1
A nosztalgia oka, azt hiszem, a szerelemben keresendõ. Persze ezzel nem mondtam sokat: általában mindennek az okát a szerelemben kereshetjük. Ha engedve a csábításnak a magam személyes megvilágításába helyezhetem a kérdést, helyesebben átvilágításába, mert csakugyan tetõtõl talpig átvilágítja az embert, akárcsak – honnét vehetnék eredetibb hasonlatot! – a röntgensugár, a nosztalgia oka nem más, mint az emlékezet. Persze a nem pontos, nem teljes, nem tökéletes, torz emlékezet, tulajdonképpen nem is az emlékezet, hanem annak tévedései. És nem is az idõ hájrétege igazolhatja ezeket a tévedéseket, nem is maga az idõbeli-térbeli távolság, hanem valamiféle lelki szelektálók tudattalan mûködése, akik rutinosan rögzítik emezt, s ugyanilyen rutinosan törlik amazt.
Szeretném lerántani róluk a leplet, ezekrõl a hazugokról. Ez a kísérlet mindenekelõtt a megszabadulás, a lélektani engedetlenség kísérlete. Ugyanakkor szeretnék maximálisan koncentrált és következetes lenni, különben sehogy sem boldogulok velük. A múlt héten íróbarátom, Jurko Izdrik M. J. bestiális meggyilkolásáról írt nekem. Mikola az utóbbi években valóban két végén égette a gyertyát, várható volt, hogy ha nem is kés, de májzsugor lesz a vége. Sztanyiszlavban hosszabbnak tûnnek a decemberi éjszakák, mint máshol, minthogy teljességgel hiányzik a fény az udvarokról, kapualjakból, lakásokból. A sötétség feloldja a gátlásokat, az ostoba agresszió, amely levezetést keres, a legvédtelenebbeket pusztítja el.
M. J. jár a fejemben, a sötétség, a síkos járdák, álnok lépcsõházak, elsötétített liftek meg az ezernyi egyéb, hétköznapi veszély. Ugyanakkor alkalmam van megfigyelni, hogyan élednek föl õk (tekintsem õket rendezõknek?), és hogyan vernek át bennünket. Az elõzékeny emlékezet rögtön egy másik, ellentétes, egykor megélt valóság képét vetíti elém, felidézi a soha vissza nem térõ napfényes augusztust, a sûrû, buja növényzetet, a tavat, a fürdõzést a meleg, zöldes vízben, az ízléstelenségig részletezi, egészen a fagylaltfoltokig az ingen (plusz tejszínhab!), az ekcémákig a strandkabin résén át meglesett nõi hónaljakban, az összegyûrt Orbit cigarettásdobozig a parti fövenyen, de ez sem elég: különleges effektusok jelennek meg, azaz szomorúfüzek, facsónakok, csikorgó evezõlendítések, mindenféle esztrádmuzsika, amely az elsõsegély-állomás hangosbeszélõjébõl szól – igen, puzónok, mindenekelõtt puzónok, Eduard Hil, Edita Pjeha. Szofija Rotaru, az Orera együttes – helyben vagyunk, a hetvenes évek elsõ fele, a lehetõ legrémesebb idõszak, ha hinni lehet a disszidenseknek és késõbbi saját meggyõzõdésemnek.
Kutatom magam az egészben, és elkezdek, amennyire lehet, küzdeni ellene.

2
Fontos, hogy az emlékezettel való küzdelemben valamiféle rendet teremtsünk. Valóban: milyen alapon érezhetnek nosztalgiát ezek a már valóban megöregedett, és többnyire teljesen talajt vesztett emberek? A fiatalokon kívül mi késztetheti õket, hogy szomorúan és sajnálkozva nézzenek körül? Hol csal az emlékezetük, amely az elveszett paradicsomról szóló különös látomásokat szüli?
Az anyagi jólét? Felteszem, csakugyan majdnem beköszöntött az idõ tájt, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ez minden valószínûség szerint az olvadás sajátos tehetetlenségi erejének köszönhetõ, minthogy ekkoriban a korábbi rezsim fanatikus gigantomániája végre – ideiglenesen – átadta a helyet a nem egyszerû egyszerû emberrel való törõdésnek. Õszintén szólva, nem túl sokáig tartott az egész, alig fél évtizedig, de azért volt, volt, nincs mit tenni: a „Carmen” pipereszappan az enyhén dekoltált spanyol cigánylánnyal a csomagolásán, a lehetetlen illatú „Chypre” kölni, az „Uborka” lotion és az öntudatlanul a dekadens költõktõl kölcsönzött nevû „Este” szúnyogirtó. És még sok-sok dolog.
Általában valamiféle parfümfronton végbement bársonyos forradalom volt ez. Az illatokat felejtsük el, de a nevek, a nevek! Valakinek a felsõ vezetésbõl a fenyõerdõ lehetett a mániája, aminek következtében lépten-nyomon címke-tûlevelek egész kazlaiba botlott az ember: „Tûlevél” szappan, „Tûlevél” fürdõkivonat, „Tûlevél” fogkrém, az utóbbiból „Erdei” is volt. A fogkrémeknél maradva, megjegyzem, ekkoriban szorították ki végleg az anakronisztikus fogporokat, a személyi kultusz idõszakának ezt az elmaradhatatlan higiéniai cikkét (lásd Kornyej Csukovszkij gyerekverseit mint ennek az esztétikának a hamisítatlan kifejezõdéseit). Ezenkívül ekkor jelent meg egy izgalmas újdonság a szájüreg számára: a szájvíz!… Hogy is hívták – „Fiatalság”? „Frissesség”? „Reggel”? Valami ilyesmi.
Valóban, a tárgyi világ boomja volt ez, nem tagadhatjuk, ahogy nem tagadhatjuk a megannyi szalvétát, asztalterítõt, tarka viaszosvásznat, takarót, paplant, a reménytelenül színes függönyöket az egykori lehetetlenül fakó függönyök helyett, a valamiért alpesi tájat és hattyúkat, pláne szarvasokat ábrázoló faliszõnyegeket. Elefánt nem volt, de lehet, hogy tévedek.
A klasszikus mûvészet határozottan bevonult az egyszerû dolgozók lakásába. Az alkotásokat az aranyozott kerettel együtt bármelyik „Kultúráruk” kultusznevet viselõ boltban megvásárolhatta az ember – többnyire Brjulov „Délidõ Itáliában” címû képét, Vasznecovtól a „Három óriás”-t, Perovtól a „A lövészek kivégzésének reggelé”-t, meg a másik reggelt, csak éppen a fenyõerdõben, Siskintõl. Szemlátomást az utóbbi lehetett a favorit, ha ugyan nem a bajnok: erdõs rónaságai a mai napig ott élõsködnek valahol a kollektív tudattalan sztereotípiákkal zsúfolt zugaiban, és nem egy ukránt késztetnek arra, hogy különösebb ok nélkül kedvelje a hatalmas északkeleti országot. Itt-ott találkozhatott még az ember a „Volgai zsellérek”-kel, az „Ismeretlen lány”-nyal, az „Elrepültek a varjak”-kal, az öntudatos ukránok okvetlenül beszerezték maguknak „A zaporozsjei kozákok levelet írnak a szultánnak” címû festményt és/vagy Sevcsenko arcképét, ugyanattól a Rjepintõl.
A zenekultúra sem toporgott egy helyben, így aztán számos lakásban megjelent a pianínó. Ez a hangszer valamiért pontosan olyan alternatíva nélküli volt, mint a hûtõszekrény, bár rendszerint tisztán dekoratív funkciót töltött be. Egy idõ után a hûtõszekrény is, de erre valamivel késõbb került sor.
A zene ettõl függetlenül mindennap, mindenhol szólt. A néhol még ma is használatos reproduktorokon, vagyis hangszórókon kívül (nem véletlenül nevezték õket torzítónak, bár a reproduktor szót ebben az értelemben sokkal kifejezõbbnek érzem) voltak még rádió-gramofonok, rádió-magnók, kombájnok (rádió, magnó és gramofon egyben), tranzisztoros rádiók, zömmel balti márkák, ezek a strandokon látott Spidolák és Selgák örökre összekapcsolódtak az emlékezetemben: spidola és selga, selga és spidola, ahogy a lengyelek is nyilván mindig együtt emlegetik Zwirkót és Wigurát, az oroszok Minyint és Pozsarszkijt, vagy Saccót és Vanzettit vagy tudom is én, kit.
A televíziókészülékek alighanem külön figyelmet érdemelnek. A képernyõk a hatvanas évek végére már egész visszafogott méretûre zsugorodtak, a dizájn is érezhetõen fejlõdött a világûr meghódításának hatására, illetve valamilyen nyugati minták koppintása révén, bár azért emlékszem a korábbi Rekordokra és Rubinokra, talán Tavaszokra is a maguk laza harminc évvel korábbi, göbbelsi formáival; emlékszem, milyen gondosan kiválasztották számukra a díszhelyet a szobában, milyen féltõ gonddal takarták le a külön erre a célra rendszeresített terítõvel a por és a legyek ellen; este jött el az idejük, éjjeli állatok voltak, pontosan a szürkület és a sötétség határán a forráshoz gyûltek, a transzformátor elmondhatatlanul monoton zúgása közben életre keltek, majd az elviselhetetlenül hosszú, percekig tartó bemelegedést követõen kigyulladt kékes fényük; elõször a hang jött meg; olyan volt az egész, mint egy kultikus szertartás vagy meditáció; valamiért (a mozi tehetetlenségi ereje?) mindenki úgy gondolta, hogy teljes sötétben kell televíziózni, úgyhogy a házigazda lekapcsolt minden létezõ lámpát és világítóeszközt, a szomszédok – ha hívták õket, akkor is hívatlanok voltak – izgatottan elhelyezkedtek a legjobb helyeken, megszûnt az élet, a legkisebb mozdulat is illetlenségszámba ment a Legfrissebb Moszkvai Tévéhíradó, a Moszkvai Balettbemutató vagy a Moszkvai Mozgóképalkotás színe elõtt (akkoriban a filmeket még mozgóképnek nevezték), a bizonyosság által hatványozott jólét szeánsza volt ez, csak az atombomba (amerikai? kínai?) ingathatta meg ezt a stabil, pozitív világot.
E világban ezenkívül számos ruha létezett, igaz, egyértelmûen a téli évszak igényeit szem elõtt tartó darabok, vaskosak, ormótlanok és – akárcsak a középkori páncélok – súlyosak. Olyannyira azok, hogy nem is a könnyû-, hanem a hadiipar jutott eszébe róluk az embernek. Volt belõlük elég a boltokban: usankák, halinacsizmák és – ennek megfelelõen – kalocsnik, pufajkák, orenburgi pihekendõk, kabátok és felsõkabátok valamiféle különös és inkább díszítõ jellegû, gyanús prémbõl készült gallérokkal és kézelõkkel (ó, a kipusztított mókuspopuláció!), vattanadrágok, „Ég veled, fiatalság!” szövetcipõk, amiket szartaposónak is neveztek, gumicsizmák és szurkosvászoncsizmák, ugyancsak szartaposók, bundák, na persze, bundák, hiszen bundát venni a törvényes nej számára egyet jelentett a hasonlóképpen törvényes (a szó minden értelmében) férj anyagi sikerével. Hiszen bundát minden tizenöt vagy húsz évben egyszer vásárol az ember! Hiszen mind ugyanabból a köpönyegbõl bújtunk elõ!
Igen, egyértelmûen eurázsiai, kicsit medveszerû, másfelõl kicsit militáns irányzat volt ez, sokkal inkább az Uralaljára, mint a Kárpátaljára bazírozva, de hát mit számítanak ezek a reakciósok! (Mellesleg felettébb érdekes lenne megnézni, milyen változáson ment keresztül az emberi táj Galíciában a negyvenes évek második felétõl kezdõdõen. Táj alatt mindenekelõtt a környezetet értem, különösen a ruházatot. Megvizsgálni, miként vesznek egyik napról a másikra a feledésbe a mindenféle Mazepa- és konföderáta-sapkák, kalapok és kiskalapok, mellények, bricseszek, lovaglónadrágok, „Raglan” és Mackintosh” típusú kabátok, kockás casquette-ek, lábszárvédõk, és hogyan töltik ki nyomban a teret az újabb és újabb usankák, bundák és pihekendõk. És persze a szurkosvászoncsizmák. Ám mindez csupán kitérõ, s jobb, ha idõben leállunk, mert könnyen átcsúszhatunk a tájjal kapcsolatos más, immár korántsem kívánatos észrevételek terepére.)
Ha már a ruházatról esik szó, nehéz említés nélkül hagyni a legintimebb darabokat. A súlyos és ormótlan, ámde fûtött biztonság és jóságos higiénikusság általános paradigmája szükségképp ezekben a végsõ dolgokban is megmutatkozott. A vastag gyapjúharisnyák, más néven egyszerû harisnyák (száz százalék üzbég gyapjú!), amelyek hajlamosak voltak fenékben vagy térdben buggyosodni, a flanel alsószoknyák, családi alsónadrágok, golyóálló, hét lakatra zárt, gyalázatos színû melltartók, szürkéskék fûzõs és gombos gatyák, illetve a lényeg: a vastag, térdig érõ, bolyhos kötött nadrágok – egytõl-egyig arra voltak hivatva, hogy a húgyhólyagot, a herezacskót, a prosztatát és a tejmirigyeket megóvják a hipotetikus meghûléstõl, támogassák az egészséges szaporodást, ugyanakkor súlyos akadályokat gördítsenek a szexuális vonzalom elé, s komoly szerepet játsszanak a társadalom magas erkölcsi színvonalának megõrzésében.
Szex, azt hiszem, csakugyan nem is volt, ahogy nem volt dezodor, bikini, hully-gully és hula-hop sem. A szovjet filmek ábrázolták ugyan a szerelmet, de ez az angyalok szerelme volt. Ami a házasságtörést illeti, egészen kétségbeejtõ volt a helyzet. A bordélyok és mindenfajta prostitúció hiánya teljességgel kizárta a bûnbeesés lehetõségét. A szûkös tér, a szörnyûséges lakáskörülmények nem engedték, hogy az ember normális módon, otthon foglalkozzon ilyesmivel. A szállodák halvány reménysugara maradt csupán, de ahhoz el kellett utazni egy másik városba, és megtanulni egyértelmû ajándékokkal lefizetni a szállodai személyzetet. Ezért tettek szert különös jelentõségre a szakszervezeti beutalók a különféle nyári üdülõhelyekre...  Ezek révén legalább évente egyszer sikerült a lakosság nagy részének flörtölni egy kicsit. Az „Este" szúnyogirtó csodás illata ûzte el az éjjeli lugasok ködét. Egy-egy ilyen flört néha egy egész évtizedre biztosította az édes emlékeket. Valóban angyalok voltak.
Olykor viszont sor került a már említett, józan és felelõsségteljes fajfenntartásra, sajátos túlórázásokra, éjjeli váltásokra. És így is maradt volna örökre, de minden örökkévalóságnak vége szakad egyszer.
Emlékszem, láttam is ezt a véget, vagyis a pillanatot, amikor egyszeriben megváltozott minden: a rock-and-rollal, pláne a big-beattel (ugyanez az idõszak, a hatvanas-hetvenes évek fordulója) jött az összes többi – a bikini, a forrónadrág, a verekedések a táncparketten, a szaxofonok meg a szex. Nem állítom, hogy a szerelem is ekkor jött. Az azért korábban is kellett hogy legyen.

3
Nem, nem igazán meggyõzõ ez az egész, különösen ami az árubõséget illeti. Ha valaki ilyen alapon nosztalgiát érez, az inkább csak másodlagos nosztalgia lehet. Mi van ezen kívül?
Talán a békesség? A nyugalom, a rend, a törvényesség rendkívüli állapota? Megrázkódtatások nélküli élet, amely pontosan meghatározott szabályok szerint mûködik, biztos elõrehaladás a kijelölt és egyedül lehetséges úton: bölcsõde, óvoda, iskola, hadsereg, fõiskola, üzem, nyugdíj, szakszervezeti temetés. Az olyan-amilyen komfortérzet mögött az állt, hogy akkoriban az emberek a párt nyomán úgy képzelték: az élet megtervezhetõ, mint amikor az ember összespórolja a pénzt bútorra vagy – lesz, ami lesz! – autóra. Sehol egy õrült éjjel az utcán, semmi bûnügyi krónika, fej nélküli holttest a konténerben, megfojtott csecsemõ, kábítószeres boszorkányszombat, sehol semmi jele a világvégének, ellenkezõleg, elektronika, gáz, lift, olcsó és többnyire megbízható tömegközlekedés, forró fürdõk, televíziók esti fénye.
Az információ szigorú adagolása – mindenekelõtt ez keltette ezt a mesés illúziót. A tömegtájékoztatás egyoldalú képet festett a valóságról, sehol semmiben nem merültek fel problémák, ellentmondások. A világ kerek egésznek látszott, nem engedte megkérdõjelezni saját logikáját. Mindenben valamiféle, már-már mágikus kettõsség állt fönn: két tévécsatorna – a központi és a köztársasági, két rádióadó – a moszkvai és a kijevi, két elõfizetett újság – a fõvárosi és a helyi.
A plusz információ iránti igény kielégítésére léteztek képes, szakmai, illetve – a szórakoztató-kritikai igények kielégítésére – szatirikus újságok (egy központi, egy köztársasági). A nõi újság neve csakis „Szovjet nõ” lehetett, ebben a munka hõsnõirõl, többgyermekes családanyákról írtak, verseket közöltek az elsõ szerelemrõl és novellákat az erkölcsi szépségrõl, a hátsó oldalakon éles kritikának vetettek alá minden „divatot” és „stílust” – hát persze, az imént említett gatyák és nemezcsizmák körömszakadtukig védekeztek a szörnyûséges miniszoknyák, kontyok, klipszek és mûszempillák ellen. A nõi szépségideált továbbra is Csernyisevszkijek és Nagyezsda Krupszkaják által szabott irányelvek határozták meg. A hímnemû kamaszokról azt lehetett tudni, hogy nem szabad maszturbálniuk, ennélfogva a legjobb, ha az ember minél kevesebb szabad idõt engedélyez nekik, és a repülõmodellezés különféle területeire irányítja õket. Lehet, hogy a kezdõk által szerkesztett gépekrõl valóban péniszre, sõt falloszra asszociálhatott az ember, s így valamiképp kompenzálódott valami.
Az ukránok számára létezett az „Ukrajna” címû lap, a méhészek számára a „Méhészet”. Az irodalmi szó szerelmesei elõfizethettek egy vagy több vaskos folyóiratra, amelyekben ezt a szót korábban ezerszer mérlegelték, meghányták-vetették, kijavították, lerövidítették, egyeztették és kihúzták. Pedig a honi irodalom e hívei minden eshetõségre készen eleve jó szakemberként ragadtak tollat, s természetesen tökéletesen tisztában voltak a sorok közti olvasás lehetõségével.
Az információadagolás nemcsak pozitívumokat jelentett. Ha a Nyugat került szóba, rögtön mûködésbe lépett a szublimálás. A totális katasztrófák legsötétebb képei – a hihetetlen ciklonoktól és tornádóktól kezdve a diáklázadásokig, újságírók kirablásáig, államelnökök meggyilkolásáig és napalmtüzekig a dzsungelban – egész életükön át kísértették a másik világ halálraítélt lakóit. A másik világnak minden kétséget kizáróan ütött az órája. Mindamellett rendkívül fontos volt megakadályozni, hogy a vég elõtt emberiségellenes nukleáris fegyvereket vessen be – hiszen tudjuk, milyen rettenetes a haláltusáját vívó vadállat. Az ország vezetése ezért szállt síkra olyan keményen és következetesen a béke ügye mellett az egész világon: a békepolitika határozottságot követelt, a békét legjobb tankok segítségével támogatni, s errõl nem csupán a kicsiny csehszlovák népnek volt alkalma meggyõzõdni.
Az információadagolás pontosan meghatározott és betartott paramétereket, a tûrés, tiltás és támogatás mércéjét jelentette. Amikor a nyolcvanas évek második felében elõbb megsértették az arányokat, majd egyre nyíltabban túladagolták az információkat, ezért történt, ami történt. Nem bírta ki a rendszer.
Szóval ez valóban fontos volt. S ezt a különleges információs klímát semmiképp sem hagyhatjuk számításon kívül, ahogy nem hagyhatjuk számításon kívül az újévi „Kék lángocskákat”, a szívélyes hangulatú (micsoda kifejezés!) örökzöld slágereket, illetve a Stirlitzrõl szóló, rendkívül bensõséges, meghitt filmsorozatot. De azt hiszem, volt még ez-az.
Mert hát voltak bizonyos rituálék, hivatalos ünnepek, a hiányzó élelmiszerek és italok elõre látható epizodikus feltünedezései újévkor, március 8-án, május 1-én és 9-én, illetve november 7-én, voltak epikus születésnapok, homéroszi évfordulók és apokaliptikus besorozások, voltak gyakori, bejelentés nélküli vendégségek, különleges szomszédi közelség, világnézeti azonosság és kollektivizmus. Emlékszem az óriási, még valamilyen császári-királyi diófára gyerekkoromból, emlékszem a nyolc szomszéd családdal közösen tartott diószüretre, emlékszem, hogyan osztoztunk a dión, s aztán hogyan tettük fel az egészre diadalmasan a koronát egy nagy össznépi vodkázással, borozgatással és késõ éjjelig tartó dalolással (szombat volt, bár ennek nem volt jelentõsége).
Van ebben az egészben valami nagyon szláv, együgyû és szelíd. A birodalom restaurálói pontosan tudják, mit csinálnak, amikor idõrõl idõre a szláv fülemüle-lélekre hivatkoznak.
Végül pedig voltak egyszerû szláv neveket viselõ hokijátékosok (mondjuk Ragulin), akik fényes gyõzelmeket arattak az undorító kanadai profik meg a mindenféle csehszlovák reakciósok fölött. És talán ez volt a legfontosabb.

4
Késõbb, évtizedek múltán, miután kétségtelenül átkerültél a saját dimenziód másik oldalára, ott találod magad egy amerikai kisvárosban, és élesen beléd hasít valami olyasmi, mint az emlékezet villanása. Rájössz: mégiscsak lehetett valami hasonlóság, különben egyesek már beszéltek is róla korábban, úgyhogy nem csodálkoztál, nincs ebben semmi meglepõ. Az antipódusok szükségképp hasonlítanak egymásra, ez a lényege bizonyos metafizikai egyensúlynak, ha egyáltalán feltételezzük, hogy létezik ilyesmi. Elég, ha arra gondolunk, hogy mindkét ország – Amerika és a Szovjetunió – születésénél ott találunk egy hajót, amelynek ágyúdördüléseivel új történelmi korszak kezdõdik.
Mégis: nem tudom nem észrevenni, hogy meglehetõsen sok hasonlóság van közöttük. Olyannyira, hogy az átlagos, tipikus amerikaiak (na persze nem a New York-i démonok, szörnyetegek és perverzek, nem, a normálisak, akiket tõsgyökeres amerikaiaknak neveznek) eszményi szovjet embereknek tûnnek a szememben, akiket mellesleg valójában nem sikerült létrehozni, bármilyen makacsul próbált is szelektálni a rezsim.
Igen, mindenekelõtt a kollektivizmus, a gondolkodásmód, vagy nem, nem is gondolkodásmód, hanem az érzés, a sejtüregekig hatoló érzés, hogy része vagy a társadalomnak annak összes belsõ képtelenségével – a demokráciával, az egyenlõséggel – együtt, amelyet meghatványoz az erõs állampolgári aktivitás. Igen, az önkéntesség mint a környezettel kötött kompromisszum és az önbizalom formája („siessetek jót cselekedni”). Igen, a rendes családi élet, a házastársi hûség, a gyermekekrõl való gondoskodás, az ótestamentumi biblikusság, a baptista becsületesség, elnézést, a protestáns etika, s ennek nyomán a kommunitárius és a kommunista teljes összemosása. Igen, a hagyományos családi örömök, a jókedv, mikor Halloween elõtt közösen (papa, mama, gyerekek) szemet és fogat vágnak a sárga tökfejekbe. Igen, a kollektív fáradozás szeretete, a részvétel a helyi felvonulásokon és ugyancsak helyi sportversenyeken, az iskolai fúvószenekarok, az iskolások akrobatamutatványai. Igen, a részvétel az önkéntes tûzoltóbrigádban. Igen, a szegények, a csökkent képességûek és a rendõrség önzetlen segítése.
Pontosan így nézett volna ki a kommunizmus, ha a szovjetrendszer a Lehetséges bizonyos aberrációi folytán gazdaságilag hatékonynak bizonyult volna: szupermarketek árubõsége és a polgárok szabadideje a sportpályán meg a hobbi-klubban. Vagyis míg a Szovjetunióban mindez csupán reménytelen terv lehetett, addig az amerikai kisvárosban valóra vált.
Úgyhogy ha egy szép napon, ki tudja, miért, ez is ugyanúgy kifúj, ezeknek az embereknek több mint elegendõ okuk lesz a valódi nosztalgiára.

5
De ami valóban meghökkentõen hasonlatossá tette a két rendszert, vertikális formát adott nekik, és ki tudja, talán igazolta is a jövendõ szemében létezésüket, amely korántsem bõvelkedett nemes cselekedetekben, az a kozmikus fellángolás. Pár hete, amikor hirtelen felindulásból újból megnéztem Tarkovszkij „Solaris”-át (lám, ezek a pillanatnyi vágyak az amerikai kisvárosban!), azt hiszem, végre megértettem, mi a valódi message-e ennek a filmnek. Nem más, mint a szerzõ által élesen érzékelt határvonal az emberek és a Világûr kapcsolatában. A „Solaris” a kétféle tudat közti határon született: a hódító magabiztosságát felváltotta a tragikus csalódottság. A két szuperállam kozmikus ambíciói beleütköztek a végtelen küszöbébe.
Az ötvenes évek végétõl, ténylegesen 1961. április 12-tõl a szovjet társadalom a kozmikus pszichózis örvényébe merült. A kommunizmus építése új, szédítõ dimenziót nyert. Jurij Gagarin diadalmasan masírozott végig a világon, miután minden bizonnyal az egész évszázad, ha ugyan nem az egész történelem elsõszámú embere lett, a hierarchia alacsonyabb szintjeire szorítva holmi Kolumbuszokat és Galileiket. Nem véletlenül volt orosz, párttag és klasszikusan kevert, részben munkás-, részben parasztszármazású. Õ volt a teremtés koronája Marx szerint, és részben talán Hegel szerint is. Iszonyatosan közelinek tûnt a kozmosz, a zeneszerzõk és költõk rögtön dalokat szereztek „nyomainkról” a távoli bolygók porlepte ösvényein, meg az almafákról (természetesen Micsurin-féle fákról), amelyek nemsokára a Marson virágoznak; az iskolások magától értetõdõ természetességgel és meggyõzõdéssel jelentették ki, hogy ha felnõnek, ûrhajósok lesznek; a középiskola alsóbb osztályaiban kétségünk sem volt afelõl, hogy úgy tíz év múlva menetrend szerinti ûrhajókkal repülünk majd más bolygókra, akárcsak most Kijevbe az AN-24-essel. Az új típusú (szocreál) tudományos fantasztikum nem csupán az idõszaki kiadványok megállíthatatlan patakjában tört fel. A dalokról már beszéltem, de ezenkívül ott volt a mozi, az animációs film, a tömegtájékoztatás. Ott volt az iparmûvészet, vagyis szkafanderes emberek jelentek meg a hucul fatányérokon, a petrikivkai meg az opisnyai kerámiákon. Szinte minden városban „Kozmosz”-ra kereszteltek, ha nem egy mozit, akkor egy kultúrpalotát vagy komplexumot. Ma is felismerhetõek ezek a jellegzetes romok az óriási mozaikpannóikkal: sisakos arcok, csillagok, üstökösök, keringõ mûholdak. A nem különösebben találékony, elgondolásaikban és döntéseikben kevéssé önálló szovjet formatervezõk olyan szemérmetlenül kirabolták ezt a kincsesbányát, hogy alig tudnék mondani olyan terméktípust, amelyet elkerült volna az általános kozmoszizálás – az Orbit cigarettától és a Szputnyik borotvapengétõl egészen az újévi fenyõdíszekig (igen, emlékszem az üvegûrhajósra, amit valaki lesodort, leesett az ágról, és darabokra tört!). Nagyjából a hetvenes évek elejére álmunkból felkeltve is gondolkodás nélkül, hibátlanul el tudtuk sorolni a világûrt megjárt összes szovjet asztronauta vezeték- és keresztnevét. Összességében olyan tizenöt évig, vagy talán egy kicsit rövidebb ideig tartott ez a pszichózis, ám minthogy tízszeresére fokozta az Amerikával folytatott szenvedélyes, elszánt konkurenciaharc, egyre drámaibb színezetet kapott. Széles körben vitatkoztak azon, mi jobb, földre szállni, ahogyan mi csináljuk, vagy vízre szállni, ahogyan õk; mi nagyobb dolog, a világ elsõ ûrhajósának lenni, vagy elsõnek lépni a Holdra; mit reálisabb porba dönteni a Marsról, a Fehér Házat vagy a Kremlt.
A korszak végén hirtelen meghalt Gagarin, végrehajtva lázadó évtizede legfõbb esztétikai parancsát, amelyet egyik õrült amerikai kortársa talált ki – fiatalon meghalni. Mindenki az õ haláláról beszélt. Mit beszéltek – valóban láttam embereket, aki siratták, és nem is voltak kevesen. Ez volt a bolygóközi romantika vége. Mi ingathatta meg az élménynek ezt az egységét?
Az eszme önmagát gyõzte le. A romantika meg a gyõzelembe vetett hit helyett (miféle gyõzelem? mi felett?) jött a felajzott tömeg szemében nem túlságosan vonzó pragmatizmus, az ambiciózus meghódítás átadta a helyet a jóval szerényebb kutatásnak. A hetvenes évek végén már azzal cikiztük egymást, hogy fogalmunk sincs, repül-e éppen valaki, vagy sem. A Rendszer románca a Kozmosszal viharos volt, de rövid, metatörténelmi perspektívából nézve mikroszkopikusan elenyészõ. Epilógusnak nem maradt más, mint az extraszenszek, bioenergetikusok, politikai asztrológusok, kozmikus gyógyászok elszabadult-grafomán bacchanáliája, a sarlatán istentiszteletek és a totalitárius-paravallási csoportosulások. Meg az orosz lélekhez hasonlóan kiszámíthatatlan orosz szputnyikok, amelyek idõrõl idõre elszabadulnak pályájukról.
De a románc közepén minden bizonnyal ott ül õ, a nosztalgia.

6
Nemrégiben rájöttem, hogyan szabadulhatnék meg tõle.
Az egészhez elég az idõk végén elvetõdni New Yorkba. Elég, ha kedved támad az évezred utolsó napján megnézni az Óceánt. Hiszen New Yorkban az embert sohasem hagyja nyugodni a gondolat, hogy ott van közvetlenül az Óceán mellett, és gyakorlatilag nem látja.
E térbeli paradoxon leküzdésében a térkép segít. „Nézd – mondta barátom, aki már tíz éve él, ha ugyan nem több ideje, a Sárga Ördög barlangjában – nézd, nem én vettem észre elõször: Manhattan körvonalai kísértetiesen emlékeztetnek egy férfi nemi szervre, amely az amerikai anyaföld felé fordul. Ha szüksége támad, elõbb azt erõszakolja meg, aztán pedig az egész Maradék Világot. Testében az afrikai és latin Bronxok és Harlemek mindig új és új vére buzog, lejjebb a Chinatown fékezhetetlen étvágyú hangyabolya nyüzsög, együtt a mindenféle görög-indiai-babiloni-osztrákmagyar kutyulékkal. Alsó nyúlványa, forró elõbõre, feje nem véletlenül a Wall Street és környéke, a jelenkori civilizáció epicentruma: üveg, fém, felhõkarcolók tetõi és szurdokai, aranycsillogás, világtõzsde, a pénz játéka, a matéria gépezetének üzelmei. De ha tényleg hímtag, akkor Brooklyn a tojásai, vagy tudományos nevén testiculái. A herezacskó alján meg az igazi rest of best: Brighton Beach eldugult ülepítõkádja.”
Az évezred utolsó napja verõfényes volt, még a zacskó alján is. Elõzõ nap leesett az errefelé, ebben a meleg miazmák által védett zónában ritka hó, belepte az Óceánhoz vezetõ utakat, de azért lassan közeledtünk – kínkeservesen ment, akárcsak valami téli sztyeppén, valakinek az óriási lábnyomaiban bukdácsoltunk, hasztalan próbálva ráakadni az általuk jelzett léptek mentén valami King-Kongra. Az Óceán önmaga maradt, teljesen közönyösnek tettette magát holmi önkényes évezredek és kronológiák iránt, mintha legalábbis az örökkévalóság fölött rendelkezne. Hatalmas sirályok röpködtek, velük fotóztuk magunkat, háttérben a láthatatlan Portugáliával. Végül megindultunk ugyanazon a havon keresztül az ellenkezõ irányba, ahol a jellegzetes és igen ismerõs soklakásos lakótömbök mögött (ó, ezek a lakótelepek, a hetvenes évek valóra vált álmai a lakáskulcsról, a sors iróniája így újév elõtt!), igen, a mesebeli-odesszai, még mindig szimpatikusan egzotikus, egyedülálló cégtáblák mögött (Volna Restaurant, Ribnaja baza, Sushi Bar Sadko) felsejlett a miniatûr Szovjetunió, a világ mikroszkopikus méretûre zsugorított Egyhatoda, annak klónja, bacilusa, az orosz Amerika, az Egyetemes Formatervezõ újabb gegje – ugyanazé, aki Ukrajnát megrágott szív, Manhattant meg hímtaghoz hasonló nyúlvány alakúra formázta.
S már ott is vagy a közepében, és minden megelevenedik, az önreprodukció valamiféle szuperbiológiai képessége révén: usankák, pihekendõk, hátbaveregetések, mocskos latyak a lábam alatt, Alla Pugacsova, mûbõr, aranyfogak, mit-álldogál-fiatalember, izzadt bundák szaga, utcai cseburek- és heringárusok, tolongás bármi elõtt, amit féláron, negyedáron, ingyen adnak, na meg persze egy csemegebolt, az is tele, és sorba állnak valamiért – Uram irgalmazz! halkonzervért –, és az oldalba könyökölések, a csizmaszárak, a napraforgóhalva, és Gennagyij Hazanov, és a dühös eladónõk vakkantásai, a veszekedés a helyért, a közösség meleg lehelete, igen, minden jel szerint ez az, december harmincegyedike, szilvesztereste, az utolsó órák, az utolsó sötétedés, az utolsó naplemente, csak melyik év? – hetvennyolc? nyolcvankettõ? Brezsnyev vagy már Andropov alatt történt? Jegyre adták a pezsgõt vagy pult alól? És egyáltalán, mit keresek én itt, rémséges-édes ifjúságom e táján?
Nem, nem a csikorgó evezõlendítések és nem a tavak zöldes vize, nem a sûrû pázsit és nem a strandkabinban meglesett elsõ meztelen testek – hanem a fülledtség, a súlyosság, a lábra taposások, a nyakba lihegések meg a döglött halak! A rengeteg döglött hal!
Így hát nem maradt más, mint hogy azt ismételgessem, amit még akkor, azokban az idõkben tanultam: „El innen, minél messzebb!”.
Belsõ menekülõm csak a metróban kezdett megnyugodni, hat-hét megálló után, amikor érezhetõen kevesebb lett a vagonban az orosz szó. „Hálistennek kínaiak” – sóhajtottam, és szeretettel néztem az új felszállókat. És nemcsak õket öleltem volna legszívesebben a keblemre – hálistennek, négerek, mondtam, hálistennek mexikóiak, indiaiak, perzsák. Hálistennek itt az egész Kozmosz. Jó, hogy egészen Manhattanig utazunk. Feloldódunk esti fényözönében, és többé senki se talál meg minket.

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Közép-keleti revízió”
Magyar Lettre Internationale, 42

„Shevchenko is OK”
Magyar Lettre Internationale, 46

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu