2002 Szentivánéjének hajnalán fekete oszlopok nõnek a fejemben, átmegyünk
egy másik buliba, félmeztelenül állok egy bokor mellett, mi ez a véres nyál
a szívemben, kérdem a téboly, az alázat és a mámor hangján, kettészakadnak
fölöttem a tusfekete felhõk, a holdfény végigperzsel a tájon, cipõmre
habkönnyû és ragyogó sár tapad, a kegyelem sara, egy bedeszkázott kondérra
ülök, szorongva szopogatom pernod-mat: oh, my lord, no more free steps to
heaven, mert lehet, hogy kedvelem a rossz szokásaimat és a piros
telefonomat, de nem szeretem az emberiséget, nem szeretem a férfiakat és nem
szeretem a nõket, nem szeretem a gyerekeket és nem szeretem az öregeket, nem
szeretem ezt a várost, és nem szeretem ezt az országot se, ezt a kontinenst
se, és nem szeretem a Földet, nem szeretem a Naprendszert, és az egyetemes
világmindenséget se szeretem, nem szeretem a természetet, a logikát és nem
szeretem Istent, nem szeretem a lányok karján a szõke, csókos pihéket, nem
szeretem az emlékeket és nem szeretem a reményt, nem szeretem Sören
Kierkegaard-t és nem szeretem a kék lampionokat, nem szeretek írni és nem
szeretek felolvasni, és nem szeretek újságban, könyvben megjelenni, nem
szeretem a pénzt, nem szeretek semmit, nem szeretem magamat sem, azt sem
szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem,
hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem
szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem,
hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem
szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem
szeretem, hogy nem szeretek semmit.
Ebben a pillanatban, 2002 Szentivánéjének hajnalán felsikolt a bokorban egy
ezüstcsõrû madár a téboly, az alázat és a mámor hangján, és én kimerülten és
boldogan mély és tiszta álomba merülök.
Álmomban egy akkora atomcirkáló leszek, mint a világ, ezért aztán nem is
tudok majd hol cirkálni, a teleszkópomat kénytelen leszek behúzva tartani,
és állandóan egy alaktalan vágy gyötör, hogy megtudjam, ki is vagyok én
tulajdonképpen. Arra gondolok, hogy én vagyok Garaczi Laci, heverek az
ágyamban, atomcirkálónak képzelem magam, és félek, hogy az ilyesfajta
gondolatokkal úgy járok végül, mint D'Annunzio teknõsbékája, aki
megbetegedett, annyi virágszirmot zabált vacsorára.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu