Maoro Covacich
Mínusz ötvenhat

Esik, esik, esik. Ez egy sor az egyetlen versbõl, ami megragadt az emlékezetemben * elég ostoba ahhoz, hogy sose merjem hangosan elszavalni. Valami Palazzeschi írta, azt hiszem, de lehet, hogy tévedek. Néhány szó, amelyek számokra rímelnek, egytõl nulláig. A tanárnõ hosszú és kacskaringós elemzéssel boldogított bennünket: hogy a költõ éppen a szerelmesére várt, kinézett az ablakon, és sóvárogva számolgatta a perceket; hogy a matematika és a költészet két rokon mûfaj, és hasonló marhaságokat. Az igazság az, hogy ez a Palazzeschi nyilvánvalóan mindenkit palira vett. Különösképpen az én tanárnõmet, és engem, aki nem bírok kinézni az esõbe anélkül, hogy el ne kezdeném mondogatni: esik, esik, esik. Mindig háromszor egymás után * a kényszer erõsebb nálam. Most is, bámulok kifelé az ablakon, látom, ahogy kanyarognak lefelé a cseppek az üvegen, és megszólalok: esik, esik, esik. Hatodik napja vagyok szabadságon, és ötödik napja esik az esõ, nagyjából megszakítás nélkül: minden okom megvolna rá, hogy szentségelni kezdjek, de nem, csak ülök az ablak elõtt, és ezt kántálom: esik, esik, esik.
* Szegény, még nyaralni sem mehetsz ebben az ítéletidõben * mondta tegnap Ester.
* Amúgy se mennék.
* Hogyhogy nem?
* Mégis, mit kezdenék ott magammal?
* Mit, mit, hát mit kezd magával az a sok ember, aki mind nyaralni megy?
* Mit tudom én. Te miért nem utazol el?
* Mert én az összes szabadságomat egyszerre akarom kivenni, majd akkor, ha nem dolgozhatok többé. Félre kell tennem a nyugdíjjárulékomat, nem érek rá utazgatni.
* Nyugdíjjárulék? Úgy beszélsz, mint az a nõ, akitõl a fizetésemet kapom.
Ester büszke rá, hogy vállalati titkárnõ. Vagy talán én nem hallom ki a hangjából a gúnyt. Mostanában egyre gyakrabban találkozunk. Szigorú szabályaink vannak: kötelezõ csinálnunk, ha akarjuk, ha nem, és ezért nekem minden alkalommal fizetnem kell (minimum ötvenezret); sehol másutt nem randizhatunk, csak ott, ahol dolgozni szokott. Tehát presszóban sem, vagy akárhol másutt. Legkevésbé nála. „Ne is álmodj róla, hogy megint összekoszolhatod a csengõmet azzal a nagy, szaros mancsoddal”, ez a legkedvesebb búcsúja. Ami persze félig vicc, félig figyelmeztetés. Kárpótlásul egyre korábban, már kilenc tájt ott van, így hát egy jó óránk van beszélgetni, míg az elsõ számú kretén meg nem érkezik. Vagy inkább a második számú, mert hiszen, ha szigorúan vesszük, én is kliens volnék, bár komoly erõfeszítésembe kerül, hogy annak tekintsem magam.
Esik, esik, esik. Tegnap este minden tévéhíradó beidézte magához a saját meteorológus-zsenijét, hogy megmagyarázza, miért bolondult meg az idõjárás, milyen idõket élünk, meg mindenfélét, amirõl állandóan beszélnek az emberek az utcán, és amihez persze semmi szükségük tudósokra. A hivatásos idõjósok egyenöltönyükbe préselõdve kommentálták a dolgok hogyanját és mikéntjét, a háttérben pedig egymást váltották a felvételek a legutóbbi piemonti árvízról, a felhõszakadásokról, amelyek napok óta elárasztották a Pó-síkságot, a Szent Márk téren lebegõ gondolákról. És egyszer csak megjelentek a Dél napsütötte sziklaszirtjei, a mediterrán strandok, amelyek hemzsegtek a vörösre sült nyaralóktól az afrikai hõségben. Aztán ünneplõ tömeg valami szicíliai népünnepélyen: az emberek felnéznek a tintahalas tányérjukból, és beleröhögnek a kamerába. Egy nõ fölfelé mutogat, hogy vegyék föl az eget is: az operatõr engedelmeskedik, és a képernyõn megjelennek a veszettül nyári égbolt csillagai. Amíg néztem ezeket a képeket, egy hasonlóan bizarr jelenet ugrott be múlt télrõl, amikor a basilicatai falvakat betemette a hó, miközben mi, északiak, nyitott kabátban jártunk az utcán a tavaszias idõben. Emlékszem, hogy még lelkifurdalásom is volt, amiért egyáltalán nem érdekel, hogy lent Délen esetleg megfagynak azok a szerencsétlenek. Most azonban fellélegeztem: õk is szartak a mi esõzésünkre. Csak ülnek a negyvenöt fokban, zabálják a tintahalat, és felõlük Velence akár most mindjárt elsüllyedhet a tenger fenekére.
Elégedetten indultam el otthonról. Mindig jókedvem kerekedik, ha közönyöm viszonzásra lel. Ahogy kiértem Esterhez, mindjárt elmeséltem neki az egészet tövirõl hegyire. Úgy zuhogott, hogy csak üggyel-bajjal találtam meg a Mercedest a pontebbanai határban. Tudom, hogy képtelenség, de mintha az esõ segíteni akart volna nekünk. Természetesen nem lehet feltételezni, hogy ez a vízözön kizárólag a mi kedvünkért öntötte volna el a tájat. Mégis neki köszönhetjük, hogy több idõt tölthettünk együtt. A dolgok nem tesznek egyebet, mint amit tenniük kell, viszont intelligensek. A dolgok tehetnek róla, hogy találkoztunk. Sok esõ, kevés vendég. Tudom, az azori anticiklon nem feltétlenül azért késlekedik ilyen sokáig, hogy egy szarszippantó és egy kurva kicsit több idõt tölthessen egy Mercedesben. De akkor mégis mivel magyarázható, hogy a szakadó esõ úgy ömlött végig az ablaküvegeken, mintha valami szeparé függönye lett volna? Miért okoz gyötrelmet a nyaralni vágyók tömegeinek, és miért tartja otthon a sok kretént, ahelyett hogy annak rendje és módja szerint megkefélhetnék Estert, csak hogy ezzel meghosszabbítsa ráérõ idõnket? Miért, ha nem azért, mert intelligens?
Esik, esik, esik. Bár szabadságon vagyok, ezen a héten nekem kell gondoznom a struccokat. A struccok tombolnak. Életükben nem láttak még ennyi esõt. Mégsem mennek az etetõháznak berendezett kocsiszínbe: bizonyára nem bírják elképzelni, hogy tetõ legyen a fejük fölött. Túl gõgösek. Inkább meg-megrázzák magukat * ha szabad ilyet struccokra mondani: libabõrösek a hidegtõl *, és áznak tovább. Most, hogy elhullajtották a tollaikat, még kevésbé emlékeztetnek madarakra. Zöldes, gumiszerû bõrük még Bernetben is viszolygást kelt. Tegnap Szaharázi, kihasználva, hogy éppen nem esett, mindjárt befedezte Szaharinát, és valahányszor Szahara is odajött, jól belekapott a szemébe, pedig Szahara legalább úgy fel van paprikázva, mint õ. Büntetésbõl két jókora, hegyes kavicsot kevertem az eledelébe, de ennek a Szaharázinak sajnos semmi sem árt.
Esik, esik, esik.
* Túl sokat vagy egymagadban. Az ilyesmi rossz vért szül.
* Csak mert nem sajnálom eléggé Basilicata népét, amiért a hó alatt kellett kihúzniuk a telet?
* Hogy jön ez ide? Fiatal vagy, szórakoznod kellene. Ha már nem mégy nyaralni, menj el legalább egy diszkóba.
* Esik, esik, esik.
* És ne ismételgesd folyton, hogy esik. A diszkóban az esõvel sem kellene foglalkoznod. Menj diszkóba. Hallod? Miért nem mégy diszkóba? Menjél. Ez parancs * rendelkezett Ester, és kezét a karomra tette, mint aki komolyan szívén viseli a sorsomat.
Még a végén tényleg rászánom magam, hogy elmenjek egy diszkóba.


EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/