Most léptem át az egyik korszakból a másikba. Nem azért, hogy a szovjet idõk iránti nosztalgiáról írjak. Összevesztem a barátnõmmel, és az õ luxuslakásából, egy modern toronyházból visszaköltöztem saját karoliniskesi lakásomba, egy vilnai lakótelepre. A panelt Brezsnyev alatt építették, mellette rég mûködésképtelen szökõkút, hepehupás udvar, lakótelepi önkiszolgálók, amelyek egykoron az „Üstökös” és a „Szaturnusz” nevet viselték, az „Ûrhajósok” trolibuszmegálló, és ehhez hasonlók, csupa olyasmi, ami a napnál világosabban adta tudtunkra, hogy a litvánok meghódították a világûrt. Most mindez kínosan avíttnak tûnik, a lépcsõházak, a padon üldögélõ emberek, akik órákat, egész napokat töltenek ott, mintha ügyeletet tartanának, vagy várnának valamire, ami megismétlõdik vagy a felismerhetetlenségig megváltozik. Megszokták, hogy lassan élnek. Isznak és a múlton merengenek. Talán a szökõkúton, ahol azelõtt bugyogott a víz.
Minden kor magában hordja az embereket, kikényszeríti, hogy világra jöjjenek, szeressenek, fiatalok legyenek, és ezt még egyetlen rendszer sem tudta megzavarni. A szovjet rendszer sem kivétel. A rendszerek, néha még a legkegyetlenebb és legembertelenebb rendszerek is azt váltják ki a bennük felnõtt emberekbõl, hogy a rendszer iránti vágyakozással azonosítják az elmúlt életük iránti vágyakozásukat. Az elsõ randevúk vagy a diákévek emlékeit ilyenkor eltéphetetlen szálak fûzik az adott rendszer sajátosságaihoz.
Azt nem állíthatom, hogy Közép- és Kelet-Európa összes nemzete közül a litvánok keverik össze leggyakrabban a nosztalgia e két fajtáját. Sõt, talán pont fordítva van. Továbbmegyek: nemzetünk legszovjetellenesebb meggyõzõdésû része állandó rettegésben él, hátha feltámad a szovjet idõk utáni nosztalgia, és rövid úton meg akarja tiltani másoknak, hogy ifjúkoruk után vágyakozzanak.
Egy vállalkozó, aki gombakereskedéssel szerezte a vagyonát, hatalmas vitát kavart, amikor sajátos parkot létesített egy erdõben, Litvánia déli részén. Ebbe a parkba – a neve most Gruto park – szállította a szovjet emlékmûveket minden litván nagy- és kisváros köztereirõl. E mûvelettel három csoportra osztotta társadalmunkat. Az egyik (a legvérmesebb) társaság nagy hangon hirdette, hogy a park csúfot ûz a szovjet rendszer áldozataiból, és a lehetõ legrosszabb példát állítja a felnövekvõ nemzedék elé, amely megint piedesztálra emelve látja majd „a nagy szovjet vezetõket”. A vállalkozó megígérte nekik, hogy szögesdróttal keríti körbe a parkot, hogy nyoma se legyen az állítólagos tiszteletadásnak. Más szóval – ha már nem dughatjuk rács mögé magukat az embereket, legalább kõbõl formált alakmásukat drótozzuk körbe. A másik (mérsékeltebb) csoport azzal az érvvel vette védelmébe a parkot, hogy ez a bizonyíték arra, hogy megszabadultunk a kisistenektõl. A harmadik (pragmatikus) csoport azt indítványozta, hogy az egészet, úgy, ahogy van, szállítsák át Vilna központjába, ahol a legnagyobb turistalátványosság lenne.
Nincs negyedik kategória – olyan csoport, amely azt követelné, hogy zárják be a parkot, és állítsák vissza az emlékmûveket régi talapzatukra a városok fõterén –, s ez azt jelzi, hogy tényleg nincs nosztalgia a rendszer iránt.
Ha most feltámadna valaki, aki a szovjet idõkben halt meg, nemcsak az ismerõs emlékmûveket keresné hiába a köztereken vagy a szódavíz-automatákat minden sarkon, ahol a szénsavas szörp három kopejkába került, az üres szóda meg egy kopejkába. Nem találná az azelõtt minden üzlet elõtt álló, kvásszal és sörrel töltött lajtos kocsikat, alig látna egy-két Ladát, Volgát vagy Moszkvicsot. Igaz, gond nélkül megtalálná a közismert háromkopejkás cipót, amelyre nem illene semmilyen más elnevezés. A fóliás csomagolás dacára továbbra is „Háromkopejkásnak” hívják, holott huszonöt litván cent az ára.
Ha húsz-harminc éve elhunyt mûvész vagy értelmiségi lenne az illetõ, aki nem vetette meg a szórakozást, az elmúlt korszak egyetlen emlékhelyét találná meg Vilna kellõs közepén – a Neringa éttermet. E szentély csodálatosképpen és szinte változatlan formában maradt fenn, és a mai napig is vannak hívei. Bizonyára a már szabad sajtóban született legendák mentik meg, amelyek arról szólnak, milyen fantasztikus életet éltek az étteremben az akkori vilnai bohémek és barátaik. Az egykori bohémvilág kihalt vagy megvénült, az új máshová költözött, de a Neringa tovább él, idõnként vénemberek kvartettje játssza benne újra a nosztalgikus melódiákat.
Ha már itt tartunk, nem a Neringa az akkori idõk egyetlen kocsmája, amelyrõl legendák keringenek. A többi hely sem merült feledésbe, bár hamar bezártak, vagy nevet, tulajdonost, külsõt váltottak. Az olyan nevek, mint a Vaiva, a Rotunda, a Blynine bisztró, a Ledaine, az Irodalmi fagylaltozó Vilnában vagy a Tulipán, a Metropolia Kaunasban – könnyet csalnak a szemébe nem egy ötvenesnek. Nem volt sok kocsma, ezért majdnem mindegyik a történelem része lett valamiképpen.
Újabb történet. Három Nobel-díjas – Günter Grass, Wislawa Szymborska és Czeslaw Milosz – 2000 októberében Vilnába érkezett, hogy a Liejykla utcában felavassa a negyedik költõ, Joszif Brodszkij emléktábláját. Milosznak, aki Brodszkijt idézte ez alkalomból, volt egy bûbájos nyelvbotlása: „A litván a legjobb nemzet Litvániában” (rögtön kijavította magát: „legjobb a birodalomban”). A Liejykla utcai (most már emléktáblát viselõ) ház közelében, egy bérházban pár nappal azelõtt halt meg a lakásán egy idõs hölgy – anyám unokatestvére. Fél évszázada annak, hogy egy egész család húzta meg magát nála, miután visszatért a számûzetésbõl, az arhangelszki körzetbõl. A három szobában két család, tizenkét ember rendezkedett be. Idõvel a család egyre terebélyesedett, szétköltözött különbözõ lakásokba Vilnában és más városokban, végül már csak ketten maradtak a Liejykla utcai lakásban: Julia néni meg a férje. A temetésen úgy éreztem, nem egy asszonyt, hanem egy egész korszakot tesznek a sírba. „Julia néni olyan ember volt, aki mindenkit maga köré gyûjtött, Julia néni meghalt, Julia néni nincs többé” – mondogatták a rokonok: vállalkozók, munkások, munkanélküliek. „Julia néninél gyûltünk össze minden májusban, minden novemberben, ha vége lett a felvonulásnak.” Így volt. De mindez már azelõtt meghalt, hogy a néni a másvilágra költözött volna. Miért gyûltek össze nála? Hogy még egyszer átéljék a régmúlt találkozásokat? Az emberek többet jártak össze – ez az a plusz, amit legtöbbször emlegetünk azokból az idõkbõl. Egyrészt kénytelenek voltak érintkezni, hiszen sok család olyan lakásban élt, ahol közösen használták a konyhát, a fürdõszobát, és papírból voltak a falak. A kihúzott ünnepi asztalok több szobát elfoglaltak, mert túl kicsik voltak a helyiségek. Másrészt jóval ráérõsebb volt az élet ritmusa, s a fennmaradó idõhézagokat egymással kellett kitölteniük.
Eldar Rjazanov orosz rendezõ A sors iróniája, avagy Fürdõ után címû filmjében az erõsen illuminált fõszereplõt tévedésbõl felrakják a Moszkvából Leningrádba tartó repülõre, majd az idegen nagyvárosban ugyanolyan utcába és házba, sõt ugyanolyan lakásba vetõdik, amilyen az övé Moszkvában, moszkvai kulcsával kinyitja, de még a lakás berendezése láttán sem fog gyanút, hogy nem otthon van. A véletlenek e sorozata talán valamennyire el van túlozva, a nyugati közönség nyilván eleve meglehetõsen erõltetettnek látná, de a szovjet nézõ szemében hiteles a történet. Valóban szinte minden lakásnak ugyanolyan volt a beosztása, ugyanolyan típusú térelválasztók, szekrények és ágyak álltak benne, és mindenki egyetlen nagy idiotizmus parányi részecskéjének érezte magát. Ez összehozta az embereket.
Egy rádiómûsorban három korombeli mûsorvezetõ idézte fel iskolai emlékeit, a lányok fekete-barna és a fiúk sötétkék egyenruháját, a piros úttörõnyakkendõt, a sétát az iskolafolyosókon, az ügyeletes tanárok hangját: „haladjunk, haladjunk, nem állunk meg”, az eszement vágtát az ebédlõbe a nagyszünetben, amikor megesett, hogy a nagyobb diákok nemcsak a kisebbeket, hanem az odatévedt tanárt is fellökték, ha elkalandozott a figyelme. Hallgattam az adást, és egyfolytában az járt az eszemben, hogy az én iskolámról, az ottani termekrõl, az ottani folyosókról beszélnek. Nem merült fel a beszélgetésben a legkisebb különbség, a legkisebb eltérés sem, ahol azt mondhattam volna: „Nem, a mindenit, ez nem rólam szól”. A három rádiós nagyvárosi volt – kettõ Vilnából, egy Klaipedából származott; az én iskolám egy kis vidéki városkában állt, az emlékeink mégis hajszálra ugyanazok voltak, mintha tizenöt évvel ezelõtt egy padban ültünk volna.
Különös, hogy az elõzõ rendszer némileg átformálta még a litvánok nemzeti jegyeit is. A két májusi ünnep, a munkásszolidaritás és a második világháborús gyõzelem napja és az októberi forradalom évfordulóján tartott novemberi felvonulások – ezek valamiféle általános, indokolatlan örömben egyesítették az embereket, amikor maguk az ünnepek a litvánok számára szinte semmit sem jelentettek, vagy eleve más gondolatokat ébresztettek. Kincstári optimizmus burkolta be mind az ünnepet, mind az egész rendszert, s ez valahogy mégiscsak magával ragadott bennünket. És nekem, aki gyerek voltam akkor, eszembe sem jutott, hogy a litván nép természetétõl fogva mélabús. Most sokkal több az ünnepünk, nem kötelezõek, mégis mindet áthatja a parttalan búbánat. Némelyiket így is nevezik, gyásznapnak, amikor a nemzeti zászlóra fekete szalagot erõsítenek. Az igazi ünnepeken senki sem tesz fel szalagot, mégis hasonló hangulat nehezedik ránk – búslakodunk. Búslakodunk június 13-án, amikor keletre indultak a deportáltak elsõ transzportjai, búslakodunk január 13-án, amikor tizenhárman estek el a tévétoronynál, pedig akkor (1991-ben) a miénk volt az erkölcsi gyõzelem, és ezek az események jelentették a fordulópontot a megszállással és a rendszerrel vívott harcban (elvégre a Bastille ostrománál is estek el emberek). Február 16-án, a függetlenség napján nem örvendezünk, hiszen nem sokkal késõbb megfosztottak bennünket függetlenségünktõl, március 11-én, szuverenitásunk visszaszerzésének napján megint csak nem illik repesni az örömtõl, mert nem sokkal késõbb elérkezett a már említett január 13. Még az anyák napja is, amely a szovjet hagyományhoz szorosan kötõdõ nemzetközi nõnapot szorította ki, inkább a halott anyák napja, mint azoké, akik velünk vannak. Azt hiszem, csak az idõ mutathatja meg, hogy nemzeti ünnepeink szomorúsága a szovjet optimizmust ellensúlyozza, vagy egyszerûen ilyenek vagyunk.
Stabilizáció – sokszor erre vágyunk. Sokan érzik úgy, hogy lekéstük a vonatot, amelyet mi magunk állítottunk sínre. A csõdbe ment bankok, az infláció csupa olyasmi, ami Nyugaton megszokott dolog, de minálunk a legvadabb formában jelent meg, és meglepte a hiszékeny és felkészületlen embereket. Ami azelõtt mindennapos volt, most luxus lett, és fordítva: kéthavi fizetésért meg lehet venni egy autót anélkül, hogy tíz évig várnánk a sorunkra. Az emberek, akik azelõtt pucéran, de jóllakottan éltek, egyszer csak úgy érezték, fel vannak öltözve, de éheznek. A munkához való jogot felváltotta a munkahely elvesztésének veszélye, sokkal nehezebb belépni az egykori „határtalan” hazába, mint ellátogatni Párizsba, és így tovább. Az, hogy jól meg kell gondolni minden lépést – mivel nincs már a fejünk fölött a gondoskodó mechanizmus –, sokakat kibillentett az egyensúlyából. Az állóvíz rohanó patakká változott, amibe nem léphetett bele mindenki.
Akkoriban egy litván, egy lett vagy egy észt ember elsõ osztályú állampolgára volt a Szovjetek Országának. A hatalmas országban minden szempontból mi voltunk a Nyugat. Most mi képviseljük a Keletet Európában, egy olyan kontinensen, ahol még most is nemegyszer el kell magyaráznunk, kik vagyunk és honnan jöttünk.
 A régi Vilna csak most kezd kitörlõdni az emberek tudatából – amikor nemcsak az utcanevek, hanem maga a város is megváltozott. Hiába szereltek fel új utcatáblákat a házakra, az emberek még pár éve is a Gorkij utcán jártak az óvárosban, befordultak a Lenin sétányra, aztán elindultak a Komszomol utcán a pályaudvar felé, betértek a Tanács utcába vagy ellenkezõ irányba indulva, az Úttörõk Palotája vagy a Forradalmi Múzeum felé a Dzserzsinszkij utcát ejtették útba. Manapság a következõképpen fest ugyanez az útvonal: Nagy utca – Vár utca – Rom utca – István utca – Kálvária utca – Gediminas sétány – Diákok Palotája.
Szovjet Litvánia olyan ország volt, ahol az emberek egy közös titok kötelékében éltek. A lelke mélyén mindenki tudta, hogy jobban is élhetne, és szorgalmasabb annál, amit mutat. A litvánok minden jel szerint kímélték magukat, a megfelelõ pillanatra várva, és csak annyit hoztak ki magukból, amennyit muszáj volt. Ez a titok is összekovácsolta az embereket. De amikor végre napvilágra került, kiderült, hogy a tartalékok messze nem olyan jelentõsek, mint gondolták, mindenkit csalódás ért. Vegyük például a mûvészetet. Itt van az irodalom. Úgy tartották, irodalmunk erõssége a „sorok között” való írás, pedig ki tudja, kivételesek voltunk-e a szovjet népek között. Mégis szentül hitte mindenki, hogy a szabad litván íróknak biztosan lesz mondanivalójuk. Másképp áll a dolog. Az elit irodalom válságban van, mert „a sorok között” írók nem tanultak meg másképp írni, újak pedig még nem léptek színre.
Nemcsak a mûvészet, hanem az idõsebb alkotók is válságban vannak, mert elvesztették korábbi elõjogaikat és a megbecsülést. Egy író a regénye megjelenése után nemhogy lakást, autót nem kap, de kénytelen beérni alig pár ezres példányszámmal, és könnyes szemmel emlegetheti, milyen volt, amikor több százezer példányban terjesztették. Az Irodalom és mûvészet címû hetilap, amely mostanában filléres gondokkal küzd, a legolvasottabbak közé tartozott. Még az én szüleim is becsületbeli kérdésnek tartották orvostanhallgató korukban, hogy minden szombaton beszerezzék.
Nem adnék egyetlen manapság leírt sorocskát sem száz négyzetméter akkori lakótérért, de tulajdonképpen sosem ízleltem meg azt az érdeklõdést, amivel a szovjet idõkben kitüntették a mûvészeket. Ki tudja, nem törne-e rám most a nosztalgia, ha ötvenévesen, elszegényedve bolyonganék a vilnai utcákon, ha képtelen lennék az új élethez idomulni, nem fordulnék-e húsz évvel ezelõtti emlékeimhez?
Biztos nem volt normális jelenség, hogy egy alig három és fél millió lakost számláló országban több százezer példányban jelentek meg a szépirodalmi mûvek. A mostani számok megmutatják, valójában hányan olvasták ezeket a könyveket, s hányan vásárolták õket sznobizmusból, csak azért, hogy kirakhassák a polcra. Az irodalmi hetilap népszerûsége sem tükrözte maradéktalanul az akkori irodalmi érdeklõdést, egyszerûen ez volt szinte az egyetlen újság, ahol idõnként átküzdötte magát a cenzúra csápjain egy-egy bátrabb gondolat. Ezzel együtt nagyobb volt az érdeklõdés a mûvészet és a mûvész iránt. Értéktelenebb termék hiányában még a szappanoperák és a románcok mostani rajongói is kénytelenek voltak ambiciózusabb, bár ideológiával spékelt mûvekhez nyúlni. Elfogadhatatlan az ilyen kulturális erõszak, akárcsak minden más erõszak, mégis talán ez a legenyhébb az erõszak minden fajtája közül.
Bár a proletariátus kormányozta a birodalmat – vagy annak kellett volna kormányoznia? – a mûveltség presztízskérdés volt. Paradoxon, de miután likvidálta a legveszélyesebb osztályellenségnek tartott, két háború közti litván értelmiséget (egyesek Szibériába „utaztak”, mások nyugatra szöktek, a többieket Litvániában pacifikálták), a szovjet hatalom nekiállt kinevelni az értelmiség új, lojális nemzedékét, s ez az új értelmiség ásta meg végül saját mecénásai sírját. Lehet, hogy ellenségeimet szaporítom, de megkockáztatom azt az állítást, hogy megvolt a jó oldala is ennek a frissítésnek. Természetesen nem a háború elõtti értelmiség szempontjából. Persze nem könnyû megmondani, milyen képet mutatna a mai Litvánia, ha nincs a második világháború és a háború utáni viharos idõszak. Ha viszont az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában élõ litván emigránsok csaknem milliós tömegét az akkori értelmiség örökösének tekintjük, és feltételezzük, hogy ha nincs a szovjet korszak, a mai Litvánia az õ mentalitásukat és alkotóerejüket képviselné, be kéne látni még valamit: a szögesdrót mögötti élet bennünk jobb tulajdonságokat fejlesztett ki azoknál, amelyek idõ elõtt elavultak az (emberi jogok tekintetében) szabad emigrációban.
A mai litván mûvészet nem szólt még minden regiszterben a szovjet idõkrõl. Meg nem írt, le nem forgatott (meg nem emésztett) szövegek és filmek sora várakozik, amelyek a távolabbi múltról: a két háború közti idõszakról, a második világháborúról és a háború utáni háborúról szólnának, ahogy manapság gyakran emlegetik a  Litvániában legalább tíz évig tartó partizánharcokat. Alig egy évtized telt el azóta, hogy megjelentek a szovjet posványt leleplezõ, harsány könyvek, de a nemzet tudatalattijában még mindig tart a küzdelem, továbbra is jelen van valami tehetetlenség, a mûvészeknek ezért nem könnyû a múlt rendszer iránti vonzalomról értekezni. Épp csak felmérjük az elszenvedett veszteségeket, megtudjuk, hogy nem vagyunk szentek, nem csak mi szenvedtünk, hanem miattunk is szenvedtek mások, például a zsidók. Tíz év alatt nem könnyû megítélni egy egész évszázadot, hiszen épp hogy csak kivívtuk a szabadságot a korszak átgondolásához, amely „nem úgy zajlott, ahogy kellett volna”, hanem úgy, ahogy valóban történt. Ezért természetes, hogy váratnak magukra a dolgok, késõbbre tolódik, amit már végig kéne gondolni, és nem lepne meg, ha a szovjet idõkrõl szóló legjobb mûalkotást egyszer majd olyan ember hozná létre, aki bele se szagolt.
Nekem is sokszor van olyan érzésem, hogy az én nemzedékem (1973-ban születtem) egészen más, mint azok a nemzedékek, amelyeket az „elveszett” jelzõvel írnak le. A gonosz rendszerében nevelkedtem, ugyanakkor nem nyomorított meg a rendszer úgy, mint a szüleimet. A legjobbkor jöttek a „jó” idõk, és csaknem egy idõben nyertem el az érettségi bizonyítványomat és a szabadságot. Olyan volt, mint a dupla szabadság, beléptem az önálló életbe, köz- és magánéleti értelemben is. Az a szerencse ért, hogy megtapasztaltam mindkét rendszert, amelyek évszázadok óta kísérik az emberiséget, márpedig ez a tapasztalat nem adatik meg mindenkinek.
De térjünk vissza a nosztalgiára. Ha létezik is, nem vonatkozik az egész szovjet korszakra. Ki tudja, nem áll-e ki egyszer valaki Litvániában merõ nosztalgiából a hruscsovi olvadás elõtti idõszak mellett? Litvánia számára a sztálini kormányok korszaka minden bizonnyal borzalmasabb volt, mint bármely háborús idõszak. Ez volt a legsötétebb idõszak a nemzet életében, és azt hiszem, még azok sem találhatták kellemesnek, akik akkoriban végrehajtották Sztálin akaratát. Az akkori Litvánia olyan lehetett, mint a mai Csecsenföld, ha leradírozzuk a térképrõl a hegyeket, a harcosok fejében meg valamivel kevesebb volt a fanatizmus, mert más volt a vallásuk, és más a vérmérsékletük is. Ugyanakkor mind a támadás módja, mind a védekezõk konoksága majdhogynem egyforma volt. És majdnem ugyanolyan az általános rettegés légköre is. Sztálin halála után Litvánia a megszállásnak és a rendszernek leghevesebben ellenálló „testvéri köztársaságból” olyan országgá válik, amely igyekszik ügyesen lavírozni, és a maga hasznát tartja szem elõtt. Hruscsov elrendeli, hogy vessék be kukoricával a tágas haza földjét, és a litvánok nem is tiltakoznak, de csak álcázásként vetnek kukoricát a búzamezõk szélére. További példákat is sorolhatnék, nehéz megállapítani, mennyi igaz belõlük, de minden legendának van némi alapja. Ezt támasztják alá útjaink is. Az õsidõk óta ócska útjairól híres Oroszország szárnyai alatt Litvánia képes volt olyan autosztrádákat építeni, amilyeneket hiába keresnénk nemcsak az egykori Szovjetunió, hanem a keleti blokk más országai területén is. Ennek oka a bõséges adományokban keresendõ, amelyeket Vilna küldött Moszkvának, ahol felosztották az össz-szövetségi kasszát. Amikor elérkezett az idõ, hogy más módszerekkel teremtsük meg az immár szabad haza jólétét, olyanokkal, mint a gazdasági fejlõdés, bár nem akarok zavaros közgazdasági fejtegetésekbe bocsátkozni, mert nem értek hozzá, csak egyet mondok: tovább élnek a régi szokások. A korrupció, ami akkoriban megmentette az életünket, most nyomorba dönt.
De térjünk megint vissza a nosztalgiához. 1990-ben fekete-fehérrõl színesre változott a világ. A szovjetek idejében egyvalamit biztosan tudott mindenki: a hatalom hazudik. Hazudik, ha a rothadó kapitalizmusról és a mi fényes jövõnkrõl beszél, ezért hazugságnak tartottunk minden mást is, ami valójában igaz volt. A fényes jövõ, amit építettünk, tudván, hogy nem építjük fel, már régóta – úgy gondoltuk – a barikád túlsó oldalán várt ránk. Saját világunkat már-már a testet öltött gonosznak tartva azt hittük, az a másik maga a testet öltött jó. Ez a hit fûtött bennünket. Most nagyon úgy néz ki, hogy nincs földi paradicsom.
A kábeltelevízió nagyrészt azért prosperál Litvániában, mert a litvánok nézni akarják az orosz csatornákat. És elsõsorban az akkori korszak iránt nosztalgiát ébresztõ, régi szovjet filmek miatt akarják nézni õket. Ezeket a filmeket – amelyeket annak idején mindenki halálra unt, és amelyek csúfos vereséget szenvedtek a nézõért folytatott harcban, mihelyt képernyõre kerültek az elsõ mexikói és amerikai szappanoperák – nézik manapság újra meg újra, a végtelenségig. Sokan kívülrõl fújják õket.
Mi, akik a második világháború hõsi szellemében nevelkedtünk, magunk is ezt a háborút játszottuk, vagdaltuk a világ legnagyobb mundéros balfácánjait – „a fritzeket” –, elkergettük õket, amilyen messzire csak tudtuk. És nem baj, hogy soha nem volt olyan háború, amilyet a régi filmeken láttunk, nekünk így teremtették meg, és ilyen is marad. S ezen a Ryan közlegény vérfürdõje sem változtat.
Akkoriban Jurij Szinkeviccsel utaztak az emberek, õ vezette a televízió egyik legnépszerûbb mûsorát, a Világjáró kamerával címû sorozatot. Sokunk számára mind a mai napig az õ hangja tartozik a távoli tájak képéhez. Az ezüstös képernyõn látott heti utazásadag (és ugyanúgy egzotikus volt akkor Pápua Új-Guinea, mint a csendes, takaros belga városkák) teljes mértékben kielégített bennünket, már csak azért is, mert a mûsorvezetõnek – õ volt az egyetlen szovjet állampolgár, aki szabadon utazgatott a világban – az utazásokra is kellett idõt szakítania. És ha egy közönséges halandónak sikerült külföldre utaznia, az biztos lehetett abban, hogy élete végéig nagy érdeklõdéssel veszi körül szûkebb környezete.
A kosárlabdát Litvániában második vallásnak nevezik. Nem volt mindig így, mert a maga idejében a kosárlabda átengedte a terepet a soknemzetiségû birodalom „nemzeti” sportágának – a jégkorongnak. A kosarazáshoz használt kosár akkoriban luxuscikk volt, emlékszem, hogyan lopták el udvarunkból a szomszéd gyerekek; a hokihoz való jég viszont telente mindennapos volt a befagyott tavakon, sõt a járdán is. Majdnem minden gyereknek volt hokibotja, esténként meg a tévé elõtt veszettül drukkoltunk a szovjet csapatnak, amikor a juharleveleseket aprította.
Igaz, sok tudatos (felnõtt) litván ugyanígy a képernyõre tapadva örvendezett minden gólnak, amit „mi” kaptunk. Csak a sportban lehetett megverni és legyõzni Oroszországot. Csöndesen élõsködõ szüleinknek mégis szerencséjük volt, mert megérték, hogy Litvániában végre megjelent az az erõ, ami képes rá – a kosárlabda.
Azt mondják, pont a kosárlabdával indult el a litván újjászületés, de elfelejtik, hogy ugyanez a folyamat ugyanakkor kezdõdött a keleti blokk más országaiban is, ahol nem voltak annyira oda a kosárlabdáért. De ebbõl ellentétes következtetés is levonható. Ha ez a sportág nem lett volna a maga idejében az oroszok egyetlen legális ostora, ha a palánktól palánkig száguldozó öt sportemberben nem látnak hõst, a labdában pedig politikai eszközt, nem tudhatjuk, hogy késõbb, már szabad országként szereztünk volna-e egymás után három olimpiai érmet.
Az egyik legszebb emlék azokból az idõkbõl az önmagunk elleni lázadáshoz fûzõdik. Ez a lázadás nem mindig volt olyan passzív, mint például az együttes televíziónézés, amikor a kaunasi Zalgiris és a moszkvai CSzKA küzdött az aranyéremért. A nemegyszer egyéni bátorságtól vagy egyenesen hõsiességtõl fûtött lázadás kiáradt az utcákra, elfojtották, aztán megismétlõdött, mihelyt felnõtt egy újabb nemzedék, amely még nem érezte a saját bõrén az erõszakot.
Lehet irigyelni vagy éppen sajnálni az olyan országokat, mint Belgium vagy Hollandia, amiért olyan formátlanok. Litvániának õsidõk óta két széle van: az eleje, vagyis az arca, amelyet félelmetes vagy szívélyes képet vágva fordít kelet vagy nyugat felé, meg az ellenkezõ irányba forduló hátsó fele, amelyet mindenféleképpen igyekszik megvédeni, nehogy megint odasózzanak. Az éppen megalakult pogány állam a XIII. században keletre terjeszkedett, így próbálta megállítani a nyugatról támadó két germán lovagrendet. Sõt, volt idõ, amikor Litvániát egy fejedelem-testvérpár kormányozta: Jagelló atyja, Algirdas a szlávok keleti területei felé nyomult, Vytautas apja, Kestutis az ország túlsó felét biztosította. Aztán nyugat felé fordultunk, ami akkoriban Lengyelországot jelentette, aztán megint keletre, a cári Oroszország védelme alá, nyugatra, keletre, nyugatra... Ha valaki ilyen útkeresztezõdésben él, az azzal jár, hogy csaknem minden második nemzedék a saját bõrén érzi, hogy ez az egyébként nem nagy ország hol erre, hol arra fordul, a világtérképet forgatja állampolgárai elõtt, túlbecsüli az értékeket, és valóra váltja egy, a két háború közt élt kommunista szimpatizáns litván költõ szavait: „Aki semmi volt, az lesz minden”. Litvánia elõrelépését az egész évszázad folyamán nagymértékben megnehezítette, hogy nem volt igazi elit, nem volt jómód, és nem voltak tekintélyek. A lakájok elitje – márpedig legtöbbször rajtuk nyugodnak a rendszerek – nem képes levonulni a színrõl, hogy átadja a helyét az igazi elitnek, amikor változik a rendszer, az ország száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és megjelenik a buzgó lakájok új nemzedéke. Az embereket dühíti, ha a régi szovjet középszerûség lesz a „minden”; amikor az értelmiség, amit abban az ellenséges rendszerben legalább komolyan vettek, manapság – a tömött zsebek ethosza idején – még ezt is elveszíti. Ha tizenhat éves Opel Asconámmal új, elegáns Mercedes mellett parkolok, nem hagy nyugtot egy gondolat: nem rémlik-e fel tulajdonosában az az idõ, amikor még csak gyûjtögette a javakat, és nem veri-e be az ablakaimat, ha kísértésbe esik a CD-játszómtól. Sokan vélekednek hozzám hasonlóan a mai újgazdagok vagyonának eredetérõl.
A szovjet rendszer egyetlen egyedi vonással rendelkezett: az igazság leplezésével óvta állampolgárai egészségét. A nukleáris háború rémét leszámítva, amivel egyfolytában riogattak bennünket, csupa jó hírt közöltek. „Ez és ez az asszony fejte a legtöbb tejet, a modern villamos erõmû építése a végéhez közeledik, a kolhoz új kombájnt vásárolt, X. Y. kolhoztag kétszeres terméshozamot ért el, lefektetik a Bajkál–Amur vasút következõ szakaszát, ahol mind a tizenöt baráti köztársaság munkásai dolgoznak vállvetve: orosz és grúz, türkmén és litván, kazah és észt férfiak.” Senki sem beszélt arról, hogy eltelik egypár év, és a vasút fölösleges lesz; hogy az épp csak felépült szibériai városokban munka nélkül maradnak az emberek, vagy arról, hogy a kaunasi vízierõmû ellátásához tizenvalahány falvat kellett elárasztani, és kitelepítették azokat, akiknek nemcsak a házuk, hanem õseik csontjai is a víz alatt maradtak. Még ennyire sem zavarták meg álmunkat a Közel- és Távol-Keleten zajló háborúk, a földrengések, mindaz, amit manapság „világhíradónak” nevezünk. Nem tartoztunk ehhez a „világhoz”, nálunk pedig csupa haladásról tanúskodó esemény esett meg.
Egy éve történt, hogy egy fiatalabb és idõsebb írókat szállító, tömött autóbusz a Druskininkaiban tartott ünnepségek után, ahol minden évben sajátos költõszilvesztert rendeznek (többnyire október elsõ felében), útközben betért a már említett Gruto parkba. Sokan most kerestük fel elõször a régi szovjet emlékmûvek temetõjét. Több szobrot most láttam elõször szemtõl szemben, hiszen gyermekkoromban nem járhattam minden kisváros fõterén. A négy kézenfogva álló kommünár alatt lefényképezkedtünk négyesben – négy másnapos író, nagyság szerint felsorakoztatva, mint a másik négy az emlékmûvön. A négy kommünár négy litván kommunista volt, akiket a börtönben öltek meg Litvániában a két háború közt, vagyis az akkori antikommunista hatalom áldozatai voltak. Az egyik kommünárról nevezték el az osztályomat az iskolában. Az utca, ahol laktam – a Kommünárok utcája. Nem sokat tudtam akkoriban a francia forradalomról, ezért az utcanév csak az említett négyest jelentette nekem.
Találtunk a parkban több Vincas Mickievicius-Kapsukast – az egyik elsõ litván kommunistát ábrázoló szobrot. Az õ felvett nevét kapta Marijampole litván város (az öregebbek még mindig Kapsukasként emlegetik), a vilnai egyetem is az õ nevét viselte. Amiért nemrég Czes³aw Mi³osz pirított ránk A haza keresése címû könyvében – a vilnai egyetem, ahol Adam Mickiewicz koptatta a padot, a szovjetek alatt végre felvette a költõóriás Mickiewicz nevét. Valójában – Mickievicius-Kapsukasét.
Volt Sztálin is, Csernyahovszkij is Vilnában, a mai Önkormányzati téren, a szovjet Litvánia legfõbb emlékmûve pedig, a bronz Lenin Vilna központjában, a mai Lukiskiai téren állt, jobbjával egyesek szerint a KGB-székházra, mások szerint a fõváros egyik legnagyobb szórakozóhelyére, a Taurasra mutatva – ez már szerencse dolga volt.
Bohóckodva, pózolva, gépeinket kattogtatva mászkáltunk a temetõben, míg a park végében észrevettem egy fehér szobrot, s ekkor megtorpantam, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Én voltam az egyetlen, aki tudta, kit ábrázol a fehér arc, háttérben fehér lófejjel. Vytautas Putna. A híres litván szobrász, Gediminas Jokubonis munkája. A sors iróniája, hogy ez a szobor ide került, míg négy évvel régebbi mûve, az Adam Mickiewicz-emlékmû tisztelettel övezve áll a Szent Anna-templom mellett, és az 1987. február 16-i gyûlésre, a litván újjászületés kezdetére emlékeztet.
Emlékszem, mennyit vitatkoztak: lovon üljön-e Vytautas Putna vezér, az eredeti terv ugyanis ez volt. Végül úgy döntöttek, hogy a szovjet nép nem állít emlékmûvet lovaknak, így a paripának csak a feje maradt. Vytautas Putna az egyetlen ember a szovjetek szemében, aki emlékmûvet érdemel; a mieinktõl származik, és a lengyel misztikus, Andrzej Towianski szülõfalujától alig néhány kilométerre született. A két háború között Putna volt a fiatal szovjet állam katonai parancsnoka, harcolt Kolcsak ellen, a Vörös Hadsereg alakulatait vezette a lengyelekkel vívott háborúban, de még azt is beszélik, hogy óva intette Pi³sudskit és Zeligowskit, nehogy rátegyék a kezüket Litvániára, így mentette meg az ország többi részét a lengyel megszállástól. Lehet, hogy van benne némi igazság, elvégre Putna elhagyott szülõföldje, Mackonie falu nincs olyan messze a Litvánia és a vilnai körzet között húzódó demarkációs vonaltól.
Vytautas Putna késõbb a Szovjetunió katonai attaséjaként dolgozott Japánban, Finnországban, Németországban, Nagy-Britanniában, majd 1937-ben, sok túl magas rangú személyhez hasonlóan Sztálin parancsára agyonlõtték. Ez a teljes életút. Litvániának nem tudott ártani Putna, de nem is szolgált rá semmivel, hogy szülõvárosom fõterének dísze legyen.
Ennek az alig néhány életrajzi adatnak semmi köze ahhoz, amit akkor éreztem Grutóban, a fehér szobor elõtt állva. Gyermekkorom fája elõtt álltam, amely – azt hittük – kiszáradt, villám sújtotta, vagy egyszerûen kivágták és deszkákra szabdalták. És most kiderül, hogy nem. Csak gyökerestül kitépték és átültették. Eszembe jutott a gyerekkorom – ez járt a fejemben, amíg ott álltam. Irodalmi szakkifejezéssel élve eszthésziszt éltem át (errõl írtam a szakdolgozatomat), amikor egyetlen részlet váratlanul megállítja az idõt, és egy pillanatra feltárul az örökkévalóság. Mindent magában foglal ez a pillanat: a Komszomol-jelvényt, az említett emlékmûvek alatt rendezett fogadalomtételt, amikor beléptünk az úttörõk közé, és azt a tudatot, hogy mindez csak illúzió, s emellett a városka hétköznapi életét és az embereket, akik többségükben még mindig ott laknak, a tavakat, amelyek ugyanolyanok, csak jobban ellepték õket a vízinövények, a narancssárga Zsigulit, amivel minden este az ablak alá állt be az apám, a kis énekes sztárt, Vaidát, aki a mi háztömbünkben lakott, és õ volt akkor a leghíresebb litván gyerek, amit a a népszerû szovjet rajzfilmbõl ismert Csiunga-csianga címû dalnak köszönhetett, mert ezt adta elõ a gyermekek zenei versenyén. Biciklivel száguldoztunk, késõ estig rúgtuk a bõrt az udvaron, hintáztunk, s amikor bezárták az óvodámat, ugyanannak a Vaidának a papája, a város elöljárója elintézte, hogy a megszüntetett óvoda hintáját átszállítsák a kislánya udvarára. Pár évenként banánt terítettek a városban, az anyák órákig álltak érte sorban, aztán hazavitték. Az én mamám egyszer Moszkvába is írt, hogy küldjenek neki banánt postán. Küldtek. És bár a gyümölcs egészen megfeketedett, kristálytálra raktuk, megkínáltuk vele a vendégeket, és megettük. Finom volt.
Szokványos gyerekkor, amikor annyi minden hiányzott kintrõl (nem csak a banán), ugyanakkor jobban tudtuk értékelni, amit nagy ritkán, nagy nehezen megkaptunk. A város persze megváltozott. Nincs fehér arc fehér lófejjel a háttérben, nincsenek kolhozok, ahová krumplit szedni jártunk, nyáron meg párszor segítettünk szénát hordani, hogy jusson pár fillér a perselybe. A „zsidó Kremlben” (így nevezik a legöregebb, vöröstéglás épületet a városközpontban, ahol a két háború közt zsidó boltocskák voltak) újra kinyitottak a boltocskák, a régi kocsmában (ez volt az egyetlen a városban) most egy osztálytársam modern élelmiszerüzlete mûködik, abban az épületben pedig, ahol a város egyetlen étterme volt, most a bíróság székel. Ezzel szemben rengeteg más kávéház és pub nyílt, abban az óvodában, ahonnan Vaida papája annak idején elcipelte a hintát, most szálloda, a régi szálloda helyén viszont a szomszédasszonyom, Aurelia fogorvosi rendelõje mûködik, azonkívül kávéház biliárdasztallal, amelynek tulajdonosa apám régi munkatársa, Hofman, aki akkoriban építkezésen dolgozott, és komoly gyûjteménye volt nyugati lemezekbõl.
Csak a tópartokat nõtte be jobban a nád és a kálmos, mint már említettem. De pont most olvastam a helyi lapban, hogy kínai halakat, fehér amurokat akarnak telepíteni a tóba, ezek majd megeszik a nádat és a kálmost. A fehér amurok fûfélékkel táplálkoznak, másfél méteresre nõnek, horgászbottal ki nem fogod õket, hacsak nem várod ki a parton ülve, mert a kiéhezett példányok állítólag maguktól kiszökkennek a partra, hogy csipegessenek a fûbõl, aztán ha teleették magukat, visszaereszkednek a vízbe. „Nem lehet majd fürödni – rémüldözik anyám –, ha elszaporodnak itt ezek a bálnák”. „Kifogják õket – nyugtatja apám. – Itt a Vacys, a Jurgis, pitty-putty kifogják azokat az amurokat”. Azt hiszem, tényleg megoldják. Aki a szovjetek alatt nõtt fel, az nem ismer lehetetlent. Bivalyerõsek lettünk felnõttkorunkra. Fõleg akkor érzem ezt, amikor a nyugatiak naiv ábrázatát látom. Olyanok, mint ezek az irdatlan, ártalmatlan növényevõk, az ezüstös amurok – szerintünk, keletiek szerint mindent megkóstoltak. Csak be ne csapjon minket ez a szent naivitás.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu