Ma van éppen apám születésének napja, tegnap befejeztem a Javított kiadás címû könyvemet. Ismerve (én ismerem), hogy mirõl szól, eléggé meg vagyok hatódva, hogy ilyen
fegyelmezetten elkezdtem ezt írni. 2002 leütésig kell eljutnom, és, ha jól értettem Töttössy tanárnõt (nem csúfolódás, ellenkezõleg, és így aztán már igen), valamiféle önállapot képének kell kibontakoznia ebbõl a 2002-bõl, szóközökkel. Önsajnálat vagy kokettálás volna csupán, bár nem független a Zeitgeisttõl, ha azt mondanám: pillanatnyi állapotomat a szóközök pontosan leírják. Annyiban igaz ez, hogy e pillanatban más se vagyok, kizárólag várakozás. Várom, hogy megjelenjék a könyv, s ez most nem vagy nem csak a hiúság szokásos szédülete, annál komorabb vagy egyszerûen nagyobb. Igaz: amikor ez a szöveg megjelenik, akkor már úgyis mindenki mindent tud (még én is!) – úgyhogy talán nem is kéne itt rejtélyeskednem, hanem mondhatnám egyenesben; mégsem, hisz akkor T. megtudná, márpedig attól félnék, és mivel már annyi mindentõl félek, ezt a kontómat nem akarnám még megterhelni, és akkor egy lendülettel bocsánatot is kérnék T.-tõl, amiért megijedtem tõle. Tehát május 16-án jelenik meg a könyv, s e pillanatban semmi nem érdekel jobban, mint azt tudni, mi lesz május végén. Vagy a mostani önsajnálattal: mi lesz velem. Elvileg tehát az volna a szöveg érdekessége, hogy a jövõbõl nézünk vissza rá, miközben a szöveg tekintete épp oda irányul, ahonnét õ nézetik. Két csalódás találkozása, már-már egy nagy szerelem ígérete. (Hát ezt ki kéne húzni. Bár dokumentumnak, a hülyeségemének, nem rossz. Az utóbbi két évben rászoktam erre a realizmusra, ellenlépéseket fogok tenni…) Idáig jutottam a füzetben, ma 2002. május 21-e van, annak idején úgy gondoltam, hogy (ravaszul) legyen az utolsó szó: "édesapám”, de ezt most csak giccsesnek találom. Még meg kell néznem a leütések számát, és visszamenõen ezt-azt kihúznom, de arról már értelemszerûen nem tudok beszámolni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu