Ramadánkor apámmal együtt böjtöltünk, csak mi ketten. A húgom túl kicsi volt még, anyám pedig keresztény. Este vártuk, hogy a rádióban felhangozzék az ágyúlövés, ami azt jelentette, hogy nekiláthattunk az evésnek, ivásnak. Kairó egy emberként várta ugyanezt, az utcákon egyetlen autó sem járt, kések és villák csörömpöltek mindenütt, ahogy az asztalra készítették õket. Mi, én és az apám, rózsavizet ittunk és datolyát ettünk, aztán szõlõlevéltekercseket, szezámmagkrémbõl készült mártásokat, paradicsomsalátát és görögdinnyét. Vacsora után megnéztük a televízióban az Ezeregyéjszaka meséit. Aztán bementünk kocsival Heliopoliszba, a boltok nyitva voltak, nagy halmokban álló arany- és ezüstékszerek csillogtak-villogtak a drágakõüzletekben, a csodás drágakövek mintha elevenek lettek volna, és amikor befordultunk abba az utcába, ahol a város legjobb kávézója volt, a frissen õrölt török kávé illata beáradt az ablakokon, s már nem zavart bennünket sem a kipufogógáz, sem pedig a szennyvíz bûze. Apám bement kávét venni, mi pedig a kocsiban vártunk rá. És akkor nem emlegettük a Jakki-pudingot, sem a Denis-a-komisz-fagyit, sem a sózott húst, sem a hóvárakat, sem a repülõtereket és mozgólépcsõiket, sem a csapból folyó hideg vizet, amely olyan tiszta, hogy inni lehet, sem a csapból folyó meleg vizet, amely soha nem fogy ki, sem a Liisa-parkot, ahol részeges alakok tanyáznak, sem a szalmiákcukorkákat, sem pedig azt a hangot, amelyre felébredtünk, valahányszor a havat lapátolták az udvaron, nem emlegettük a nagymamánkat, nem emlegettük Finnországot. Elmentünk a parkba, ahol volt egy mesterséges tó, és láttuk, amint a rákok küzdöttek egymással a fekete vízben. Kólát hörpöltünk papír szívószállal, amely szétázott, mielõtt az utolsó kortyot is megihattuk volna. Anyám nagy, barna üvegbõl Stella sört kortyolt. Sötét este volt, és a fákat piros, zöld és sárga lámpák díszítették, melyek közül jó pár kiégett, természetesen. Hûvös, esti szél fújdogált, tücskök ciripeltek. Elmentünk vizet venni. Anyám a postáról hazatelefonált az édesanyjának. Otthon a húgommal apánk mögött imádkoztunk az új imaszõnyegünkön, apám imaszõnyegén kikopott az anyag azon a helyen, ahová a homlokát helyezte. Aztán nyugovóra tértünk. Én és a családom.
 És aztán napfelkelte elõtt apám halkan ellopakodott alvó húgom mellett, odajött hozzám és felébresztett. A legnagyobb csöndben eszegettünk kettesben, barna babot és joghurtot, szilvát, sárga- és õszibarackot, kenyeret, sajtot és halvát, és annyi vizet ittunk, amennyi csak belénk fért. Aztán imádsághoz készülõdve megmosakodtunk, és én apám mögött imádkoztam az imaszõnyegemen, amelyen még a legcsekélyebb kopás sem látszott. Aztán apám hangosan felolvasott a Koránból, és én hallgattam, bár egy szót sem értettem belõle. Õ a karosszékben ült, én pedig mellette egy zsámolyon. Aztán egy ideig a teraszon álldogáltunk – a többi házban is virrasztottak –, és néha láttuk a holdat is. Apám csak engem karolt át. És amikor visszabújtam az ágyamba, valamennyi közeli mecsetben felharsant a müezzin imára hívó szava, és én csaknem mindent értettem. Az Isten hatalmas, énekelték. És az ima szebb, mint az álom.
 Egyszer a Sínain arab zenét játszottak egy diszkóban, és olyan hangerõvel, hogy rezgett belé hotelszobánk padlója, nem tudtunk tõle aludni. S akkor apám és a húgom táncolni kezdtek. Apám, fehér gatyában, csonttá soványodott, szõrös lábaival és naptól barna bõrû húgom, hosszú, barna fürtjeivel, fehér pamut hálóingben. Arab táncot lejtettek, anyám meg én könnyesre kacagtuk magunkat, és fényképeket készítettünk róluk, és egyre csak nevettünk. Nem haragudtunk, és nem is mentünk lefeküdni, miért is mentünk volna.
 De néha finnül beszélgettünk az asztalnál, én és a húgom, és apa nem értett belõle egy szót sem. És apám azt gondolta: õk az én véreim, mégsem értem õket. És néha arabul beszélgettünk az asztalnál, és anyám egy szót sem értett belõle. És anyám azt gondolta: õk az én véreim, mégsem értem õket. És apám egészen magáénak akart volna bennünket, és anyám egészen magáénak akart volna bennünket, és bizony fekete fellegek gyülekeztek volna, ha nem lett volna kínosan felhõtlen az ég. Valahonnan a távolból mintha rossz sejtelmeket ébresztõ hangok hallatszottak volna. Anyám azt szerette bennem és a húgomban, ami õ maga volt, és apám azt szerette bennem és a húgomban, ami õ maga volt. Kérdem én: vajon nem azt jelenti ez, hogy egymás iránti szerelmük elhamvadt?
 Az én apám és az én anyám egymás iránti szerelme elhamvadt.

Végül már csak a fehér maradt, fehér, fehér, minden fehér, pedig ez a legfélelmetesebb szín a világon, a halál színe. Sehol semmi virág. Miért, miért éppen az én apám és az én anyám, a legszebbek, legüdébbek, legélettelibbek, akik nem féltek semmitõl? De így van, apám zarándokúton, fehér gyolcsba öltözötten, száz- meg százezer társával, száraz bõr, fehér, kiszáradt bõr keskeny végtagjain, víz egy csepp sem hosszú idõ óta. Virág sehol, sem a vázákban, sem a teraszon, sem senkinek a hajában, igen, senkinek a hajában nincs virág, és a könyveket meg a papírokat is fehér por fedi, és fehér lepedõk a szobákban, ahová nem érdemes bemenni, miért is mennénk, amikor csak belesajdul a szív, és még csak várni sincs mit, legalábbis itt nincs. És anyám, álla fehér fátyollal felkötve, és fehér, minden fehér, még az urna is és a fonal is, amellyel a földbe helyeztem. Akkor nem éreztem semmit, egyáltalán semmit, de akkor bizony sok virág volt, olyan sok, hogy bele lehetett volna fulladni, és fiatal emberek virágai voltak, sok-sok fiatalé, és szomorú szemük fekete, és én is fekete meg a húgom is, sok-sok napon át fekete.
 S ha a napraforgó virágaival néha parányi rovarok kerülnek a szobámba, cseppet sem zavar. Gyermekkorom olyan, mint egy rossz fényképezõgéppel felvett, túlexponált kép, soha sehol nem láttunk árnyékot, soha nem féltünk semmitõl, és galambjaink minden este visszatértek, mindig ugyanabban az idõben, és apa csaknem minden nap vett virágot, és ha néha piros férgek jöttek is a csapból, hát meg lehetett szûrni a vizet és fel is lehetett forralni, és a szõnyegpadlónk olyan volt, mint nyár közepén a fû, és székeinken citromszínû virágok virítottak és asztalunkon tisztára mosott sárgabarackok, a vízben rózsasziromból préselt esszencia illatozott, és lakodalomban fémpénzek csillogtak a hajunkban. Nem néztünk a sarkon túlra, s amikor mindennek vége lett, ráébredtünk, hogy Isten halálával tovatûnik mindaz, aminek örülni lehet, s akkor nem gondoltuk, hogy egy napon feltámad az Isten, fel bizony.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu