1. Karizma
Tarasz Sevcsenko hagiográfiája a legtöbb ukrán számára azzal kezdõdik, amikor gyerekkorában elindult a világ végére. A tanárok rendszerint már az általános iskola alsó tagozatában hangsúllyal említik az esetet: a hatéves kisfiú egy szép nyári napon, anélkül hogy bárkinek szólna, elindul a horizont felé – arra, ahol úgy véli, összefolyik az ég és a föld, és véget ér a világ.
Vonzza a sztyeppés rónaság szabadsága. Minden elérhetõnek látszik, még a látóhatár legtávolabbi csíkja is. A fiú elsõ nap kénytelen üres kézzel hazatérni; a világ vége túlságosan távoli maradt, leereszkedett az este a földre, és a vándor úgy döntött: túl késõn indult el hazulról. Ekkora távolság hosszabb idõt igényel, gondolta óvatosan, és csendben hazament. Másnap reggel már pirkadat elõtt útnak indult, hogy még sötétedés elõtt elérje a világ végét, és – reményei szerint – visszatérjen. A reggeli harmatot, a sztyeppei növényzet illatát és a lassan világosodó égboltot mindenki hozzáképzelheti.
A kisfiú négy versztát gyalogolt, és eljutott a szomszéd faluba, valami Pedinyivkába. Sokkolta az élmény – kiderült, hogy van még egy falu a világon, s abban olyan emberek élnek, akiket õ soha életében nem látott. Egyszeriben növekedésnek indult a világ. Mi van, ha nem két falu van benne, hanem akár három, tíz vagy tízezer?
A világ vége az elérhetõ dolgok határán túlra került. A szeme láttára nõtt-növekedett a világ, lába nyomán riadt sztyeppei madarak röppentek fel, az erdõk megteltek értelmes állatokkal, a folyókban halak diskuráltak. Teljesen összetörve és elcsigázva vitték haza éjjel a csumákok, a sztyeppei sószállítók, egyszersmind az ukrán térség összekötõi. Nõvére – anyja akkor már nem élt – nem engedte a bátyjának, hogy megbüntesse, belediktálta a vacsorát (a kisfiúnak leragadt a szeme az álmosságtól, feje elõrecsuklott), aztán lefektette, és azt mondta neki: „Aludj, te csavargó”…
Az eset csupán egyetlen általam ismert életrajzban szerepel, így hát természetesen már sohasem vethetjük alá kellõ forráskritikának. Kiválasztottságot sugall, egyértelmûen és tagadhatatlanul, akármilyen hangzatosnak tûnjön is a szó kételyekkel teli korunkban. Sztorik, anekdoták, legendák, apokrif történetek, pletykák övezik Sevcsenkót; egész élete folyamán vonzó, olykor ijesztõ fátyolba burkolják. Kora ifjúságától egész a haláláig muszáj beszélni róla. Mindamellett fittyet hány a publicity-re, az egész valahogy magától történik. A szociális státus sem változtat alapvetõen semmin: akkor is beszélnek róla, amikor még a kegyetlen földesúr tulajdonában álló, az õ szolgálatára rendelt kozáklegény; akkor is, amikor Pétervárott, mára már legendássá vált körülmények között, kiváltják a jobbágysorból; akkor is, amikor rettentõen divatos versei nagy port vernek fel a korabeli Ukrajna legelõkelõbb szalonjaiban, de még a messzi ázsiai számûzetés idején is, amikor úgy tûnhetett, a „tilos írnia és festenie” legfelsõbb monarchikus parancsa egyszer s mindenkorra véget vetett annak, hogy a rémes kisorosz parvenü nagyképûen igényt formáljon az öröklétre.
Beszélték, hogy nagyhercegi család sarja, akit kitettek az egyszerû parasztok közé. Hogy fél hordó vodkát képes meginni, és még csak be sem csiccsent. Hogy úgy él pétervári tanárával, Karl Brjulovval, mintha a szeretõje volna. Hogy arra készül, hogy egy ukrán-lengyel felkelés élére álljon a Jobbparti Ukrajnában. Hogy egész csapat csavargót, szökevény kényszermunkást és koszos, tetves zenészt hurcol magával a legelõkelõbb fogadásokra, és õk húzzák neki a talpalávalót. Hogy a festményeiért kapott összes pénzt vándor öregembereknek osztogatja el. Hogy igazából vámpír, és azért van annyi vér a költeményeiben.
Szünet nélkül teremtek ezek a valóságtól hol jobban, hol kevésbé elrugaszkodó történetek. Téma volt. Róla folyt a szó a kártya mellett, teázás közben, baráti beszélgetésekben, látogatások alkalmával, a könyvesboltban, a színházban, a templom elõtt, a farsangi és a húsvéti bálon, elég sûrûn felbukkant a magánlevelezésekben. Nemkülönben a hivatalos levelekben – még hosszú évtizedekkel a halála után is.
1840-ben, Pétervárott megjelent „Kobzos” címû vékonyka – nyolc költeményt tartalmazó – verseskötete heves érzelmeket keltett az olvasók széles körében. A „Kobzos” nyilvános szavalatait mindenféle vegyes nemesi-kozák gyûléseken Ukrajna-szerte mélyrõl feltörõ, örömteli zokogás kísérte. Az a kor volt ez (idõvel valamiért a „romantika” nevet kapta), amikor mindenki nyíltan, kéjesen és hangosan sírt, a zsebkendõk hallatlanul fontos kellékei voltak minden többé-kevésbé kifinomult embernek, már az elsõ sorok hallatán maguktól kezdtek csillogni és könnyezni a szemek, a mûalkotás feletti sírást tekintették a legnagyobb elismerésnek. Mindig, mindenhol sírás kíséri Sevcsenkót, sírnak a kisasszonyok és úrfiak a provinciális jószomszédi esteken, sírnak a soha jól nem lakott diákok és festõtanoncok Pétervárott, Kijevben és Vilnában, sírnak a csendõrök, a cári hadsereg tisztjei és a lengyel összeesküvõ hazafiak, sír az orosz színész, Mihail Scsepkin, és az amerikai néger, Ira Aldridge, sír maga Sevcsenko, míg a soros házigazda és vendégei kérésére fennhangon szavalja, mondjuk, a „Katerinát”, sírnak a cselédek, szakácsok, lakájok, lovászok, kinn, az ajtó mögött: a pitvarba gyûlnek, úgy hallgatják Tarasz zokogását.
A sírás tovább visszhangzik a letartóztatása után is (1847 tavaszán Sevcsenkót államellenes politikai tevékenység és titkos szabadkõmûves társaság alakítása gyanújával letartóztatták), évekig tartó számûzetése idején is, és még inkább késõbb, a halála után. Még a lógó Sevcsenko-bajuszt is – a nemzeti öntudat mértékadó jelét – idõvel „Ukrajna sírásának” kezdik nevezni.
Ezenkívül szeret énekelni – és mindenki sír, amikor énekel. Ezenkívül szereti teával keverni a vodkát. Ezenkívül könnyed és beszédes, sokat és érdekfeszítõen tud mesélni, csomó tréfás történetet ismer, és valódi kubai szivart szív. Ezenkívül önfejû, kiszámíthatatlan, néha a botrány és engedetlenség félelmetes energiája sugárzik róla. Kicsit esetlen, „darabos”; nem valami híres táncos, de mindenkit elbûvöl. Rövid, negyvenhét évnyi élete alatt, amibõl tízet katonaként a sivatagban töltött, több száz, ha ugyan nem ezer ismerõst és barátot szerzett magának. „Napló”-ja több száz név: hívek, pártfogók (és pártfogónõk), jótevõk, védelmezõk, együttérzõk egész serege.
A karizma másik oldala a fájdalom és szenvedés pátosza, amely szinte születésétõl fogva övezi Sevcsenko alakját. Valóságos élete, elviselhetetlenül hányatott és kegyetlen sorsának minden fordulata azonmód különös tisztelet tárgyává válik. A kiválasztottat lépten-nyomon próbatételek várják: koldusszegény, ráadásul jobbágysorban lévõ parasztcsaládban születik; szülei meghalnak – elõbb az anyja, aztán az apja is, tehát nem csak éhezik-fázik-szolgál, de még árvaságra is jut; földesura úgy kezeli, mint saját tulajdonát (s ez fél életén keresztül tart – egészen huszonnégy éves koráig, amikor pétervári értelmiségiek egy csoportja módot talál arra, hogy komoly összegért kiváltsa a jobbágysorból!); majd jön a már említett letartóztatás és az azt követõ nyomozás, bebörtönzés és vallatások a Péter-Pál erõd kínzókamráiban; aztán a számûzetés – huszonöt év, közkatonaként – a birodalom legelhagyatottabb keleti vidékén, miközben – ismételjük meg – végig tilos írnia és festenie; végül a fizikai fájdalmak és betegségek, amelyek azután hatalmasodnak el rajta, hogy a számûzetés tizedik évében valami csoda folytán amnesztiát kap és kiszabadul. Megtörten, félholtan tér vissza a nagyvilágba, sok ismerõse meg sem ismeri elõször, s legutolsó álma, hogy megházasodjék akár az ördög húgával, valamilyen másfajta élet fantomképe marad, amire már egyszerûen nem jut idõ.
Az utolsó karizmatikus szint, a halál. Születésnapja után egy nappal éri Sevcsenkót, Pétervárott, a Mûvészeti Akadémia falai közt lévõ lakása lépcsõjén. Majd jön a gyász-pszichózis, a pétervári Szmolenszki temetõ, a lesújtott ellenzékiek tömege, diákok, diákok és megint diákok, diákok és gimnazisták, ukrán, orosz és lengyel nyelvû beszédek, a halott homlokát díszítõ babérkoszorú, a koporsó leeresztése a hideg északi földbe. Ám a pétervári ukránok már néhány nappal a halála után harcot indítanak ukrajnai újratemetéséért. Így kell lennie – így követeli legfõképpen a „Végrendelet” címû verse, de így követeli a karizmája is. Az adminisztráció végül megadja az engedélyt (csak minél messzebb a fõvárostól evvel az átkozott halottal meg az ólomveretû koporsójával!). A koporsót ötvenhét nappal az elsõ temetés után kihantolják, és vállukon viszik a fél városon át (újabb lehetõség a tüntetésre, bûn lenne elszalasztani!), a Vasziljev-szigeten és a Nyevszkij sugárúton keresztül a közel hét versztányira lévõ vasútállomásra. Innen vonattal szállítják tovább a koporsót, a következõ állomás Moszkva, újabb búcsúztatás, újabb tömeg. Aztán már csak lovakkal, fekete négyesfogattal, végig a postaútvonal állomásain (Szerpuhov, Tula, Orjol, Gluhov, Krolevjec, Baturin, Nyizsin, mind délebbre és délebbre) – közben lassan kitavaszodik, az áprilisból május lesz. Kijevben a Pogyil városrészben lévõ Istenszületés templomból vállukon viszik a koporsót a „Kremencsuk” gõzhajó fedélzetére, s még nyolc órát úsztatják lefelé a Dnyeperen, hogy végül felvigyék a Csernecsa-hegyre, második – és egyben utolsó – nyughelyére. Az összesen több mint két hétig tartó performance-ben több tízezren vettek részt. Még egyszer hangsúlyozom a diákok szerepét: rengetegen vannak, folyton újak és újak tûnnek fel, a hosszú út egyes szakaszain kifogják a lovakat, és maguk húzzák a ravatalt a koporsóval – a középkor, a romantika és a szocializmus elegye –, minden állomáson zsoltárokat, kozák dalokat énekelnek, és radikális felhívásokat osztanak szét a jelenlévõk között; néhány évvel késõbb bombákat kezdenek hajigálni a kormányzókra és ezredesekre.
Egyetlen egyház egyetlen szentjének sem rendeztek ilyen temetést.
Azt hiszem, erre az újratemetésre – a Sevcsenkóéra – vezethetõ vissza a szakrális ukrán újratemetés rituáléja. 1989-ben egy uráli haláltáborból Kijevbe szállítják a jogvédõk, Sztusz, Litvin és Tihij földi maradványait, hogy újratemessék õket a Bajkovij temetõben, „az ukrán nemzeti sírkertben”. 1992-ben, Lembergben sor kerül Joszif Szlipij bíboros újratemetésére, akinek a Vatikánból hozták haza a hamvait. Az utóbbi idõben arról beszélnek, hogy jelképesen újra kellene temetni Mazepa hetmant, aki kétszázkilencven évvel ezelõtt halt meg valahol a mai Moldáviában, a benderi erõdben.
Igen, mindez rituálé, és semmi újat nem árulok el azzal, ha azt mondom: ahol rituálé van, ott kultusznak is lennie kell.

2. Kultusz
Ha tömör megfogalmazását kellene adnunk a Sevcsenko-kultusz lényegének, a következõ általános megállapítást tehetnénk: „Sevcsenko a mi mindenünk”. Ezt a kategorikus, egyértelmû és egypólusú szemléletet mindenekelõtt Sevcsenko idõben legközelebbi követõi, a 19. század második felében és a 20. század elején élt ukrán kultúrmunkások teremtették meg. Õk – többek között Kulis, Franko, Hrusevszkij, Jefremov, igaz, mindegyik a maga módján – fejlesztették egész rendszerré a tézist, miszerint Sevcsenko nagysága abban áll, hogy valóban népi költõ; a lehetõ legmélyebbrõl jött, és eljutott a lélek legarisztokratikusabb csúcsaira; súlyos szenvedések és megpróbáltatások árán képes volt arra, hogy az egész világnak beszéljen az ukránság sorsáról, az ukránságnak pedig a küldetésérõl a világban, Sevcsenko tehát a nemzet lelki atyja, egyetlen, senkihez sem fogható és utolérhetetlen. A szentség több jelével is találkozhatunk (bár különös szentség ez, nem hagyományos, vallási, hanem, hogy úgy mondjam, szekularizált vagy állampolgári szentség): aszkéta-élet, kanonizált szövegek, a Szent Hegy mint nyughely és zarándokhely.
Abban, hogy az ukrán társadalomban kialakult a Sevcsenko-kultusz, rendkívül fontos szerepet játszott két jubileum, amely egyazon történelmi idõszakra esett: Sevcsenko halálának 50. és születésének 100. évfordulója (1911-ben és 1914-ben). Mindkét alkalommal meglehetõsen viharos és drámai ünneplésre került sor, a cári adminisztráció több mint nyílt ellenérzése ellenére. (A nagy politikai machinátor, Lenin, mindjárt élt is az alkalommal, s arról írt az emigrációból, hogy „a Sevcsenko-ünnepség betiltása a kormányellenes agitáció szempontjából olyan csodás, nagyszerû, páratlanul szerencsés és sikeres intézkedés volt, hogy elképzelni sem lehet jobbat.” Hogy Lenin hány tudatos ukránt nyert meg ily módon a kommunista eszmének, már soha senki nem számolja össze, de gondolom, hûséges önkéntesek egész hadosztályairól lehet szó.)
Minden kultusz felhasználható valamilyen politikai vagy – tágabban – ideológiai célra. Sevcsenko ilyen értelemben nem hogy nem kivétel, de igencsak szemléletes példája lehetne e – lényegét tekintve általában rettenetesen cinikus – felhasználásnak. Mint minden metaszöveg (író plusz a szövegei), mindig õszinte, igen szuggesztív, világosan artikulált és elkerülhetetlenül vitára ingerlõ. Tehát alkalmas mindenfajta interpretálásra és kisajátításra, annál is inkább, mivel a Sevcsenko-szövegek ismerete az ukrán társadalomban rendszerint arra az öt-hat slágerre korlátozódik, amely az iskolai szöveggyûjteményekben szerepel, s a költõt, minden népiessége ellenére, a nép se széltében, se hosszában nemigen olvassa.
Íme néhány kisebb Sevcsenko, amelyet gõzerõvel gyártottak (és gyártanak a mai napig) a különféle ideológiai táborokban:
„Sevcsenko, a kommunista.” Kiemelik a költõ szociális származását (elnyomott néposztály), amelyhez élete végéig hû marad; az urak, az úri rend és az úri mentalitás iránti gyûlöletét; a nyílt felszólítást a fennálló rendszer erõszakos megdöntésére (fejszék, vér, népi forradalom); következetes egalitarizmusát; a verseiben többször is megfogalmazott kommunista-utópista látomást a jövõrõl („megújult föld”). Külön hangsúlyozzák, milyen közel állt Sevcsenko az orosz „forradalmi demokratákhoz”, milyen hatással voltak rá. A kultusz e válfajának egyes szovjet papjai még tovább merészkedtek, szovjet prófétaként állítva be Sevcsenkót (a „Végrendelet” képét a nagy, szabad, új családról úgy értelmezték, hogy a költõ „már látja maga elõtt a Szovjetunió népeinek családját”).
„Sevcsenko, a nacionalista.” A költõ verseit kozák-lovagi szellem hatja át; Sevcsenko ébresztette fel elsõként a szunnyadó ukrán nemzettudatot, nevezte nemzetnek a nemzetet, jelölte ki nemzeti eszméjét és történelmi útját. A költõ ideálja a Szabadság, ami alatt nyilván Ukrajna szabadsága értendõ. Mûveiben nemegyszer gyûlölettel, de legalábbis megvetéssel beszél más, ellenséges nemzetekrõl (muszkák, zsidók, polyákok), néha még a németek is megkapják a magukét („a pökhendi, hájas német”). A nemzeti függetlenségi harcban (1918–1922) részt vett ukrán fegyveres mozgalmak – mindenféle hajdamákok, szicsi lövészek, atamánok – a karneváli egyenruhától a frazeológiáig mind-mind az õ stílusát, esztétikáját tekintették a sajátjuknak. A nagy, szabad, új család már említett képét pedig egyértelmûen a jövõbeli egységes Ukrán Állam látomásaként értelmezték.
„Sevcsenko, a keresztény.” Már Sevcsenko élete a keresztény mártíromság példája. Mûveiben számos bibliai motívummal, képpel, utalással találkozhatunk (a Biblia általában is kedvenc olvasmányai közé tartozott, amelyhez folyton visszatért). Valamiféle következetes, átfogó etikai rendszert alkotott, amelynek alapja az igazság, a jóság és a mindenki és minden – elsõsorban a gyengék és elnyomottak – iránti szeretet rendületlen erõsítése, vagyis lényegét tekintve mélységesen keresztény rendszerrõl van szó. Sevcsenko kereszténységének sajátossága – ne titkoljuk – abban áll, hogy konfliktusai voltak a hivatalos egyházzal és szolgáival, ezért hitében fokozatosan eltolódott a perszonalisztikus protestantizmus irányába.
„Sevcsenko, az ateista.” Világosan kiolvasható Sevcsenko szövegeibõl, hogy nem kedvel, sõt élesen elutasít mindent, ami kapcsolatban áll az egyházzal és annak szolgáival. Irtózik a papoktól, pópáktól, jóllakott szerzetesektõl, rituális kellékektõl. „Soha nem láttuk templomban” – emlékezik vissza egy kortársa. A bizánci-pravoszláv rítusról ezt jegyzi fel a „Naplójában”: „ egészen idegen és távoli dolog, valami Tibet vagy Japán”. Nevetséges lenne ikonná merevíteni éppen õt, aki arra szólított fel, hogy ikonokkal töltsük meg a kemencét, a papi köntösöket pedig szaggassuk fel kapcának. De nem csupán arról van szó, hogy nem szenvedhette a szertartásokat és a papságot mint a társadalmi struktúra részét. A tiszta eszmék szintjén ugyancsak tiltakozik, amikor arról ír, hogy Ukrajna érdekében kész magát Istent megátkozni (erõsítve ezzel a nacionalista Sevcsenkót).
De épp emiatt nem ateista, vetik közbe mások, hanem istenkáromló. Az más.
„Sevcsenko, a disszidens.” Sevcsenko példája a magányos idealista által a totalitárius rezsimmel szemben folytatott egyéni harc példája. Sevcsenko éthosza valójában a sokkalta nagyobb, erõsebb, személytelen erõvel, az elnyomás valamiféle gigantikus gépezetével szembeni ellenállás éthosza. „Sevcsenko – a mi protest songunk” – fogalmazott Ihor Kalinec disszidens költõ 1972-ben, amikor már az elsõ letartóztatási hullám alaposan megritkította az ukrán értelmiség sorait Kijevben, Lembergben, Sztanyiszlavivban, Csernyivciben, Odesszában és az ellenállás más központjaiban.
„Sevcsenko, az anarchista.” Mindenekelõtt szabad ember volt, igazi bohém, duhaj, korhely, a társaság lelke, aki nem veti meg az italt és a könnyû nõket. Ki nem állhatta a formaságokat, legyenek bár rendiek, erkölcsiek vagy rituálisak. Néha valósággal sokkolta környezetét elemi erejû, kiszámíthatatlan reakcióival. Ezzel magyarázhatók gyakori lázadásai; ugyanakkor az egésznek nincs semmilyen politikai program-jellege, õ tudatosan apolitikus. Feljegyezték róla, hogy egyszer kijelentette: „minden politika erkölcstelen, minden igazságtalanságot politikai megfontolásból követtek és követnek el, és belõle fakad a népcsoportok és nemzetek minden szerencsétlensége, így hát az az állam a legjobb, amelyiknek nincs semmilyen politikája”. „Ha Sevcsenko ma élne, valami rapper lenne” – fogalmazott nemrégiben egy rockzenész barátom. „A nyolcvanas években meg punk lett volna” – tette hozzá egy másik.
Érdekes módon az ukrán történelemben bekövetkezett radikális változás, amit a függetlenség kivívása és az államiság megteremtése jelentett, idõrõl idõre, elég váratlanul, kis hibrid sevcsenkókat szül. A múlt év egyik ilyen meglepetése volt négy befolyásos politikus választási szövetsége, amelyet nagy csinnadrattával jelentettek be a kanyivi Sevcsenko-dombon, mintegy legitimizálandó azt az ukránság egésze (baloldaliak, jobboldaliak és semlegesek) szemében. A szövetség rögtön a „kanyivi négyek” elnevezést kapta, s mindenekelõtt azt a célt tûzte maga elé, hogy a választásokon eltávolítsa a hatalomból a hivatalban lévõ elnököt. Úgy képzelték, hogy a nemzeti-kommunista-állampárti Sevcsenkónak mint a tranzakció sajátos lelki patrónusának képzeletbeli alakja egyesíteni fogja az ukrán választókat. A szövetség egyetlen jelöltje nyilván több szavazatot szerez, mint a hivatalban lévõ elnök. Az egész roppant szerencsésen végzõdött az utóbbi számára – a „kanyiviak” ugyanis mint vérbeli ukránok és Tarasz fiai, mégsem tudtak megegyezni a közös jelölt személyérõl. Így aztán, úgy tûnik, ismét az anarchista Sevcsenko kerekedett felül.

3. A lengyelek
Sevcsenko mint „A hajdamák sereg” szerzõje (és szerintem csakis mint e mû szerzõje), életének és munkásságának bizonyos periódusában igencsak problematikus figurának tekinthetõ az ukrán-lengyel megbékélés és – másfelõl – békétlenség története szempontjából. Igaz, a még ifjú szerzõ már a költemény (1841) elõszavában mintegy elnézést kér azon olvasóitól, különösen a lengyelektõl, akik esetleg félreértik a szándékait: „Derûs látvány a vak kobzos, amint ül a fiúval, vakon a palánk tövében, és vidáman hallgatjuk énekét régmúlt történetekrõl, hogy s mint harcoltak a polyákok a kozákokkal: vidám dolog… Mégis azt mondjátok: hálistennek, hogy elmúlt; különösen, ha arra gondoltok, hogy mindnyájan egy anyának a gyermekei, szlávok vagyunk. Fáj a szívem, de meg kell mondanom, hadd tudják fiaink és unokáink: az apák eltévelyedtek, de az utódok barátkozzanak össze hajdani ellenségeikkel.”
Sevcsenko megjegyzése mindkét félre vonatkozik – valamennyien eltévelyedtek (finom kifejezés!).
Sevcsenko abban a különleges kulturális térben jött világra és nevelkedett, ahol még kitapinthatóak voltak az egykori lengyel Nemesi Köztársaság bizonyos töredékei, vagy inkább forgácsai – a lengyel elem érezhetõen és nyilvánvalóan jelen volt az emberek mentalitásában, nyelvében, a hagyomány rétegeiben, az épített tájban. Fiatalon, míg a gazdáját kísérte, egy ideig õ is Varsóban élt, ahol tanúja volt a lengyel forradalomnak (a felkelõk mellesleg minden „oroszt” elkergettek Varsóból, így hát Sevcsenko a cselédekkel együtt kénytelen volt tovább vándorolni az uraság után). Késõbb Vilnában mintha valamilyen futó kalandja lett volna egy nála valamivel idõsebb lengyel lánnyal (egy másik változat szerint fiatalasszonnyal). Egyáltalán, élete során gyakran akadt össze és ismerkedett meg lengyelekkel: mindenféle diákokkal, nemesekkel, katonatisztekkel, a cári rezsim által felügyelt disszidensekkel. Éppen egy lengyel diák volt az egyetlen, akit Sevcsenko pétervári temetésén tartott, szélsõséges (lengyel nyelvû) beszéde miatt letartóztattak.
  A lengyel – elsõsorban kortárs – kultúra állandó vonzásában élt. A lengyel máskülönben a harmadik nyelv volt, amelyet beszélt. Így aztán Mickiewiczet, akinek nagy tisztelõje volt, Zaleskit vagy a történész Lelewelt eredetiben olvashatta. Mickiewiczet, amint az barátai visszaemlékezéseibõl kiderül, fordítani is próbálta, de nem ment neki – gondolom, a szótagszámláló verselés lehetett az akadály –, apró fecnikre tépte, amit írt, még a fájdalmas kísérlet tanúi sem tudták összeszedni és összerakosgatni.
Az ukrán-lengyel együttélés látomását „A lengyeleknek” beszédes címet viselõ (elsõ sora alapján néha „Szabad kozákokként ügettünk” címen is emlegetett) költeménye harminckét sorába sûrítette. Az 1847-ben, az orszki erõdben született vers egy csizmaszárban rejtegetett jegyzetfüzetben vészelte át a költõ legnehezebb éveit (tizenegy kerek esztendõt!). Csak 1858-ban, miután hazatért a katonaságból, írt hozzá Sevcsenko egy nyolcsoros strófát, és fejezte be ekképp a verset.
A vers tartalmilag három részre osztható. Az elsõ valamiféle régmúlt aranykor idilli története, amikor mi, ukránok még „szabad kozákok” voltunk, és a „lengyelekkel barátok lettünk”, a föld pedig egyetlen hatalmas kert volt, és „minden évnek kalásza nõtt!”. Ennek egy szép napon vége szakadt (második rész): „Míg azután Krisztus nevében / Jött lengyel papok sokasága, / S lett édenünkbõl csonka rom”. Tehát meghatározást nyert a metafizikai és történelmi rossz: a katolikus egyház, más szóval a nyugati vallási terjeszkedés. A második rész teljes egészében annak a pokolnak a lakonikus – és ettõl még expresszívebb – leírása, amivé válik Ukrajna (mint Sevcsenkónál oly gyakran, „vér- és könny-tenger”, egymás után hullanak a fejek, nyöszörgés, siralom, mészárlás). És megint a lengyel pap, aki „esztelen” nyelven ismételgeti: „Te deum! Alleluja!”, miközben áldását adja minden gyilkosságra és erõszakra.
Minden stimmel. Igazi Sevcsenko-féle látomás (már említettem az egyház és szolgái iránt érzett, szinte organikus undorát). Kelet-Európa egyik leggubancosabb csomóját sevcsenkói hévvel és õszinteséggel vágja át: íme a konkrét rossz, íme a tettesek, látja õket, megnevezheti.
Amikor tizenegy évvel késõbb hozzáírja a vershez a befejezést (helyesebben a harmadik részt), nem kisebbíti a vád súlyát. Nem enged semmilyen revíziót. Képzeletbeli lengyel barátjához szólva („Lengyel barátom és testvérem”), megint ugyanazokra az okokra vezeti vissza az egykori közös Paradicsom pusztulását: „Pánok és idegen papok / Közénk álltak, mint torlaszok”. Az utolsó négy sorban mindazonáltal az aranykor újjáépítését ajánlja (még a keresztényi üdvözletet sem hagyja el): „Adj újra kezet a kozáknak / És tiszta szívvel add oda! / Krisztus nevében újra támad / A hajdan Paradicsoma!”.
Mai napig nem tudom, mennyiben békéltetõ ez a vers, és mennyiben éppen ellenkezõleg. Ez már csak így van. Mert õ, Sevcsenko, már csak ilyen.

4. Hírnév
Sevcsenko hírnévre vágyott – mint minden nárcisztikus zseninek, neki is muszáj volt éltetõ nedveket szívnia belõle, hogy tovább virágozzék. 1849-ben, még számûzetése alatt a kaspi-tengeri Kosz-Aral szigeten, kétségbeesésében ír egy verset, amelyben szemére hányja az ukrán olvasóknak: „Jó tíz éve bíztam rájuk / A »Kobzos«-t, s íme, mintha be / Volna szépen varrva a szájuk, / Egy lélek nem ugat felém; / Ej, talán nem is éltem én?” A költõ persze felnagyítja a drámát (éppen õ panaszkodik, a karizmájával?), de nem ez a lényeg – az összes kín közül, amelynek alávetheti a létezés, a legelviselhetetlenebb az ismeretlenség, az elfeledettség, a hallgatás, a csönd, az ûr lenne.
Szerencsére nem így történt.
Minden ukrán iskoláskorától kezdve mást sem hall, mint hogy a mi Nagy Kobzosunk világhírû. Hogy mûveit több száz nyelvre fordították (igen rosszul, teszem hozzá). Hogy szerte a világban emlékmûveket állítottak neki (Párizsban, Rómában, Londonban, Washingtonban, New Yorkban, Vancouverben, Winnipegben, Buenos Airesben és még hosszan sorolhatnám), sõt valószínû, hogy az emlékmûvek számát tekintve Sevcsenko az abszolút csúcstartó a költõk között. Egyetlen Dante vagy Shakespeare sem vetekszik vele bronzban, rézben, márványban, gránitban, vasbetonban. A világban szétszórt ukrán közösségek rendszerint Sevcsenko-emlékmûre gyûjtöttek pénzt, ezzel igazolták legitim – legalábbis a saját szemükben legitim – jelenlétüket ezen vagy azon a helyen, ezáltal szereztek maguknak megerõsítést, mindig is elsõsorban rituális és ukránságon belüli akció volt ez, ma is az.
Sevcsenko valódi hírneve azonban váratlanul érkezik, s különös, sevcsenkói módon nyilvánul meg.
New Yorkban valahogy meghívást kaptam, hogy lépjek fel egy éjszakai költõi kávézóban, amely a Nuyorican elmés nevet viseli. Beszédes név: a kávézó az East Village egyik Puerto Ricó-i negyedében található. A meghívót egy Kith Roach nevû ember írta alá. Amint késõbb felvilágosítottak, a roach a szlengben csikket jelent.
A Nuyorican Poets Café-ban péntekenként rendezik a költõi esteket – tizenegy körül kezdõdnek, és kettõig-háromig tartanak. Odamegy az ember a spray-vel telefújt fémajtóhoz, amely elõtt, kicsit imbolyogva, óriási, õsz fejû Uncle Joe strázsál, leszurkolja a belépésért (a költészetért?) járó ötöst, majd belép a szûk, de elképesztõen lármás és színes helyiségbe: alig tud átfurakodni a bárpult mellett, keresztültör a füstfüggönyön, elõtte kis terem, az asztalok mellett, ahogy mondani szokás, egy gombostût sem lehet leejteni, mindenhol nézõk, a padlón, az erkélyen, a fal mellett, valaki már fütyül és tapsol, és közben bõg a zene, valami reggae, vagy funk, vagy rap…
Soha nem felejtem el azt a légkört – több tucat arc, több tucat bõrszín, az egész földgolyó, New York szíve, a hihetetlen szabadság, amit e rabszolgautódok végre kivívtak maguknak. New Yorkban nem érdemes múzeumba menni – még hogy múzeum! –, az ember csak utazik a metrón, vagy járja az utcákat, nézi az embereket, ezt az elképesztõ etnikai katyvaszt, a különös ruhákat, hajviseleteket, csecsebecséket, tetoválásokat, hallgatja a spanyol-angol-kínai beszédet, és végre kapiskálni kezdi, milyen értelmet hordoz magában Bábel bibliai mitologémája.
Soha nem felejtem el, amikor a pódiumon megjelent Kith Roach, a közönség kedvence, szája szegletében az elmaradhatatlan csikkel – biztos nagyon szellemes konferanszot mondott, bár sajnos szinte semmit sem értek harlemiül, ahogy jamaicaiul sem, de amikor kimondta a „Bu-ba-bu” szót – akár egy régi afrikai varázsigét, megértettem, hogy most én következem…
Soha nem felejtem el a valódi varázsigéket – egy karizmatikus fekete költõ, akkora, mint valami kosárlabdázó-sztár, valamilyen forradalmi strófákat szavalt – nem is szavalta, zengte õket, a közönség pedig kórusban ismételte a harci és nyilván szakrális refrént, valami olyasmit, hogy „om, sa-lak, sa-lak!”…
Soha nem felejtem el, ahogy rogyadozott a térdem és kiszáradt a szám. De hiszen nem most lépek fel elõször, mi ez a remegés, ez a bénultság? Lám, akárcsak tizenöt évvel ezelõtt: itt nem ismernek téged, nem remélhetsz türelmet, idegen vagy, ajjaj, idegen, mutasd meg, mennyit érsz, és mit keresel köztünk…
Az elsõ kontaktus a mikrofonnal szinte mindent a helyére rak. Figyelmesen, nagyon figyelmesen hallgatnak téged, valamennyien gyönyörûek, a föld valódi színes virágai. A „Jamajka kozák” címû verset ajánlottam nekik, a fordító, Vitalij Cserneckij, azt hiszem, pompás angol változatot készített, amibõl külön megtudtam, hogy a mi szivuhánkat (rossz minõségû vodka) moonshine-nak, vagyis holdfénynek kell fordítani. Bár a legnagyobb sikert az a sor aratta, hogy „hisz ha Európa vagy, nem lehetsz férfi” – itt végre leesett nekik a tantusz: aha, ez az Ukrajna is valami nemrég függetlenséget szerzett gyarmat, ez is rabszolgaság, ültetvények, korbácssuhogás, lassú, elnyújtott dalok, ezek is szökött rabszolgák, akik sehogy sem tudják kivakarni magukat a rabszolgaságból.
Késõbb, amikor már a harmadik üveg sört ittam (valaki mindig vett egy újat és köszönetét fejezte ki), odahívtak a helyi patriarchához. Az öreg, õsz hajú Puerto Ricó-i költõkirály, a Nuyorican kávézó alapítója és fõnöke fiatal, bohém mulatt lányok karéjában ült, felém villantotta összes, szivarfüsttõl sárga fogát, és valami olyat mondott nekem, amitõl egyszeriben kis híján kijózanodtam. „Listen – szólt széles egyenlítõi mosollyal –, Taras Shevchenko is my favorite poet! And I also know yob tvaju mat’!”
Két kedves közlendõje volt a számomra – és közölte velem.
Dicsõség neked, Tarasz apánk, gondoltam kábán. Te mindig ott állsz fölöttünk, és nézel ránk a magasból.

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24

„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Közép-keleti revízió”
Magyar Lettre Internationale, 42

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu