François Ewald
Mit kockáztatunk?
(risk society)

A kockázat figyelemre méltó helyet foglal el a mai társadalmakban. Mindenütt jelen van: a gazdaság világában, ahol a vállalkozó alakját jellemzi, a pénzügyi világban, ahol a pénzügyi összeomlás fenyegetésével azonosítják, a társadalom világában, ahol a magán vagy állami biztosítótársaságok épp ennek a lefedezésével foglalkoznak, a jog világában, ahol a felelõsségi viszonyok alapjául szolgál, az erkölcs világában, ahol az elesettek panaszolják fel, az orvoslás világában, ahol a terápiák kiszámíthatatlan esetlegességeinek formájában van jelen, a katonák világában, akik a „nulla kockázattal járó” stratégiákról ábrándoznak. Jelen van a természetben is a nagy ökológiai válságok formájában, de ott van a tudományos kutatásokban is, ahol az etika szabályaival próbálják meg uralni, például a technológiai fejlesztéseknél és ipari alkalmazásuknál.
A mindenütt jelen lévõ kockázat már egyfajta szófordulattá vált, amely mindenféle, egyéni vagy kollektív, kisebb vagy katasztrofális méretû esemény megnevezésére szolgál. A kockázat az esemény modern formájaként jelenik meg: az a mód, ahogyan a mai társadalomban azon gondolkozunk, mi válhat problémává, mi az, ami miatt nyugtalankodnunk kell. A kockázat az a sajátos kristályosodási pont, ahol a kortárs társadalom problematizálja és elemzi önmagát, ahol az értékeit keresi, és talán a határait is felismeri.
A kockázat fogalmának módszeres és bõséges használata új keletû dolog. A fogalom a nyugati kultúrában a középkor végén jelent meg, és a biztosítási szerzõdés tárgyát jelölte. Hosszú ideig meg is maradt ezen a területen. Tulajdonképpen a 19. század végéig és a munkahelyi balesetek problémájáig kell várni, hogy a fogalom teljes értékû jogi státust nyerjen, a „foglalkozással járó kockázat” kategóriájával együtt, amelyet aztán hamarosan kiterjesztettek a „társadalmi kockázat” kategóriájára is. A fogalom olyan átfogóvá, ahogyan ma használjuk, csak az 1970-es években vált, valószínûleg a környezetvédõk követelései nyomán, akik ma már egyenesen „a kockázat társadalmáról” beszélnek. A fogalom gyakori felbukkanása maga is olyan jelenség, amelyet érdemes volna elemezni. Vajon milyen tapasztalatokat szerzünk saját magunkról, amikor önmagunkat és tetteinket a kockázat formájában tesszük kérdésessé?

A kockázat a morális gyakorlatban
Társadalmunkban a kockázat forrása a morális értékekben keresendõ. Ez az elsõ dolog, amely a kockázatról beszélve elõtûnik.
Valamennyien emlékszünk James Dean Rebel Without a Cause címû filmjének arra a jelenetére, ahol ellenfelét halálos játékra hívja ki: az lesz a gyõztes, aki utolsónak ugrik ki egy teljes sebességgel a szakadék felé száguldó autóból. Ez kiváló, egyszersmind mulatságos példája a kockázat felértékelésének. A párharcban, ahol a tét annak kiderítése, ki meddig hajlandó kockára tenni az életét, az önuralom a legfõbb érték és a törvény. Az epizód Hegel mûvének,  A szellem fenomenológiájának egyik híres passzusát dolgozza át, nevezetesen az úr és a szolga dialektikáját. Az ember saját életének kockáztatásával ébred tudatára önnön ember-mivoltának, vagyis hogy értéke nem korlátozódik biológiai létére, hiszen más dolgokért épp ezt képes kockára tenni. Az értékek világa azáltal jelenik meg, hogy az ember képes értük kockára tenni önmagát. A kockázat ugyanakkor a hierarchia forrása is: aki vállalja a kockázatot, hogy szembenéz a halállal, urává válik annak, akinek nincs ehhez bátorsága. Az ember ember-mivoltához a kockázaton át vezet az út, pontosabban életének kockáztatásán át. Az állat képtelen kockáztatni. Más szóval, ha valaki nem képes vállalni a kockázatot, állat módjára él.
Valóban: hagyományainkban a kockázat fogalma olyan fogalmakhoz társul, mint a bátorság, a hõsiesség, az élet kockáztatása, az önfeláldozás. Annak az értéke, amiért hajlandó vagyok kockázatot vállalni, azon mérõdik, hogy vállalom érte a kockázatot: ilyen érték a háborúban a haza, az ellenállásban a szabadság, saját személyes kényelmem feláldozásában a szerelem. Egy értéket az tesz értékké, hogy az ember hajlandó kockáztatni érte.
Bár a kockázat a felértékelés módja, ettõl még nem abszolút érték. Bár a bátorság erény is, a vakmerõség ettõl még nem az. A kockázat túlhajtása néha  a legrémesebb szörnyûségekhez vezet, mint azt a 20. század is megmutatta. Az önfeláldozás dicsõítése a fanatizmussal rokon. A kockázat nem lehet öncél. Egyébként Hegel a dialektikus példázatban a szolgának ad igazat, aki a munka révén megszerzi a valódi uralmat. A kockázatvállalás moráljában van egy határ, maga az élet. Értékelhetjük a kockázatot, de csak annyiban, amennyiben az életet szolgálja. Így a kockázat etikájának is az élet szolgálata a határa. Nem minden heroizmus egészséges. A kockázat értéke a mértékben, az arányban van. Se nem túl sok, se nem túl kevés. A kockázat morálja egyensúlymorál.
A vita, amely a kockázat értékérõl folyik, ma számos formában jelen van. Így például eltöprenghetünk a „nulla kockázattal járó háború” stratégiájáról. Milyen értéket tulajdonítunk értékeinknek, ha csak akkor vagyunk hajlandók megvédeni õket, ha nem kell meghalnunk értük?

A kockázat a társadalmi gyakorlatban
Ez a biztosítás terepe. Itt a kockázat jövõbeli, lehetséges, valószínû, esetleges esemény formáját ölti, lehet szerencsés vagy balszerencsés, mindenesetre tartani lehet maradandó következményeitõl. Ezen a terepen mindig minden kockázat virtuális. A biztosítás azonban aktuális értéket, árat ad neki: a biztosítási díjat vagy részletet. Így hát a biztosítással a kockázat nem hagyja el az értékek világát. A kockázat a biztosításban tulajdonképpen mindig csak egy érték mértéke. A biztosítás teremti meg a kockázat gazdasági árát, pénzbeli becsét, ami egy értéknél valóban egyfajta létezési forma.
Hogyan határozhatjuk meg a kockázat árát? Két elmélet áll rendelkezésünkre: az elsõ inkább pszichológiai természetû, és azt tartja, hogy a kockázat ára annak a személynek az undorában mérhetõ, aki megpróbál megszabadulni tõle. Ehhez nincs szükség statisztikákra. A kockázat ára annak a díjnak az összege, amelyben egyetért a két fél: az is, aki át akarja hárítani a kockázatot, és az is, aki hajlandó viselni. A kockázat fogalma a biztosításban nem annyira a veszély fogalmához kötõdik, mint inkább valamiféle reményhez vagy félelemhez.
A biztosításnak ez a tisztán szerzõdéses felfogása inkább megfelel – Michel Albert megkülönböztetésével élve – a „tengerparti”, mint a „rajnavidéki” szerzõdés-felfogásnak. A kontinensen, fõként Franciaországban a biztosítás felfogása a kölcsönösség fogalmához kötött, azaz a statisztika és a valószínûség gondolatához. Vagyis Franciaországban a biztosításnak ahhoz, hogy elismertesse magát, el kellett határolódnia a játszmától és a fogadástól. Ebbõl a látószögbõl nézve a kockázat megfelel annak a valószínûségnek, hogy egy esemény megtörténik egy populációval. Vegyük például a francia autósok populációját, az utak állapotát, az autópark jellegét, és azt, hogy jelenleg évente 8000 haláleset történik az utakon. A nagy szociológus, Adolphe Quételet kifejezésével élve ez az a „büdzsé”, amelyet a francia népesség évente arra szán, hogy autón közlekedhessen. Megjósolható, hogy egyik évrõl a másikra ez a szám nem változik (némi ingadozással, amely egyébként kiszámítható). Ez lehetõvé teszi, hogy meghatározzuk az átlagos autóhasználati díjat lakosonként vagy vezetõnként. És fel tudjuk mérni azt az „esélyt” is, amellyel bármely egyén egyikévé válhat a 8000 feláldozottnak. Ez függ az autó erejétõl, a vezetõ tapasztaltságától, azoktól a helyektõl, ahol közlekedik stb. – megannyi kritérium, amely arra szolgál, hogy a gépjármû-biztosítás díját egyénenként meghatározzuk. Ugyanis nem mindenki jelent ugyanakkora kockázatot a csoportban. Némelyek kockázatosabban vezetnek, mint mások. Ez tehát egy újabb módja annak, hogy rögzítsük a kockázat árát: az ár annak a többé vagy kevésbé nagy valószínûségnek felel meg, amellyel az átlaghoz viszonyítva katasztrófa érhet bennünket. Ezt az árat nevezzük igazságos árnak.
Ebben az inkább szociológiai, mint pszichológiai felfogásban a csoport elsõdleges az egyénnel szemben. A kockázat a csoportot jellemzi; nyomasztó gyakorisággal sújtja. És az egyént a csoport tagjaként érinti. A szabadság paradoxona: mindenki olyan szabadnak érezheti magát, amilyennek akarja, de tetteivel mindenképpen hozzájárul a közös statisztika reprodukálásához. Itt tehát egy csoportot a kockázatával azonosítunk.
Amikor a kockázat árát állapítjuk meg, ahogyan az egy szerzõdésben is szerepel, a biztosítás realitást ad az irreálisnak, aktualitást az inaktuálisnak, jelenlétet az esetlegesnek. Megfordítja az idõ folyását: az esemény, amelytõl tartunk, itt van, holott nem ment végbe, és talán sohasem is megy végbe. Jelen van, megtestesítve a szerzõdésben, parányi töredékek formájában. Azaz oly módon, hogy a jelenléte, noha valóban reális, gyakorlatilag észrevehetetlen. Ez adja a biztosítás kettõs hatékonyságát. Elõször is a kockázat töredékekre bontása, amit a biztosítás alkalmaz,  azt eredményezi, hogy a rettegett eseménytõl nem félünk többé. A biztosítása feloldja, elporlasztja a kellemetlenségeket. Könnyedén elviselhetõvé teszi õket. Néha túlságosan is.
A biztosítás erényei azonban ennél jóval szélesebb körûek. A biztosítás oly módon alakítja át a dolgok rendjét, hogy nem rendelkezni biztosítással hibának minõsül. Ezt fogalmazta meg Edmond About a biztosításnak szentelt kis könyvében: „Tudjuk, hogy az autók kerekei használat közben, a kövezeten, naponta több mint húsz kiló vasat szórnak szét Párizs utcáin. Ez a húsz kilónyi értékes fém nem semmisül meg, csak elvész. Az a tény, hogy végtelen számú parányi darabban hever az utcán, használaton kívülivé és megfoghatatlanná teszi. Tételezzük fel, hogy egy türelmes és ügyes munkásnak sikerül begyûjtenie ezeket a vasatomokat, sikerül visszaadnia a kohéziójukat, az ellenállásukat és minden egyéb hasznos tulajdonságukat. Elviszi õket a kovácsmûhelybe, és csinál belõlük egy emelõt. Nem hozott-e létre ezzel egyfajta tõkét az emberek használatára? Egy fillér éppúgy nem tekintendõ tõkének, ahogy a vaspor sem tekinthetõ emelõnek. Aligha számítanak értéknek; kevés olyan embert találnánk, aki érzékeny volna egy fillér elvesztésére vagy megszerzésére, hiszen egyetlen magányos fillérrel semmit sem kezdhetünk. Az azonban, aki tisztességes úton-módon eléri, hogy a világon élõ kortársainak mindegyike adjon neki egy fillért, tízmilliós tõkét hoz össze, azaz egy csinos kis emelõt, amellyel a hegyet is fel lehet emelni.” A tény, hogy árat rendelünk a reményhez, hogy aktualizáljuk az esetlegest, azzal jár, hogy ettõl kezdve az, aki magatartásában nem aktualizálja a kockázat eshetõségét, egyéni és kollektív veszteséget okoz: egyénit abban a helyzetben, amely akkor áll elõ, ha a kockázat megvalósul, kollektívet azért, mert megfosztja a társadalmat attól a lehetõségtõl, hogy felemelje a hegyeket. A biztosítás gazdasági hatékonysága a szolidaritásra épül. A biztosítás, épp azért, mert aktualizálja az esetlegest, az a mechanizmus, amellyel egy lehetséges veszteséget tõkévé alakítunk át. Értékét az adja, hogy sokkal több, mint a terhek elosztásának egyszerû mechanizmusa.
A biztosítás a kockázat olyan társadalmi gyakorlatát kínálja, amely a liberalizmushoz is, a demokráciához is kötõdik. Az elsõhöz azért, mert a liberalizmus politikai filozófia, amely a kockázat kezelésébõl kormányzati elvet csinál. Az egyéneknek szembesülniük kell a kockázattal, hogy valóban tudatában legyenek tényleges identitásuknak, minthogy erõforrásaik önmagukban és másokban vannak, önmagukban elõrelátásként, másokban önkéntes társulásként. A biztosítás ugyanakkor a demokrácia gyermeke is, amelynek megadja a szolidaritás identitását. Ezért van az, hogy két évszázada folyamatosan arra vagyunk felszólítva, hogy ébredjünk öntudatra, individuumként is, kollektivitásként is, méghozzá a biztosítás formájában.
A kockázatnak ez a logikája sajátos módon megtört, amikor a biztosítást arra akarták felhasználni, hogy megoldja az ipari társadalom fejlõdésébõl fakadó társadalmi problémákat. A társadalombiztosítással kötelezõvé vált önmagunk biztosítása. Azaz oly módon kell eljárnunk, hogy védve legyünk bizonyos kockázatoktól, amelyeket társadalminak neveznek. Az alapgondolat kettõs: jövedelmétõl függetlenül minden egyénnek védve kell lennie bizonyos kockázatoktól, mégpedig azért, mert ezek nem igazságosan oszlanak meg a társadalomban. Ez magyarázza a III. köztársaság hivatalos szociális doktrínáját, a szolidarizmust. Társadalmi kockázatok azért vannak, mert fejlõdése során a társadalom kitermeli, ám nem igazságosan osztja szét õket. A kockázatokban meglévõ egyenlõtlenségek kompenzálása, az esélyek egyenlõségének helyreállítása, ez a szolidarizmus programja. A társadalombiztosítás, amely a társadalmi kockázatok ellen kínál fedezetet, immár jog, mindenekelõtt a munkavállaló joga, illetve az állampolgáré a társadalombiztosítással szemben.
Ez a biztosítási logika rendkívüli mértékben kiterjedt az idõk során. Az országok szociális költségvetése ma már meghaladja az állam költségvetését. És a szakadék egyre nagyobb köztük, hiszen az a logika, amely szerint a kockázatra fordítandó fedezet csak nõ (egészségügy, nyugdíj), nem látszik sehol megtörni. Holott elértük azt a határt, amely fölött, úgy tûnik, a védelem költségei romba fogják dönteni saját forrásaikat: a társadalmi terhek kimerítik a gazdaságot. A gazdasági érvhez egy morális érv is társul: ahelyett, hogy segítenének a kockázatvállalásban, a társadalombiztosítási intézmények „demoralizáló” kontraproduktív jelenségeket gerjesztenek: a biztosítás többé nem a kockázatvállalást szolgálja, hanem arra hatalmaz fel, hogy sohase kelljen kockázatot vállalni.
Az imént a kockázatvállalás szükségszerû határairól és a kockázat fanatizmusának veszélyeirõl gondolkoztunk. Itt fordított helyzettel állunk szemben: amitõl félnünk kell, az nem a kockázatvállalás eltúlzása, épp ellenkezõleg, a hiánya. Megint csak egyensúlyi probléma.

A kockázat a jogi gyakorlatban
A kockázat jogi formája a felelõsség. Itt inkább a kockázat fenyegetõ, veszélyes, vészjósló oldalával van dolgunk. A felelõsség nem annyira a kockázat, mint inkább a kockázat terhének áthárító mechanizmusa. A kockázatok terhének elosztása egy társadalomban a jogi felelõsség szabályai szerint alakul. Éppen úgy, ahogy minden okot elvileg egy következmény követ, egy ember minden tevékenysége folyamatosan hat másokéra, oly módon, hogy közben állandóan változik a helyzete, kedvezõen vagy kedvezõtlenül. Igaz ez családon belül is a szülõ-gyerek viszonyban, a nõ-férfi viszonyban. Igaz ez gazdasági téren is, ahol a konkurencia feljogosít rá, hogy büntetlenül ártsanak. Folyamatosan hatunk tehát másokra. A jogi értelemben vett felelõsség meghatározza az interakciók felelõsségi viszonyait is (amelyek nem terhelhetõk kizárólag arra, aki elviseli az interakciókat), és összefogja azokat a szabályokat, amelyek szerint a terhek áthárítása végbemehet. A társadalom életében kialakuló hatások többségébõl természetesen nem következik kártérítési eljárás, ez ugyanis lehetetlenné tenné az életet. Elvileg ami az udvariasság vagy a civilizáltság szabályai alá van rendelve, nem a bíróság elõtt intézõdik el, ahogyan a családi viták sem. A piacgazdaság aligha mûködhetne, ha szereplõi minden igaztalanság miatt panaszt emelhetnének, hiszen folyton igaztalanságokat követnek el egymás ellen. Így a polgári törvénykönyv 1382 cikkelye, amely kimondja, hogy egy kárt csak akkor kell megtéríteni, ha vétkesen okozták, jelentõs mértékben korlátozta a kártalanításban a jogi fellépés lehetõségét. Ám a baleset, amely a modern társadalom tipikus jelensége, fokozatosan oda vezetett, hogy a felelõsséget a kockázat fogalmára telepítik.
A kockázat a felelõsség terén kialakított gyakorlatunk „ipari” formája. A fogalom csak a 19. század végén jelenik meg a jogban, a munkahelyi balesetek szabályozása kapcsán, vagyis az ipar fejlõdésével. Nyugodtan fenntarthatjuk tehát azt a tételt, hogy a kockázat fogalma szükségképpen jelent meg az ipari társadalomban, a terhek megosztása problémájának végiggondolásaként.
Tegyünk egy kis kitérõt Arisztotelészhez. Szerinte az emberek óvatosságra vannak ítélve. Óvatosnak kell lennünk, mert a világ tökéletlen, bizonytalan; a jövõ meghatározhatatlan. Az istenek a sorsot tervezték el az ember számára: ebben a tökéletlen világban neki a sorsot kell beteljesítenie cselekedeteivel. Az ember küldetése a földön az, hogy választásai révén oly módon szüntesse meg a bizonytalanságot, hogy a világ megtalálja a tökéletesedéshez vezetõ utat. Az istenek világában, az asztronómia szabályos vagy a matematika törvényeinek megingathatatlan világában nincs helye a felelõsségnek, hiszen bizonytalanság sincs. Ezzel szemben az ember osztályrésze ezen a bizonytalan földön az, hogy szembeszálljon a bizonytalansággal, hivatása az, hogy megszüntesse a bizonytalanságot. Ehhez azonban nem állnak rendelkezésére törvények. Választania kell tehát, döntenie, siettetnie a jövõt, méghozzá visszafordíthatatlan módon, s ezzel a jövõ nemzedékeit is elkötelezi. Ezért kell a választásban óvatosnak lennie, vagy a mi szóhasználatunkkal: felelõsnek.
Az óvatosság arisztotelészi modelljének vonalába csatlakozva figyelhetjük meg a nyugati társadalmak történetében azokat a nagy választási vagy döntési struktúrákat, amelyek közt az adott világ sietett elõre, egyszersmind végiggondolta saját korlátait. Az ipari választás ezek egyike. Ennek keretében öltötte a felelõsség nyíltan is a kockázat alakját: elõbb a vállalkozó kockázata a 18. században, majd a munkahelyi balesetek kockázata a 19. században, a bérmunkához kötõdõ társadalmi kockázatok, de egészségügyi, technológiai, környezeti kockázatok is.
A kockázat gyakorlatának három dimenziója van.
Elõször is, a hatalom dimenziója. A felelõsség és a kockázat problémái azokhoz a rendkívüli technikai kapacitásokhoz köthetõk, amelyeket mi hoztunk létre. Az ipari „hatalom akarása”, ahogy Nietzsche mondaná, az óriási hatékonyságú technikai berendezéseken keresztül nyilvánul meg. Ezt ezerszer hangsúlyozták, leírták, ábrázolták, elõtérbe állították már. Az is tény egyébként, hogy a századvégen már az ipari hatalom nem egyszerûen a baleset, hanem a katasztrófa fogalmához társul. Úgy éljük meg az ipar ígéretét, mint valami katasztrófafenyegetést. Amikor a génmanipulált termékeket elõállító nagy cégek közlik, hogy nekik köszönhetõen az éhség hamarosan eltûnik a világból, és hogy a mezõgazdasági termelésben a környezeti problémák már meghaladottá váltak, mindenki úgy fogja fel ezeket a közléseket, mint megannyi vészjelzést. Ugyanis  itt rendkívül erõteljes hatalmi megnyilvánulásokról van szó. Ezt a tételt fejti ki Hans Jonas Das Prinzip Verantwortung címû könyvében: a modern ipari hatalom nem más, mint szuperhatalom, méghozzá akkora, hogy felelõsségünk perspektívái hosszú távon teljesen elenyésznek. Mi a jövendõ generációkért vagyunk felelõsek. A sztoikusok, hogy megszabadítsák az embert a nyugtalanságtól, azt javasolják neki, tegyen különbséget a között, „ami tõlünk függ, és ami nem tõlünk függ”, mert csak annak kell megfelelnünk, ami tõlünk függ. A baj az, hogy az ipari hatalom léte miatt úgy tûnik, nincs semmi, ami ne tõlünk függene. Ez az oka a korlátlan felelõsségérzetnek, amely igencsak nyugtalanító. Itt nincs már helye az ártatlanságnak, s ezt az is bizonyítja, hogy a jogban egyre ritkábban bukkan fel a véletlen és a vis major fogalma. Ez a korlátlanság azonban nem más, mint a kortárs ipari hatalom tükrözõdése a tudatunkban.
A felelõsség mint kockázat gyakorlatának második dimenziója az emberek egymás közti viszonyát érinti. A technika nemcsak a természethez való viszonyunk, hanem társadalmi viszony is. Az ipari társadalom hatalma pontosan a hatalmi viszonyokban nyilvánul meg. Ezek alapvetõen aszimmetrikusak. A modern technológiák a függést, és nem az egyenlõséget vezetik be. Minél fejlettebbek a társadalmak technikai szempontból, annál kevésbé tûnik úgy, hogy valamiféle szerzõdésmodellbõl származnának. Aszimmetria van az alkalmazott és az alkalmazó közt, amelyet a munkaszerzõdés testesít meg: rögzíti az alárendeltséget és a szakmai kockázat megoszlását. Aszimmetria van a fogyasztó és a termelõ, a szakember és a nem szakember közt, ami a fogyasztói jogok forrása. A felelõsségi problémák ma jórészt lényegében ezeknek az aszimmetriáknak a kezelésére vonatkoznak. Valószínûleg ez az egyik oka annak, hogy az orvosi balesetek felelõsségi problémái állnak ma a viták középpontjában. Az orvos-beteg viszony alapjaiban aszimmetrikus, miközben jogilag továbbra is szerzõdésként fogjuk fel, a vele járó kockázat-megosztással együtt. Ez az aszimmetrikus vonás és a belõle fakadó függõség érzése rejlik a nagy ügyek mögött, amelyek Franciaországban az 1990-es évek eleje óta közbeszéd tárgyai: a fertõzött vér, az azbeszt, a kergemarhakór. Az áldozatok tudatában vannak annak, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelynek van kockázati eleme, s ezzel tisztában volt az a személy is, aki az ipari folyamatot uralja, ám úgy döntött, hogy elõzetes figyelmeztetés nélkül kiteszi õket ennek a kockázatnak. A függés a következményben, azaz utólag válik világossá. A kockázat nemcsak veszély, hanem társadalmi viszony is: a technológiai hatalom birtokosa és aközött jön létre, aki ennek haszonélvezõje, netán kárvallottja.
Hatalom a természethez való viszonyban, hatalom az emberek egymás közti viszonyában – a harmadik dimenzió a károk dimenziója. Az ipari társadalomban úgy tartják, hogy nincs tevékenység, vállalkozás kockázat nélkül. Egy évszázaddal ezelõtt ezt hangsúlyozta Raymond Saleilles is a munkahelyi balesetekért viselt felelõsség új törvényi szabályozásakor: „A modern élet minden eddiginél inkább kockázatok kérdése.” Értsd: a kockázat normális, önmagában nem vitatható jelenség, a kérdés csak az, hogyan osztjuk el a belõle fakadó terheket. „A kérdés nem az, hogy szabjunk-e ki büntetést, hanem hogy kiderítsük, kinek kell állnia a kárt, annak, aki okozta, vagy annak, aki elviselte. A büntetõjogi szempont nem jön számításba, egyedül a társadalmi szempontnak van létjogosultsága. Ez nem magának a felelõsségnek a kérdése immár, hanem a kockázat kérdése: kinek kell viselnie? Az ész és a jog szabályai szerint nyilvánvalóan annak, aki eljárása közben magára vállalta tettének és tevékenységének következményeit.” Elképzelhetetlen, hogy egy tevékenység vagy vállalkozás elfogadásánál feltételként szabjuk, hogy másokra nézve kockázatmentesnek kell lennie. Az viszont feltétel, hogy a kockázat terheit senki se háríthassa át kizárólag azokra, akik elviselték, és hogy aki elõidézte a kockázatot, annak vállalnia kell a belõle fakadó terheket is. Ezt az áthárítást szabályozza a felelõsségi jog. Így megalkottak objektív felelõsségi eseteket is, a felelõsség vélelmezését; itt az a filozófia, hogy a kockázat terhét arra kell hárítani, aki a kockázatot elõidézte, vagy haszna származott belõle. A kockázatra adott válasz tehát nem annyira a megelõzés, mint inkább a kártalanítás – azaz a biztosítás –, amely épp emiatt jelentõs fejlõdésen ment át a kötelezõ felelõsségbiztosítások elszaporodása révén (Franciaországban mintegy száz fajtája van). Az utóbbi idõkig senki sem nyugtalankodott az új társadalmi szerzõdés miatt – a szolidaritási szerzõdésrõl van szó –, amely szerint a kockázat elfogadható, amennyiben kártalanítás jár érte, és a terheket nem az áldozatnak kell viselnie.
Ma azonban figyelemre méltó módosuláson megy át ez a modell. A probléma immár nem annyira az, hogy kiterjesszék a kockázatért vállalt felelõsséget, és a biztosítással megszervezzék a felelõsök fizetési kötelezettségét, mint inkább az, hogy megakadályozzák azt a helyzetet, amelyben bizonyos kockázatokért senkinek sem kell felelõsséget vállalnia. Nemcsak arról van szó, hogy a megelõzés kerekedett a kártalanítás fölé, hanem arról, hogy megpróbálják elõre látni még azokat a kockázatokat is, amelyek nem igazolhatók. Ez az óvintézkedés. Megjelenésének több oka is van. Mindenekelõtt kétségkívül az, hogy átalakult a károk természete: ma már nem annyira egyéni balesetekrõl, mint inkább tömeges katasztrófákról van szó. Elértük azt a nagyságrendet, amely átlépi a biztosíthatóság és a kártalanítás határait. Végbement a kockázat árának egyfajta újraértékelése is. Van egy jó mércénk ennek az újfajta kockázati nagyságrendnek az elhelyezéséhez: az 1914-es háború alatt egy tábornok 300 ezer embert küldhetett a biztos halálba. Ma csak „nulla kockázattal járó” háborút lehet vívni. Az értékek egyedülálló átalakulásáról van szó: a hagyományos költség-haszon mérlegnél elegendõ volt, ha az elõnyök kellõképpen meghaladták a kockázatokat, hogy ezek vállalható legyenek, azaz elfogadták, hogy a kockázatvállalás egy része elvész. Ma az a tendencia, hogy a kockázatot ennek az elveszett résznek az alapján mérik: mi érdemelheti ki az áldozatot? Azoknak, akiket az a balszerencse ért, hogy részesei lettek, nem ugyanaz-e az értéke, mint bárki másnak? Ez az értékelési mód áll a nulla kockázat mögött.
Mint már említettük, az óvatosság filozófiája nem jelenti azt, hogy a kockázattól visszatértünk a hibához. Ez a filozófia a kockázat kettõs újraértékelésébõl indul ki: elõször is itt vannak azok a technológiai  erõk, amelyeket ezentúl használni fogunk, és amelyekrõl tudjuk, hogy nem leszünk képesek a mai módon uralni õket. A technikai erõk olyan túlerejével vagyunk kénytelenek szembesülni a hatalmi viszonyokban, amelyet nem igazán tudunk hogyan minõsíteni jogilag: lehet ez a fejlõdés kockázata is, de az óvatosság alapelve is, attól függõen, hogy jogi vagy politikai szintrõl nézzük a dolgot. Aztán: tanúi vagyunk az áldozatok egyfajta lázadásának, akik nem hajlandók elfogadni többé a kockázatok elfogadhatóságának hagyományos és cinikus képletét. És nem annyira a becslések összegét vitatják, mint inkább a technológiai kockázatokhoz kötõdõ hatalmi viszonyokat. Lázadásuknak az a következménye, hogy ezentúl annak alapján becsülik fel a kockázatot, amit korábban inkább elhanyagolhatónak tartottak.
Megint csak megállapíthatjuk, hogy a kockázat gyakorlata korlátozott gyakorlat. A szuperhatalommal szemben, amellyel immár rendelkezünk (és amelyet azon mérnek, hogy nem tudjuk felmérni a hatásait), az aszimmetria és a függõség viszonyaival szemben, amelyek belõle következnek (és az autonómia elvesztésének érzésével szemben, amelyet kivált), a kockázat mértékével szemben, amelyet vállalni kell miatta, nem volna-e jobb – ha nem is megállni, legalább szünetet tartani, hogy módunk legyen visszavenni az ellenõrzést a bennünket uraló folyamatok fölött? Az óvatosság ideje a moratóriumok ideje.

A kockázat mai gyakorlatának ez a három dimenziója – a morális, a társadalmi és a jogi – nem meríti ki a problémát. Ha egészében át akarjuk látni tárgyunkat, ide kell vennünk a katonai gyakorlatot is, amely kétségkívül az egyik legõsibb formája a kockázatnak, a játéknak, amely Pascaltól Neumannig és Morgensternig oly nagy szerepet játszott a kockázattal szembesülõ viselkedések formalizálásában, és a mai napig jelen van a pénzügyi világban, az orvosi gyakorlatban, amely az orvoslás és az orvosi ellátás fejlõdésével központi helyre került a kockázatról alkotott felfogásunkban. Ehhez hozzá kell még tennünk a pszichológia gyakorlatát, ahol a kockázat a mai individualizmus egyik összefüggéseként tûnik fel.
Nem ígértem, hogy kimerítõen tárgyalom a témámat. Csak azt próbáltam megérteni, hogyan kerülhetett a kockázat a modern társadalom középpontjába. Nemcsak azoknak a fenyegetéseknek a következtében, amelyek ránk nehezednek, hanem sokkal mélyebben, az értékmérés általános alapelveként. Ha az értékelvet keressük a kockázatban, a mai társadalom arra van ítélve, hogy elviselje a kockázat dialektikáját: a kockázat erkölcse, miközben bátorít az önfeláldozásra, megteremti a kockázat korlátait is.
A kockázat gyakorlata a mai társadalomban egyfajta korlátozott gyakorlatot jelent: hogyan ne menjünk túl messzire? A mai társadalom, miközben felértékeli a kockázatot, a kalandot, a vállalkozást, megpróbál mértéket, korlátot is szabni neki, tilalmat állítani elébe. A kockázat túlértékelésével, ahogy alulértékelésével is, az emberi átfordul az embertelenbe. Nem szabad tehát szembeállítani a kockázat morálját valamiféle védekezési morállal: a kockázat morálja elválaszthatatlan a védekezés moráljától. Kockázat és biztonság nem két független szubsztanciaként áll egymással szemben. A kockázat egyidejûleg állítás és tagadás. Önmagunk meghaladásának szükségletéhez tartozik: muszáj átlépnünk a kialakult határokat.

MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

(A szerzõ címzetes egyetemi tanár a Conservatoire nationale des arts et métiers-nél, a Fédération française des sociétés d’assurances kutatási tanácsosa, elõadása 2000. október 20-án hangzott el Párizsban  az UTLS keretében)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/