A Ló a lépcsõházban, vak  Vrábléban címû könyvének borítóján Pavel Vilikovsky ezekkel a szavakkal hívja fel olvasóit együttmûködésre:
„Bánjanak úgy a szöveggel, mint egy nyersanyaggal, erõltessék rá akaratukat, mazsolázzák ki, húzzák meg kíméletlenül, gondolják végig, ami abbamaradt, hintsék meg saját élményeikkel, tapossanak bele saját ösvényt.”
Azt hiszem, ez a felhívás nem csupán az említett könyvre vonatkozik, hanem éppen általa fejezõdik ki a szerzõ munkája az olvasó irányában.
Meggyõzõdésem, hogy Vilikovsky állásfoglalását elképzelésérõl, a nyitott mûrõl, az olvasásról mint alkotó kommunikációról felhasználhatjuk legújabb regényének, Az utolsó pompeji ló-nak olvasásakor, saját élményeinket végiggondolva. Szívesen mazsolázom ki, megpróbálom végiggondolni, és ösvényeket is taposok bele olvasói örömömre. Szándékosan mondok többes számot. Szerintem ugyanis a szöveg jelentésének feltárásához elkerülhetetlen, hogy többféle megközelítési módot alkalmazzunk.

*Elsõ út: Érzés és érzelmesség
Az értelmezõ szótár magyarázata szerint az érzés az ember tárgyhoz fûzõdõ kapcsolatának szubjektív megélése, illetve a külvilág önmagunkként való megélése. Alapja az érzelmi élmény szubjektivitása, és éppen ennek dominanciája felé tájékozódik Vilikovsky régebbi  munkáiban. Érzelmi nevelés márciusban, Fiatalon és boldogan Szlovákiában, Én tehát a testben, test a történetben, Érzelmi eszkaláció I-III.  Ám nem csak ezekben a mûveiben. A szerzõ egyéb írásaiban is hangsúlyt fektet mindenekelõtt az ember belsõ világának analízisére, a környezethez való minõségi viszony megformálásának megoldásaként.
Zora Prusková az Érzelmi eszkaláció címû válogatásról írt recenziójában, a Slovenské pohlady-ban (1990/6 136.) kifejezõen definiálta Vilikovsky érzelemrõl alkotott felfogását „helytelen kötés a naturális testiség és az egészségesen szocializált tudat vitájában”.  Eközben a testet és a testiséget fenomenológiai feszültségként értelmezi a test mint szubjektum és a test mint objektum között. Az érzés törékeny kapocs a kettõ között.  Ha ebbõl a választott szemszögbõl nézzük például mindhárom Érzelmi eszkaláció-t, észrevehetjük, hogy:
Az elsõben élesen szembekerül egymással az érzés (szerelem) és a szexuális kapcsolat. Az érzés hiánya felerõsödik a megerõszakolás motívumában, ami a károsodott test érzéketlenségében és az egészséges test lelki érzéketlenségében tematizálódik. („ez a szerelem” hajtogatja az erõszaktevõ), a megerõszakolt pedig kifejezetten racionálisan éli meg az egész helyzetet: „Valami forróság érte, a férfi ajka volt az, forró, a lány megnyalta a szája szélét: ellenkezõleg. Hát ez meg mi? gondolta. Érezte, hogy a férfi a pulóvere alá csúsztatja a kezét, és ez a mozdulat... talán meg sem ijedt, nem, csak képtelen volt felfogni: itt? Pöstyénben? a parkban? a füvön? Mi ez? Mit akar? Mit ért ezen?” (1989, 200).
A másodikban érzelmi oszcillálást vehetünk észre megjátszott és valódi alakjai között (a protagonistákból – a színpadias szeretõkbõl valódi szerelmesek lesznek), és ez meggyengít más érzéseket (eredeti házasságot) és alkalmi, elbeszélõ által elmondott „nemi érintkezés”-ben eszkalálódik. A „szilárdan felépített világ” (család, lakás) keretein kívül játszódik, például egy sörözõben. Azután már csak a szemszög fontos. Ypszilon „meg volt gyõzõdve arról, hogy Iksz, a lány örül kapcsolatuknak (1989, 213).
„Iksz, a lány, a kihallgatáson azt állította, csak azért ment a sörözõbe, hogy a szomszédok ne lássák meg õket a lépcsõházban. Amikor azonban rákérdeztek, elismerte, hogy már korábban is érintkezett Ypszilonnal a sörözõben. Azt állította, hogy Ypszilon a meztelen nemi szervéhez nyomta a fejét, és azt akarta, hogy vegye a szájába. Azelõtt állítólag nem kért tõle ilyesmit. Amikor érezte, hogy nem menekülhet, borotvát vett elõ, és megsebesítette Ypszilont (213). E nyilvánvalóan elõkészített amputáló gesztusban, miután Iksz, a lány „azt a körülményt, hogy (tejért indulva!) borotva volt nála, nem tudta kellõképpen indokolni” (213), benne volt az a koncentrált szándék, hogy a partnerek valamelyike a redukált viszonyból csak testi aktivitással kerülhet ki. Radikalitása azonban azt bizonyítja, hogy a férfi képtelen volt megtalálni a valódi egyéni megoldást.
A harmadikban a nemi aktus csak két anonim partner kívülrõl irányított (rendezett) technikai mûvelete. „Most csókoljátok meg egymást (...) elég (...) Még, jobban. (...) Most nyelvvel. Jó, most újra” (1989, 243).
A  III. Érzelmi eszkaláció azzal a kijelentéssel ér véget, hogy „minden dolog lelki”. Éppen ebben a mondatban látom a kulcsot az eddigi reflektív prózához.    Tulajdonképpen a „testen kívül kerülés” néhány variációjáról van szó. A testi érzéketlenség lehetõvé teszi a megerõszakolt lány számára, hogy azonnal értékelje a helyzet abszurditását és elfogadhatatlanságát, és saját gondolataira összpontosítson. Iksz radikalizmusa az érzelmi kapcsolatokon alapuló világba (a férj és a gyerekek világa) való minél gyorsabb visszatérés szándékát fejezi ki, és végül a „testen kívül kerülés”,  „felejtés” formájában lehetõvé teszi a lány számára, hogy belsõ megoldást találjon korábbi szándékára, hogy pornófilmben szerepeljen. „Ilyenek vagytok – folytatta a férfi. – Nem – felelte a lány. Majd: -Igen – csapott a lány a hasára. – Ez a hasam. De én – bökött mutatóujjával a mellei közé, nem találva más gesztust – én nem emlékszem rá. Arra – mutatta az ujjával.” (1989. 248-249).
Az ember testiségével uralkodik. Emiatt, mondja Patocka, állandó interakcióban van környezetével.(...) Az emberi végességnek ez alapvetõ komponense”. Majd rögtön hozzáteszi: „az ember nem csupán egy dolog a többi között, miként az állatok (...),  mivel elõre ismeri magát ebben a helyzetben, megérti saját végességét.” Megérti, vagyis reflektál rá, kívülrõl nézi önmagát, eltávolodva, több szemszögbõl. A „testiség uralma” kétségtelenül magában foglalja a testtõl való eltávolodást, az alóla való felszabadulást. Ebben az értelemben Vilikovsky fent említett alakjai szabadok, még ha kötik is õket a helyzetek, amelyekbe kerülnek. Amennyiben a „kilépés a testbõl” érzelem, illetve elementáris érzékenység volt (kívülmaradásuk intenzív érzékelésének hátterével), akkor elmondható, hogy az ember számára éppen az érzés a szubjektívan megélhetõ szabadság individuális területe.
Legújabb regényében, Az utolsó pompeji lóban Pavel Vilikovsky mintha fordítana egyet az optikán, és ezzel kiszélesítené látókörét. Az érzés már nem érzékenység, hanem érzelmesség. Kevésbé jelentõs, inkább jelzésszerû paraméter. Az elbeszélõ „megfigyelõvé” válik, tárgya Joseph Conrad mûve  lenne, az érzelmesség pedig jelzõt kap: szláv. Ez azonban a szövegnek csak az egyik oldala vagy szála. A másik magának az elbeszélõnek a helyzete. A szláv érzelmesség mint téma egyúttal személyes történetének része. Munkaköri kötelessége és lehetõsége saját megélt világának konfrontálása Conrad mûveinek tematizált világával. Hiszen az elbeszélõ szempontjából a ’szláv’ jelzõ  szinonimája a ’saját’ lenne. Többféle kérdést is aktualizál: valóban individuális kérdés-e csupán az érzés? Kollektívvá transzformálható-e, ha igen, etnikai jelleget ölt-e? Lehet-e az egyik etnikumot mint egészet nagyobb mértékû érzelmességgel jellemezni, mint a másikat? Mivé lesz az érzés az effajta ideologizálás által? Lehet-e egyáltalán komolyan foglalkozni ilyen témával?
Végezetül még egy kérdés: mivé leszek én, és vajon teljesen más jelleget mutat-e személyes érzékenységem vagy (ha úgy tetszik) érzelmességem? Mi vagyok? Hová tartozom? Hol vagyok otthon, és hol vagyok idegen? A korábbi munkák motívumai új összefüggésekben jelennek meg. A szerzõ új problémát tematizál.

Második út: Ideológia és természetes világ
Vilikovsky elbeszélõje tanulni érkezik Angliába. El kell készítenie egy dolgozatot, amelynek címe: A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad életmûvében. Egy ijedséggel kezdõdik: „…Okey-Dokey azt hiszi rólam, hogy szláv vagyok! Szóval ezért választott ilyen témát! Most megijedtem, de ez csak amolyan elsõ ijedség volt, kisebbfajta, a félreértés miatt…Ez komolyan azt hiszi, hogy én…Ekkor tört rám a második ijedtség, az igazi: Hiszen az vagyok!” (16).
E problémával kapcsolatban késõbb több lehetõség is felmerül. El lehet tõle távolodni. De hogyan lehet leplezni azt a tényt, hogy VAGYOK?  Vagy azután együtt lehet érezni, és mindent komolyan venni. Ez azonban nem felel meg az elbeszélõnek. Nyilván ezért is ijedt meg annyira. Így is, úgy is lehet. Távolabb léphetünk, és a részletek helyett megláthatjuk az egészet. Hiszen nem kis dologról van szó. A játékban dominál az etnikai vonás. A szláv érzelmesség. Belép Vilikovsky bevált eszköze: az irónia.
Amikor Václav Belohradsky a kollektivitás problematikáját elemezte, mérlegelése megoldásaként R. Koselleck gondolatát használta fel: „A kollektivitás kezdeti posztulátumának – és éppen itt mutatkozik meg fiktív mivolta – az individuumok egységének megalapozásával kell megvalósulnia. Eszköze a terror, modalitása az ideológia”.  Pavel Vilikovsky elbeszélõje sok önéletrajzi elemmel alátámasztva tapasztalta meg az érzést és az érzelmességet mint az ember legindividuálisabb paramétereit. Az érzés korábbi prózájának több alakja számára is teret nyújtott az individuális szabadsághoz. Ezért magától értetõdõ számára, hogy az efféle szubjektív értéket (képességet az érzékenységre) egy egész etnikumra áthelyezni próbálni természetellenes. Ideologizálásként értelmezi.
A regény valamennyi részében, ahol a „szláv érzelmesség”-gel foglalkozik, ironikus megítélés formájában reflektál. A tanulmány témáját lehetõségként használja fel ahhoz, hogy kilépjen saját testi etnicitásából, a szláv érzelmességet pedig mindenekelõtt egzaltált gesztusnak, hamis romanticizmusnak, szentimentalizmusnak, a szeretet „édeskés” verziójának, álmodozásnak, a reális világból való menekülés, az önsajnálat eszközének, sorsszerûségnek, a szeretett otthon (szláv haza) imádatának tekinti a veszélyes külfölddel szemben. Ezt a problémát teljeskörûen, koncentrált kifejezéssel, a  Drótoslegény szövegében tematizálja, és felhasználja az Epilógus helyett címû regényében.
Az individuumok fent említett egységét nemcsak ideológia, hanem terror is reprezentálja. Az elbeszélõ ijedsége a regény elején annak megállapításakor, hogy „szláv vagyok”, és a történet folyamán „háromnegyed évnyi” angliai tartózkodás után nem a szláv érzelmesség szinonimájaként megjelenõ hamis, romantikus pátosz felismerésébõl ered. Véleményem szerint inkább az elbeszélõ autentikus tapasztalatával való konfrontálódás kifejezõdése. A felismeréssel, hogy szlávnak lenni a korabeli szocialista világgal egyenlõ. A szlávok zsidó etnikumhoz fûzõdõ tapasztalatának, annak az élettapasztalatnak a  konfrontációja, amelyet szakadatlanul traumatizál az otthon feladásának kényszere a személyes szabadság sikerének érdekében. A regénynek ez a vonulata az elbeszélõ személyes érzékenységének felülemelkedése az erõszakkal, a hamis világképet hordozó ideológiával szemben, és felemelkedés az önmaga iránt érzett felelõsség, önmaga és hozzátartozói szabadságának szintjére. A szöveg eredetileg a Literárny Kezmarok irodalmi pályázatára készült, majd a szerzõ Prológus helyett címû írásában használta fel, amelyben az anyai érzés a „szocialista haza iránti szeretetté” alakul át. Baráti levelek formájában, a megélt hétköznapisággal, illetve a hétköznapok nyomásával konfrontálódva ragadja meg az ismerõs hazai és az ismeretlen idegen jelenségeket, amelyek impulzusként hatnak a gondolkodásra, tehát a magány leküzdésére. Felölti ugyanakkor egy zsidó lány naplójának formáját is, a Mac-kel folytatott párbeszédekkel és a londoni emberek világának ábrázolásával váltakozva. Testiségének, „lelkének” és „megtestesült lelkének” reflexiói által közvetítve.
De van itt még valami…

Harmadik út: Seneca, ló és Pompeji
Az idézetekhez, különféle provenienciákhoz már hozzászoktunk Pavel Vilikovsky mûveiben. Gondoljunk csak a Ló a lépcsõházban, vak  Vrábléban címû könyvére. Többi regényében is idéz máshonnan. Említettem már a Prológus helyett címû pályamunkáját, a Drótoslegény, és az  Epilógus helyett címû mûveit, baráti levelezését, az újsághíreket, egy lány naplóját és funkciójukat a regényben. Ugyanígy észre kell venni a Senecának Luciliushoz írt leveleibõl vett idézeteket, amelyekbõl Vilikovsky minden fejezet élén elhelyezett egyet.
Seneca legértékesebb mûveként tartják számon Luciliushoz írt leveleit. E magánlevelezésre jellemzõ bizalmas hangvétel kommunikációs könnyítés csupán az olvasó számára a tartalom megközelítéséhez. Így tudja leginkább közvetíteni az autentikus élettapasztalatokból eredõ etikai és egyéni erkölcsi példázatokat. Mérlegelõ, egyúttal beavatás jellegû levelek ezek. A szerzõ számára saját élettapasztalatának summázásai, a címzett számára útravaló az élethez, amelynek alapvetõ értékparamétere kell hogy legyen az erkölcs.
Seneca levelei idézetek formájában is megõrzik ambivalenciájukat Az utolsó pompeji ló címû regényben. A szerzõre vonatkoztatva nyilvánvaló az összefoglaló szándék. Azért választotta ki ezeket az idézeteket, hogy aláhúzhassa saját élettapasztalatainak domináns értékhordozó elemeit. A retrospektív jelleget már az is jelzi, hogy Seneca hetven levele közül az elsõ idézet a „prológus” elé került. Folytatása az eredeti szövegben „magányos öregkorunk legjobb évei” (Seneca) a férfi elmélkedései, arra fektetve a hangsúlyt, hogyan él, nem pedig arra, hogy meddig, mert „nem az a jó, hogy élsz, hanem hogy jól élsz”. Ebbõl az aspektusból, saját életminõségének felülvizsgálataként szemlélhetünk azután a regényben mindent. Így jelentkezik az idézetekben a magány mint az önmegismerés lehetõsége. Ez a felismerés itt elõfeltétel önmagunk megváltoztatásához, inkább realizálni kell az érzéseket, mint szavakkal deklarálni. Így tematizálódik a valódi értékek stabilitása, megjelenésük helyétõl függetlenül, így a szabadság értéke, rabszolgasággal a háttérben...
Ahogy az idézeteket az elbeszélt történet idejére vonatkoztatjuk, úgy tudatosul bennünk leginkább azoknak a tapasztalatoknak és megélt szituációknak az elsõdleges érvényesülési folyamata, amelyekben megformálódtak. Keveredik itt az élet szép pillanataira való visszaemlékezés azoknak az idõknek az élményeivel, amikor úgy tûnt, ezt az életet belepi a vulkán  halált hozó hamuja. Az igazi férfi azonban olyan, mint a ló – megmentõ, aki a folyó viharos hullámain át is továbbviszi lovasát. Súlypontja ott van valahol, „ahol a szív található (Ló a lépcsõházban, vak Vrabléban, 1989, 17), nagyon jól tud különbséget tenni; és fõleg rendkívül fejlett az igazságérzete”(i. m.  46) és „… helyén kell, hogy legyen a szíve, azaz bátornak kell lennie” ( i. m. 57). Csõdöt mond, ahogy a regénybeli Mac mondja saját élettörténetére reflektálva, csupán megmenekülése után „kizárólag azért, mert levetette azt, ami a hátán volt” (171).
Pavel Vilikovsky regénye tehát az ember hamis és autentikus világa közti feszültségrõl szól. Az individuális erkölcs és az individuális felelõsség regénye ez, a megkötõ ideológia és az erõszak elutasításának regénye, regény a hazáról és a külföldrõl, a választás lehetõségének regénye, az érzés erejének mint az egyéni szabadság domináns terének regénye.
Véleményem szerint mindez a szerzõnek abból a meggyõzõdésébõl adódik, hogy „az igazi férfi azt teszi, ami szerinte tisztességes, megteszi ezt akkor is, ha nehezére esik, megteszi ezt akkor is, ha kára lesz belõle, megteszi ezt akkor is, ha veszélyes. És fordítva, ami szégyenletes, azt nem teszi meg, még akkor sem, ha pénzt, gyönyört vagy hatalmat hoz neki.” (Seneca).

VILIKOVSKY, Pavel
Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002

Az élet örökzöld hátaslova
Kalligram, 1999

„A közép-európaiságról”
„Az utolsó pompeji ló (részlet)”
Magyar Lettre Internationale, 44
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu