Fouad Laroui
Hogyan fogjunk valamit?

Volt egyszer Casablancában egy kisfiú, aki sose kérdezett senkitől semmit. Még csak nem is válaszolt, ha éppen kérdeztek tőle valamit. Nem szemtelenségből vagy rosszaságból. Egyszerűen csak ilyen volt. Ha felkapták, és a levegőbe lendítették, hogy megijesszék, ő meg se nyikkant. Hiába csiklandozták, csókolgatták, vagy gügyögtek neki csacskaságokat, ő csak nyugodtan cuclizta az ujjacskáját, míg el nem ült a ricsaj. Mikor aztán letették vagy elengedték, elfordította a fejét, és kibámult az ablakon, ha volt ott éppen egy ablak, – ha nem, akkor csak a falat bámulta.
Ha elvették a játékát, hogy így ugrasszák ki a nyulat a bokorból, hamar megbizonyosodhattak róla, hogy sírás helyett szó nélkül odébb áll. De vajon játékainak érezhette-e azokat a színes holmikat, melyeket úgy tukmáltak rá a felnőttek? Rövid mustra után lepakolta őket a földre – a kockákat mindig szépen egymás tetejére –, aztán elment.
Édesanyja néha aggodalmaskodott, de azért nem vitte túlzásba. Hozzá volt már szokva, hisz a fiúcska papája is igen hallgatag természetű volt, főként, amikor karosszékében hátradőlve újságjába mélyedt. Náluk még a macska sem nyivákolt. Nem szerettek csevegni. Egymást szerették, és ez a legfontosabb.
Mikor a kisfiú iskoláskorba lépett, kézen fogták, és elvitték az iskolába. Nem berzenkedett, s más gyerekekkel ellentétben nála nem tört el a mécses. Amikor édesanyja az első nap ott hagyta, ő csak állt egy szál magában a többiek között, és végül a mama volt az, aki elbőgte magát.
Az udvaron egy sarokba telepedett. Innen nézte a többieket, hogyan futkároznak, kiabálnak, nevetnek és játszanak. Ha egy labda odagurult a lábához, jókora rúgással küldte vissza – baing! Gyakran már azzal is beérte, hogy csak nézte a labdát, és hozzá sem ért. Hiába intettek a kezükkel, és kiabálták torkuk szakadtából: „a labdát… a labdát!” – ő meg se moccant. Nem értették, pedig voltaképpen nagyon egyszerű oka volt: a kisfiú csak akkor rúgta vissza a labdát, ha pontosan hármat pattant, mielőtt melléje gurult. Ha kevesebbszer pattant, nem rúgta vissza. Ha többször, akkor sem. Nem szeszélyből vagy rosszaságból. Egyszerűen csak ilyen volt.
A fiú – említettem már, hogy Saminak hívták? – jól viselkedett, a tanító néni szerint túlságosan is jól. Ha beszélt hozzá, Sami kifelé bámult az ablakon, vagy színes kockákból tornyot épített. Az is megesett, hogy csak szótlanul lesütötte a szemét. A tanárnő olyannyira aggódott, hogy egyszer még az orvosnak is megmutatta, hátha ez valamiféle betegség. 
A doktor fehér köpenyt és kerek szemüveget viselt. Finoman megpöckölte a fiú arcát, és hosszasan beszélt a tanító nénivel. Saminak is feltett kérdéseket, de Sami egyikre sem válaszolt, mivel a doktor bácsi nyakkendőjével volt elfoglalva. Mi lenne, ha jó erősen megrántaná? Vajon fájna neki? Persze nem merte kipróbálni, de azért elhatározta, hogy majd megkérdezi a törpétől.
Hogy miféle törpétől?
Még nem beszéltem a törpéről? Az is lehet, hogy manó volt… A család egyik barátja hozta magával Marrakechből, és odaadta nekik. Kitették a kertbe, a fákkal szegélyezett út végére, ahol a gyep kezdődik. A kis kőszobrocskát az egész világ megmosolyogta. Vörös foltként éktelenkedett a zöld gyepen. A többiek számára jelentéktelennek tűnt, de Sami ismerte az igazságot. A manó valójában nem manó volt, hanem egy töpörödött öreg, olyan szegény, hogy laknia sem volt hol. Ezért telepedett a kertbe. Békákat és gilisztákat evett. Amikor senki sem látta, a kis szökőkúthoz ment vízért, mely halkan csörgedezett a pázsit közepén. Ha valaki belépett a kertbe, például egy vendég, akkor a kis öreg egy szempillantás alatt visszatért a helyére, és egy tapodtat sem moccant többé. Visszatartotta a lélegzetét, és lehunyta a szemeit. Úgy tett, mintha csupán egy mozdulatlan tárgy volna. És a vendég felkiáltott:
– Milyen kedves kis törpe!
Ilyenkor Sami anyja fülig pirult az örömtől.
A manó igaz történetét a kisfiú persze senkinek sem mondta el. Ennek fejében az apóka sok mindenre megtanította. Ha Sami nem értett valamit, vagy kérdezni szeretett volna valamit, megvárta az estét, majd kiszaladt a kertbe, és addig társalgott az öreg emberkével, míg anyukája be nem hívta, hogy lefektesse. Gyakran az is megesett, hogy az apóka odajött hozzá beszélgetni, amikor ő már aludt.
Ha Sami kérdezett tőle valamit, hosszas töprengés után többnyire így válaszolt:
– Ez már csak így van.
Vagy úgy, hogy:
– Talán igen, talán nem.
Vagy másképp:
– Ki kéne próbálnod!
Fájna a doktor bácsinak, ha valaki erősen meghúzná nyakkendőjét?
– Ki kéne próbálnod!
Miért csak egy nap van az égen, miért nem kettő vagy három?
– Ez már csak így van.
Álmodik a macska, mikor alszik?
– Talán igen, talán nem.

*
Egyik nap Sami szülei sok embert hívtak meg magukhoz. Ott voltak a barátaik meg néhány szomszéd. Mivel az idő gyönyörű volt, a vendégeknek székeket raktak ki a kertbe. Mindenkinek volt a kezében egy pohár, melyből gyümölcslevet iszogattak. Nagy félkörben foglaltak helyet, hangos ricsajjal beszélgettek, olykor felkacagtak, s közben hevesen gesztikuláltak. Az egyik férfi fura kalapot viselt, egyfajta vörös barettet, a szokásosnál kisebbet, mely alól hátul fekete hajtincs lógott le. Sami, aki a törpe mellett ült, nem tudta levenni a szemét a kalapról. Annyira belemerült a nézésbe, hogy észre sem vette, amint a szomszédnő elindul feléje. Sami tanácstalanságában végül a manóhoz fordult, hogy a kalap alól kikandikáló tincsek vajon eredetiek-e, vagy csak filctollal vannak odarajzolva. De még mielőtt a kis fickó válaszolhatott volna, a nő, aki már egészen a közelébe ért, élesen rákiáltott:
– Hé, te a törpéhez beszélsz?
Sami hirtelen felegyenesedett, de nem válaszolt. Megfordult, hogy szemügyre vehesse a betolakodót. Szeme vöröslött, arcát fekete haj keretezte, fogai sárgán villantak elő. Bűzlött a szájából kilógó cigarettától. Megismételte a kérdést, de Sami nem hallotta, mert fülbevalóját bámulta. Azon töprengett, hogy bír aludni a néni ezekkel a fura vasvirágokkal, amik a fél arcát beborítják.
– Hékás! – kiáltotta a nő, és dühösen belecsípett a fiú arcába. – Úgy illik, hogy válaszolj, ha kérdeznek tőled valamit, főleg, ha az illető egy felnőtt!
Lehet, hogy a virágok összemennek, amikor a néni alszik? Szívesen megkérdezte volna ezt kis barátjától, de az most eltűnt a közönséges asszonyság szoknyája alatt, aki ismét rázendített:
– Láttam, hogy azzal a kis micsodával beszélgetsz! Mit mondtál neki?
Várt egy darabig, majd kaján vigyorral hozzátette:
– Úgysem érti, amit mondasz! Milyen nyelven beszélsz hozzá? Anyukád vagy apukád nyelvén? Vagy úgy, ahogy a tanító néni beszél? Arabul? Vagy franciául? Na ide figyelj! Ez egy öreg, kővé dermedt paraszt. Egy fellah. Tudod te, mi az a fellah? Azt jelenti: ’paraszt’. Hiába beszélsz hozzá, úgysem érti, hisz vidéki! Nem érti a városiak nyelvét.
A nő továbbra is vigyorgott, majd miután megpöckölte Sami kobakját, cigarettáját szíva távozott.
Saminak fogalma sem volt róla, mi a különbség az arab, a francia, a városiak és a vidékiek nyelve között. Döbbenten kérdezte a manót, hogy igazat szólt-e a nő, és tényleg egész idő alatt egy mukkot sem értett abból, amit mond neki, s így csak hiábavalóságokat beszélt neki. A kis fickó szomorúnak tűnt. Sami sose látta még ennyire élettelennek, mint most. Sapkája a homlokán lifegett. 
– Á, mit számít az… – morogta. – Úgyis elmegyek. Mostantól másnak kell feltenned a kérdéseidet.
– De hát kinek?
– Anyukádnak, apukádnak, a tanító néninek.
– Vagy a macskának?
– Neki is, de azt nem garantálom, hogy válaszolni is fog. Nem hiszem, hogy tőle sokat tanulhatnál… Azonkívül, hogy hogyan kell egeret fogni.
– De én nem akarok egeret fogni!
– Akkor hát érted, hogy a macska semmire sem jó.
– De én szeretem a macskát!
– Nem baj. Jó az, ha olyanokat szeretünk, akik semmire sem jók.
– Mint a doktor bácsi?
– A doktor bácsira egész életünkben szükségünk van, a tanító néni is megmondta!
– Ha nem ad szurit, akkor őt szeretem a világon legjobban!
– Azt azért nem kell.

„Azt azért nem kell” – ezek voltak a törpe utolsó szavai. 
De nem ment el. Egyszerűen csak nem válaszolt többé. Hiába rázta, cibálta, hiába csípett az orrába, hiába kérte könyörögve – Sami minden erőfeszítése kudarcot vallott. A kis kőfigura a szája szegletében bujkáló grimasszal együtt most igazából kővé vált. 
Másnap épp ugyanazzal az arckifejezéssel állt ott. És az azt követő napon is. És az összes többi napon is.

*
Ahogy telt-múlt az idő, a megnémult törpe egyre kevésbé érdekelte Samit.
De most, hogy már senkije sem volt, akivel egy jó szót válthatott volna, igazán nem tudta, mi tévő legyen.
Beszéljen a nagyokkal? Hisz azok túl nagyok! Meg aztán túl gyorsan is beszélnek.
Most mihez kezdjen?
Elindult, hogy felfedezze a kertet. Kavicsokat szedegetett, és benézett a virágládák mögé. Sok különböző színű és formájú növényt látott. Vajon mindnek más és más a neve? Egyik este odament az apjához, aki kedvenc karosszékében hátradőlve olvasott, és megkérdezte, hogy minden virágnak van-e neve. Az annyira meglepődött a kérdésen, hogy az újságot is kiejtette a kezéből. Megfordult, és tátott szájjal nézte a fiát, aki egyenesen a szemébe nézett. 
– Persze… de nem mindnek – válaszolta végül.
– Vannak olyan növények, amiknek nincsen nevük? – kérdezte Sami meglepődve.
– Természetesen! Az összes olyan növény, mely az őserdő mélyén nő, az Amazonas mentén, vagy Kongóban, és amelyeket még nem fedeztek fel. 
– Ha találok a kertben egy olyan növényt, amit még senki sem ismer, akkor én adhatok neki nevet?
– Persze! És minek neveznéd el?
– Nemtom. Majd meglátom. Előbb még meg kell találnom. 
Ez volt az első komoly beszélgetés apa és fia között.
Így indult Sami felfedezőútra. Minden délután, az iskolából hazajövet, bevetette magát a kert egy szegletébe, s nagy gonddal tanulmányozta a különféle növény- és fafajtákat. Volt, hogy tízszer is odafutott az apjához:
– Ezt hogy hívják?
És az apja naponta tízszer mondott egy nevet. Sami minden tőle telhetőt megtett, nehogy elfelejtse őket. Mígnem egy szép napon megtörtént a csoda. A papa, aki szokás szerint a karosszékében üldögélt újságot olvasva, egyszer csak összehúzta a szemöldökét, mivel tekintete egy zöldellő ágacskára esett, melyet a fia nyújtott felé. 
– Ezt nem ismerem – vallotta be.
– Akkor én adhatok neki nevet. Ez lesz a faren-fan-Sami – vágta rá rögvest, mivel már régebben kigondolt egy nevet. Biztos, ami biztos.
A növényt egy kisebb cserépbe helyezte. Nagyon büszke volt rá, és minden vendégnek megmutatta, akik bizony nagyon-nagyon elámultak. Ám Samiban azért mindig benne volt a félelem, hogy valaki esetleg felismeri, és azt mondja:
– Ugyan már, te mamlasz, hisz ez egy ilyen-olyan izé (vagy valami hasonló).
De szerencsére senki sem ismerte Sami páfrányát.

*
Egy napon Sami verebeket pillantott meg, ahogy magot csipegettek a sövénykerítés előtt. Eltűnődött. Vajon minden madár nevét ismerik az emberek? Hiszen annyi, de annyi van! Talán egyszer ő is felfedezhetne egy nagyon ritka madarat, és elnevezhetné! A nagy tudósok akkor a Sami-féle madárról beszélnének. Talán fel is kérnék rá, hogy a világ minden országában mutassa be felfedezését. Bekerülne a madarával a tévébe is, mely a vállán ülve csiripelne. A róluk készült fényképeket az újságok leközölnék… Híresek lennének.
Már csak egy probléma volt: Hogyan kell madarat fogni?
Régen biztos a manóhoz fordult volna, de ez most fel sem merült benne. Az apját nem merte megkérdezni. Így hát maga próbált a dolog végére jutni. Napokig máson sem törte a fejét, mint azon, hogyan kell madarat fogni. Egyszer meglátta a macskát, ahogy az a szobában egy pingpong labdával játszadozott. Figyelmesen nézte. A macska lehasalt a földre, éles tekintetét a zsákmányra irányította, miközben úgy tűnt, hogy teste megremeg, majd a háta kiegyenesedett, és hirtelen rávetette magát a labdára. Lenyűgöző volt.
Sami elterült a földön – hú de hideg volt! – fejét behúzta, fenekét feltolta, mancsaival (pardon, a lábaival) apró mozdulatokat tett, majd el akart rugaszkodni. De az ugrás nem sikerült. Feje a földhöz ragadt, hátsója azonban átrepült rajta, s a keze laposan csattant a padlóra. Iszonyúan fájt, de nem sírt.
Minthogy a macskát nem bírta utánozni, elhatározta, hogy az apjához fordul, aki a kérdés hallatán felhúzta a vállát.
– De hát a madarat nem kell megfogni! Bőven elég, ha csak jól megnézed, még ha messziről is. Így egész pontosan le tudod írni. És ha te adsz neki elsőként nevet, akkor az a te madarad lesz.
– Még akkor is, ha nem fogtam meg?
– Hát persze!
A papa elnevette magát, és félig mosolyogva, félig komolyan hozzátette:
– Szavakkal foghatjuk meg a dolgokat a legkönnyebben! – majd visszasüppedt az újságjába.

*
Szavakkal foghatjuk meg a dolgokat a legkönnyebben! Sami nem volt benne biztos, hogy jól értette ezt a mondatot. Egyszeriben a manócska rémlett fel neki, aki sokkal egyszerűbben beszélt, mint a felnőttek. Őt legalább rögtön megértette az ember! Még ha nem ment is vele sokra… De ez már mind a múlté, a kis fickó már nem beszélt vele, sőt, fel is borult a kertben, és senki sem vette a fáradságot, hogy felállítsa. Lassan föld és moha lepte be. Sami nem sokáig merengett rajta, mert ismét apja szavai cikáztak át az agyán.
Kifutott a kertbe, és ismeretlen madarak után kutatott, hogy elnevezhesse őket.
De nem sokat talált. Hogy őszinték legyünk, egy árva szemet sem, mivel aznap nagyon meleg volt. Mindenki bóbiskolt, úgy tűnt, még az állatok is. Mindenesetre nem lehet sok ismeretlen madár Casablancában.
Így hát elhatározta, hogy ennek ellenére nevet fog adni a madaraknak, olyan neveket, amiket ő talál ki. És nap mint nap új nevek születtek – egyik a másik után.
– Nicsak, klaklak – mondta, mikor mutattak neki egy gólyafészket 
– Ugyan már, gólya!
– Klaklak.
– Mondd szépen utánam: gó-lya!
– Klak-lak.
A felnőttek megvonták a vállukat, és otthagyták. Egy darabig mindennek új nevet adott, amit látott. De minekutána senki más nem ismerte ezt a nevet, nem tudott beszélgetni senkivel. Hiába kérdezte:
– Apa, miért van a tukunak böbi a fején?
Az apa eltátotta a száját.
– A tukunak böbi? Miről beszélsz, Sami?
Majd mikor rájött, hogy miről van szó, elnevette magát. 
– Á, szóval azt akarod mondani: „Miért van a kakasnak taraja?”
A kisfiú végül megértette, hogy jobban jár, ha nem ő találja ki a szavakat, hanem a már meglevőket használja, mert ezeket az ember előbb vagy utóbb mégiscsak újból előveszi. Ha a manójával beszélgetett volna, aki annak idején mindent megértett, akkor persze használhatta volna a saját szavait. De először is: ő már nem társalog, a válaszai pedig úgysem értek annyit, mint a papa válaszai, mert amit a papa mondott, azzal újabb kérdéseket lehetett kigondolni, amikből pedig megint csak újabb válaszok kerekedtek ki. Ez csodálatos játék volt – Saminak legalábbis. Másodszor: még jól emlékezett arra, hogy a manó válaszai mindannyiszor áthatolhatatlan falként magasodtak előtte.
Így hát elhatározta, hogy az összes szót megtanulja, hogy az összes kérdést feltehesse.
Elkezdett olvasni, és olvasott, olvasott megállás nélkül, és amikor nem olvasott, a madarak, növények és virágok nevét tudakolta, és a legkülönfélébb kérdéseket tette fel, és a válaszokból még több új kérdés fakadt. Az összes szó bizony elég sok! Sami szünet nélkül beszélt. Már nem lehetett megállítani.
Szülei megtörülték homlokukat, majd papírt és tollat tettek elé.
– Írd fel ide az összes szót, ami csak létezik a világon! És a kérdéseket is. Meg amit még ezen kívül tudsz.
– Van elég papír? – kérdezte Sami nyugtalanul.
– Kimondottan neked fog készülni.
Így lett belőle író.
De ez már egy másik történet.

                   PÉCSI EMŐKE FORDÍTÁSA
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/