(ÚJVIDÉK) Kiveszett belõlem mindennemû gyûlölet vagy harag. A hetek óta tartó belsõ émelygést inkább a ravaszul és fondorlatosan tért hódító fojtott csönd idézi elõ. Ugyanez a csend honolt 2001. szeptember 11-én, amikor összeomlottak a New York-i kereskedelmi központ toronyépületei. A csendet hirtelen hangzavar törte meg: az utcákon dudálni kezdtek az autók. Amerika – végre! – romokban hever. A tömegek ismét ünnepeltek. A televízióban a polgárok sorba nyilatkoztak: Mégis van Isten!  Aztán újra beköszöntött a már ismert nyálkás csend. Rámeredt az országra a szerb paradoxon, hiszen a kollektív emlékezeten felderengtek az iszlám terroristák és a bûnös harmadik világrend szereplõi. Ki az ellenség? Az al-Khaida. Bosznia, Koszovó. NATO? A több mint tíz éves háború? Mit akar az Isten? Erre továbbra sincs válasz, s ameddig nem lesz, addig nincs tovább. Hátramarad a fuldoklásra emlékeztetõ kivárás, a megszakadó, majd az újra meg újra ismétlõdõ némaság, hiszen az ország polgárai nem tudnak dönteni. Megint kutyaszorítóba kerültek, megint mindenki ellen, egyszerre Amerika ellen és az al-Kaida ellen.
Hosszan tartó, mindmáig befejezetlen iszapküzdelem az idegennek vélt, ellenségesnek tartott nagyvilággal. Kínos körülmények között kilopták az ex-elnököt az egyik szerbiai börtönbõl és Hágába szállították. Az ország napok óta némán leste, mi lesz vele. Beismerõ vallomást tesz-e? Elismeri-e a bíróság intézményét? Titokzatos félelem lett úrrá az embereken. Ha a szabad választásokon (azok voltak, ne tagadjuk, felettébb kívánatos agymosással) rendre nyerõ politikus elismeri bûnrészességét, akkor a tömegeket is beárnyékolja a felelõsség; lehet, hogy az egész Szerbia a felelõsség kelepcéjébe zuhan. Ergo, felülkerekedett a vélekedés, nem szabad elismernie a bûnöket, inkább áldozza fel magát, minek köszönve Szerbia ártatlan marad. A közvélemény-kutatások kimutatták: az állampolgárok Szerbia legnagyobb nemzeti hõsének Mladic tábornokot, a srebrenicai tömegmészárlások parancsnokát tartják. Utána következik Karadzic, a boszniai szerbek vezére. Milosevic az ötödik helyre zuhant, még Kostunica is megelõzte. A hírhedt boszniai tábornok a belgrádi kávéházakban tanyázik, a köztársasági elnök viszont nem tud róla. Jugoszlávia köztársasági elnöke felháborodva tiltakozik: fogalma sincs, hol kószál a tábornok. Senki sem tudja, hova tûnt. Eltûnt. A föld nyelte, esküdöznek a politikusok. Csak a szomszédok rázzák hitetlenkedve a fejüket: a napokban még itt járt, éppen bevásárlókosárral látták.
Országszerte terjesztik a két világhírû boszniai háborús bûnös posztereit, még az állami tulajdonú fizetõrámpák ablakain is kettejük fotója díszeleg. Körülötte a rendõrség sétafikál, nem zavarja õket a háborús bûnösök mosolya. Mosolyognak õk is. Parancsba jött: a rendõrség mosolyogjon és legyen udvarias. Káromkodni sem szabad, mint a diktatúrában. Szerbia lassan-lassan a mosoly országa lesz, teszi közzé a kormány. A régi hõsök tehát továbbra is derûlátóan mosolyognak. Belgrád elõtt a balkáni háborúk rokkantjai árusítják ugyanezeket a posztereket. Kezüket, lábukat Horvátországban és Boszniában vesztették el. Õk is mosolyognak. A tárgyalás kezdetekor azonban feltûntek Milosevic poszterei is. Egyre nagyobb számban, egyre tolakodóbban. Népszerûsége váratlanul felfelé ível. Gyengéd atyai mosoly tûnik fel az arcán: mintha csak közölné népével: megbocsátottam néktek, feledni fogom október 5-i felelõtlen fellobbanásotokat.
A legjobb lenne besötétíteni a szobát, teljesen elszigetelve élni, mondjuk egy- két évig, amíg a per tart, hogy ne hálózzon be a külvilág, és hónapokon át figyelni a bírósági tárgyalást. A képernyõn felpereg a múlt, a maga valójában: tárgyilagosan, hiszen több mint tíz éven keresztül kizárólag a képernyõn tárulkozhat fel hiteles mivoltában. A valóság az elmúlt évtizedben a képernyõre költözött, minden illúzióvá vált, ami nem került oda. Továbbra is így lesz. A valóság csalóka és a képernyõ szimulációja csupán. Közben le kéne jegyezni minden egyes gondolatot, amely akárcsak egy másodpercre is felvillan bennem, megírni a tárgyalás tárgyilagos krónikáját, amely tulajdonképpen nem a hágai ENSZ-bíróság kamerái elõtt zajlik, hanem az utcán, a szomszédos lakásban, az irodákban, a kaszárnyákban, az államhivatalokban, a bíróságokon, a stadionokban, de csak a képernyõn kap hiteles formát. Fel kéne tárni annak a vészjósló metamorfózisnak a titkát, amelynek során az ex-elnök hívévé váltak azok is, akik egy évtizedeken keresztül át már-már személyes ellenségei voltak.
Villog a képernyõ, kínos lassúsággal telnek a napok. A távoli városban a vádlott arcán nem tûnik fel a posztereken látható atyáskodó, megbocsátó mosoly. Az arc egyre dacosabb, némileg dölyfös is. Nem rendítik meg a tömegsírokról  szóló elbeszélések. Egyedül veszi fel a küzdelmet a világgal, mint hazája, Szerbia. A felszabadult sajtó mérlegeli a küzdelmet. Milosevic kiütötte a tanúkat, hirdetik a szalagcímek. Az egyiket a másik után. Lenyûgözõ intelligencia! Egy nulla a javára! Kettõ nulla! A független és az állami sajtó, a televízió szakemberei tárgyilagos hangnemben bizonygatják, hogy Milosevic óriási morális fölénybe került a bírósággal szemben. Tárgyilagos hangnemben nyilatkoznak, merthogy õket sem érdeklik a bûntények, csak a jogi procedúra. Az albán tanúk hangjára immár senki sem figyel. A gyermeke elõtt gyilkolták meg az apát. Ásták a tömegsírokat. A rendõrség etnikailag tisztogatta a terepet. Szanálta, így mondják. Hûtõkocsikban tömegesen szállították Szerbiába a holttesteket, hogy még a csontok se maradjanak ott lenn Koszovóban. Nehogy a bûzlõ holttetemek fertõzõ betegséget terjesszenek. A kormányelnök kimondja: az ex-elnök immár Hága gondja, nem a miénk. Tehát az albán hangokat nem kell hallani többé. Ha volt tömeggyilkosság, ha voltak tömegsírok, akkor az Hága belügye, nem a miénk. Kik szervezték meg a hûtõkocsi-karavánt? Senki sem tudja az egész Szerbiában. Mindenki ártatlan. Ez már Hága belügye, nem a miénk.
(Az elnök mi vagyunk)
Az utcára kilépve ismerõsökbe bukkanok. Olyanokba is, akik éveken keresztül várták ezt a napot. Amióta megkezdõdött a tárgyalás, az õ arcukról eltûnt a mosoly. Nem, senki sem tud semmit. Senki semmirõl sem akar tudni és beszélni. Vagy pedig csak néhány barát ejt szót a tárgyalásról, õk is suttogva, félénken. Mitõl félnek? A legtöbben azt válaszolják, nem nézik a helyszíni közvetítést. Soha többé nem érdekli õket ilyesmi. Senki sem kíván nyilatkozni szemtõl-szembe. Senki sem kívánja áruláson kapni magát. Végsõ ideje valami másról beszélni. Csakhogy, mirõl? Nincs többé mirõl, nincs téma, a szavak elvesztették hitelüket. Rövid idõn belül azonban kiderül, lopva mégis figyelik a tévéközvetítést. Az állampolgárok szenvedélyesen nézik a helyszíni közvetítéseket, de azt állítják, még csak rá sem pillantanak a képernyõre, mivelhogy nem érdekli õket. Semmi közük hozzá. Õk ártatlanok. Tanácstalanul vizsgáljuk egymást. Lelki szemeik elõtt vad összevisszaságban sorakoznak fel a könnyelmû feledés homályába elmerült dolgok. Újfent feltör a Nyugat-ellenesség. Most hogy összeomlott az ex-elnök hatalma, el kell végezni a leltárt. Nem lehet titkolni: nem csak a szuronyok védték az ex-elnököt, hanem a vágyak és az eszmények is. A legjobbak álltak mögötte, utólag el kell ismerni: a legjobbak, ellene csak a marginálisok nyilatkoztak, a kékszemûek és az álmodozók. A legjobb filmrendezõ állította eszményképül, akit ünnepelt a világ Cannes-tól Los Angelesig. A legjobb író, akit Nobel díjra javasoltak, s természetesen olvasta a világ Párizstól Moszkváig. A Tudományos Akadémia. Az egyetemi tanárok, a szellem mindenre kapható emberei meneteltek a sorban, kivéve a kevéske renegátot, hitehagyottat, külföldi bérencet és árulót. Az üzletemberek lelkesen tapsoltak a pódiumokon. A háború kifizetõdött! A Sava Központ kongresszusi termében tapsolt az üzleti és a politikai elit. Hullott a vörös szegfû a történelmi sétaútra. Az Elnök diadalittasan magasba emelte mindkét karját. Az ország tapsolt neki.  A munkások boldogan helyeselték a szocializmust, amely legalább annyira volt nemzeti, mint szocialista. Az Elnök képviselte a kapitalizmust, a szocializmust, a baloldalt, a jobboldalt, a szélsõséget és a centrumot: nyolc évtized után õ állította helyre a nemzeti érzést és a nemzeti méltóságot. Tilos azonban kimondani: Az elnök mi vagyunk! Ebben a pillanatban rá kell döbbenni mindenkinek: ha az ügyész vádjai megalapozottak, akkor bármennyire bizonygatja, hogy a felelõsség személyes, mégis mindenkinek szembe kell nézni önmagával. Hiszen a tömeg virágokat dobált a frontra vonuló tankokra, az egyházi fõméltóságok megáldották a harcosokat.  Az egyházi fõméltóságok még idõben védelmükbe vették a boszniai szerb háborús bûnösöket. S csak alig néhányan emelték fel szavukat mindez ellen. Nem, ez a hágai kihívás abszurd és megengedhetetlen. Szakadékba vezet. Közvetlenül a szakadék szélén meg kell állítani a lavinát. Megszólalnak még azok is, akik tíz éven át hallgattak. Itt csapda rejlik, mindannyiunkat felelõsségre akarnak vonni, figyelmeztetnek az egyszerû emberek. Hága nem illetékes, állítja az egykori ellenzéki értelmiségi!  A tegnapi ellenzékiek rájöttek, hogy könnyû volt ellenzékinek lenni, ám amint hatalomra kerültek, Milosevic csapdájába estek.
(autóbusz Dortmundból, nyugdíjalap az EU-tól, népkonyha a norvégoktól)
Szerbiába, mintha mi sem történt volna, csakugyan megérkezett a tavasz. A piacra indulva egészen szokatlan, majdnem teljesen új, narancssárga autóbuszba szállok be. Az utasok ámulva szemlélik, mint a gyermekek. Megtapogatják az üléseket, jól ki vannak tapétázva, s minden ragyog benne, mintha a mesékbõl érkezett volna. Dortmund városától kaptuk ajándékba, dicsekszik a busz vezetõje. Az autóbusz Dortmundból, a nyugdíjalap az EU-tól, a népkonyha a norvégoktól. Donáció érkezik minden irányból.  A dollár bûnös illata rövid idõre elfeledteti a múltat. De az állampolgárok mégis elégedetlenek: a Nyugat soha sem tudja megtéríteni az adósságát. Néhány száz millió dollárral akarja kiszúrni az itt élõ emberek szemét. Még milliárdokkal sem lehet! Az utcák tömve hömpölygõ tömeggel. Az elsõ napsugár kicsalogatja az állampolgárokat a kávézók utcai teraszaira, a pincérek fürgén hordják ki a gyalogjárdára a székeket, az asztalokat.  Reggel, délben és este. Munkanapon és ünnepnapokon.  Naponta bocsátják el az embereket, a munkanélküliek tábora napról-napra nõ. Negyven százalékot tesz ki a számuk, vagy többet? Nehéz megállapítani, a statisztikai paraméterek bizonytalanok. Beköszöntött a tétlenkedõ mediterrán életformára emlékeztetõ koratavasz, kizöldült a piac, a pultokon narancs- és citromhegyek tornyosulnak, mellettük spenót- és tavaszi zöldsaláta-kupacok kínálgatják magukat, egymás hegyén-hátán zöldhagyma- és kis piros retekcsomók díszelegnek. A kofák alkudoznak. Néhányuk továbbra is német márkában számol. Európában már bevonták a márkát, mindenütt az euro az érvényes fizetõeszköz, de itt még márkában számolnak és fizetnek az emberek. A mesteremberek kizárólag márkában számolnak. A városban óriási építkezések folynak. A menekültek új városrészt építenek, ajándékba kapott telkekre pompás palotákat emelnek. A villanygazdaság embereit a paloták jól biztosított bejáratai mögött fegyveres õrök várják: õk bizony nem fizetnek, mert elüldözték õket õseik földjérõl. A pénz is hömpölyög, akár a tömegek. A háború gyümölcsei beértek, mint a piactér, virul az ország. Az állam elszegényedett, a polgárok egy része iszonyatosan meggazdagodott. A másik része páriasors felé közeleg, a populista tömeg ugrásra készen áll. A felingerelt tömeget a hágai tárgyalás emlékezteti a múltra. Csillapítani kell õket, mert különben új lázadásra kerül sor Szerbiában. Legyen Szerbia a mosoly országa!  Minden rendben lenne, csak Hága ne irritálná a tömegeket.
(együtt meneteltek, a nacionalisták, a demokraták, a nép és a titkosrendõrség)
A szerbiai kormányelnök erélyesen tiltakozik. Kiszolgáltatni Mladic tábornokot, a srebrenicai haláltábor ekzekuturát? Szinte lehetetlen, hiszen abban az esetben polgárháborús veszély lépne fel. Olyan ez a kijelentés, mint egy megbocsátható nyelvbotlás. Új polgárháború tör ki, amelyben a szerbek a szerbek ellen emelik fel a kezüket? A köztársasági elnök nyilatkozik: neki is felfordul a gyomra, ha azt hallja, hogy Hága. Valójában azonban ez az új szerb politikai elit legrealistább, s egyben biblikusan pontos mondata. Az ezredvégen kétszer volt egységes a nép. A nyolcvanas évek végén, midõn megválasztották Milosevicet, majd több mint tíz multával, amikor Kostunicát ültették Milosevic trónjára. Mindkétszer együtt meneteltek, a nacionalisták, a demokraták, a nép és a titkosrendõrség. A nyolcvanas évek végén, aztán 2000. október 5-én, megint. A titkosrendõrség boldogan ölelkezett a polgárokkal, miközben füstölgött a parlament és az állami televízió épülete. Az ország különbözõ harctereit bejáró félkatonai egységek tagjai elõtámolyogtak a füstfelhõbõl, és magasra emelt fegyverrel hirdették: gyõztünk. Senki sem kérdezte: ki gyõzött valójában? A felfegyverzett nacionalisták odakiáltották a fegyvertelen liberálisoknak: Végre, igazából gyõztünk, leráztuk magunkról Milosevic ólomsúlyait. De elenyészett az örömmámor: a speciális rendõrosztagok állig felfegyverkezve kivonultak az utcára, és bejelentették: nem hajlandók háborús bûnösöket hajkurászni az utcán, továbbá nem hajlandók õket letartóztatni. Az emberek megbámulták a fegyvereseket, sokan kávéval kínálták meg õket. Szegény harcosok, több mint tíz éven át járták a harctereket, de mindvégig betartották esküjüket, mely imigyen szólt: ez az egység nem fog szerbre lõni, bármit tesz is az illetõ. A sajnálkozó állampolgárok rábólintottak: a tiltakozás helyénvaló, nem fognak e derék hadfiak a kofák szoknyája körül futkározni, és háborús bûnösök után szimatolni. A kormány fejet hajtott: az egységet a következõkben csak terroristák ellen fogják bevetni. S máris felröppent a hír: a közeljövõben várható az albán terroristák bosszúja. A kormányalelnök szorgosan mérlegelte: hol és mikor. Bizonyára az  al-Khaida áll majd mögöttük. Ha a terrorizmus felüti a fejét, akkor az október 5-i vértelen forradalom szakadékba vezet.
El kell tehát kerülni a polgárháborút. Ez az akarat a Hága ellenes ellenszenv gyökere. A tárgyalás kínos egyhangúsággal folyik tovább. Az ex-elnök végtelenül pontos adatokkal rendelkezik, még azt is tudja, hogy melyik üzletre nézett egy koszovói albán ház ablaka. Pontosan tudja, melyik ablakból lõttek az albán terroristák. Az értelmiség és a titkosrendõrség megbízható adatokkal fegyverezte fel a vádlottat. A nemzetközi alapítványok támogatását élvezõ független szakértõk naprakészen szállítják az adatokat Hágába. Az ex-elnök a telefon elõtt ül és jegyzetel. Sokan sajnálkoznak: állva kell telefonálnia és jegyzetelnie. A független értelmiségi szakértõk szinte naponta nyilatkoznak az állami televíziónak. Neki is joga van védekezni, hogyan leszünk jogállam különben? A belgrádi jogi kar professzorai óriási többségben kiállnak az ex-elnök mellett. A hágai bíróság nem kerülhetett a belügyi szervek titkos adatainak birtokába, az ex-elnök azonban még azt is tudta, melyik albán siheder utazott külföldre valahol a nyolcvanas évek kezdetén, amikor õ még csak álmodozott a hatalomról, a koszovói lázadásnak pedig nyoma sem volt, és teljességgel valószínûtlennek tûnt. A vádlott tündököl, ismételgeti a közvélemény. Akik megkérdõjelezték mindezt, azoknak osztatlan megvetést jutott. Megszületett a három szerb boszorkány: Borka Pavicevic, Sonja Biserko, Natasa Kandic. Három nõ hónapokon keresztül farkasszemet nézett a közvéleménnyel. Az állami televízió mûsorvezetõje sajnálkozva mérte õket végig. Ezek a boszorkányok nem tárgyilagosak. A nézõk betelefonálnak: a boszorkányok bizonyára zsidók, õket kell Hágába küldeni.
(A szövetségi miniszter multikulturális tortát szeletel)
Grafittók díszelegnek a város utcáin. Magyarok kifelé! Ez Szerbia. Zsidóellenes falfirkák. Minden irányból romaellenes jelszavak. Az újvidéki polgármester egy meszelõvel letörölt egyet, de pár nap múlva virított helyette tíz. A hágai bírósági tárgyalás közben a falfirkák új jelentésekkel gazdagodtak. „Szerbiát Hágába cipelték”; „Slobo, veled vagyunk!” A köztársasági elnök dönt: csak akkor adjuk ki a többi háborús bûnöst, ha törvényt hozunk. De másfél éve alatt nem sikerült törvényt hozni. Az ingerlékenység növekszik, az amerikai kongresszus leállítja a dollársegélyt. Bezárulnak Szerbia elõtt a pénzintézmények kapui. A képernyõ egyre zaklatottabb. Ennek ellenére sem adjuk ki õket, mondja az egyik fél. De muszáj lesz kiadnunk, máskülönben elveszünk, bizonygatja a másik. Mûködésképtelenek a kórházak, a betegek haldoklanak. A képernyõ megszólaltatja a haldoklókat. Ki kell adni, könyörögnek az orvosok.
Szerbiának azonban mosolyognia kell. A szövetségi miniszter multikulturális tortát szeletel Belgrád központjában. Faljuk a tortát, legyünk multik, legyen mit forgatnia a BBC-nek és a CNN-nek. Ámuldozzon a nemzetközi közvélemény: milyen gyönyörû torta, milyen sok, habbal. A háborúnak vége, bûnösök nincsenek. Áldozatok se léteznek. Úgy mint régen. Egy könyvet forgatok a kezemben. A történet 1944-ben játszódott le Bácskában, az egyik tanú Nagyidai Pál a magyar és a német tömegsírokra emlékezve Shakespeare tollára kívánkozó középkori öldöklésjelenetet elevenít fel. Ez nem Auschwitz precíz és rideg embertelensége, hanem valóságos balkáni bacchanália. A tanúságtevõ belép egy udvarba, a fiákeron harmonikások ülnek és muzsikálnak. A fiákerok körül mulatoznak, táncolnak, isznak. A tanú bepillant a mázsaházba, ahol sok-sok halott hever. „A mázsaházból vastag ágon folyik ki a vér abban a folyókában, amely arra a célra volt építve, hogy a mérésre bevezetett jószág vizeletét elvezesse”. Több mint ötven év múlt el. A háborúnak akkor is vége volt. Bûnösök nincsenek, áldozatok sincsenek. Ha akkor lettek volna, akkor ma bizonyára nem lennének. Milyen jó lenne kitalálni egy ugyanilyen hágai multikulturális tortát, sok habbal és dísszel, aztán egy shakespeare-i banketten megfeledkezni a bûnösökrõl és az áldozatokról. Ez lenne a hágai sztori – happy enddel. S senki sem emlékezne rá, hogy vastagon folyt a vér a folyókában, amely arra a célra volt építve, hogy a mérésre vezetetett jószág vizeletét elvezesse.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu