Jobban jár az a magyar író, akit 10002-ben kérnek föl egy átmeneti önportréra, ha másért nem, az ötszörös terjedelem miatt. Hogy illúziói lesznek-e, nem tudom. Nekem, egy kis nyelv írójaként az egységesülõ Európában, nincsenek. Azt sem tudom, hogy ama nyelvi térben mi gördül, pulzál, idegvégzõdik majdan nyelvként. Hogy mi görög majd szanaszét, mint a lomha földi békák Arany János 19. századi magyar költõnél. Nem megyek tovább nyelv-irányba, holott írói anyagom, egyetlen terepem az anyanyelvem, amin, sõt amelyen írok, örökös változóm, egész átmenetiségem hordozója. Átmenetileg Berlinben élek, ahol egyrészt nyelvileg idegen vagyok, amúgy pedig olyan otthonosan érzem magam, mint sehol máshol Budapesten kívül. S ha már önportré, legyen szituálva: mikor ezt írom, egy grunewaldi ablakból nézem a kopasz égen a hársfák necchálóját. Idén már elmondhatom magamról, hogy „jövõre” ötven éves leszek. Átjárok versbõl prózába és drámába, nyelvi rétegbõl nyelvi rétegbe, groteszkbõl szakrálisba, fikcióból valóságosba és vissza. A között-ben vagyok otthon, a határon. Az átjárás kétirányú, de az átmenet csak múlás, sic transit gloria mundi. A vége nem kétséges, szoktam félni, ki nem?, nem is annyira a haláltól, mint attól: túlontúl idõ elõtt fejezõdik be ez az átmenetiség, holnap jön egy setét vasutas, és kizavar ebbõl a szörnyû gyönyörû tranzitváróból. Pedig kéne még legalább harminc év, viszonylag ép ésszel. Ezt semmilyen értelemben nem szeretném elveszíteni. A mûvészetben nincs olyan õrült nyelvi mû, melyhez ne kéne a józan ész. Ha a nyelvi teremben bármit is véglegesnek, mozdíthatatlannak tekintenék, s nem átmenetnek, alakulásnak kint is, bent is, illetve ha azt állítanám, hogy formulázni tudom, ki vagyok és mi az, ami körülvesz, nem volnék író. Az íróság számomra szenvedélyes bizonytalanság, kíváncsiság, kísérlet a körülírásomra. Mostanában inkább írni szeretek, leskiccelni, fölírni, vázlatokat készíteni, nem pedig megírni. Hiába vonzana a készre írt mû eszménye, ha hinni egyre kevésbé hiszek benne. Az átmenetben hiszek, a közelítésben. Ez nem jó és nem rossz, s nem gondolom különlegesnek, legföljebb a magam módján élem meg, tekintem véglegességnek. Ilyesmi vagyok, a magam folytonos módja, írott olvasata. Hogyan lehet ma komponálni, Tanár úr, kérdezték egyszer Bartóktól. Sehogy, felelte, de azért az ember dolgozik.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu