran áldozatul esve annak az illúziónak, hogy saját nemzetének hibái és gyengéi csupán az idegenek összeesküvésének a következményei. A patriótát azonban a kulturális sokféleség és különösen az etnikai és vallási kisebbségek iránti tolerancia jellemzi. Magától értetõdõnek tartja, hogy ezek a kisebbségek megõrzik saját hagyományaikat – amiképpen õ maga sem szégyelli egy etnikai közösséghez tartozását, és nem tér ki a hovatartozással járó erkölcsi felelõsség elõl sem.
 E megfontolások ellenére – amelyek nem Európa-ellenesek, inkább euro-szkeptikusak, ami fontos különbség! – mégis úgy látom, hogy a szlovéneknek jobb volna, ha részt vennének az európai integrációban. Azt hiszem, jobb lenne, ha Szlovénia aktív szerepet vállalna a „sokféleség európai egységének” kialakítását célzó döntõ intézményes folyamatokra vonatkozó határozatok meghozásában – még ha ez csak kis szerep lehet is –, ahelyett hogy csupán kívülrõl szemlélné õket. Végül is gyakran tehetetlenek vagyunk szomszédaink politikai és gazdasági, sõt sokszor leplezetlen területéhségével szemben – különösen Ausztriára és Olaszországra gondolok, két EU-tagországra, amelyeknek a kormányzata egyre populistább és konzervatívabb, és hajlamos az EU-ellenes retorikára.
 Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk azokról a sajátos ellentmondásokról, amelyek a szlovének “elegek vagyunk mi magunknak” típusú fantáziálásaiban rejlenek, s amelyek hazám mai közéleti vitáiban abban az irracionális, ugyanakkor belülrõl fakadó vágyban nyilvánulnak meg, hogy úgy lehessen összeszûrni a levet valakivel, hogy ne kelljen utána viselni a következményeket. Miután Szlovénia sikeresen kimenekült a szétesett Jugoszláviából és az azt kísérõ vérfürdõbõl, a politikai elit és a közvélemény is kinyilvánította, hogy az országnak a továbbiakban semmi köze a Balkánhoz. 2001. szeptember 11-e, a New York és Washington elleni terrortámadások után – bár a szlovén közvélemény erre felháborodással reagált – voltak óvatos és legalábbis számomra irritálóan önelégült célzások arra, hogy az amerikaiak azt kapták, amit globális expanziós politikájukkal kiérdemeltek. Euro-atlanti szolidaritásról tehát szó sem volt. És az EU-hoz való csatlakozás sem úgy jelenik meg a szlovén közvélemény nagy része elõtt, mint lehetõség a kívánatos, erõsebb kötelékek kialakítására – nemcsak gazdasági vonatkozásban (amit akkor is meg kéne tennünk, ha egyébként „kívül” maradnánk), hanem politikai, kulturális és társadalmi tekintetben is. Inkább úgy fogják fel, mint olyasmit, amitõl tartani kell, mint ami utat nyit a külföldi „spekulánsok” elõtt, hogy hasznot húzzanak a mi erõfeszítéseinkbõl. Ezenfelül mulatságos, hogy az EU-ra nemet mondók szerencsétlen koalíciójában együtt találhatjuk a radikális baloldalt (amely számára az EU és a NATO csupán a politikai és katonai hegemónia megtestesülése) és a radikális jobboldalt (amely szerint a sajátos szlovén identitás – bármi legyen is az – egész biztosan eltûnne az átfogóbb integrációban, hiszen ezt a szlovéneknek a korábbi Jugoszláviában is alig sikerült elkerülniük). Vagyis a szlovén nép nem akar visszakerülni a Balkánra, Amerika irányában a legjobb esetben közömbös, az EU-ban pedig természeti és emberi erõforrásaink önzõ kizsákmányolóját látja. Úgy látszik tehát, mintha nem akarnánk tartozni sehová.
 Az effajta elszigetelõdés véleményem szerint tûrhetetlen. Elég az EU azon történelmi jelentõségû céljaira gondolni, hogy egész területén hasonló életkörülményeket teremtsen és végsõ soron meghatározza minden polgára közös sorsának feltételeit. Egy olyan állampolgárság helyett, amely azon alapul, hogy az ember lényegi vonásokban osztozik azokkal az emberekkel, akiknek ugyanaz a nyelvük, mitológiájuk és történelmük, az európai „kettõs állampolgárság” az ideális forgatókönyv szerint nemcsak a saját nemzethez való tartozás egy formáját jelenti, hanem a római, maastrichti, amszterdami, schengeni és nizzai szerzõdéssel létrehozott államok feletti vonatkozási rendszerhez való tartozást is. Ne értsenek félre: Nincsenek illúzióim. Abszolúte tudatában vagyok annak a ténynek, hogy a „belföldi” és „külföldi” szempontok közti ide-oda ingázás dilemmája nem foszlik semmivé Szlovénia EU-csatlakozásával, egyszerûen csak internalizálódik. A határ a helyén marad, de a jelentõsége megváltozik. A szlovén állampolgárok érdekeit mégis átfogóbban lehet képviselni, ha nemcsak a szlovén alkotmány védi õket, hanem európai elõírások és törvények is.
 Gondoljunk például arra, hogy a külföldieket Olaszországban manapság így hívják: „excommunitari”, azok tehát, akik az EU-n kívüli országokból jönnek. Az EU-tagországok polgárai már régóta hozzászoktak, hogy az EU-ban mindenütt érvényes munkajog alapján az adott állam polgárainak helyzetét élvezzék (ami a sport világában, különösen a futball esetében a legszembetûnõbb). Ez ugyanakkor szigorúbb politikához vezetett az EU külsõ határai tekintetében. Ez az újonnan megerõsített Európa, amely oly békeszeretõnek látszik, kívülrõl nézve egészen másképpen fest. A schengeni szerzõdéshez nem tartozó országok polgárait másodosztályú polgárokként kezelik az EU-országokban. Nehezen kapnak beutazó vízumot és tartózkodási engedélyt vagy munkavállalási engedélyt; gyûjtõtáborokban tartják õket fogva Európa új határain, vagy rövid úton kiutasítják õket. Ha a politikusok arról akarják meggyõzni a választóikat, hogy az EU keleti bõvítése a köz javára válik, fenn kell tartaniuk a biztos külsõ határok képzetét – és éppen ezt teszi a schengeni szerzõdés. Ha a belsõ határokat sikerrel akarják lebontani, a külsõ határokat az EU-nak meg kell erõsítenie. Ám ezzel a politikával ellentétben az EU-bõvítésbe bekerülõ kelet-európai országok választói úgy vélik, több értelme volna gyengébb, nyitottabb határokat tartani fenn azok között, akik belül vannak, és akik még nem.
Dick Schumernek például teljesen igaza van, amikor Modern Slavery címû cikkében a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2001 márciusi számának angol kiadásában kijelenti, hogy Lengyelországnak például mind régóta fennálló történelmi, mind pedig újabb gazdasági és politikai okokból esetleg nehezére esik majd új, merevebb határokat elfogadni Litvániával és Ukrajnával. Ugyanez áll a csehekre és a szlovákokra. Magyarország az 1920-as trianoni szerzõdés, e „dicstelen béke” óta minden magyar támogatására alapozza politikáját, ami természetesen magában foglalja a jelentõs számú magyar kisebbségeket a szomszédos Romániában, Szlovákiában és a maradék Jugoszláviában; Magyarország idõközben egyre világosabban kifejezésre juttatja azt a reményét, hogy a belülrõl zárt Európában jobb védelmet tud majd biztosítani kisebbségei számára..
Szlovénia hatalmon lévõ koalíciója, és ennek hajtóereje, a liberális demokraták középbal pártja, ha kell, ügyesen tud hivatkozni progresszista, republikánus, etnikailag közömbös hagyományaira, és ezzel jelentõs és dicséretes mérvû védelmet tudott biztosítani az olasz és magyar kisebbségeknek. De a szlovén kormány nem volt elég nemzeti érzésû és elég érzékeny a szlovén kisebbségek siralmas helyzetére a szomszédos országokban, mindenekelõtt a kisebbségek gyorsan szertefoszló jogaira Olaszországban és Ausztriában. És határproblémáit sem oldotta meg Horvátországgal. Ami azzal függhet össze, hogy a horvátok kollektíve irigykednek a szlovénekre, mert hazánknak Horvátországgal ellentétben csak egy rövid háborút kellett kiállnia, így többé-kevésbé érintetlen ipari és szociális infrastruktúrával kezdhette meg függetlenségét.
Általában véve lehet azt mondhatjuk, hogy az európai normák érvényesítése a modernizálás irányában ható pozitív lépésnek kell tekinteni, viszont a szigorú schengeni elõírások átvétele a külsõ határok vonatkozásában, egy olyan idõszakban, amikor a jelölt országok még belépésre várnak, negatívan is hat. Nem kétséges, hogy a bõvítési folyamat kérdéseket vet fel Európa határaival kapcsolatban, bár persze rokonszenvesebb és elõkelõbb volna „határok nélküli Európáról” álmodozni. Az ilyen utópikus fantáziálásra is szükség van. De nem kéne szem elõl téveszteni azt a tényt, hogy míg ezek a határok nyugaton, északon és délen egyértelmûen vannak meghatározva, keleten – és ez Európa Achillész-sarka – egyáltalán nem. Ebben az összefüggésben nem hiszem, hogy kellõ figyelmet fordítunk arra, hogy Szlovénia kijátszhatná a „Balkán-kártyáját” – mégpedig nemcsak gazdaságilag, hanem a kultúra, a tudományos kutatás és képzés terén is. Például egy „Délkelet-európai Egyetem” alapításával európai hídként mûködhetne a tudás, a kritikus szemlélet, az információ és a szakképzettség közvetítésére az egykori Jugoszlávia és a Balkán kevésbé szerencsés részei irányában, ahelyett hogy elfordulna a régiótól, szabadulni próbálna tõle, mintha Szlovénia valamiféle cordon sanitaire volna, ez a sors egyébként még szintén elérhet minket.
 

***
A jobboldali politikai pártok jelentõs hasznot húznak az EU változó határaiból, miközben a baloldali és középpártok csak döbbenten állnak és néznek. Az EU-n kívüliek elleni programokkal fellépõ pártok Európa-szerte mindenütt jelentõs közönségtámogatásra tettek szert. Ide sorolható a dán Volkepartie, Jörg Haider FPÖ-je Ausztriában, a Silvio Berlusconi vezette jobboldali blokk Olaszországban, a spanyol középjobb párt, a Partido Popular, a francia Front National és a belga Vlaams Blok. Bár ezekben az agresszíven jobboldali pártokban politikailag csak néhány közös vonás van, valamennyien osztoznak abban a célkitûzésben, hogy lehetõleg minél inkább megkeserítsék a bevándorlók életét. Ha lehetne, legszívesebben visszatoloncolnák a bevándorlókat oda, ahonnan jöttek, és jelentõsen korlátoznák a különbözõ etnikumok keveredését. Ne felejtsük el, hogy ezek a jobboldali politikusok az idegengyûlölet szítása során korántsem provinciális módon érvelnek, ami automatikusan közfelháborodást váltana ki az etnikai hecckampányok ellen. Ezek a pártok sok esetben éppen az Európai Unió nyújtotta eszközöket használják fel.
Véleményem szerint a szlovének az ilyen törekvéseknek sokkal hatékonyabban tudnak majd ellenállni, ha bent leszünk az EU-ban, mint ha kívülrõl, szelíden próbálnánk apellálni a nemzetközi nyilvánosság toleranciájára és az ésszerû belátásra, amelyekbõl manapság nagy hiány mutatkozik. Gondoljunk csak például arra, hogy Jörg Haider ellenszegült annak, hogy az osztrák alkotmánybíróság döntésének megfelelõen kétnyelvû, német és szlovén nyelvû helységnévtáblákat tegyenek ki Karintiában, ahol évszázadok óta nagyszámú szlovén etnikai kisebbség él. Vagy arra a dacos kijelentésére, hogy a karintiai szlovének nagy része nem is szlovénül, hanem „vendül” beszél, mert a szlovén közösség látszólagos csökkentésével könnyebb volna az alkotmányban garantált etnikai-kisebbségi státusukat aláásni, és az ebbõl a státusból következõ törvényi védelmet megtagadni, bár ennek a gyakorlatban egészében véve nyilván ritkán szereztek eddig érvényt.
