Forgács Zsuzsa
Arccal Olaszország felé

Sohasem voltam Olaszországban, de ott nõttem fel – fejben.  Azt hiszem, nem volt dolgom még olasz férfival, mégis, mintha az egész életemet velük töltöttem volna.  A fejemben élõ olasz férfi olyan esszenciálisan képviseli az izgága vérmácsó utcán utánam füttyögõ iskolapéldányát, hogy az ember egyszerre szeretne összegabalyodva legurulni vele egy hegyoldalon, és ugyanakkor persze ágáló, értetlen, buksi nagy fejét marokra fogni, jól összerázni és törni-zúzni vele.  Az olasz férfi izzó pillantása alatt az ember ugyanis megszûnik konkrét, beazonosítható, érzõ lény lenni, és egy kétlábonjáró, birtokba veendõ húsipari termékké lényegül áll.  Egyszer a New York-i Sohóban sétálgatva az olasz negyed határán elhaladtam pár éltesebb, alulöltözött úr mellett, és egyiket felismerni véltem az aznapi újságok címlapjáról mint az aktuális, helyi keresztapát. Ezt a futó benyomást leellenõrizendõ visszafordultam. Az õ reflexeik persze fürgébben mûködtek, és így nekem már öt férfi engem fürkészõ, vetkõztetõ tekintetével kellett megküzdenem. Én egy maffiózót akartam beazonosítani, õk csak egy alkalmi, arra kószáló vadat megkóstolni. Nem tudták volna férfinak érezni magukat enélkül, és persze férfinak lenni muszáj, nincs kibúvó.  Az olaszok túlságosan is olyanok, mint a családom – már ahogy Fellininél megjelennek, márpedig az ember ezt a Fellini-féle olaszt az anyatejjel szopja magába –, rengetegen vannak kis helyeken összezárva, folyton egymásba vannak bújva, egymást birizgálják, irritálják szavakkal és gesztusokkal, és állandóan annyi hõt adnak ki magukból, mint a megrakott falusi búbos kemence télen. Ezért is vonzódtam fiatal koromban a hûvösebb, tiszta, könnyen átlátható szerkezeteket felmutató angolszász kultúrához. Minél messzebbre szerettem volna keveredni ettõl a katlantól, amelyben menthetetlenül és a felismerhetetlenségig feloldódtam volna, még az elõtt, hogy valakivé, vagyis saját magammá nõhettem volna ki magam. Aztán az ember mellõl kezdenek kihalni azok, akiktõl elmenekült, hogy maga lehessen. És az ember kezd egyébre sem vágyni, mint a katlanra, amelybõl jött, és ahol nem kell külön megküzdenie a hõért. Vágyakozó tekintetemet már egy jó ideje Olaszország felé fordítottam, melynek túlfûtött festményein, filmjein, történetein és mûvészein nõttem fel. Engem most már nem zavarna az, amit egy kelet-európai filmrendezõ barátom mesélt nemrégiben a féltékenységtõl szûkölve: „Olaszország borzalmas, elviselhetetlen, rettenetes! A férfiak ott mind jólöltözöttek, lazák, kedvesek, nagyvonalúak, jó a humoruk és sugároznak az egészségtõl és jóléttõl.”


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/