Néhány hónappal ezelőtt különös tapasztalatban volt részem: rájöttem, hogy tudok rajzolni. Egy kicsit pontosabban: tudok rajzokat készíteni, van rá mód, hogy a kezem alól rajzra emlékeztető ábrák kerüljenek ki. Rajzolni tudniillik sohasem tudtam. Annak idején nem tanultam meg, magamtól nem jöttem rá, hogyan kell, később aztán nem is próbálkoztam vele. Most viszont, ezen a novemberi estén, amikor a Merlin galériáján üldögéltem, egy folyóirat szerkesztői megkérdezték, nem adnék-e rajzokat készülő számukba. És mindjárt kezembe is adtak egy vastag filctollat. Nekem pedig az jutott eszembe, amit elvileg tudtam addig is, hogy: a rajzokat nemcsak rajzolni, hanem írni is lehet, nekem pedig az írásban – a kézírásban is – van gyakorlatom. Mindössze arról van szó, hogy a vonalnak valamilyen (egyszerre véletlenszerűnek és szükségszerűnek mutatkozó) útvonalon el kell jutnia valahonnét valahová. Erről szól az ábra, bármilyen élőlényre vagy tárgyra emlékeztessen is. A vonalas grafikákat már azelőtt is afféle kibővített kézírásoknak tekintettem, és nem annyira szemlélni, mint inkább olvasni próbáltam őket.

Tizenhat éves lehettem, amikor olvastam egy interjút egy (akkoriban dicsősége tetőpontján álló) költővel. Ez a költő hosszan, részletesen és bizonyos önelégültséggel beszélt íróeszközeiről. Különböző márkaneveket mondott, és hangsúlyozta, hogy minden, általa kultivált műfajhoz más-más minőségű papírt használ. Ma is jól emlékszem a viszolygásra, amelyet a nyilatkozatnak ez a része ébresztett bennem, sőt ma is érzem a viszolygást, miközben visszagondolok a huszonhét évvel ezelőtti beszélgetésre.
 Pedig ma már tudom, hogy a költő nyilatkozatában van igazság. Nemcsak a nyomtatott szövegre nézve fontos, milyen tipográfiai megoldások társulnak a szöveg immanens értékeivel, hanem az éppen létrejövő, megfogalmazódásban, formálódásban levő írásművek számára sem közömbösek az eszközök és az anyagok, már csak azért sem, mivel a leírandó szavak grafikai teste közvetlenül is befolyásolja a jelentést. Csak éépen az eszközök és az anyagok eredendően privát ügyek, és a nyilatkozó költő meghagyta őket a maguk privát voltában, vagyis odatolakodott saját költészete és a versolvasó közé. Úgy is mondhatnám, hogy az írás technikájának ez a külsődleges része, közvetlen érzékisége miatt, óvatosságra kell hogy késztesse a róla beszélő költőt vagy írót. Kerülendők a nyilvános vallomások, vagy ajánlatos legalább annyi distanciával beszélni az írói segédeszközökről, mint amennyit a pornósztár tanúsít, amikor saját szakmájának segédeszközeiről, azok előnyeiről és hátrányairól beszél.
 Kezdő koromban eljuttattam néhány novellámat egy idősödő íróhoz, majd, hívása nyomán, magam is elmentem hozzá. Első beszélgetésünk nem a novellákról, hanem a legkülsőbb értelemben vett írásmódról, nem az írói eszközökről, hanem a segédeszközökről folyt. Feszült érdeklődéssel tudakolta, hogy nappal dolgozom-e vagy éjszaka, és ha nappal, akkor délelőtt-e vagy délután. Hogy kézzel írok-e vagy írógéppel. (Számítógép akkor még nem volt írásra használatos.) Netán villanyírógépet használok?
 Világos volt, hogy minden egyes válaszommal jellempróbának vetem alá magamat. Amikor például azt mondtam, hogy nem kedvelem a villanyírógépet, mert állandó zúgásával elmulasztott kötelességeimre emlékeztet, akkor elégedetten bólintott, és arcán ugyanakkor a helytelenítés árnyéka suhant át. Ugyanezt az árnyékot később más arcokon is láttam, villanyírógéptől függetlenül. (Az említett látogatás előtt kaptam apámtól egy ósdi villanyírógépet, skandináv klaviatúrával és nagy, szögletes transzformátorral, amely fél óra alatt átforrósodott. Talán ezért is jutottak eszembe az elmulasztott kötelességek. Apám viszont egy páciensétől kapta, aki nem tudott vagy nem akart mással fizetni. Külön történet lehetne, vagy legalábbis az írás technikájához vajmi kevés köze van, hogy apám miféle tárgyakat és egyéb juttatásokat kapott, pénz helyett, a keze alól kikerülő műfogsorokért.)
 Körülbelül ugyanekkor egy másik író azt szerette volna mindenképp tudni, mennyit javítok a szövegen és hogyan. Általában sokat beszélt a javításról, az újrafogalmazásról, törlésről, hozzátoldásról, más effélékről. Ugyanilyen szívesen hallgatta az áthúzások, föléírások emlegetését, főleg, ha ez utóbbiak eltérő színű tintával voltak eszközölve. Meséltem neki Hölderlin kései himnuszairól; hogy egyik-másik egészen sűrűre össze van írva, tudniillik két-három eltérő szövegváltozatot költött egymásra ugyanazon a papírlapon a költő, s ennek révén olyasféle szövegfonadék jött létre, mint amilyet akkoriban, húsz évvel ezelőtt, Esterházy Péter csinált Ottlik regényéből. Ez, amit Hölderlin verseiről mondtam, újdonság volt neki, felizgatta.
 nem izgatta fel, de nem is váltott ki helytelenítést belőle az a közlésem, hogy elbeszéléseimet, eltekintve a kisebb gépelési hibáktól, nemigen szoktam javítani, mert azokat a szövegrészeket, amelyeket nem tartok jónak, félreteszem és megírom újra. Az ecsetelést azonban undorral utasította el. Azt mondta, férfiatlan. Akkortájt, a nyolcvanas évek elején terjedtek el a folyékony, fehér javítófestékkel töltött, ecsetes tubusok. Azelőtt átragasztó- vagy átfehérítő csíkok voltak, továbbá szokás volt átikszelni a javításra szánt szavakat, sorokat. Ma sem tudom, miért éppen az ismeretlenség, a tetszőlegesség betűje mögé volt szokás rejteni őket. Talán mert az X az András-keresztre hasonlít, és ily módon a gépelő a betűket, a belőlük összeadódó hibával együtt, keresztre feszíthette. Azt sem értettem, hogy ismerősömet és pályatársamat a gépelt szövegből kimeszelt betűk, szavak miért emlékeztették éjszakai magömlésre. Ha az írással kapcsolatban valami egyáltalán hasonlítható spermiumhoz, akkor az maga a leírt szöveg, a logosz, nem pedig annak javító célzatú elfedése. Így utólag hajlamos vagyok ismerősöm kijelentését elszólásként értelmezni, s úgy sejtem, összefügg a javítás iránti felfokozott érdeklődéssel.

Nem tehetem meg, hogy ne ejtsek szót a számítógépről mint íróeszközről. Ez nem lesz könnyű, mivel nem használok számítógépet, nem is értek a használatához, márpedig a nemtudás, beleértve a technikai jellegű tudatlanságot is, nem valami nagy dicsőség. Mondhatom, hogy idegenkedem a számítógéptől, ám ezt az idegenkedést megindokolni vagy megmagyarázni már nem volnék képes, mert ehhez is kellenének ismeretek és tapasztalatok. Így például azt, hogy az autóvezetéstől miért idegenkedem, meg tudom magyarázni; életem egy bizonyos pillanatában már csak egy hajszál választott el a jogosítványtól. Úgy képzeltem, hogy majd én viszem be a feleségemet szülni, kocsival. De aztán eszembe jutott, hogy taxi is van a világon. Másfelől persze a taxitól, a taxibaüléstől is idegenkedem, de ez megintcsak nem az írás technikájával van kapcsolatban.
 Ami a számítógépes írást illeti... Nem, ez így nem lesz jó. Másképpen kell ezt elmondani. Talán így: van egy ismerősöm, akit a tükörben látok reggelente, és aki íróeszközök szempontjából megrekedt a XX. század első felében, valahol a töltőtoll és a betűkaros írógép között. (Hogy az elbeszélés belső technikájában hol tart az illető, az más kérdés, azt most ne firtassuk; legyen elég annyit mondanom, hogy a narratívum technikája amúgy sem egyenes vonalban halad előre.) Ez a tükörben látott valaki próbálkozott messzebbre menő instrumentális regresszióval is, példának okáért lúd- és hattyútollakkal, ám az ilyesmit erőltetettnek, mondhatni modorosnak érezte. Mint amikor a Katona Józsefről elnevezett színházban (nem a budapestiben!) az egyik színész eljátssza, hogy ő a Katona József: kigombolja pitykés dolmányát, megmártja jólfejlett lúdtollát az üres kalamárisban, és hangosan sercegve körmölni kezd, hogy aszondja: mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költői mesterség lábra nem tud kapni? (Ezt azonban jól hallhatóan dörmögnie kell.)
 Na szóval: járhat-e többlettudással a kompjuteres írásmód nemtudása? A válasz két okból is: igen. Először is, ha kompjuterrel írnék, akkor kompjuterrel író barátaim, jóismerőseim nem próbálnának meggyőzni a kompjuterhasználat előnyeiről, kellemességéről, kényelméről stb.; lényeges jellemvonásaik maradnának rejtve előttem, továbbá megfosztanám magamat ama semmivel össze nem hasonlítható érzéstől, hogy nem tartok lépést, lemaradok, hogy kizáródom fontos dolgokból. (Ugyanilyen érzéssel jár az is, hogy nincs mobiltelefonom, nem alapítottam betéti társaságot, nem vagyok bejáratos az internetre, és még sorolhatnám.) 
 Másodszor, a betűkaros írógéphez való ragaszkodásnak köszönhetem H. úr ismeretségét, aki az utolsó írógépműszerészek egyike, és akinek sok-sok emlékezetre méltó története van. Ezeket egy Hrabalhoz (vagy Krúdyhoz) hasonló író igazi remekművé formálhatná. Én sajnos másmilyen író vagyok, és H. úr történeteit nem azért hallgatom, hogy hasznosítsam őket, hanem egyszerűen csak érdekelnek. Az viszont biztos, hogy ismeretük lényeges többlettudást jelent számomra.
 Egyébként a számítógép ott van a szomszéd szobában, családom rendszeresen használja. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a számítógépben szellemek lappanganak, időnként előjönnek a gépből vagy valamelyik programból, és a vállam fölé hajolva beleolvasnak az éppen készülő kéziratba. Ebben a tágabb értelemben magam is a kompjuterhasználók egyike vagyok.
 Néha elgondolom, milyen következményekkel jár, hogy a kézírás rohamosan visszaszorul. A harminc éven aluliak java részének ma már nehézséget okoz egy-egy hosszabb, összefüggő szöveg leírása tollal vagy ceruzával; nemhogy önálló megfogalmazása, hanem puszta lemásolása is. Megszűnőben, vagy legalábbis fellazulóban van az összefüggés íráskép és jellemvonások közt. Értelmes, tehetséges emberek olyan kézírást produkálnak, amelynek láttán egy ötven vagy száz évvel ezelőtti grafológus igencsak lesújtóan nyilatkozott volna, egy ma grafológusnak pedig, attól tartok, vajmi kevés mondanivalója van. A kézírás eltűnése, a kompjuteres írásban az észrevétlen és kényelmes javítás lehetősége megváltoztatja a fogalmazásmódot, és bizonyára hatással van a nyelvi emlékezetre is. Nem tudom, nem értek hozzá. De a következményeivel, mint mindenkinek, nekem is szembesülnöm kell.
 
Újabban azon is gondolkodom, hogy külső ingercsoportok utánzásával vagy átalakításával miként lehetne létrehozni elbeszélői alakzatokat. kedvenc példáim: a zsinórra kötött palack, amelyet a falhoz verdes a szél és az egymásra dobált gyufaszálak: az egyik hosszában fekszik, a másik rézsút, az egyiknek csak a feje lobbant el, a másik félig elégett, a harmadik csak meg van szenesedve. Hogyan lehet a szabálytalanul ismétlődő koppanásokat elemi közlésekkel, az egymással érintkező, többé-kevésbé megrongálódott pálcikákat oksági vagy érzelmi összefüggésekkel helyettesíteni?
 A világ olvashatóságának középkori eredetű metaforája (vagy inkább allegóriája) mellett elképzelhető, hogy általános érvényű gondolati minta lesz a világ megírhatósága is. Abban a világban, ahol a teremtő jelenléte legalábbis problematikus, a teremtmény a világ újraírása révén sajátítja el (ha úgy tetszik, ismeri meg) a valóság koncentrikus köreit, s ezáltal óhatatlanul az eltűntnek vagy halottnak nyilvánított teremtő társszerzőjévé válik. Ahhoz viszont, hogy ebben a szerepében megállja a helyét, szüksége van az elbeszélői technikák mellett külsődleges írástechnikákra is, szüksége van jelekre, jelcsoportokra, amelyek folyamatos átalakítása révén a világ megírhatónak bizonyul. És persze szüksége van íróeszközökre, festékanyagra, valamint az írásjeleket hordozó közegre, magyarán szólva papírra is.
 (Blut ist ein besonderer Saft, vagyis a vér különleges nedű: mondja Mephistopheles Faustnak, a híres-nevezetes szerződés aláírásakor. Egy idősebb barátom, H. mesélte, hogy az ismerőse, K., letartóztatása után, 1951-ben meg volt róla győződve, hogy a szomszédos körletben őrzött L. csakugyan elkövette azt a bűnt, amellyel őt alaptalanul vádolják. November 7-dikén, amikor az ünnep tiszteletére zsemlegombóc volt ebédre, K. kiabálást hallott a szomszéd körletből: L. hangja volt az, azt kiabálta, hogy ő utálja a zsemlegombócot, nem eszi meg, vigyék át K.-nak, ő biztos megeszi. Így is lett: K. megkapta L. adagját, és elfogyasztotta. Évekkel később, miután mindketten kiszabadultak, K. bevallotta L.-nek, hogy bűnösnek hitte. Mire L. megkérdezte K.-tól, hogy tehát ezek szerint nem kapta meg az ő üzenetét? Kiderült, hogy annak idején, amikor egymás mellett őrizték őket, íl. félretett egy lapot a vécépapír-fejadagjából, szerzett egy szöget vagy egy darab drótot, és a vérével ráírta a vécépapírra, hogy: ÁRTATLAN VAGYOK. Ezt az üzenetet belegyúrta a zsemlegombócba, majd az imént elmondott módon átküldte a gombócot a szomszédos körletbe, K.-nak. K. azonban éhes volt, nyilván ki volt éhezve, így tehát gondolkodás nélkül felfalta a zsemlegombócot, benne a vécépapírt, rajta az ártatlanság vérrel írt tanúságtételét.)
 

Bibliográfia

MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992

A nagyratörő
Jelenkor, 1994

A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995

Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca
Jelenkor, 1999

Kényszerű szabadulás
(Testvériség I.)
Jelenkor, 2001

A mennyország három csepp vére
(Testvériség II.)
Jelenkor, 2002

„Faust a műfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19

„Az elbeszélő hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29

„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34

„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az emlékezet fogsága” 
Magyar Lettre Internationale, 38

„Egy meg nem írt fejezet romjai”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Az író többnyire nem ír”
„Regényes mindenféleség”
Magyar Lettre Internationale, 41