Nem volna szabad szem elõl tévesztenünk a következõ paradoxont: kinyilvánított EU-ellenes beállítottsága dacára Haider pártja sohasem mulasztana el egyetlen lehetõséget sem arra, hogy jól megtömje a zsebét a mezõgazdaság és a mûemlékvédelem céljára szolgáló EU strukturális alapokból; olyan pénzekbõl tehát, amelyek kimondottan a szolidaritás elõsegítésére vannak szánva, ahogy ezt Klaus Ottomeyer Die Haider-Show. Zur Psychopolitik der FPÖ címû elemzésében kimutatta (Drava Verlag, Klagenfurt /Celovec, 2000). És az sem véletlen, hogy Haider örül a határokat átlépõ partneri kapcsolatok lehetõségeinek a hasonló érzelmû szomszédokkal, Dél-Tirollal, valamint Venetóval és Friauli-Venezia Giuliával, olyan észak-olasz régiókkal, ahol a határok menti együttmûködés erõsítené a gazdaságot és különösen a turizmust.
Ahelyett hogy egy magas életminõségû föderalista Európa megteremtésére törekedne, az EU egyre inkább olyan kezd lenni, mint Amerika „elkerített közösségei”, ahol a jómódú negyedek lakói felfegyverzett õrökkel, magas ingatlanárakkal és korlátozott bebocsátással tartják fenn területük etnikai és társadalmi-gazdasági homogenitását. De vigyázzunk, ez nem az amerikai politikai-gazdasági urbanizmus olcsó imitálása vagy az amerikai nyomás eredménye, hanem teljességgel „belföldi”, teljességgel európai reagálás egy valóságos kihívásra. Gondoljunk csak bele, hogy Európának azok a régiói, tanúsítják a legnagyobb mérvû ellenállást a külföldiekkel szemben, amelyek gazdaságilag a legsikeresebb régiók közé tartoznak, és ezt a státust csak nemrégiben érték el. Sem Ausztriában, sem Olaszország Friauli-Venezia Giulia régiójában sincs megközelítõleg sem annyi illegális bevándorló, mint az egykori gyarmati nagyhatalmaknál, Nagy Britanniában és Franciaországban.
Az ilyesfajta idegengyûlölet mindenekelõtt erkölcsileg visszataszító. Hosszú távon azonban gazdaságilag is kockázatos. Európa alacsony születési arányszáma alapján (mi, szlovének gratulálhatunk magunknak az 1,2 gyerekhez családonként, mert e tekintetben egészen európaiak vagyunk) a bavándorlók szakadatlan beáramlása, állandó migráció kell ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani a magas életszínvonal feltételeit. A munkaerõtartalék hiánya a következõ tíz évben számos elõrejelzés szerint a bevándorlás folytatódását, nem pedig a leállítását fogja szükségessé tenni. A nemrégiben Németországban megkezdett, politikailag nagyvonalú program „zöld kártya”, tehát munka- és tartózkodási engedélyek biztosítására külföldi szakemberek számára jól példázza ezt az ellentmondásos helyzetet a mai európai országokban. Az ilyen ellentmondások lényeges vonása az ellentét az etnikai veszélyeztetettség érzése (ezek a sötét bõrû, másfajta emberek veszélyeztetik a „mi” értékeinket és társadalmi harmóniánkat) az egyik oldalon, és a gazdasági követlemények (a német gazdaság ezek nélkül az „importált” szakemberek nélkül alulmarad) a másik oldalon. Az etnikai fundamentalizmusnak - nem csak a „németség” eszméjének, hanem „a magyar lélek”, a „szlovénség”, a „cseh lényeg” stb. eszméjének is - szembe kell néznie a szabad piac fundamentalizmusával.
Idõközben az EU-jelölt országok, Közép-Európa posztkommunista államai maguk is célországokká váltak számos külföldi számára. A bevándorlás nagy része, a legális és az illegális egyaránt, különösen a volt Jugoszláviából és az egykori Szovjetunióból áramlik ezekbe az országokba, bár sok bevándorló csak ideiglenes munkásként érkezik. Ezek az országok nem voltak felkészülve ekkora bevándorlási hullámra, súlyosan érintette õket az olyan emberekkel való találkozás sokkja, akik idegenek, „másfajták”, és rosszul is kezelték.
Ez a helyzet új kérdéseket vet fel a kollektív identitás értelmével és céljával kapcsolatban, különösen az olyan országok számára, amelyek fõvárosai és városi központjai ma az etnikai homogenitás lényegesen magasabb fokát mutatják, mint a múlt század elején. Az egész 20. század folyamán Krakkó, Prága, Budapest és Ljubljana – mint városi terek és mint a nemzeti célok elõterében álló helyek – nemcsak a modernizálódást és az iparosodást élték meg, hanem kollektív identitásuk nyilvánvaló és döntõ átalakulását is: a nemzeti kultúrát, tehát azt, ami egy megválasztott etnikai hagyományon nyugszik, tették meg uralkodó kultúrájuknak. Ez többé-kevésbé erõszakos de-germanizálást jelentett, ami jelzi, milyen messzemenõ, nagy hatású és erõteljes volt a porosz és az osztrák uralom. Az elsõ világháború után például szlovén területen a felsõbb iskoláknak legalább a felét szlovenizálni kellett, mivel az órákat addig kizárólag németül tartották; a tanítás a többi iskolában az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása elõtt kétnyelvû volt, németül és szlovénül tanítottak. A második világháború után ennél még nagyobb fokú etnikai homogenitás jött létre: Szlovénia Gottscheer-tartományának idevalósi német lakossága, a cseh Szudéta-vidék és Lengyelország terjedelmes részének helybeli német lakossága a brutális megtorlás szörnyû forgószelében eltûnt, a holokauszt pedig maroknyira csökkentette és fõként a nagyvárosokra koncentrálta Kelet-Európa zsidó lakosságát.

De a kollektív identitás rugalmas dolog. A „képzeletbeli közösségek” (Benedict Anderson kifejezésével) kirekesztõ mechanizmusai az etnikai elv purista formáiban jutnak kifejezésre, ahogy ez a mai szélsõséges pártoknál a külföldiek, és mindenki, aki más, fõleg a kelet-európaiak elleni gyûlöletben megnyilvánul. Ebben a mechanizmusban az a legrosszabb, hogy a bevándorlók és a vendégmunkások kulturális, nyelvi és vallási jellegzetességeinek az elnyomására törekszik, miközben gazdasági erejüket és szakképzettségüket kész befogadni. Azok az észak-olasz üzletemberek, karintiai szállodások és flamand kereskedõk, akik lenézik az olyan külföldieket, akiknek nincs tele a bukszájuk, az olyan illegális bevándorlók és vendégmunkások munkáján gazdagodnak meg, akik nélkül a vállalkozásaik nem volnának olyan jövedelmezõek.
 A külföldi munkások kiátkozása a privilegizált idegengyûlölõk által, akiknek az életét végsõ soron ezek a megvetett idegenek teszik kényelmessé - ez az európai képmutatás legújabb formája. Csakhogy ez olyan képmutatás, amivel a mai, és attól tartok, hogy az elkövetkezõ választásokon is egyértelmû gyõzelmet lehet szerezni. Ezt muszáj észben tartanunk, különösen azért, mert a baloldali és középpártok vonakodva vagy neurotikusan reagálnak a megváltozó körülményekre. Rendszerint vagy a legkevésbé sem törõdnek a nemzeti identitással, vagy romantikus szeszélyként tolják félre. Idõközben a brit miniszterelnök, Tony Blair „harmadik utas politikaként” emlegetett laza szociáldemokrata alapelvei és a szociális piacról szóló homályos retorikája továbbra is viszonylag kevés elkötelezett választót tud maga mögött felsorakoztatni. A jobboldali pártok így újabb területeket tudtak foglalni maguknak. A mérsékeltek és a liberálisok a maguk részérõl elérték, hogy a jobb- és baloldali szélsõségesekbõl közös ellenséget konstruáljanak, jól titkolva, hogy nekik se nagyon vannak szolidaritási programjaik, a pusztán szóbeli nyilatkozatokon túlmenõen Kelet-Európa „új demokráciáiról”, amelyek mára a megtestesült Másikká léptek elõ, ahogy ezt Slavoj Zizek Less Love, More Hatred címû könyvében (Belgrade Circle Press, Belgrad 2022) remekül kimutatta.
 Olyan Európa helyett, amely a fokozatosan bõvülõ, tartós szolidaritásra épül – ahogy ez Írország, Portugália és Görögország Európába való sikeres integrációjával megkezdõdött –, nem kizárt, hogy az EU keleti bõvítése egy belül megosztott Európához fog vezetni, ahol az új határok örökségével terhelt állampolgárokat származási országuk és vásárlóerejük szerint fogják besorolni. Az egyetlen kérdés az, hogy mi, szlovének ezt a megosztott Európát belülrõl fogjuk-e megtapasztalni. Így vagy úgy, de már most is tapasztaljuk, kívülrõl.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu