Lehet-e nosztalgiának nevezni amit érzek, ha a „létezõ szocializmus” elsüllyedt hajójára gondolok, amely a tatján az emlékeimben a PRL (Lengyel Népköztársaság) betûket viseli, minthogy idevágó tapasztalataim  nagyrészét Lengyelországban szereztem? Elõször a 60-as években, Gomulka és a mala stabilizacija (a kis stabilizáció) idején, aztán a 70-es évek közepén, Gierek alatt, aki meghirdette a sikerpropagandát és a Polak potrafi-t (a lengyel ügyességet), majd a 80-as évek végén, amikor ez a hajó már erõsen dõlni kezdett, a hirtelen vég mégis mindenkit váratlanul ért. Ki gondolta volna, hogy akik ilyen sokáig vezették ezt a hajót letargikus magabiztossággal egyik zátonytól a másikig, ilyen könnyen megadják magukat, és majdnem minden ellenállás nélkül átengedik a kapitányi hidat?
Nem, ez aligha nosztalgia, bár idõnként azon kapom magam, hogy arra gondolok, nem volt minden annyira rossz azokban az idõkben, mint ahogy most hinni szeretnénk: legalábbis nem voltak összetákolt standok a Kultúra Palotája körül, és a széles vállú, bikanyakú és simára borotvált fiatalemberek sem voltak akkoriban ennyire feltûnõek. Talán még egyáltalán nem is léteztek, lehet, hogy csak az aranyásó vadkapitalizmus kísérõjelenségei ezek a genetikai mutációk, mint a kórságnak a ragya. De persze egészében véve távol áll tõlem, hogy visszasírjam azokat az idõket.
 Mi, nyugatiak különben is csak kivételezett vendégek voltunk, szemlélõk, akik sosem érezték igazán a  bõrükön a rendszer negatív oldalait. Figyeltek minket, ami kellemetlen tudott lenni, de nem volt életveszélyes. Lengyel barátainknak egészen más történeteik vannak. A propaganda és a hangos jelszavak bosszantóak voltak, de mi érezhettük magunkat kívülállónak is, akit ez nem érint. A cenzúra dühítõ volt, de mi itt legfeljebb csak a publikum voltunk.
 És végülis haszonélvezõi voltunk ennek a rendszernek, a hiánygazdaságnak, amely elkényeztetett minket abszurd módon alacsony áraival és a kedvezõ pénzváltási feltételekkel. Az elsõ ösztöndíj, amelyet Varsóban kaptam, 21 éves koromban, alig volt kevesebb, mint a professzorom fizetése, akinek a lakáskörülményei  sem volt sokkal jobbak, mint az enyémek a diákotthonban. A könyvesboltokban kosarak álltak, mint egy szupermarketben, és mi könnyedén teleraktuk azokat a kosarakat könyvekkel, mert fillérekbe kerültek. A szórakozás gyér volt, de olcsó. A vendéglõkben idõnként a Sör nincs tábla fogadta az embert, vagy a pincér gorombán közölte, hogy minden hely foglalt, – volt szerencsém, kívül tágasabb – akkor is, ha ott állt öt üres asztal. De kifizetni a számlát nem volt gond, a mozi, a színház, a koncertjegy is nevetségesen olcsó volt.
 Túl ezen nyugati külföldiként társadalmi elõnyöket is élveztünk. Az ember valamiféle érdekességszámba ment, még ha meg se mukkant, akkor is, csak mert egy kivételezett kisebbséghez tartozott. A külföldi vagy nyugati jelzõnek majdnem mágikus hatása volt, ez nem csak a fogyasztási cikkekre terjedt ki, hanem ránk is, akik odaátról jöttünk – és mi sokszor szégyentelenül ki is használtuk ezt a pozitív elõítéletet.
 Tudjuk, milyen mélyen gyökereznek az ilyen viselkedési minták. Elég elmenni Pozsonyba, 60 kilométernyire Bécstõl keleti irányban, hogy lássuk, milyen fölényesen viselkednek az osztrák kispolgárok a vendéglõkben és az üzletekben, mintha külön sofõr vezette Bentley-jükön érkeztek volna ide és nem az ócska Opel Kadettjükkel. Ma ezt nevetségesnek és undorítónak találjuk, de tegyük a kezünket a szívünkre: annak idején tõlünk sem álltak teljesen távol az ilyen allûrök. Nem hivatkoztunk-e nyugati mivoltunkra, ha elõnyökhöz akartunk jutni, még ha ez csak egy asztal volt is egy étteremben?
 Visszatekintve csodálom lengyel barátaimat, hogy olyan barátian el tudtak viselni engem és a hozzám hasonlókat. Egyáltalán nem lehetett nekik könnyû, mert ideológiából is kezdtük õket kioktatni, nehezményeztük, hogy nem elég balosak. Bizony, ez is elõfordult. A gazdag nyugati országokból való diákok többnyire balosok voltak azokban az években, trockisták, maoisták-leninisták, eurokommunisták, vagy ahogy éppen hívták ezeket a játszótereket, amelyeket érthetõ okokból , nemcsak hivatalosan nem tartottak sokra a létezõ szocializmus országaiban. Ez azon kevés esetek közé tartozott, amikor az utca emberei, a diákokat is beleértve, egyetértettek a hatalmon levõkkel. Utóbbiak veszélyes felforgatókat láttak bennünk, akiknek a mesterkedését meg kell akadályozni – micsoda hízelgõ túlbecsülés –, míg a többiek jóval reálisabban ítéltek meg minket, fecsegõknek tartottak, akik nem tudják, mit beszélnek.
 Ez nem nagyon zavart minket. Balosok voltunk, tiszta sor, de ha lengyel barátaink errõl hallani se akartak, az se volt baj, végül is annyi jó élményünk volt együtt, jóval az élménytársadalom feltalálása elõtt. Egyszerûen kerültük a politikai témákat. Mindaddig ezt a kényelmes magaviseletet tanúsítottam, amíg nem találkoztam Reynaldóval, akivel egy ideig egy szobában laktunk a varsói Zamenhof utcai kollégiumban. Õ térített a helyes útra.
 Reynaldo, aki meggyõzõdéses marxista volt, és otthon, Brazíliában a városi gerillák közé tartozott, ezért kellett onnan elmenekülnie, elõször nem nagyon örült, hogy egy Ausztriából jött új fiúnak utalták ki a másik ágyat a szobájában. Évekig egyedül lakott ott, de most nem tudott mit tenni. Nekem járt egy ágy, az õ szobájában pedig az egyik ágy üresen állt. Hamar összebarátkoztunk.
 Eleinte azt gondoltam, hogy a barátom valami ritka betegségben szenved, ezért kerüli a nappali világosságot. Nappal aludt, és éjjel végezte mindazt, amit napi teendõknek mondanak. Amikor én felkeltem, Reynaldo akkor feküdt le, és fordítva. Ezt elég praktikus beosztásnak találtam, így az egész szoba az enyém lehetett, leszámítva az alvó Reynaldót, aki nem zavart, mert mint errõl rögtön biztosított, úgy alszik, mint egy hulla, úgyhogy nem kellett rá tekintettel lennem. Így aztán különös egymás mellett  vagy inkább egymás után élésünk elég kellemes volt. Nem voltak súrlódások. Csak ritkán fordult elõ, hogy egy-egy leányzót, akit felcsaltam a szobámba/szobánkba, alvó barátom látványa minden további közeledés elhárítására és idõ elõtti távozásra késztetett. Ilyenkor nem segített Reynaldo sajátos alvási szokásainak bizonygatása.
 Brazil barátom tökéletes szobatárs volt, rendes, nyugodt és diszkrét. Doktori disszertációján dolgozott, és ha jól tudom, nem járt semmilyen elõadásra. Azt se tudnám megmondani, találkozott-e egyáltalán a professzorával. Egyetlen engedményt tett mégis az éjszakai óráknak, nevezetesen azt, hogy éjszakánként is, amelyeket nappallá tett, rendszerint pizsamát viselt, ami nem volt feltûnõ, mert alig ment ki a szobából. Úgy élt, mint egy szerzetes a cellájában, vagy mint egy vakond a vakondlyukban, ahogy õ mondogatta magáról. Néha ezért mole-monknak, vakondbarátnak hívtam. Angolul beszélgettünk, mert lengyelül nem nagyon tudott, olyankor nevetgélt, és majdnem boldognak látszott.
 A beszerzéseit többnyire én intéztem. Egy cetlire felírta a kívánságait: tej, kenyér, vaj, egy kis sajt, ez minden, köszönöm szépen. Csak nagyritkán merészkedett ki egy közeli sklep nocny-ba, az egész éjjel nyitva tartó boltba,  hogy egy pár üveg borral térjen vissza, amit aztán együtt megittunk. Ez valahogy része volt a rituálénak, amire havonta egyszer-kétszer sort kerítettünk. Reynaldo mindig ugyanazt vette, egy Gallela nevû száraz algériai vörösbort, elég olcsó volt, de meg lehetett inni, még mindig elõttem van a címkéje, egy nõi fej egy régi mozaik elõtt. Egyszer, amikor nem találtunk dugóhúzót, szomszédunk, egy cseh diák, akit mindenki úgy hívott, Stanley, the Czech, mivel tudott néhány szót angolul, megmutatta nekünk, hogy lehet úgy eltávolítani a dugót, hogy nyitott tenyérrel ütjük az üveg alját. Olyan országból jöttem, ahol szívesen és bõven isznak bort, de sose láttam ehhez hasonlót. És nagy bánatomra el kell ismernem, hogy ma már nem tudom ezt megcsinálni. Nemrégiben, amikor megpróbáltam elõadni ezt a mutatványt, majdnem eltörtem a kezemet. Lehet, hogy ma a dugók jobban szorulnak az üvegbe, mint azelõtt?
 Az egyik elsõ ilyen iddogálás alkalmával, az emelkedett, hogy azt ne mondjam melankolikus hangulatban Reynaldo megvilágította számomra furcsa viselkedését: nem betegségrõl volt szó, inkább egy ideológiai alapú fóbiáról, nem volt ugyanis képes elviselni a lengyel valóságot, a törést a kommunista ideológia és aközött, ahogy az emberek éltek és gondolkodtak, mindez súlyos fizikai reakciókat váltott ki belõle, beleértve az idegrángást, hasmenést, idõnként a veríték is kiverte...
 Ha politikáról volt szó, Reynaldo, aki egyébként szelíd volt, mint egy bárány, megalkuvást nem tûrõ és kérlelhetetlen lett. A lengyelek politikai tunyasága, indolenciája, ahogy õ nevezte, megõrjítette. Szabályosan tönkrement bele. Nem mintha bármi kifogása lett volna a lengyelek ellen, ellenkezõleg, mélységesen rokonszenvezett velük, a szobánkban ott volt a falon Rosa Luxemburg képe, akit nagyon tisztelt, szerette Chopint, és egy ideig még lengyel barátnõje is volt, közölte velem bizalmasan, de az elhagyta õt, amikor kezdett fokozatosan visszahúzódni az életbõl és átmenni vakondba, amit igazán nem lehet rossz néven venni a lánytól.
 Reynaldo nagy hatást tett rám: nagyon imponált nekem, megpróbáltam utánozni. Politikailag addig elég lanyha voltam, most buzgóbbá váltam. Rosa Luxemburgot kezdtem olvasni és más marxista klasszikusokat, akiknek a mûveit jutányos áron a Swietokrzyska utcai NDK-centrumban szereztem be, mindjárt hármat-négyet egyszerre. De ennél is többet akartam. Lengyel barátaimat is fel akartam lelkesíteni, bár Reynaldo megpróbált lebeszélni errõl. Hagyjad, mondogatta, felesleges, én már sokszor megpróbáltam, de hiába. Nem akartam elhinni neki, nem hagytam annyiban, és valahányszor találkoztam a barátaimmal, visszatértem ugyanarra a témára: a hivatalos politika szart sem ér, de az igazi marxizmus... Mit szólna ehhez Rosa Luxemburg?
 Bécsben a trockistákhoz tartoztam, ott az volt a szokásunk, hogy minden fontos kérdésben kikértük Ernest Mandel, a Negyedik Internacionálé vitathatatlan vezérének a véleményét, aki rendszeresen eljárt hozzánk, hogy kiokosítson minket. Akkoriban jöttek az elsõ vendégmunkások Ausztriába, és nem tudtuk, hogy nekünk, trockistáknak hogyan is kéne viszonyulnunk ehhez a kérdéshez. Bevonjuk õket, akik nagyrészt Jugoszláviából jöttek, a politikai tevékenységünkbe? Várjuk meg Ernestet, így határozott a vezetõség, majd õ megmondja, mi a teendõ.
 Lengyel barátaimnál hiába hivatkoztam Mandelre. Legtöbben nem tudtak mit kezdeni a nevével. A Negyedik Internacionálé? Nem, köszönjük, nekünk három is elég volt. Voltak barátaim, akiket érdekelt a dzsessz, az amerikai irodalom, a japán haiku, a francia festészet, a hegymászás, az autók, voltak, akik megkértek, hogy hozzak nekik gyûrtelenített inget, amit nem kell vasalni, csak kimosni a mosdóban, kicsavarni és máris száraz, drip and dry ez volt a divat akkoriban (mi magunk sosem vettünk volna fel ilyet, mintha egy darab mûanyagba csavarná magát az ember), amerikai farmert, Playboy-számokat, de amikor dobogó szívvel néhány Mandel-brosúrát csempésztem be az országba, nem érdekelt senkit. Kétségbeejtõ volt. Reynaldónak igaza lett. Megmondta, hogy õ levonta az egyetlen lehetséges konzekvenciát, fittyet hányni a valóságnak, szemet hunyni fölötte. Nem éppen marxista recept, de hatásos.
 Továbbra is Rosa Luxemburgot olvastam, aztán még Henryk Waleckyt, Adolf Warskit, Leon Tyszka-Jogichest, gondosan kijegyzetelve mindent. A disszertációmat teletûzdeltem idevágó idézetekkel, de a bécsi professzorom átsiklott felette. Ahogy telt az idõ, a lelkesedésem alábbhagyott, a létezõ szocializmus valósága nem javult semmit, éppen ellenkezõleg, az ellentmondások tovább mélyültek, a bürokratikus kormányzat egyre jobban és jobban eltávolodott a dolgozó osztályoktól, megmondhattuk volna, hogyan kellett volna ebben a helyzetben a dolgozó osztályoknak reagálniuk, megtanultuk Ernest Mandeltõl, de nem figyelt ránk senki. Se Lengyelországban, se Ausztriában. Hosszú távon ez elég frusztráló volt. Ráuntam a marxizmus klasszikusaira, és kezdtem más szemmel nézni Reynaldo barátomat, kezdtem különcnek látni. Akkoriban kaptam saját szobát. Barátok maradtunk, de Reynaldo tudta, hogy többé nem számíthat rám.
 Még egyszer találkoztam vele. Svájcban. Még mindig ösztöndíjas volt, vagy már megint. Szürke lett a haja. Valami nagy mûvön dolgozott, és közben tanított is. Normális életvezetés szerint élt, legalábbis fényes nappal találkoztunk egy bisztróban. Nem nagyon volt mit mondanunk egymásnak, úgyhogy a régi idõkrõl beszélgettünk, Varsóról, a szobánkról a Zamenhof utcában, a közös ismerõsökrõl... Meglepetésemre némi nosztalgiával.  Mint mondta, õ továbbra is marxista, de egy meggyõzõdéses marxista élete, aki sosem veszíti a célt szem elõl, Svájcban semmivel sem egyszerûbb, mint Lengyelországban volt. Úgy látszott, mintha már beletörõdött volna ebbe az ellentmondásba.
 Néhány évvel késõbb azt hallottam egy ismerõsömtõl, hogy Reynaldo meghalt. Állítólag öngyilkos lett. Vagy valami betegség végzett vele. Svájcban. Vagy Franciaországban. Megpróbáltam valami pontosabbat megtudni, legalább a halálhírét megerõsíteni. Hiába. Minden szál megszakadt.
 Reynaldo jut mindig eszembe, ha a létezõ szocializmussal való elsõ találkozásomra gondolok. Éppen õ, az én brazil Reynaldo barátom, aki nem akart tudni róla semmit, látni sem bírta. De az emlékezetben elmosódottak a képek, mintha egymásra volnának másolva. Talán ezt hívják nosztalgiának.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu