Azok az emberek mások voltak, mint mi. Mintha lemondtak volna arról, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását. Odaadók voltak, de nem nevezném ezt alázatnak. Elég jól ismertem õket, és véleményem szerint õszintén hitték, hogy hirtelen minden visszatér majd a régi kerékvágásba, s a kilenc éves háború, akár egy rossz álom, az ébresztõ hangjára kitörlõdik a tudatból. Nem voltak passzívak, inkább elfojtott türelmetlenség volt ez, hogy már-már megtörténik, aminek meg kell történnie. Õk csak ártanának vele, ha bármit is tennének, ezért legjobb várni.
A nõk idejük nagy részét a gyerekekkel töltötték. Úgy vélem, hogy amíg nálunk voltak, egész elfogadható körülményeket sikerült teremtenünk a számukra, hogy játszhassanak és tanulhassanak is.
A férfiak állandóan a társalgóban üldögéltek, és hallgatták a híreket. Ha az egyik csatornán véget ért a híradó, átkapcsoltak a másikra. Olykor valaki felkiáltott közülük, mintha valami olyat látott volna, ami õt személyesen érinti. Kis országuk nagyon gyakran jelent meg a képernyõn, tehát elképzelhetõ, hogy közeli ismerõsökre és helyekre lettek figyelmesek. A képernyõ elõtt való szüntelen ücsörgésnek a sebek nyalogatásán kívül kedvezõ hatása is volt – a férfiak ugyanis tökéletesítették a nyelvtudásukat. A katonai és a politikai fogalmainkat már olyannyira ismerték, hogy beszélgetéseikbe bele-belekevertek egy-két szót a mi nyelvünkbõl is.

A távozásuk elõtti éjszakáról megmaradt az emlékezetemben egy eset. Épp a vacsorát adtam ki (hétfõn, csütörtökön és vasárnap csomagot kaptak). Egy tévés riporter szenvtelen hangja ütötte meg a fülemet, aki igyekezett tisztázni, mi történt az országukban. Azt mondta, hogy egy új vegyi fegyvert vetettek be, amelynek hatása hosszú idejû lesz. Aztán angolul kezdett beszélni valaki. Egy amerikai katonai szakértõ azt magyarázta, hogy a sújtott terület ötven vagy akár hetven évig is lakhatatlan lesz. Beszélt azokról az anyagokról, amelyeket ez a fegyver tartalmaz, de ezt már nem értettem. Semmi kétség, hogy épp e hír hallatára mondtak le aznap a férfiak a vacsoráról.

Nem volt egyszerû. Menekültügyi megbízottként már kiismertem a gondolkodásmódjukat. Hogy pontos legyek: nem értettem õket, de elõre láttam a reakcióikat, noha az okok rejtve maradtak elõttem. Minden változtatást, amit követeltünk tõlük, saját újabb vereségükként fogadtak. Egy este nekem is ki kellett állnom eléjük, hogy megmondjam, másnap délelõtt autóbuszokkal szállítják el õket. Miután kikapcsoltam a tévét, és elkezdtem magyarázni az okokat, egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy hazudok. Természetesen igazat mondtam, hisz járásunkban annyira megnõtt a menekültek száma, hogy átfogó intézkedéseket kellett foganatosítanunk, de a tekintetük arról gyõzött meg, hogy hazug vagyok. Az a kiszolgáltatottság, ami a szemükbõl áradt, halomra döntötte minden érvemet. Azok a férfiak (nõk természetesen nem voltak jelen) megértõleg bólogattak, valójában azonban kétségbe voltak esve. A történelemtankönyvekbõl bizonyára sokan ismerték annak a városnak a nevét, ahová másnap kellett õket elszállítani, de tõlem semmit sem kérdeztek.

Hallgatásuk arra kényszerített, hogy folytassam a beszédet. Azt magyaráztam, hogy a komplexum elülsõ részében egy múzeum mûködik, amely továbbra is nyitva tart majd. Õk hátul lesznek elszállásolva, ahol már néhány étvizede hadseregünk kaszárnyái találhatók. A berendezés jobb, mint itt, a családoknak pedig kijut legalább egy kis magánélet is. Hisz ebben az iskolában úgy éltek, mint a koldusok. Igen, ezt a kifejezést használtam, mint a koldusok. Kifutott a számon, mert nem tudtam felülkerekedni odaadó hallgatásukon. Mondhatták volna azt, nem akarják, hogy áthelyezzék õket arra a szörnyû helyre, és én pedig lemondtam volna a másnapi átszállítást. Kérésüket egyenesen a miniszternek adtam volna elõ. Kifejtettem volna, hogy ezek az emberek azért jöttek hozzánk, mert bíztak a mi emberségünkben. Épp azért kellene tisztelnünk õket, hogy a háború elõl menekülve a mi országunkban kerestek menedéket.
A férfiaknak azonban nem volt semmi ellenvetésük.

A jármûvek ajtajára ragasztottuk ki a névsort. Õk pedig jártak busztól buszig, és mindenki kereste a maga nevét. Aztán fogták a csomagjaikat (érdekes, hogy némelyiküknek milyen kevés holmija volt), és felszálltak. Nyugodtan és fegyelmezetten viselkedtek. Ezért is lepett meg, amikor az indulás elõtt kiderült, hogy egyvalaki hiányzik. Az öreg, aki egész idõ alatt lesütött szemmel forgolódott körülöttem, azt magyarázta, hogy az a fiú éjszaka szökött el. Állítólag senki nem tudja, hová. Amikor telefonáltam a rendõrségre, alig tudtam kiejteni a szökevény nevét, s az õrmester bizonyára helytelenül jegyezte föl.

Már négy nap után a kaszárnyák több mint ötven százaléka megtelt. Számomra ez elég hektikus idõszak volt. Az õrnagy ideje nagy részét velük töltötte, nekem pedig olyan intézkedéseket kellett kiadnom, amilyeneket egy titkárnõ normális helyzetben nem hogy nem tesz, de nem is tehet meg. Utasításokat adtam ki a bútorok szállításával, a csatorna megjavításával és a falak lefestésével kapcsolatban.
A barakkok, amelyeket nem is tudtam másként elképzelni, mint a hadsereg unott szürkészöld árnyalatában, egyik napról a másikra sárga és rózsaszínû giccsre változtak. Ez is az õrnagyra jellemzõ ötlet volt – ha már nem zöld, akkor meg is szûnik kaszárnya lenni.
Nagyjából egy hét múlva az õrnagy szükségesnek látta üdvözölni õket a hangszórón keresztül is. Mit lehet azonban mondani az embereknek ilyen helyzetben? Elõször tájékoztatta õket, milyen körülmények között is élnek. Mintha maguk nem tudták volna, hogy egy szobában két vagy akár három család is lakik, hogy a reggeli reggel, az ebéd ebédidõben a vacsora pedig este van. Aztán mondott valamit arról az új fegyverrõl (a vezetõség ugyanis elhatározta, hogy kihasználja a bevetésérõl érkezõ híreket, s ennek ürügyén szállíttatja át õket ide). A használatából származó következmények hosszú távúak, így országunk kormánya több évre szóló megoldásokban gondolkodik.

Csak jelentéktelen incidens volt, egyének dolga, aminek semmi köze nem volt a nagyobb csoportok tagjai közti viszonyokhoz. Egyáltalán nem nevezném konfliktusnak a város lakóival, ahogy a sajtó fogalmazott.
Néhány fiatalember a kaszárnyákból (vagy ahogy akkoriban nevezni kezdték – a táborból) táncmulatságra indult. A helyi lányok iránt érdeklõdtek, ami a helyi fiúknak nem tetszett. Tulajdonképpen nem is verekedtek össze. Elképzelhetõ, hogy néhányszor löktek egymáson egy kicsit, de ez volt minden. A tábori fiúk gyorsan menekülésre fogták a dolgot, a helyiek pedig még arra sem vették a fáradságot, hogy utánuk eredjenek.

Másnap, amikor a kapunál teljesítettem szolgálatot, megjelent néhány hõbörgõ kamasz (látásból ismertem õket, mert a kimenõk alkalmával a mi katonáinknak is problémát okoztak, amíg nem voltak itt kaszárnyák). Kihívtuk a rendõrséget, és tíz perc múlva mindennek vége lett. Az elsõ cikk tíz vagy tizenkét nap múlva jelent meg az újságokban.
Az õrnagy reakciója tényleg meglepett. Túlzás volt, hogy a kimenõjüket a délelõtti órákra korlátozta. Arra számítottam, hogy miután ezt kihirdetik nekik, a tábor fele a kapukhoz tódul majd, hogy tiltakozzon a jogain esett csorba ellen. Õk azonban mint magától értetõdõ dolgot vették tudomásul a korlátozást.

A miniszterrel folytatott beszélgetés alkalmával felhívtam a figyelmet arra is, hogy követeléseik tényleg minimálisak. Az egyedüli nagyobb kérésük az volt, hogy rendezzünk be nekik egy imaházat. S erre mi magunk is gondolhattunk volna. A miniszter szúrós tekintettel meredt rám, én pedig igyekeztem minél gyorsabban megmagyarázni, mire is gondoltam. Nekem kellett volna, hogy eszembe jusson. Hisz tényleg nem õt akartam kritizálni, hanem magamat. Megpróbáltam hangsúlyozni, hogy ez az én kompetenciámba tartozott, õ azonban a találkozás végéig sértõdõtt képett vágott. Egy újabb olyan helyzet, ami azt igazolja, hogy az a jó, ha a katonák kizárólag katonáknak vannak alárendelve. A civilek túlságosan emocionálisak és megértõek – fõleg, ha a saját személyükrõl van szó.

Az ápolónõ többször is megismételte, hogy ez az intézkedés kivétel nélkül minden gyerekre vonatkozik. A B vagy a C szektorban állítólag járvány ütötte fel a fejét a gyerekek között, ami lázzal és hasmenéssel jár. Két gyerek meghalt, és a tábor vezetõségének meg kell akadályoznia, hogy további tragédiák történjenek. Amíg a fertõzés veszélye nem lesz elhárítva, addig a gyerekek az újonnann felépített L szektorban lesznek elkülönítve, ahol mintaszerûen törõdnek majd velük. Van ott néhány orvos, és a szektor a legmodernebb mûszaki berendezésekkel rendelkezik. Ráadásul a tábor vezetõsége a rendszeres oktatás bevezetését tervezi.
Az ápolónõnek nem mertem megmondani, de úgy gondolom, hogy a járvány oka az étkezésben van. Hiszen az hovatovább már undorító. Néha úgy tûnik, mintha valamilyen új anyagok és készítmények emészthetõségét tesztelnék rajtunk.

Úgy vélem, a kimenõk megvonása helyes lépés volt. Hisz lehet, hogy a betegség a városból került a táborba. És fordítva is, nagyon kellemetlen volna, ha a fertõzés szétterjedne a tábor környékén is. Az itteni lakosok egyelõre nagyon jól elviselnek bennünket, ezért azon kell igyekeznünk, hogy ne okozzunk nekik semmilyen problémát.
Bárcsak egészségesek volnának már a gyerekek. Sajnálom az anyjukat. Szegények, azt sem tudják, hogy kislányaik és fiacskáik hogy érzik magukat. Azt beszélik, hogy néhány gyerek meghalt. Kell találni valakit, aki megkéri a tábor vezetõségét arra, hogy jobban informáljanak bennünket.

Nem hiszem egy szavukat sem. Az egész botrány valahol a H szektorban zajló szexuális orgiákról csak kitaláció. Csupán ürügy a számukra arra, hogy elkülönítsék egymástól a nõket és a férfiakat. Nem értem, mi hasznuk van abból, hogy arra kényszerítettek, néhány percen belül költözzünk át.
Napról napra több itt a katona. Tegnap más férfiakkal is beszéltem errõl. Õk is észrevették. Amikor megérkeztünk, egész nap nem láttunk egy egyenruhát sem, most pedig ott állnak minden sarkon. Értem, hogy az a feladatuk, vonjanak kordont a nõk és a férfiak szektora közé, de mivel ezt az intézkedést feleslegesnek és természetellenesnek tartom, nem tudok megbékélni a jelenlétükkel.

Tényleg nem kell, hogy szabadkozzanak a távolban hangzó lövések miatt. A tábor parancsnoka rádión keresztül megnyugtatott minket, hogy ez csak rendszeres katonai gyakorlat, ami tovább folytatódik ebben az intézményben, jóllehet a kaszárnyákat már megszüntették. Rendben, gyakorlatozzanak csak. Egyikünket sem zavar a dolog, és nem tulajdonítunk neki semmi jelentõséget. Leszámítva azt a pár lövöldözések kapcsán született fekete viccet.
Én jóformán nem is hallottam a lövéseket. Sokkal jobban érdekelne, mikor láthatom viszont a kislányaimat. Még mindig a gyermek-szektorban vannak. Semmilyen járvány nem tart olyan szörnyen hosszú ideig.
Szintén meg kellene hogy mondják nekünk, hogy a katonák alkalmazhatnak-e erõszakot. Elismerem, hogy az a nõ át akart surranni a férfi-szektorba, de ez még nem ok arra, hogy megüssék és megrugdossák.

A táborparancsnok megpróbált tekintélyt ébresztve beszélni hozzánk, de én jól hallottam, hogyan remeg a hangja. Biztos, hogy lámpaláza volt, hisz elsõ alkalommal látta maga elõtt felsorakozva az egész tábort. Mindeddig nem tekintett végig ezen a hatalmas embertömegen, mely neki van alárendelve.
A hírnek, hogy jövõ héttõl fogva elkezdünk dolgozni, legtöbbünk megörült. Természetes, hogy szeretnénk némi pénzt megspórolni azokra az idõkre, amikor majd új életet kezdünk. De azt legalább elárulhatta volna, hogy mennyit fogunk kapni. Az étkezés és a szállás díjának levonása után valószínûleg nem lesz túl sok. Mindenesetre ez legalább valamilyen perspektíva a jövõre nézve. Csodálatos volna újra kint élni valahol a feleségemmel és a gyerekekkel.

Ez a parancsnok egy különös ember. Olyan dolgokat végeztet velünk, amit nem akarunk, aztán meg olyan magától értetõdõ dolgokkal kapcsolatban kéri a beleegyezésünket, ami bizonyára mindenkit megörvendeztet.
Így volt ez most is. El kellett döntenünk, hogy akarunk-e új öltözéket. Persze, hogy akarunk. Minket egyáltalán nem zavar, hogy mindnyájan egyforma ruhát fogunk viselni. Csak meleg és tartós overall legyen, ami nem rongálódik meg munka közben.

Nincs rosszabb annál, mint megizzadni munka közben, és utána megfázni az esõben és hideg szélben tartott sorakozón. Napi három sorakozó nemcsak nekünk megerõltetõ, õket is fölöslegesen megterheli.
De akkor is szeretem a szellõt. Legalább elfújja azt a bûzös füstöt, ami a tábor elején álló kéménybõl száll. Valamikor ott állítólag múzeum volt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu