Odakint már egészen besötétedett. A kinti lámpák húgysárga pacákat írtak a ködbe, a szemközti ablakokon leeresztették a redõnyt, vagy összehúzták a sötétítõt. Semmi sem látszott az utcából, a sötét háttér elõtt az ablak üvegében egy arc rajzolódott ki elmosódottan. Az én arcom.
Az ember azzal dolgozik, amije van. Ahogy belebámultam a semmibe, lassanként szétcsúszott ez az arc, szépen lebegett egymás mellett, és nem is volt teljesen egyforma. Csak kiélesíteni nem szabad ilyenkor egyiket sem, mert akkor visszacsúsznak egymásba. Hagytam tehát, és elkezdtem mintázgatni a két arcot. Az egyiken összébb húztam a homlokom, kissé sárgásabb árnyalatot adtam a bõrömnek és csillogóbbat, feketébbet a hajamnak; kissé sarkosabbra húztam a szemem, megritkítottam a bajszomat és szakállamat. A másik arcot meghagytam európainak; a hajam rövidebb lett, szõkésen hullott a szemembe és a homlokomba.
Mit adjak nekik magamból? A szõke kapja azt az indíttatásomat, hogy beszélnem, írnom kell, és ez nem elég: mindezt meg is kell jelentetnem, ha törik, ha szakad. Az ázsiai pofáé legyen az iszonyom mindettõl. Körbepillant könyvtáram tízezer kötetén, és elrémül: uramisten, erre még rátermelni!
Aztán meginvitálom mindkettejüket egy jobbfajta étterembe. Nézzük meg, hogy mûködik-e a dolog. Tessék parancsolni.

*   *   *
Csing-hu – nevezzük így, bár pontatlanul az utóbbi arcot – egy távol-keleti szigetországból származó fiatalember, Budapesten tanul, családjával sok évtizede emigrációban él, és bonyolult, európai ésszel követhetetlen módon egy birodalom örökösének, hercegének tekinti magát. Egy romantikus nevû sörözõben ül évfolyamtársával – õ a másik arc, mondjuk, hogy Pierrónak szólíttatja magát, mert szeretné, ha így hívnák, de ez a valósággal köszönõ viszonyban sincs –, aki viszont Csing-hu számára felfoghatatlan módon tíznél több éve tekinti magát egyetemi hallgatónak, anélkül hogy bármilyen diploma megszerzéséhez belátható közelségbe jutott volna. Rövid szövegeket ír, mintegy négy gépelt oldalnyi terjedelemben, amiket senki sem ért, õ maga sem, sõt ezt be is vallja, vállalja, mint kísérletezõi bátorságot, mondván hogy a hagyomány és a nyelv médiumaként eszméletét kölcsönzi a nélküle némaságra kényszerülõ irodalmiságnak. Ezek az írások éppen elférnek egy irodalmi folyóirat két oldalán, illetve a nagyobb formátumú hetilapok (játszódjék ez a történet akkoriban, amikor még kettõ volt) fél kolumnáján, ezért a szerkesztõk örömmel közlik õket. Csing-hu ezt sem érti, de hát õ külföldi.
Legyen a sörözõ neve Korcs Ma. Olyan hely, ahová nagyon okos gyerekek járnak, hogy nagyon hülyék lehessenek. Kapható csapolt sör. Vodka, gin. Bolgár whisky! De ez már nem keleti nyomor, hanem ironikus gesztus. Bekapni egy szelet hihetetlen ízû pempõvel (csipkebogyó?) töltött román nápolyit, ráküldeni egy korty bolgár whiskyt, szertartás ez: szegények étele és itala, amitõl fogyasztás útján lehet távolságot tartani. Ironikusan enni és inni! – ez hely- és korszak-azonosító mozzanat, az egzisztenciális lebegés megjelenése az életfunkciókban. Aztán kettõt kopogsz a pulton, mutató- és középsõ ujjadat keresztbe téve, hogy elõbb az egyik legyen felül, aztán a másik; nagyjából olyan anyagot kapsz, amilyet akarsz; a jointot nyugodtan elszívhatod az asztalnál, de a kokóval illik elballagni a klotyóig.
Az asztalnál persze nem ketten foglaltak helyet, a zsúfoltság állandó, nemcsak hogy az összes széken ülnek, de minden talpalatnyi helyen állnak is; irodalmi est készül, ez is a hely specialitása. Mint a mozdíthatatlan füst.
Ültem az ablak elõtt, és kezdett megfájdulni a fejem a kancsalítástól. Arra gondoltam, hogy talán kevésbé lesz fárasztó, ha valami történetféle felé kanyarítom a dolgot. Mindenesetre áttértem múlt idõre.
Egy régi lemezrõl diszkréten ordítozott David Bowie. Reszelõsen visszhangosra kevert énekhang, rafináltan erõs alapzajjal. Bigamanó be volt tépve, vigyorgott a félhomályban, és irodalmi életet élt. Elõtte is egy reszelõsen visszhangosra beállított mikrofon állt, fején walkman fejhallgatója, az asztalon kis fém rajztábla, rajta egy üres lap, a csíptetõs olvasólámpa fénykörében.
Hardrén éppen azt magyarázta Kánnak, hogy Bigamanó bekapcsolt diktafonnal jár mindenfelé. Aztán kiveszi a kazettát, átrakja a walkmanbe, visszatekeri, és azzal indul felolvasni. Elõtte az üres papír, kell valami fixálható, nehogy leboruljon a székrõl, de azt mondja, amit a fejhallgatóban hall. Vagy nem. Életesség és posztmodern. Atombiztos. Mindig ugyanannyira mûködik, a hallgatóság kapcsol és rááll, zár az áramkör. Már amikor zár. De ez megint más kérdés, a befogadói oldalhoz tartozik.
– Micsoda baromság – háborgott Kán. – A jobb dumákat az ember diktafon nélkül is megjegyzi. A többi meg üresjárat. Ebbõl soha a büdös életben nem lehet szöveget csinálni. –Bigamanó vigyorogva hallgatta õket. Látszott az arcán, hogy az izmai nem tudják mimikával és artikulációval követni a speedet, amire késõbb rá is ivott egy keveset, most pedig a bõkezûen sodort, házi termesztésû kenderbõl szippantott egyet, amit az egyik sarokból küldött a másikba valaki, kézrõl kézre adva, de útközben jó néhányan potyáztak egy-egy szippantás erejéig. Bigamanó vigyorgott, és szép lassan szivárogtatta magából a füstöt.
– Figyelj – szólt közbe aztán – érted, én ilyenkor nem csinálok szöveget. A tegnap délutánt hallgatom a fülesbõl, vagy a tavaly októbert, és mondom, amit hallok. De sokszor semmit sem hallok, hanem a fejemben beszél valaki, és olyankor azt mondom, mint a szinkrontolmács, máskor pedig nem ismétlem meg, amit hallok, pláne ha nem is lehet érteni, hanem kommentálom, beszélek róla, vagy mellé, vagy akármi. Elmondom, hogy mi van a szalagon olyankor, amikor nincs rajta semmi, vagy ha az, ami rajta van, nem ér semmit, mert magától nem szöveg.
– Szóval mégiscsak te csinálod a szöveget. Csak nem írod le.
– Dehogy. Ez egy est. Tök más.
– Ezeket nem adod ki?
– Á nem. Amiket kiadok, azok tökre megcsinált szövegek. Érted, az ki van centizve, határozóalakok, jelzõárnyalatok, állítmányok szófaja, meg minden. Mondathosszúság, bekezdésritmus.
– Ennyire tudatosan? – hitetlenkedett Kán.
– Frankón. De mikor felolvasok, akkor nem. Nem is figyelem, hogy mit mondok, mert éppen azt figyelem, amit hallgatok. Jön.
– Nincs is meg, amit felolvasol... vagy rögtönzöl, vagy minek mondjam?
– De. Azért veszem ki a diktafonból a kazettát. Amikor kezdek, megint bekapcsolom a diktafont, a walkmanrõl hallgatom az alapszöveget, és rámondom a diktafonra a következõt. Aztán az is lehet, hogy legközelebb ezt rakom a walkmanbe, és újra átmondom, de ilyenkor már kapcsolgatok. Idõnként leállítom a walkmant, és közé szövegelek. Szóval így.
– Állati – mondta Kán. Csing-hu és Pierro pedig csak hallgattak, mint akik ott sem vagyok.
Kán és Hardrén két nõje közül az egyiket – még a dolog flexibilis stádiumában tartottak, nem dõlt el, hogy ki kivel – elvitte egy favágó alkatú festõ, aki majd csak a taxiban fog hányni. A megürült helyre benyomult egy irodalomtudós abból a nemzedékbõl, amelyik a phylosophos phi-jét piédzsnek ejti, és alighogy leült, hosszabb elõadásba kezdett arról, hogy Bigamanó benne áll a nyelvközösség beszédfolyamatában, és ezért maga a nyelv beszél általa, õ pedig valójában „csak” (ezt a csakot így mondta, idézõjelben; ilyeneket tudott csinálni) ennek a nyelviségnek a médiuma, ez azonban több, mint a tudatos alkotás, ami egy szûkebb horizontú, arrogánsabb beszédmódot feltételez. Bigamanó üveges szemekkel vigyorgott, mint aki azt sem érti, hogy mirõl van szó, pedig dehogynem. Igazság szerint a végtelenségig unta már.
– A dal szüli énekesét – idézte bólogatva Kán, aki szerette a Nyugat teoretikus toposzait keresett, tudatos anakronisztikus jelentési közegbe állítani.
– Faszt – mondotta a tudós. – Amire Babits gondol, az a mû által vindikált auktoritás, vagy más megközelítésben a mû visszahatása az alkotói imázsra. Amit Vízgerinc, Bigamanó és még páran csinálnak, az minõségileg más. Õk a mûszöveg megelõzöttségébõl indulnak ki, tehát hogy a mû szókészlete, struktúrája, retorikája már akkor készen állt, amikor elkezdtek dolgozni rajta. Õk csak átengedték érzékeiket ennek a nyelvnek, hogy mûködésbe léphessen általuk.
Kán aggodalommal figyelte, hogy a maradék buksza egyre kékebb szemekkel figyeli tudós vendégük szavait, nem is beszélve a bajuszáról. Elhatározta, hogy kihasználja azt az idõt, amíg az ifjú hermeneuta a hangjában gyönyörködik, és megpróbált ellenállhatatlan arckifejezést öltve nyomulni a csaj felé: félig tátott szájából kissé kilógatta a nyelvét, elõre- hátra mozgatta a vállait, és kacsintott egyet. A lány két kézzel kapaszkodott a korsójába, és megpróbált nagyon intenzíven tapasztalni.
– Az auktori beszédmód a moralizálás ballasztjával tette próbára a lírai alapnyelv teherbírását – jelentette ki az irodalmár egy végtelen gondolati kör közepén, és hirtelen a lány felé fordult. – Nemde, kisasszony?
– Minálunk, falun ennyire nem volt súlyos – szaladt ki a száján, és zavarában egy slukkra lehúzta a maradék fél korsó sörét. Kán hanyatt vágta magát a röhögéstõl, az ifjú tudós pedig szigorúan meredt a lányra, de az nem ismerte fel ebben a gesztusban, hogy voltaképpen szerelmi ajánlatról lett volna szó. Kán egy határozott mozdulattal kitúrta Pierrót a helyérõl, és a csaj mellé ült. Igazított valamit a feje fölött a hangulatlámpa ellenzõjén, majd szórakozottan a lány vállára ejtette a karját, és megfogta a mellét. Az zavarában felkapta a korsót, de már nem volt benne semmi.
– Gyere, húzzunk el innen. Hülyítsen mást ez a nagyképû barom. – A tudós rezzenéstelen arccal fixírozott egy pontot valahol nagyon messze; talán éppen azt, amelyben a párhuzamosok találkoznak.
– Hazakísérsz? – nézett fel a lány, szintén valahová az ember nem lakta magasba.
– Hol laksz? – kérdezte Kán.
– Jászkiséren.
Ezen megint muszáj volt röhögni. Többen elkönyvelték, hogy a lány határozottan szellemes. Ami ritkaság.
Bigamanónak csipogott a diktafonja, és mire megfordította a kazettát, már csak én ültünk vele szemben: Csing-hu és Pierro. Bigamanó tanácstalanul tartotta a készüléket a kezében, aztán inkább kivette belõle a kazettát, és átrakta a walkmanbe.
– Hogy bírod ezt az örökös pörgést? – kérdeztem tõle, mint Pierro. – Nem érzed úgy idõnként, hogy elvesztél valahol két kazetta között? – Bigamanó befelé meredõ szemmel nézett rám, és nem válaszolt, hanem azt mondta: – Bocs, srácok, átülnétek valahová? – aztán felemelt mutatóujjal intett a varkocsba fogott hajú, kövér srácnak, aki a pult mögött állt. Az bólintott, és a magasba emelt, majd elengedett egy jókora fémtálcát. A csörömpölésre hirtelen csönd lett.
– Szeretettel üdvözlöm a Korcs Ma kultúrára éhes és szomjas közönségét, mai irodalmi estünkön. Egyúttal megkérem Big A. Manuel barátunkat, hogy olvasson fel legújabb mûveibõl.
Reszelõsen visszhangosra állított hangon ismét énekelni kezdett David Bowie. Bigamanó megütögette a mikrofonját, feltette a fejhallgatót, bekapcsolt egy metronómot, a walkmant, a diktafont, és megköszörülte a torkát.
– Szóval... – elnevette magát, és többen vele röhögtek. Újrakezdte: – Szóval akkor mondom. – És belekezdett.
Csing-hu és Pierro addigra már a hirtelen kiürült oldalsó teremben ültem, és végre értettem egymás szavát. Pierro félrefordulva a földre fújta sörérõl a habot, beleivott, és megszólalt:
– Jövõ félévben kiadok egy könyvet. – Aztán hallgattak egyet.
Csing-hu szánakozva bámult a sörébe.
– Szegény barátom – mondta –, és én még azt hittem, hogy linkségbõl nem teszed le a vizsgáidat. Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos az állapotod.
– Az állapotom? Teljesen jól vagyok. És le is fogok vizsgázni, bár sohasem leszek tanár, és egy írónak nincs szüksége bizonyítványra.
– Tehát nem a halálodra készülsz?
– Dehogy. Az életemre készülök.
– Ehhez kell könyveket kiadnod?
– Persze. Ha elég sok könyvet kiadok, akkor mindenki tudni fogja, hogy író vagyok, és nem fognak akadékoskodni a kiadók. Akár minden évben kiadhatok egy újabb könyvet. Ti nem adtok ki könyveket?
– De igen. Igaz, hogy nem ennyit. És csak nagyon ritkán fiatalon. Nálunk életük vége felé szokták könyvbe gyûjteni egy-egy bölcs öregember legbölcsebb mondásait fiai és unokái; azokat a gondolatokat, amiket a legszívesebben idézgetnek tõle.
– Ha egyszer úgyis mindenki tudja õket, akkor mi a fenének?
– Éppen azért. Hogy amikor beszélnek hozzánk az írásjegyek a papírról, legyen hangjuk, amin megszólalhatnak. A saját hangunk, a közös hangunk. E nélkül csak némán tátognak a fekete ábrák a fehér lapon. Az öreg, amikor kézbe veszi ezt a könyvecskét, fiai és unokái hangján hallhatja viszont a gondolatait, és ez örömmel tölti meg utolsó napjait.
– Csupa öregemberek aforizmáit szajkózó fiatalból áll az olvasóközönség? Gerontokrácia! Szegény barátom. Szerencse, hogy megszabadultál.
– Te vagy szegény, szegény barátom. Mert csupa némán tátogó jellel töltesz meg könyveket, melyeket valaki talán életre hív néhány pillanatra, de aztán visszaejt a némaságba. Szótlan szavak börtöne a ti könyvetek. Milyen szomorú. –
– Te vagy egy szomorú, rizszabáló majom! – ordította Pierro, mert csak nyomtatásban tudta elviselni az érthetetlen dolgokat, és olyan lendülettel csapta az asztalra a söröskorsóját, hogy darabokra tört. Egy szempillantással késõbb már utazott is a bejárat felé: egy kopaszra borotvált, nagydarab fickó tartotta maga elõtt a nyakánál fogva, és az utcára hajította. Csing-hu még az iménti, rezignált hangulatban szedelõzködött.
– Együtt vagytok? – kérdezte a fizetõ. Az ázsiai bizonytalan kézmozdulattal válaszolt, de a pincér már elé is tette a számlát, melyen Pierro sörei is szerepeltek.
A fiú a járdaszegélyen ült, és az orrát törölgette. – Hüpomnémata – mondta. Csing-hu odanyújtotta a zsebkendõjét. – Nagy Szent Athanásziosz írja: „Ki szeretné, ha vétkezés közben meglátnák, s ki nem igyekszik elhazudni a vétkét, ha rajtakapják? Tanúk elõtt soha nem paráználkodnánk.” – Az ázsiai felhúzta a szemöldökét, és a szemközti pad felé pillantott, ahol az állítást cáfoló jelenet volt látható. Pierro folytatta.
– „Ha tehát leírjuk minden gondolatunkat, mintha csak el kellene egymásnak mondanunk azokat, könnyebben megtartóztatjuk magunkat a tisztátalan gondolatoktól, mert megismerve õket, szégyenkezünk miattuk.” –
– Csak így, fejbõl idézel ókori szövegeket? – bámult elismerõen Csing-hu.
– Egy frászt – legyintett Pierro. – Ez itt – felém bökött az ujjával – utólag másolja ide. De most nem ez a lényeg. Foucault ezt a gondolatot a hüpomnémata hagyományával hozza össze, ami eredetileg mindennapos feljegyzések naplója volt, de késõbb az olvasmányokból kiemelt bölcsességeket gyûjtötték benne, hogy ha szükség van rájuk, kéznél legyenek. Hát ilyenek ezek a ti könyveitek. Megíratlan értekezések szemelvényei. Ti vagytok a lusták, barátom. Nem írjátok meg a mûveiteket. Egy rakás aforizmát hordtok össze, amiket nem tart össze semmi. –
– Az életünk tartja össze õket. – Pierro legyintett.
– Mit ér egy élet? –
– Mit ér egy könyv? – vágott vissza Csing-hu. Aztán hallgattak egy darabig. Az úton két rokkant száguldott, az elsõ krómvázas rokkantkocsiban ülve, a másik két túlméretezett mankóval, aminek az oldalára szögelt konzervdobozból aprópénzek röpködtek szanaszét.
– Fogják meg! – ordította kifulladva.
– Mindenkinek megvan a maga baja – szögezte le Pierro. – Igyunk még egy sört valahol. –
Felcihelõdtek, és elindultak egy másik, még romantikusabb nevû kocsma felé. Közben felszedegették a szétrepült aprópénzt. Csaknem harminc forint gyûlt össze, érvénytelen alumínium érmékben.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu