Esik, esik, esik. Ez egy sor az egyetlen versbõl, ami megragadt
az emlékezetemben * elég ostoba ahhoz, hogy sose merjem hangosan
elszavalni. Valami Palazzeschi írta, azt hiszem, de lehet, hogy
tévedek. Néhány szó, amelyek számokra
rímelnek, egytõl nulláig. A tanárnõ
hosszú és kacskaringós elemzéssel boldogított
bennünket: hogy a költõ éppen a szerelmesére
várt, kinézett az ablakon, és sóvárogva
számolgatta a perceket; hogy a matematika és a költészet
két rokon mûfaj, és hasonló marhaságokat.
Az igazság az, hogy ez a Palazzeschi nyilvánvalóan
mindenkit palira vett. Különösképpen az én
tanárnõmet, és engem, aki nem bírok kinézni
az esõbe anélkül, hogy el ne kezdeném mondogatni:
esik, esik, esik. Mindig háromszor egymás után * a
kényszer erõsebb nálam. Most is, bámulok kifelé
az ablakon, látom, ahogy kanyarognak lefelé a cseppek az
üvegen, és megszólalok: esik, esik, esik. Hatodik napja
vagyok szabadságon, és ötödik napja esik az esõ,
nagyjából megszakítás nélkül: minden
okom megvolna rá, hogy szentségelni kezdjek, de nem, csak
ülök az ablak elõtt, és ezt kántálom:
esik, esik, esik.
* Szegény, még nyaralni sem mehetsz ebben az ítéletidõben
* mondta tegnap Ester.
* Amúgy se mennék.
* Hogyhogy nem?
* Mégis, mit kezdenék ott magammal?
* Mit, mit, hát mit kezd magával az a sok ember, aki
mind nyaralni megy?
* Mit tudom én. Te miért nem utazol el?
* Mert én az összes szabadságomat egyszerre akarom
kivenni, majd akkor, ha nem dolgozhatok többé. Félre
kell tennem a nyugdíjjárulékomat, nem érek
rá utazgatni.
* Nyugdíjjárulék? Úgy beszélsz,
mint az a nõ, akitõl a fizetésemet kapom.
Ester büszke rá, hogy vállalati titkárnõ.
Vagy talán én nem hallom ki a hangjából a gúnyt.
Mostanában egyre gyakrabban találkozunk. Szigorú szabályaink
vannak: kötelezõ csinálnunk, ha akarjuk, ha nem, és
ezért nekem minden alkalommal fizetnem kell (minimum ötvenezret);
sehol másutt nem randizhatunk, csak ott, ahol dolgozni szokott.
Tehát presszóban sem, vagy akárhol másutt.
Legkevésbé nála. „Ne is álmodj róla,
hogy megint összekoszolhatod a csengõmet azzal a nagy, szaros
mancsoddal”, ez a legkedvesebb búcsúja. Ami persze félig
vicc, félig figyelmeztetés. Kárpótlásul
egyre korábban, már kilenc tájt ott van, így
hát egy jó óránk van beszélgetni, míg
az elsõ számú kretén meg nem érkezik.
Vagy inkább a második számú, mert hiszen, ha
szigorúan vesszük, én is kliens volnék, bár
komoly erõfeszítésembe kerül, hogy annak tekintsem
magam.
Esik, esik, esik. Tegnap este minden tévéhíradó
beidézte magához a saját meteorológus-zsenijét,
hogy megmagyarázza, miért bolondult meg az idõjárás,
milyen idõket élünk, meg mindenfélét,
amirõl állandóan beszélnek az emberek az utcán,
és amihez persze semmi szükségük tudósokra.
A hivatásos idõjósok egyenöltönyükbe
préselõdve kommentálták a dolgok hogyanját
és mikéntjét, a háttérben pedig egymást
váltották a felvételek a legutóbbi piemonti
árvízról, a felhõszakadásokról,
amelyek napok óta elárasztották a Pó-síkságot,
a Szent Márk téren lebegõ gondolákról.
És egyszer csak megjelentek a Dél napsütötte sziklaszirtjei,
a mediterrán strandok, amelyek hemzsegtek a vörösre sült
nyaralóktól az afrikai hõségben. Aztán
ünneplõ tömeg valami szicíliai népünnepélyen:
az emberek felnéznek a tintahalas tányérjukból,
és beleröhögnek a kamerába. Egy nõ fölfelé
mutogat, hogy vegyék föl az eget is: az operatõr engedelmeskedik,
és a képernyõn megjelennek a veszettül nyári
égbolt csillagai. Amíg néztem ezeket a képeket,
egy hasonlóan bizarr jelenet ugrott be múlt télrõl,
amikor a basilicatai falvakat betemette a hó, miközben mi,
északiak, nyitott kabátban jártunk az utcán
a tavaszias idõben. Emlékszem, hogy még lelkifurdalásom
is volt, amiért egyáltalán nem érdekel, hogy
lent Délen esetleg megfagynak azok a szerencsétlenek. Most
azonban fellélegeztem: õk is szartak a mi esõzésünkre.
Csak ülnek a negyvenöt fokban, zabálják a tintahalat,
és felõlük Velence akár most mindjárt
elsüllyedhet a tenger fenekére.
Elégedetten indultam el otthonról. Mindig jókedvem
kerekedik, ha közönyöm viszonzásra lel. Ahogy kiértem
Esterhez, mindjárt elmeséltem neki az egészet tövirõl
hegyire. Úgy zuhogott, hogy csak üggyel-bajjal találtam
meg a Mercedest a pontebbanai határban. Tudom, hogy képtelenség,
de mintha az esõ segíteni akart volna nekünk. Természetesen
nem lehet feltételezni, hogy ez a vízözön kizárólag
a mi kedvünkért öntötte volna el a tájat.
Mégis neki köszönhetjük, hogy több idõt
tölthettünk együtt. A dolgok nem tesznek egyebet, mint amit
tenniük kell, viszont intelligensek. A dolgok tehetnek róla,
hogy találkoztunk. Sok esõ, kevés vendég. Tudom,
az azori anticiklon nem feltétlenül azért késlekedik
ilyen sokáig, hogy egy szarszippantó és egy kurva
kicsit több idõt tölthessen egy Mercedesben. De akkor
mégis mivel magyarázható, hogy a szakadó esõ
úgy ömlött végig az ablaküvegeken, mintha
valami szeparé függönye lett volna? Miért okoz
gyötrelmet a nyaralni vágyók tömegeinek, és
miért tartja otthon a sok kretént, ahelyett hogy annak rendje
és módja szerint megkefélhetnék Estert, csak
hogy ezzel meghosszabbítsa ráérõ idõnket?
Miért, ha nem azért, mert intelligens?
Esik, esik, esik. Bár szabadságon vagyok, ezen a héten
nekem kell gondoznom a struccokat. A struccok tombolnak. Életükben
nem láttak még ennyi esõt. Mégsem mennek az
etetõháznak berendezett kocsiszínbe: bizonyára
nem bírják elképzelni, hogy tetõ legyen a fejük
fölött. Túl gõgösek. Inkább meg-megrázzák
magukat * ha szabad ilyet struccokra mondani: libabõrösek a
hidegtõl *, és áznak tovább. Most, hogy elhullajtották
a tollaikat, még kevésbé emlékeztetnek madarakra.
Zöldes, gumiszerû bõrük még Bernetben is
viszolygást kelt. Tegnap Szaharázi, kihasználva, hogy
éppen nem esett, mindjárt befedezte Szaharinát, és
valahányszor Szahara is odajött, jól belekapott a szemébe,
pedig Szahara legalább úgy fel van paprikázva, mint
õ. Büntetésbõl két jókora, hegyes
kavicsot kevertem az eledelébe, de ennek a Szaharázinak sajnos
semmi sem árt.
Esik, esik, esik.
* Túl sokat vagy egymagadban. Az ilyesmi rossz vért szül.
* Csak mert nem sajnálom eléggé Basilicata népét,
amiért a hó alatt kellett kihúzniuk a telet?
* Hogy jön ez ide? Fiatal vagy, szórakoznod kellene. Ha
már nem mégy nyaralni, menj el legalább egy diszkóba.
* Esik, esik, esik.
* És ne ismételgesd folyton, hogy esik. A diszkóban
az esõvel sem kellene foglalkoznod. Menj diszkóba. Hallod?
Miért nem mégy diszkóba? Menjél. Ez parancs
* rendelkezett Ester, és kezét a karomra tette, mint aki
komolyan szívén viseli a sorsomat.
Még a végén tényleg rászánom
magam, hogy elmenjek egy diszkóba.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu