A múlt kényes és igencsak romlandó portéka – hagyta ránk, sok egyéb nyomasztó tanulságával, a nemrég kitelt század. És csakugyan: immár vagy négy-öt nemzedék alapélménye, hogy a történelem, „naponta újraírva”, maga is áru lett, tömegfogyasztásra szánt kétes dömpingtermék, amelynek szavatossága – kiváltképp háborúk, forradalmak, puccsok és politikai perek évadján – akár egy végzetes perc alatt elévülhet. Egyszerre száz- és százmilliók elõtt vált nyilvánvalóvá, hogy mindaz, ami az elõzõ korokból ránk maradt, többé nem „féltve õrzendõ közkincs”, amint azt évezredek tradicionalista értékrendje tartotta – inkább nagyon is botrányos közpréda, egyre újabb és otrombább manipulációk tárgya. Holott gyatra memóriánk eleve hajlamos arra, hogy még az általunk megélt eseményeket is folyvást összekuszálja, nem szólván arról a „médiakori” skizofréniáról, hogy lassan nincs oly ártatlan, köznapi tény, amelyet fölidézve ne feleselne ádázul egymással az intim és nyilvános, a magán- és közemlékezet.
Márpedig kevés fontosabb dolgunk lehet, mint -- tõlünk telhetõen – tisztán és másoknak is hozzáférhetõen megõrizni a múltat. Nem csak erkölcsi megfontolásból, épp annyira „mentálhigiénés” önérdekbõl is. Hisz az, aki a „múltnak kútját” balgán vagy készakarva összezavarja, magát fosztja meg jövendõ életesélyeitõl.
Írásomban elõbb három, napjainkra jellemzõ, sajátos „emlék-szelekciót” vizsgálok: a történelmi nosztalgia kommunista, ultranacionalista és antitotalitárius válfaját, majd egykori tanítványaim: egy nevelõotthonos fiúcsapat példáján azt kívánom bemutatni, mily fájdalmasan nehéz is olykor felnõttként szembesülni önmagunkkal.

„A múltat végképp elfeledni...”?
A posztkommunista társadalmak múltba révedése egyszerre pre- és posztmodern válságtünet, a zavar és elbizonytalanodás jele, félig tudatos, félig öntudatlan jelenség, amely jellemzõen a már idõsebb és a kifáradó középnemzedék egy részében tapasztalható. (Nota bene, mindez éppúgy áll az ultranacionalista, mint a kommunista nosztalgiára.) Mert hiszen nyilván nem arról van szó, mintha a baloldali utópia, a marxista üdvtan ismét ellenállhatatlanul hódítana, s a térséget egy újabb „visszarendezõdés”, egy újabb történelmi „hátraarc” fenyegetné az államszocialista diktatúra irányába. Józan ítéletû, kicsit is tájékozott ember ezt komolyan nem hiheti; ennek ez idõ tájt se manifeszt programját, se számottevõ, lehetséges bázisát nem látni, mi több, még egy reformer típusú, új, baloldali mozgalomnak sincs túl sok meggyõzõ ethosza.
Afféle politikai árnyjáték ez inkább, egy hajdan méltán rettegett – mert nagyon is valós – „kísértet” kísértete... Egy kísérteté, amely nem is oly rég nem csak „bejárta Európát”, de atomarzenáljával s a Föld legnagyobb szárazföldi ármádiájával majd fél évszázadig nyomasztóan uralta Európa nagyobbik felét s ráadásul a világ jelentõs részét. Egy kísérteté, amelynek feltámaszthatóságában nem hisz már senki -- lelkük mélyén azok se, akik kéjes borzongással idézgetik, váltig a fülünkbe huhogván ezerszer hallott, bornírt közhelyeit.
Mert voksok ide, jelszavak oda, a kommunista évtizedek iránti „nosztalgia”, gyanítom, jóval mélyebb gyökerû jelenség a pártszimpátiáknál, ám alighanem még a közkeletû szociológiai magyarázatoknál is. Hiszen ha mindez tisztán racionális eszközökkel értelmezhetõ volna, elég lenne csak számba venni, kiknek is lehet okuk az efféle sóvár múltidézésre. Más szóval: mely rétegeknek, korosztályoknak volt aránylag jó soruk (mondjuk, a Kádár-érában) a hajdani párttagok közül (a 10 milliós Magyarországon, tudjuk, mintegy 800.000-en voltak), majd azt, hogy közülük ma hányan sorolhatók a rendszerváltás „veszteseihez” -- és máris megkapnánk a bûvös „Kom-Nosz-Hány”-t (a „kommunista-nosztalgia-hányadost”), ami, ha pártpolitikai elõítéleteink durván nem csalnak, többé-kevésbé megegyeznék a kommunista utódpártok szavazóbázisával... Csakhogy a dolog ennél jóval bonyolultabb. Részben szociológiai és történeti ellentmondásai miatt – részben sajátos tömeglélektani okokból, melyek nem szükségképpen következnek az iméntiekbõl.
Közismert, hogy Magyarország a 60-as évek közepétõl vagy két évtizedig a „szocialista tábor legvidámabb barakkjának” számított, amelyre elõszeretettel aggatták a „gulyás-kommunizmus”, a „fridzsider-szocializmus” címkéit is – a sztálini idõk terrorja és az 1956 utáni megtorlások üdvös kontrasztjaként. E kétes elismerés részben a Kádár-rezsim sikeres önpropagandájából, részben a felszínes nyugati sajtóhíradásokból táplálkozott, ám kétségkívül volt némi valós alapja is. Nem mintha e viszonylagos jólét s a nyers uralmi módszerek mellõzése pusztán a kommunista vezetés kegyének lett volna tulajdonítható. A magyar társadalom nagy árat fizetett a felemás, nem éppen közkívánatra prolongált kádári „konszolidációért” – elõtte, alatta és utána, mindmáig... Elõtte: a Rákosi-diktatúra országnyi romhalmazával és 1956 õszének súlyos véráldozatával, ami a Kremlben kinevezett új helytartót is eleve óvatosságra intette. Alatta: hiszen e látszólagos idillt egy pazarló és önkényes állami tervgazdaság keretei közt csupán a többség növekvõ önkizsákmányolása tarthatta fenn, s egyre több áldozatot követelt – mint azt a népesedési és egészség-statisztikák, az alkoholizmus, a válások és öngyilkosságok rekord-adatai s az ország egyharmadát sújtó, strukturális szegénység már a hatvanas évek végétõl aggasztón jelezték. És végül: utána, az államszocialista rendszer 1990-es kimúlása óta, mikor a többség a saját bõrén kellett megtapasztalja, mennyi további kínnal jár még a nyugati adósságtörlesztés és a kommunista csõdgazdaság szanálása.
„A reálbérek a mai napig sem érik el az 1989-es szintet, és a nyugdíjak sem. (...) A fogyasztás is csak mostanra hozta be az 1989-es szintet” – állapította meg alig egy éve egy független budapesti kutatóintézet. És valóban, mára szociológiai alaptény, hogy akik állami alkalmazottként harminc évesnél idõsebben érték meg a rendszerváltást, azok – egy vékony vállalkozói és vezetõ réteget leszámítva – szükségképpeni vesztesei a változásoknak. Csoda-e, ha e kilátástalannak tûnõ, „történelmi” meneteléstõl kifulladva sokan a múlt mára csalókán megszépült, kétes azilumába vágynak? A vakációs szerelmek és úttörõtáborok, a hétvégi „hobbykertek” s a Trabantos-Wartburgos, szolid kis szocialista „csempészkörutak” világába, melyben még egyszerûnek és többé-kevésbé kiszámíthatónak tûnt minden, s a szabadság hiányáért kellõ kárpótlást nyújtott a kabarék megannyi sanda, aktuálpolitikai poénja, az össznemzeti szavazójátékkal izgatóbbá tett „Ki mit tud?” és a „Táncdalfesztivál”. Amiként magáért beszélõ adalék az is, hogy 1989 óta tucatszám készültek olyan kedélyesen vagy fanyarul nosztalgikus filmek – Sose halunk meg, Csa-csa-csa, Csinibaba, Csocsó, Moszkva tér, stb. – melyek a kimúlt „puha diktatúrát” a kegyes öncsalásra eleve hajlamos közemlékezetben akarva-akaratlan csak még tovább puhították.
Ma talán az volna a Kádár-kor „legkeményebb” mementója, ha névadója tényleg köztéri szobrot kapna, mondjuk, Tökölön, a Ferihegy I. vagy a Közvágóhíd kapuja elõtt, alpaka-öltönyösen, foghíjas mosollyal integetve, hiperrealista stílusban. Ha a „figura” elég élethûre sikerül, az avatóbeszédet bárki mondhatja, sokat úgysem szépíthet rajta. Akár még hazánk volt moszkvai nagykövete: Szûrös Mátyás is, aki 1989. szeptember 26-án házelnökként oly megszívlelendõ szavakkal búcsúztatta az életnagyságnál alig nagyobb formátumú „reálpolitikust”, úgy is, mint a rendszerváltás önzetlen elõkészítõjét... Érdemes idézni e mára megfakult emlékû beszédet, nemcsak mert egyazon szájból hangzott el, mint amely nem egész egy hónap múlva, 1989. október 23-án a „Magyar Köztársaság”-ot kikiáltotta, hanem mert egyik elsõ nyilvános fõpróbája volt a büszkén szégyenlõs -- szégyenlõsen büszke – poszt-kádári káder-nosztalgiának:
„Kádár Jánosban a haza és a nemzetközi közvélemény azt a politikust tisztelte, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a kelet-nyugati párbeszédben. Magyarország számára gyümölcsözõ kapcsolatok építésén fáradozott. Olyan kül- és belpolitikát igyekezett megvalósítani, amelynek célja nem az emberek elválasztása, hanem összefûzése. A közmegegyezést kereste a haza és a nemzet javára, amely egyaránt szolgálni volt hivatott a munkást, a parasztot, az értelmiségit és a politikust, a társadalom minden rétegét. Ennek érdekében mindenkor kész volt a megegyezésre, a kompromisszumra, és ez olyan tulajdonság, amelyre párbeszédben álló országunknak most is nagy szüksége van. Kérem, felállással adózzunk emlékének. (Az országgyûlésen megjelentek néma felállással adóznak Kádár János emlékének.) Köszönöm.”

„Megbûnhõdte már e nép”?
További sajátos paradoxon, hogy a kommunista idõk iránti nosztalgia tárgya voltaképp nem is a múlt, inkább az „elsikkasztott” jövõ, az egalitárius marxi prófécia történelmi valláspótléka, mely egykor a „létezõ szocializmus” összes kínjáért-bajáért – legalábbis posztumusz -- elégtételt ígért. A jövõ mint a társadalom nagy áldozatvállalásaiért méltó kárpótlást készítõ, eszkatologikus vágyképzet persze már a 19. századi nacionalizmusnak is fontos eleme volt, és sokban hozzájárult ahhoz, hogy Európa keleti felén a „nagypolitikát” máig is messianisztikus várakozás, a mindenkori hatalmi centrumot pedig eltúlzott etatista tekintélytisztelet övezze. („Vajon mire készülnek odafenn Szentpéterváron/Berlinben/Varsóban/Budapesten?” – találgatták nemzedékeken át sóvár naivitással a provinciák lakói...) Mindez mélyen összefügg a modernitás iránti felemás, „megvallatlan elõfeltevéseinkkel” – miként azt írásaiban Tamás Gáspár Miklós és más elemzõk is joggal kiemelik.
A tradicionalizmus nemzeti válfaja nem szükségképp modernitás-ellenes (hiszen például a reformkor és 1848/49 kihívón „korszerû” eszméi is ebbõl a talajból nõttek ki), hacsak nem válik idõvel minden más értéket tagadó, antimodernista tradícióvá. De vajon csoda-e, hogy annyi egymást érõ, feldolgozatlan trauma után e térség legtöbb nációja ma szûkölve „regresszál”, s ha tehetné, végleg visszabújna ezerszer toldozott-foldozott önmítoszába, mely hiú vágyképe szerint csupa felsõbbrendû, örök „igazság” arzenálja? Nem, igazán nem csoda – csak éppen lehangoló... Lehangoló, hogy az orwelli definíció itt sem avult el az elmúlt hatvan év alatt: „Nacionalista az, akinek gondolkodásmódját kizárólag vagy nagyrészt a tekintélyharc határozza meg. (...) A nacionalizmus nem egyéb, mint öncsalással színezett hatalomvágy.” – Avagy mi mást igazolt a legutóbbi választási kampány Magyarországon, mámorosan önhitt vezérszónokaival és példátlan méretû tömegpszichózisával? Kétes „eredménye” ma sem hagyja nyugodni a kedélyeket. Vannak, akiket a voksok hitele, másokat inkább az izgat, miként is engedhetett csaknem egy fél ország ezen „öncsaló hatalomvágy”-nak, és vajon miféle „örökletes reflexek” munkálnak e feltûnõ engedékenység mélyén.
„Megbûnhõdte már e nép / a múltat s jövendõt” – mormolja immár vagy hét nemzedék zsoltáros áhítattal a Himnusz elégikus zárósorait... És valóban: mintha ugyanez az önfelmentés, ugyanez a nemzeti önsajnálat munkálna a lelkek mélyén ma is. Ez a nép szemlátomást gyanakvón tekint a jövõbe, és váltig vonakodik megadni egy valódi modernizáció árát – nem csupán anyagi, épp annyira erkölcsi és politikai értelemben is. Úgy érzi: eleget „tépte a balsors”, hogy a történelem urával végre csöndes különalkut kötve „táppénzre írassa” magát, s ha „jó kedvvel, bõséggel” mindjárt nem áldja is meg az Isten, legalább „egy kis független nyugalmat” hagyjon neki... Hiszen az idegenek – és saját „idegenlelkû” urai – épp elégszer kifosztották, meggyalázták, hogy akár az idõk végéig jussa legyen ehhez. Hogy múltjával, jelenével elõbb neki is lenne némi elszámolnivalója, és hogy a túlélés egyetlen, még oly sokat szenvedett népnek sem „jár” ingyen – az e felemás, sérelmi logika szerint eleve föl sem merülhet.
Mindezekért a magyarság úgy érte meg a kettõs millenniumot – a kereszténység 2000. s az államalapítás 1000. évfordulóját –, hogy archaikus és anarchikus tudatállapotok, pre- és posztmodern magatartásminták egyszerre jellemzik anyaországi társadalmát és héthatár-szabdalta kisebbségeit, szerte a Kárpát-medencében. Ami, valljuk meg, korántsem meglepõ, hisz éppen csak azon az egészséges, huszadik századi modernizáción nem ment át, amit a „szerencsésebb” nyugati nációk 1945 után sorra megéltek – pontosabban: végigküzdöttek – saját nemzeti létük és többé-kevésbé saját nemzeti kultúrájuk talaján. Azt a történelmi léptékkel valóban elképesztõ iramú fejlõdést, ami utóvégre nemcsak jólétet és látványos technikai megújulást hozott, ám egyúttal törvénytisztelõ és kisebbségeit jogi garanciákkal védõ, modern politikai közösségeket is teremtett, melyek mára – s ez újabb minõségi ugrás – eljutottak az önkéntes integráció eleddig példátlan fokára.
Behozható-e ekkora történelmi hátrány valaha is? – kérdi ma kétkedõn, szorongva Kelet-Európa majd minden nációja. A választ egyelõre nem tudni. Ám azt igen, hogy végzetes öncsalás lenne e nyomasztó történelmi „versenypszichózis” elõl megint egyszer a múltba hátrálni, historikus ábrándokban, talmi nosztalgiákban keresve kárpótlást köznapi kudarcainkért. Bízvást többre jutunk, ha próbálunk szabadulni mindazon kollektív önámítástól és hazugságtól, ami egyszer vagy többször már bizonyítottan csõdbe, sõt nemzeti katasztrófába sodort.
Mi, magyarok például attól a tekintélyelvû, paternalista örökségtõl, amely demokráciánk máig is legfõbb tehertétele, s amelynek látványos múlt századi kudarcait: 1918, 1944 és 1989 megannyi komor, korszakzáró tanulságát mára mintha elfeledte volna az ország. Holott elég csak felidézni: az elmúlt másfél század éppen öthatodát – kereken 125 évet – Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János „országlása” töltötte ki. Mindhárman önkényuralkodóként, fegyverrel hódoltatták az országot, s uralmuk kezdetén – bár más-más okból és mértékben – egyikük sem riadt vissza a véres politikai megtorlásoktól. Mégis: idõvel mindhármat elfogadta az ország, s ha szeretni nem tudta is, legalábbis respektálta – akár egy a „családfenntartás” nyûgét-baját átvállaló, szigorú, bár olykor nyájasan elnézõ apafigurát. S ami ennél is furcsább: hosszú és ellentmondásos uralmuk évtizedei utóbb a „boldog békeidõk”, a sóváran visszavágyott stabilitás koraként rögzültek sokak emlékezetében. Amikor még „rend” volt, nyugalom és biztonság, s ha változott is nagy néha valami, csupán azért, hogy alapjaiban ne változzék semmi.
Mindez jól mutatja önkényuralmi emlékeink sajátos színeváltozását – s a kollektív emlékezet „önkényuralmi” hajlamát. Azt a máig kísértõ trendet, hogy eltérõ korok, sõt: egymással élesen ellentétes rezsimek és ideológiák nem ritkán ugyanazt a fajta nosztalgiát váltják ki – ami az eseti személyes vagy politikai elfogultságoknál nyilván jóval atavisztikusabb lelki szükségletet sejtet.

Az antitotalitárius nosztalgia
Ám az önvizsgálatot tágabban értelmezve akadnak ennél fontosabb tanulságok is. Engem például, mint nyilván sokakat, jó ideje legfõképp az izgat, hogy mi az, ami a rendszerváltás történelmi esélyeibõl mára elsikkadt, s amiért a magamfajta, „mozgalmár” típusú, középgenerációs értelmiségi csak önkéntelen – antitotalitárius – nosztalgiával gondolhat az 1980-as évekre, melyek minden nyomorúságukkal együtt még oly ígéretesnek tûntek. A „hiánylista” alighanem hosszúra nyúlna, így itt csak néhány fontosabb „tételt” emelek ki.
Elsõként a társadalmi szolidaritás – az elkerülhetetlennél jóval nagyobb – megrendülése kíván említést, amely, ha más-más mértékben is, úgy tûnik, ma egyként sújt minden posztkommunista országot. Nehezen mérhetõ, okaiban és következményeiben ugyancsak összetett jelenség ez, ám azt aligha vitathatja bárki, hogy a mögöttünk hagyott jó egy évtized talán leginkább kiábrándító élménye épp e nagyfokú társadalmi részvét- és bizalomvesztés volt minden jóravaló és tettre kész ember számára – és itt korántsem csak az értelmiségre gondolok A hajléktalanok, az utcára került munkanélküliek, a cserbenhagyásos balesetek, a veszélyeztetett kiskorúak, a segítséget hiába váró öregek egyre növekvõ aránya váltig ezt mutatja. És miközben nemzedékek íratlan normái törnek meg a szemünk láttára („Vak koldustól ne lopj!” – „Utcán heverõ gyereket ne lépj át!”, stb.), az új-régi elit jórészt továbbra is csak a látványos alamizsnálkodás s az önfeledt korrupció végletei közt ingadozik – ahelyett, hogy gyakorlatias mintákat kínálna önmérsékletbõl és cselekvõ szolidaritásból.
A rendszerváltás másik nagy, az iméntivel szorosan összefüggõ adóssága: a közvetlen demokrácia spontán, éltetõ elemeinek szerepvesztése, sõt szándékos veszni hagyása. Hisz aligha vitatható, hogy a kényszerûen gyors pártosodás, majd az új központi és helyi hatalmi szervek (sok helyütt áldatlan presztízsharcokkal terhelt) kiépülése méltatlanul háttérbe szorította, idõ elõtt fölszámolta a bázisdemokrácia majd minden korábbi formáját: a munkás önigazgatástól a független környezetvédõ mozgalmakon és kisebbségi önszervezõdéseken át a „történelmi” egyházak rég esedékes, demokratikus önmegújulásáig. Értelmiségi körökben mára avíttas „mozgalmár nosztalgiázásnak” hat e veszteséget egyáltalán fölemlegetni; a többség beéri fanyalgó közhelyekkel: a „civil társadalom gyengeségét”, a „polgári értékek hiányát” kárhoztatva, ám saját ebbéli felelõsségét jó egy évtized múlva mintha nem venné komolyan már senki. Éppen csak azt, hogy a demokrácia „alapfokon” nyílt kiállást, véleménybátorságot és felelõs részvételt jelent egy vagy több „bázisközösségben” – nem pedig elvtelen kegylesést, a diszkrét különalkuk szabad versenyét a mindenkori hatalmi centrumok körül, mely idõvel azokat is menthetetlenül „elhasználja”. Legfõképp emiatt van, hogy demokráciánk váltig egy koravén gyermek felemás fizikumát formázza: a „feje” már óriási, ám „végtagjai” még igencsak csenevészek.
Sok minden kívánkozna még e korszakos adósságlistára – a történelmi elégtétel késleltetése és elsikkasztása (ld. az 1956-os „sortûz-perek” sorsát); a privatizációs és kárpótlási ügyek megannyi durva visszássága; a titkosszolgálati iratok kiadásának törvényes szabotálása; a közszolgálati média máig rendezetlen felügyelete –, ám itt csak két továbbira szeretnék még kitérni. E kettõ pedig nem egyéb, mint „a rendszerváltás 12 pontjának” két utolsó követelése, mely 1989. március 15-én, az ellenzéki pártok és mozgalmak látványos egység-demonstrációján – Cserhalmi György szájából – így szólt:
11.  Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek címerét.
12.  Igazságot ‘56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak. Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.
Nos, lássuk: „Mit kíván(t) a magyar nemzet” 1989-ben – és mi az, ami teljesült belõle? A fentiekbõl a „jelkép-rehabilitáció” (nemzeti címer + nemzeti ünnep) tûnt legkönnyebben teljesíthetõnek, habár már ez is kissé felemásra sikeredett. Hisz október 23-át, a „Magyar Köztársaság” születésnapját, mint már említettük, alig fél év múltán az utolsó pártállami parlament elnöke sietett „nemzeti ünneppé nyilvánítani” – ami pedig a címert illeti, azon az új, demokratikus parlamentnek 1990 nyarán legelsõ dolga volt bõszen ölre menni, hogy a két történelmi változat közül melyik dukál inkább a nemzetnek. (A többség, mint tudjuk, a republikánus-függetlenségi „Kossuth-címer” helyett végül az ezeréves magyar államiság jelképének tekintett „Szentkoronás”-ra voksolt – merõ anakronizmusból ismét elszalasztva az esélyt, hogy egy modern értelemben vett politikai nemzet önazonosságát múltjának legtisztább, maradéktalanul vállalható hagyományához kösse.) 1989. június 16-án „a forradalom mártírjai” is csakhamar elnyerték „végtisztességüket”, ám az „Igazságot ‘56-nak” és a „Vessenek véget a történelemhamisításnak” jelszavak konkrét, eseti értelmezése azóta sem szûnõ áldatlan ideologikus viták tárgya – ami leginkább épp ama hõn vágyott „nemzeti önbecsülés” rovására megy... Hiszen amit az 1956-os veterán szervezetek kölcsönös vádaskodása és a pártok hagyomány-kisajátító igyekezete netán megkímélt a múlt kollektív „igazság-tartalékából”, azt is mohón ízekre szedte a botrányéhes, populista sajtó demagóg antikommunista frázisaival („az átkos 40 év”, stb.) és antiszemita „leleplezõ” kampányaival... Mindez pedig botrányos cáfolata inkább „a magyar nép józan és megkülönböztetni kész bölcsességének”, „az emberi méltóság forradalmának” – melyet 1956 valódi örökségeként Bibó István is oly méltán csodált és a szabadság egy újabb pillanatára átmenthetõnek remélt.
Mind közül talán ez a rendszerváltás legfájóbb „történelmi” esélymulasztása. Hogy tükrünk a friss ujjnyomoktól csak még maszatosabb lett, s lassanként senki se ismer benne magára. Minek is? Hiszen a többség láthatóan elvan nélküle, s mit se emészti magát azon, hogy annyi jobb sorsra érdemes, félbeszakadt kísérlet után megint egyszer elmaradt a mélyebb nemzeti önvizsgálat, a magyar múlt – Jászi, Bibó, Szabó Zoltán és mások által – oly rég sürgetett „morális revíziója”.

„Emlék-toborzó”
Végül hadd idézzem fel egyik „önkényuralmi” emlékem – nosztalgia nélkül, pusztán a tények önerejére hagyatkozva.
1984 õszén pályakezdõ tanárként egy budai nevelõotthonban vállaltam munkát heti 3x24 órában. Délelõtt tanítottam, délutánonként szakköri foglalkozásokat vezettem, éjszaka pedig vagy két tucat rám bízott kiskamasz álmait vigyáztam. Az intézet a városon kívül, a budai hegyek közt húzta meg magát egy hajdani vadászkastélyban, s rendeltetése szerint egyszerre volt gyerekotthon, szanatórium és iskola különféle neurotikus és „beilleszkedési” zavarokkal küzdõ, 8-16 éves fiúk számára.
Sajátos idõn kívüliségben éltünk mind – vagy harminc gyerek s a csaknem ugyanannyi fõs, egymást váltó személyzet: gondnok, konyhások, gyerekfelügyelõk, tanárok, pszichológusok. Egyik nap olyan volt, mint a másik, a nagyváros lármás forgatagát elfedték elõlünk a hegyek, s ha nagyobb hó esett, néha csak másnapra ért ki a váltás vagy az influenzajárványok idején szükséges gyógyszerutánpótlás. A fagyos fûtõtestek fölött majd minden hálóteremben akadt egy-két törött ablak, a WC-tartályok éjjel és nappal egykedvûn csorogtak, telefonvonal pedig, akár a mesében: „hol volt, hol nem”... Éjszakánként a láztól hánykolódó gyerekek fölött virrasztva olykor úgy éreztem: sorsunkra hagytak, akár egy rég leírt, sarkvidéki expedíciót, s ha másnap reggelre valamiképp tényleg „felszívódnánk”, senki sem keresne.
Persze, nem így volt – ha valamire, a „létszámra” nagyon is ügyeltek; a szökésben lévõ állami gondozottakat 24 óra múltán országos körözõlistára vették. Kezdetben úgy tûnt: „növendékeink” csupán kalandvágyból szökdösnek, hogy aztán másnap, harmadnap éjjel mogorva rendõrök hozzák vissza õket, átfagyva, éhesen, rutinszerûen aláíratott „átvételi elismervény” ellenében. Ám csakhamar rájöttem: egész más oka van e már-már menetrendszerû eltûnéseknek. A lázadás egyetlen hatásos fegyvere volt ez: eltussolhatatlan „balhét” csinálni, tüntetõn demonstrálni a hiányukkal – rendre olyankor, ha valami rettegett nevelõ volt az ügyeletes.
Ilyenbõl pedig – megtévesztõen nyájas látszatokkal álcázva – nem is egy akadt... Lassacskán kiderült, hogy e gyermekotthont egy régi, „rendpárti” nevelõgárda tartja a markában évtizedek óta, a felnõttek folytonos zsarolásával és fenyegetésével, a gyerekek mindennapos lelki dresszúrájával s ütlegelésével. Tehették, hiszen e távoli fiókintézményt csak nagy ritkán kereste fel az „anyaotthon” igazgatósága, melyet amúgy sem érdekelt más, mint a botránymentes üzemmenet, a sima látszattartás. Ugyan ki merte volna – éppen nekik! – szóvá tenni, hogy a gyerekeknek nincs váltás alsója, hogy nap mint nap korgó gyomorral térnek az ágyba, s hogy takarodó után a fizikaszertár rettegett vallatókamrává változik át, ahol a „megidézetteket” a félrészeg ügyeletes saját nyakláncukkal fojtogatja és égõ cigarettavéggel „kezeli”?
Mindezzel néhányunknak, akik pályakezdõ tanárként és pszichológusként frissen kerültünk az intézetbe, már csak azért is szembesülnünk kellett, mivel a gyerekek mindinkább tõlünk várták naponta ismétlõdõ sérelmeik orvoslását. E bizalmi helyzet pedig, kell-e mondjam, csak még inkább felszínre hozta a felnõttek amúgy is lappangó konfliktusát „a rendpárti” törzsgárda s az újonnan beállt kisebbség között. Fõként azok után, hogy a nagyobbik, hetedikes csoportot megnyerve egy vakmerõ játék-kísérletbe kezdtünk pszichológus kollégáimmal, szabadon újrajátszva a gyerekekkel a reformkor és 1848-49 epizódjait.
Történelmi „pszichodrámánk” azon a munkahipotézisen alapult, hogy ha a reformkor és a szabadságharc voltaképp nem más, mint egy nemzet belsõ „szocializációja” – nagykorúságának, önállóságának küzdelmes kivívása – úgy e korszak magatartásmintái és analóg helyzetei bizonnyal hozzásegíthetik majd e sérült lelkû, kamasz fiúkat a reálisabb önismerethez és konfliktusaik bátor és felelõs vállalásához. A kísérlet eredménye minden várakozást felülmúlt, kiváltképp azok után, hogy játékunkat videofilmen is rögzíteni kezdtük („Életképek” – BBS, 1985, rendezõ: Surányi András), és a húsvéti szünetben levonultunk egy Balaton-melléki lovasiskolába, a még hátralevõ „csatajelenetek” felvételére.
A játék igazi katarzispontja lett ez a néhány nap. A gyerekek azelõtt gyakori torzsalkodása szinte teljesen felszívódott a rendkívüli élményközösségben. Hirtelen megnõtt szociabilitásukat jól jelzi, hogy már az elsõ nap a helyi nevelõotthonosokat is bevonták a játékba, s a forgatás cseppet sem veszélytelen körülményei – éles fegyverek, száguldó lovak – közt nem volt példa akár a legcsekélyebb „fegyelemsértésre”, lopásra, rongálásra sem. A saját készítésû jelmezében feszítõ, maroknyi fiúcsapatot a demokratikus kisközösségek téveszthetetlen büszke öntudata hatotta át. Együttmûködési készségük valódi bajtársiasságig fokozódott – kényszerközösségük belülrõl vállalt, valódi összetartozássá vált.
Mindezért persze az intézetbe visszatérve nem maradhatott el a bosszú. Az otthon régebbi nevelõgárdája, hogy módszerei egyeduralmát és saját presztízsét helyreállítsa, immár nyílt fellépésre szánta rá magát, s elrettentésül néhány kirívóan durva példát statuált (az egyik fiút például a társai szeme láttára meztelenül végigrugdosták a folyosó kövén). A gyerekek nyílt lázadással feleltek: még aznap éjjel mind megszöktek, s csak napok múltán kerültek elõ – a Balaton mellõl, ahol elmondásuk szerint immár „élesben” folytatták a játékot. (A lovardától nem messze, egy erdõszélen titkos táborhelyet ütöttek, éjszakánként felváltva õrködtek, kevéske pénzüket összeadták „hadikasszába”, és közösen vitattak meg minden szükséghelyzetükbõl adódó teendõt.)
Az esetet fegyelmi kivizsgálás és az inkriminált nevelõtanár eltávolítása követte. Nekünk, „intézetháborítóknak” – a kísérletvezetõnek és a pszichológusoknak – is csakhamar mennünk kellett. S hogy e vakmerõ „szabadságjáték” többé ne kísérthessen meg senkit, a tanév végén sietve szétszórták a „rebellis” fiúcsapatot vagy fél tucat más intézetbe.
A kitartóbbak még évekig eljártak hozzánk, s velünk vonultak a március 15-i ellenzéki menetben is. (Aki netán még emlékszik: õk voltak azok a kamaszok, akik oly lelkesen megfújoltak minden feltûnõ rohamosztagot.) Azután eltûntek, szétszóródtak õk is -- egész a közelmúltig, mikor néhányukkal újra összehozott a sors.

*

A történet epilógusa nem kevésbé izgalmas. Két éve hírét vettük, hogy az otthont bezárják, mivel a százéves kastélyépület, úgymond, „életveszélyessé” vált – bár hihetõbben inkább csak azért, mert hatalmas õsparkjával túl értékes ahhoz, hogy továbbra is csupán két tucat állami gondozott bitorolja, holott golfpálya, masszázsszalon, luxusbordély s a jó ég tudja, mi minden hasznosabb létesítmény állhatna a helyén. Akárhogy is, mielõtt a mohó befektetõk a kezüket rátennék, pszichológus barátommal elhatároztuk: tizenöt év után megpróbáljuk még egyszer összehívni egykori otthonukba a csapatot legalább egy utolsó, vidám „intézetbúcsúztatóra”. Videokamerával indultunk el ismét, jól sejtve, hogy ezúttal is megismételhetetlen pillanatok tanúi leszünk, melyek mások figyelmére is érdemesek lehetnek. Már csak azért is, hiszen e volt nevelõotthonos csapat épp 1989-ben vált nagykorúvá, mindaz tehát, amit akkor és azóta megélt, egy kicsit a rendszerváltás tesztje, alkalmi sors-mintavétele is egyben.
Hosszas keresés után a tizenhárom fõs, egykori fiúcsapatból végül is hét, mára harminc év körüli férfinak akadtunk nyomára – Csepelen, a kispesti zöldségpiacon, egy józsefvárosi szükséglakásban, Budakalászon egy családi házban, Állampusztán, a Gyûjtõfogházban és végül, nem csekély ámulatunkra: egy luganói papi szemináriumban. A bv-nyilvántartás szerint öten épp jogerõs büntetésüket töltötték (sajnos, csak kettõhöz tudtunk bejutni); köztük volt olyan is (az egykori „Görgey”), aki kilencszer elítélve már vagy tíz évet ült, és újabb, tízéves ítéletét akkor szabta ki elsõ fokon a bíróság egy fegyveres rablás-sorozatért. „Kossuth”-unk viszont éjjeliõrként és két virgonc fiú apjaként, mondhatni, máris „révbe ért”, amint azt egy szerencsésen megörökölt családi ház árnyas lugasa alatt poharazván büszkén elbeszélé. Néhányan, úgy hírlett, Pécelre, Ózdra, stb., költöztek; ám a jóhiszemû tévinformációk útvesztõiben õket hiába is próbáltuk fellelni. Megkerült viszont, szerencsére épségben, a derék „Kölcsey”, aki a volt-intézetis szájhagyomány szerint sok évvel ezelõtt „szörnyet halt autóbalesetben, a nevét is lehozta az újság...” (Megérdemli, hogy túléljen minden rémhír-költõt.) Petõfink, fájdalom, korán eltûnt – utoljára vagy tíz éve látták az ügetõ környékén lovászkodni --, a kalandorvérû „Bem” nem különben. „Táncsics”-ot is nyom nélkül elnyelte a mélymagyar vidék; „Klapká”-t meg a jobb sorsra méltó „Jókai”-t ellenben annál inkább számon tartották – egy nógrádi fegyintézetben.
Elõbb saját közegében (otthon, a munkahelyén, a börtönben, stb.) kerestünk fel mindenkit, majd közös bankettre hívtunk – akit csak lehetett – megszûnésre ítélt, egykori otthonukba, hogy végre egymást is viszontlássák. Az intézetbúcsúztatóra a kispap kivételével mindenki feleséggel vagy élettárssal érkezett. Az arcok és szavak egyaránt elárulták, hogy jó pár küzdelmes évet tudott maga mögött már mindenki, s a többség ma is szakma nélkül, alkalmi fizikai munkákból tengõdik (építkezés, szobafestés, piac, biztonsági õrség, stb.). Mindössze ketten érettségiztek, õk azok, akik önerõbõl, szívós erõfeszítéssel a legtöbbre vitték; az egyik a svájci szeminarista, a másik egy több éves németországi vendégmunkáról nemrég hazatért darukezelõ.
A viszontlátás lármás és torokszorító pillanatait, beszélgetéseink megannyi izgalmas részletét itt nincs módom felidézni. (Szerencsére õrzi egy egész estés dokumentumfilm „Emléktoborzó, 1985-2000” címmel – rendezte B. Révész László.) Mindenesetre megrendítõ volt látni, hogy annyi év múltán is mennyire viaskodik még „intézetis” múltjával csaknem mindenki. Volt, akibõl vég nélküli, vad szitoközönt váltott ki egy rég halott nevelõ nevének említése; ahogy gyerekként elszenvedett testi-lelki sérelmeiket mások sem gyõzték egymás szavába vágva sorolni. Volt, aki a túlélõk együgyû derûjével elhárítóan „csak a szépre” emlékezett: az ártatlan kis stiklik idézgetésében keresve menedéket. A botrányos „spinyózásokat” vagy az egymáson ejtett, komisz sebeket persze ezúttal nem hozta szóba senki. Ahogy – a bizalmas beszélgetésekkel ellentétben – a családi traumák (ki miért került intézetbe?) s a késõbbi magánéleti kudarcok is mind rejtve maradtak. Csupán a svájci kispap – aki felnõttként elég erõs volt felkutatni és feloldozni szüleit – ismételgette két harsány nevetés közt csöndben maga elé meredve: „Mindenkinek el kell vállalnia a maga történetét!”
Igen, el kellene, végre... Hiszen a többség láthatóan harminc évesen sem érett felnõtté, s továbbra is a „sérelmi öntudat” kamaszos féligazságaival áltatja magát. Holott a múltján túllépni legfeljebb annak lehet esélye, aki azt elõbb képes „bevallani” – minden fájó vagy szégyenletes titkával együtt. Szomorúan példázza ezt a darukezelõ (ante: „Széchenyi”) esete, aki többszöri baráti együttlét és jó hangulatú forgatás után végül azzal az írásos nyilatkozattal lepett meg filmünk házi bemutatóján, hogy: „nem járul hozzá a vele készült felvételek nyilvános levetítéséhez”. (Ezzel máig doboz-létre ítélve a filmet, hisz abból – akár a hajdani történetbõl – utólag lehetetlen kiretusálni.) „De hát miért? – faggattuk értetlenül. – Hiszen a tiéd egy kivételes sikersztori.” – „Mindegy – hajtogatta. – Nem akarom, és kész...” Végül is kibökte: félti nehezen megszerzett „inkognitóját”, kollégái és menyasszonya családja elõtt ma sem meri felfedni, hogy õ is állami gondozott volt...
Mindez igaz történet – bár talán egy korszak példázatául is elmegy... Avagy nem minden ízében azt a sokak által máig visszavágyott, paternalista félmúltat idézi, amit mazochistán csak „puha diktatúrának” szokás becézni?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu