NAPLÓJEGYZET
Mint rég, úgy élek. Még. Nem bánt
az aggkor.
Halál? Mint rég, vigasz, s távol nagyon.
És minden új vers mintegy visszakapcsol
a múlt jövõkbe. Jó ez így. Hagyom.
1996 július
PETRARCA SZÁMÛZETÉSBE MEGY
Hogy mérgelõdnek, látva: ép a lábam.
Az út mentén arany mankók hevernek,
ha csonka végtagú vagy, ebbe vernek,
acélra ízülsz, billegsz csont-puhábban;
s ha telt mosollyal tovább nem sietnék,
dicsõségabroncs nõne homlokomhoz,
ódát szereznék minden létrafokhoz,
a fejtámaszról, mintha mennybe mennék –
van legbicébb, az nyer elnöki tisztet,
ki meg gipszágyon – körbedongja bankó-
váltó had – homokot szitál a népnek;
kotró kotor, verik az új fityinget,
s az aranybányatulajok, s a mankó-
készítõk mintha rám legyintenének.
1996 július
PETRARCA, MIKÖZBEN ÁTKEL AZ ALPOKON, ELGONDOLKODIK,
HOGY S MINT ÁLL A DOLOG A KÖHÖGÉSÉVEL
Jambust köhögtem végig, mintha lázban.
Ha orvos látna, mondaná is menten,
uram, ön abszolúte menthetetlen,
mi több, halott: helye a hullaházban.
De ma, korunkban légüres a szellem,
a versrõl dunsztjuk sincs a doktoroknak,
én köhécselek, õk a jambusoknak
slampos filiszterfüllel állnak ellen.
Hol vagy ifjonti következetesség?
Üdítõ szellemi szigor, mely végül
a felszinességgel is összebékül?
Tél van – mondám –, tavaszt remélni tessék!
Mindazáltal nem változtam e téren:
mert élni hagy, a slamp orvost dicsérem.
1996 július
PETRARCA DICSÉRI BARÁTCSUHÁJÁT
Cserélve gazdi, alibikalap.
Így hajadonfõtt járva célszemély
vagy,
kit agyba-fõbe verhet minden évad,
köröznek is; hát biztonságosabb
csuhába burkolózni, húzd a csuklyát
szemedre mélyen, majd az orr beszámol
a pápák zöldségáru piacáról
–
amorf a módi, rejtsd tehát a formát.
Járom sorát a rossz szagú tereknek,
hol levegõt közhelymiazma pótol,
csuhám lobog, az orr mindent dekódol,
és üldözõim sarkamban lihegnek:
azelõtt balos, ma jobbos alakban
nyírnának ki – csak bûzük változatlan.
1996 november
PETRARCA, ELOLVASVÁN AZ ÚJSÁGOT, VALAMI IRÁNYTÛ UTÁN NÉZ
Nem öltek meg, olvasom. Jött a pardon.
Én inkább feledékenységnek vélném.
Meghalni sápasztó, lidérces élmény.
S az északi irányt aligha tartom:
házakon atlaszok, fordulva el, kint
rúdon útjelzõk, ling-leng mindahánya,
percenként változik a szél iránya,
hangszálroncsoló gõzök városonként
–
sarkcsillag sehol, holdsarló se lóg ott,
vak ablakok, sehol sugárnyi hézag,
s a hajnalpír nem csal se pírt az arcra,
se isten legére egy fél pirókot.
Egy csinos nõ tesz pontot a kudarcra:
amerre tart, remélem, arra észak.
1996 november
KÉT ISTEN AZ ÖKÖRBEN
Kisült mezõség, meddig a szem ellát,
elaszó steppe, vagy már sivatag, hol
egy folton jó kövér füvet legelt Õ
a pompázatos, hóka szügyü jószág,
a szarva fenségesen görbült, mint a
száj sötét íve le s oly szép szemû
volt!
hogy azt hittem egy isten lakik benne
tán maga Zeusz zivatarhozóként
s mivel nem helyben állva, hanem lassan
vonulva-vonulászva tépte a füvet
de nem az egész foltot, csak a szélét
kiritkítva s ahányszor odébblépett,
patája nyomán ment vele a folt is
mintha a föld alatt nem evilági
erõ munkálkodna s a fûgyökérzet
vagy mert a pata lépés közben elõnyomta
vagy mert nedvesítette, avagy Perszephoné
gerjedt a bikaszagra, göndör fûzöld
zsendült, Perszephoné szeméremszõre,
s ha, gondoltam, Õ ezt a FÜVET rágja
erjeszti oltógyomrában és aztán
ahogy a marhák felkérõdzi újból,
akkor, gondoltam, és a higgadtságom,
írd amit látsz, ne értelmezz nem dolgod
átváltozott, álmodtam, rémületté:
akkor ugye KÉT ISTEN, egy jin, egy jang
vagy más kétféle elv van a nyirokban
harc törhet ki, az ökör szétrobbanhat
s hová fröccsen, a helyén újak kelnek
másmilyenek, szörnyfenotípusok
sztochasztikusan hibás génláncokból
ragadozó moha, emlõs bogár
gondolkodó homokbucka, kilenc-
fejû vak gõte, vagy az egész steppén
beindul az õrült növénymutációk
spirálja
mely elburjánzik õsiszappá rothad
és kezdõdik a kettes számú evolúciós
kísérlet
irdatlan vegyes lombos erdõ zúg majd
olümposzian trópusi, sok felhõt vonz
záport szakaszt, óriás folyókat áraszt
azok medret vájnak s a hold segédletével
megváltoztatják a föld forgató nyomatékát
miáltal az idõ elbizonytalanodik vagy
hurkokat ír le, következésképpen
minden esemény jó vagy rossz esetben
összetalálkozik/hat saját korábbijával
ahány éghajlat-övezet mind elcsavarodik vagy
a tér helyenként roppant ráncokat vet
és akkor engem, ki egy jégkori dûnén
lakom Varsó és Hamburg közt Marzahnban
tán óriás gleccserek vesznek körül,
s hiába
van bunda rajtam, fûtés híján ott fagyok
a computerem elõtt múmiává:
nincs, aki tudná, vagy megálmodhatná
az ilyesminek mi a vége
1998 december
HALASI ZOLTÁN fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu