***Néhány szó a sztereotípiáról
Vajon igaz-e, hogy Haussmann amiatt vágta Párizs középkori testébe a sugárutakat, mert úgy könnyebb volt lövetni? Vajon igaz-e, hogy Berlin sugárútjainak szélességét a felvonuló lovascsapatok egy sorban parádézó lovasainak száma határozta meg? Egy biztos, hogy mindkét tétel sztereotípia, melyet hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül elfogadni.
A hatalom szereti a sztereotípiákat. Nem kell sokat magyarázkodni, segítségükkel könnyû pozitív vagy negatív érzelmeket elõhívni, a kétkedés, a vita könnyen  elkerülhetõ. Ráadásul  a sztereotípiának majd' mindig van valami valóságmagja is. Legfeljebb csak annyi történik, hogy egy másodlagos igazság, egy másodlagos valóságelem lesz elsõdlegessé erõsítve. Különösen akkor, ha az elsõdleges fontossága, jelentése unalmas, bonyolult, nem eléggé tetszetõs, nem eléggé könnyen érthetõ, mondhatnánk nem eléggé demagogizálható. A demagógia természetéhez hozzátartozik, hogy mindig csak egy bizonyos társadalmi rétegnek, csoportnak akar megfelelni.
Több kérdés merülhet fel a bevezetõben említett példákkal kapcsolatban.  Az egyik, vajon tényleg a tüntetõk, sztrájkolók, lázongók halomra lövetése volt-e a célja Haussmann-nak a sugárutak megépítésével? Feltételezhetjük-e, hogy a 19. századi "belle epoque" establishmentje ennyire gonosz és velejéig romlott volt, és mindezt még titokban is tudta tartani? Hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a városatyák, a hatalom vezetõi nem tárták a nagy nyilvánosság  elé, de még a szûkebb felsõ osztály tudomására sem hozhatták gonosz szándékukat. Ugyanis, ha az elegáns párizsi sugárutakon ágyúznak, úgy ledõlnek az azt szegélyezõ paloták, házak is. Nem hiszem, hogy a gonoszság olyan erõs összekötõ kapocs lenne, hogy bárki feláldozná otthonát egy nagy összeesküvés oltárán. Ha el fogadjuk azt, hogy a hatalom rettegett a proletariátustól, és semmitõl sem riadt vissza annak a célnak az elérése érdekében, hogy kordában tartsa azt, akkor a sugárutak munkásnegyedekben épültek volna (könnyebb lövetni), az elegáns kerületekben pedig megmaradtak volna a girbe-gurba utcák, hiszen így az ilyen városrészek könnyebben védhetõk. A tüntetõket és randalírozókat egyszerûbb lett volna így megállítani az elegáns városrészek peremén.
Nem akarok városi gerilla harcmodor kidolgozó szerepében tetszelegni, csak gyanakszom, hogy a Haussmann báróról szóló legendák egy részének jelentéstartalma túlságosan is könnyen érthetõ. Különösen, ha mindehhez hozzátesszük, hogy az európai városok sugárútjainak többsége a mai belsõ városmagot alkotó valamikori középkori város erõdítéseinek kapuitól sugarasan kiinduló országutak nyomvonalán helyezkedik el. Ezek a radiálisan futó országutak nemcsak a késõbbi sugárutakat jelölték ki, hanem a késõbbi telekstruktúrákat is meghatározták.
Ezt a középkor utáni városfejlõdést egy igazán jellegzetes "városi szavunk" is õrzi, a boulvard. A kifejezés a bulwerk szóban gyökerezik, mely eredetileg erõdítményt jelentett. Egyértelmûen utal arra, hogy a várost körülfogó, lebontott erõdítmények helyén alakultak ki a mai körutak, vagyis bulvárok.
Nem szorul sok magyarázatra, hogy a 19. századi sugárutak rendszere magában rejti a csatornázás, a folyóvíz, a városi életet elviselhetõbbé tevõ fasorok, zöldsávok, késõbb a metróvonalak és a legkülönbözõbb kommunikációs rendszerek megteremtését. Talán ez a felsorolás kevésbé érthetõ, és bonyolultsága miatt nem igazán tetszetõs, de arra talán érdemes, hogy újragondoljunk egy sztereotípiát.
A bevezetõben feltett második kérdésnél ismét  tettenérhetõ egy alapsztereotípiára építõ újabb sztereotípia. Ahogy a gaz kizsákmányoló, hatalmát féltõ, retrográd royalista francia arisztokrácia összeesküszik, hogy halomra lövesse a kommunárokat, úgy a németek pedig szeretnek vonulni, fölvonulni, parádézni. Pedig az út-szélesség meghatározásának sok-sok elemébõl egy nagyon fontos: hány lovaskocsi, lovas, ne adj isten, hány autó fér el egymás mellett? Ezt mi, kockafejû technokraták úgy hívjuk: az út áteresztõ képessége vagy kapacitása. A dolog pedig úgy áll, hogy az út szélességét akár a mai napon is meghatározhatnánk az egymás mellett lovaglók számával. Feltûnõ ugyanis, hogy két egymás mellett lovagló szélessége közel egyenlõ egy lovaskocsi, hintó, fiáker szélességével, és ez közel azonos egy mai automobil szélességi méretével. Mondhatnánk, egy nyolc lovast befogadó út szélessége körülbelül azonos egy mai négysávos út méretével.
Mint ahogy a Római Birodalom városaiban sem vágtattak fel és alá quadrigák, mert szélesebbek voltak a "szabványosnál", úgy ma sem láthatunk ugyanezen városokban Forma I-es pilótákat száguldozni. Az ok azonos.
A forgalommal, az utakkal kapcsolatban a futurisztikus pesszimizmus mindig is megmaradt. Ahogy ma teljes okkal fulladásos halált vizionálunk a környezetszennyezõ automobilok láttán, ugyanígy valaki kiszámította a 19. század fordulóján Londonban, hogy ha a lovaskocsik számának növekedése nem áll meg, a környezetszennyezés oly mértékû lesz, hogy 2000-re London házainak földszintje el fog tûnni az utakon fölhalmozott lótrágyában. A bejáratok az elsõ emeleten lesznek, mondhatnánk, londoni emberünk egy lótrágyába temetett újkori Pompejit vizionált.

***Bársonyos változások érzelmes vizsgálata
Az Európában tíz évvel ezelõtt lejátszódott politikai változások fontosságát senki sem vitatja. A Szovjet Birodalom összeomlásának geopolitikai, gazdasági, világpolitikai, nemzetiségi következményeirõl már sokat írtak. Kevés szó esett azonban arról, hogy mennyi új módszer született arra nézvést, hogy hogyan lehet egy politikai hatalmat, berendezkedést átalakítani, nyersebben fogalmazva, megdönteni illetve megszerezni. Pedig ezek a technikák merõben újak, és szinte példa nélkül állóak voltak.
Európa egyik fele több évtizeden keresztül a sztereotípiák fogságában élt. Mint ahogy ez a hosszú fogságok esetén lenni szokott, a fogoly lassacskán hozzáidomult az õt körülvevõ körülményekhez, és kezdte ezeket természetesnek hinni. (nota bene: ez is egy sztereotípia)
Vizsgáljuk azonban csak azokat a típusokat, melyek közösek az Európa másik felén felfedezhetõkkel, és amelyek befolyásolják a városainkról alkotott jelen illetve jövõbeni elképzeléseinket.
Nem véletlen, hogy az 1990-es évek fordulóján senki sem beszélt forradalomról,  földcsuszamlásszerû változásokról. Legfeljebb csak a váratlanságot, felkészületlenséget emlegették, ami talán annak tudható be, hogy a  Szovjet Birodalmon kívüliek nem ismerték fel a Birodalmon belüli folyamatok jelentõségét, már csak újszerûségük okán sem.
Ez a furcsa, sodródó állapot talán az elnevezésen érhetõ tetten leginkább. Tíz év után sem keletkezett egy általánosan elfogadott, mindenütt egyformán értelmezett név. Viszont se szeri se száma az emóciókra építõ "bonmot"-knak, vagy költõi megfogalmazásoknak. A legelhíresültebb, a "bársonyos forradalom" önmagában is a legellentmondásosabb, mert pontosan kifejezi a politikai változások életre hívóinak újszerû látásmódját. Legtömörebb kifejezése a progresszív politikai átalakulásokra utaló romantikus-emocionális sztereotípiák megkérdõjelezésének, kifigurázásának. Végsõ soron annak bizonyítéka, hogy ezek tarthatatlanok és idejét múltak.
Menjünk csak egy kicsit vissza az idõben, és képzeljük magunk elé a "permanens forradalom" lázában égõ hatvanas évek végi Európa diákságát és azt, ami ezután következett. Nem tisztem kontinensünk demokratikusan fejlõdõ fele értelmiségének változásait taglalni, de azt megkockáztatom, hogy a forradalmi romantikus sztereotípiák ott, ha nem is olyan erõvel, de mind a mai napig tovább élnek. A szovjet blokk országaiban nem egyszerûen a csalódottság, a reménytelenség okán változik meg a viszony ezzel a progresszív értelmiségi örökséggel kapcsolatban, hanem egy újragondolási folyamat következményeként. Racionális szinten ugyanis éppen ez idõben merül föl a gyanú, hogy az "ez a harc lesz a végsõ","a föld fog sarkából kidõlni", "csak összefogni hát" stratégiák egyáltalán nem érvényesek, nem relevánsak többé,  tehát csak tiszteletre és megértésre méltó historizáló romantikus kifejezések. Ezekkel a sztereotípiákkal egy idõben a hatalom által újra élesztett és demagóg formájukban felhasznált "anyaföld", "vaterland", "haza", "nemzeti identitás" stb. hívószavak progresszív jelentése is kiüresedett.
Még ma is a cinikusság vádját vállalja magára az, aki nemcsak racionális szinten változtatta meg viszonyát a forradalmi eszményekkel kapcsolatban, hanem érzelmileg is. Ez az átalakulási folyamat márcsak azért is fontos Közép-Kelet-Európában, mert az az értelmiségi réteg, mely ezt az újraértelmezést végrehajtotta, nem az establishmentbe való bekerülést tûzte ki célul, mint oly sokan Európa nyugati felén, éppen ellenkezõleg, a politikai hatalom urai rejtõztek továbbra is a forradalmi romantika mögé, míg a közép-keleteurópai értelmiség progresszív része új utakon kezdett járni.

***Progresszív eklektika
Létezik-e progresszív eklektika? Fából vaskarika, vagy a "bársonyos forradalom" kifejezéshez hasonlóan, ellentmondásos meghatározás. Megmutatja annak az építészeti, urbanisztikai kontribúciónak a jellegzetességét, mellyel Közép-Kelet-Európa hozzájárul globalizált világunk multikulturájához.
Az eklektika szinte már megszületésekor a pöffeszkedõ hatalom megtestesítõjének tûnt. Mivel a stílus szinte szinonimájává vált a hatalomnak, majdnem természetes, hogy mindenki ellene lázadt.  Minden magát valamire tartó mûvész, mûvészeti irányzat gyûlölte. Jóformán a teljes 20. század az eklektika szapulásának jegyében telt el. Még az egymás legyõzésére, megsemmisítésére törõ stílusok képviselõi is az eklektikát tartották fõ ellenségüknek. Nem kímélte a szecesszió, az úgynevezett modernisták pedig legszívesebben földig rombolták volna eklektikus épületeinket, városainkat. Ha a zsigeri gyûlölet mára már el is múlt, az eklektika hamisságáról, epigonizmusáról, szolgalelkûségérõl és értéktelenségérõl szóló sztereotípiák még most is erõsek.  Ha valahol mégis megõrizendõnek tekintik az ilyen típusú értékeket, az leginkább valami kultúrantropológiai motiváción alapszik, és nem értékorientált elemzésen.  Szinte nincs értékesnek tartott eklektikus épület. A védendõ kategóriába inkább épületegyüttesek, városrészek, utcák, városi terek kerülnek.
Vizsgáljuk meg a fenti sztereotípiát vagy inkább sztereotípia halmazt ugyanazzal a gyanakvással, amelynek segítségével túljutottunk a forradalmi romantika korszakán. Próbáljuk meg megtalálni a mélyen gyökerezõ antipátia okait. Nem azért, hogy az eklektikát rehabilitáljuk, hanem azért, mert együtt élünk vele. Körülvesz bennünket, már eléggé megszoktuk, talán egy kicsit meg is szerettük. Néha azt hittük, hogy az eklektika mégiscsak az Európa ezen térségében brutálisan megszakított szerves fejlõdés titkos megjelenítõje. Lassan megteremtõdik, vagy már meg is született egy másik sztereotípia: az eklektika a polgári Európa építészeti stílusa.
Ha ez utóbbi definíciót fogadjuk el, akkor megtagadjuk századunk szinte minden egyes nagy alkotóját és gondolkodóját. Ha az elsõ meghatározást, vagyis az eklektika teljes tagadását tekintjük mértékadónak, akkor nem hiszünk saját szemünknek, érzéseinknek, vagyis zombiként elfogadjuk, hogy helyettünk mások gondolkodjanak, érezzenek. Tehát az eklektikával kapcsolatban elõállt egy tipikusan közép-keleteurópai dilemma.
Ha az eklektika munkamódszerét vizsgáljuk, már az elsõ pillantásra feltûnõ, mennyire mai. Szinte vegytiszta módon alkalmazza a dekonstrukciós módszert. Kiválaszt magának elemeket, és ezeket kontextusukból kiragadva kezeli. A kontextusból való kiragadás gyakran oly mértékû, hogy az egyes önmagukban is releváns építészeti elemeket még szemiotikai értelmüktõl is megfosztva teremti újjá. Ráadásul úgy, hogy a szemiotikailag immár értelmetlen elemek halmazából nem egy egységes új stílust teremt, hanem újabb és újabb keverési variációk segítségével majd' mindannyiszor egy-egy új stílusú épületet hoz létre. (Bár komolyan gondolom, hogy a tehetséges alkotók által ilyen módszerrel épített épületek szinte mindegyike önálló stílust képvisel, az egyszerûség kedvéért mégis elfogadom az eklektikát mint definíciót.)
Talán ez a munkamódszer a gyûlöletre okot adó egyik tényezõ. Hiszen már a barokk vagy a reneszánsz is dolgozott ugyanezzel a kontextusból kiragadó munkamódszerrel. Csak éppen egy majdhogynem egységes, új, univerzális rendbe helyezte õket. Nem hagyott teret a parttalan variációknak. Nem is beszélve arról, hogy az eklektika neobarokk vagy neo-reneszánsz vonulata a reneszánsz vagy barokk  újraértelmezett elemeit ismét, immár másodjára fosztotta meg jelentésüktõl, mondhatnánk, az eredetit megint újraértelmezte. Ez pedig elviselhetetlen a barokk és a reneszánsz hívei számára.
Az már könnyebben érthetõ, hogy egy merõben új stílus megteremtõi, akik vért izzadva, lépésrõl lépésre haladva, egészen más területrõl veszik archetipikus modelljeiket, miért utálnak egy könnyûkezû, szertelen, ízlést-stílust kombináló eklektikus építészt. Képzeljük csak magunkat azoknak a szecessziós építészeknek a helyébe, akik hímzésekbõl, fafaragványokból, hajtincsekbõl, hullámokból, növényi formákból kiindulva, azokat ezerszeres, százszoros, tízszeres nagyításban még mindig élvezetes, emberléptékû formákat hoznak létre. Ugyanígy lélegzetelállító a tömegtermelésbõl, a kezdeti high-tech vívmányaiból, hajóépítésbõl, vagy autó- és repülõgépgyártásból kiinduló tisztán funkcionálisan gondolkodó mérnöképítészek végsõ soron stílusteremtõ tevékenysége.  Annál is inkább, mert õk a mindenfajta stílus tagadásából jutottak el a stílusteremtés Kánaánjába. Az õ esetükben a gyûlölet még inkább érthetõ, hiszen saját stílusuk megteremtésével a leginkább tagadott eklektikával kerültek egy skatulyába, hiszen õk maguk is stílussá váltak.
Ha a gyûlölõk és a gyûlöltek munkamódszere ennyire hasonló, akkor mi a baj? Mi az a csapda, ami a ma emberét az eklektika sztereotípiáinak foglyává teszi?
Nem a munkamódszerrel van a baj. A 20. századi hatalom sokkal rafináltabb annál, semhogy egy hatékony munkamódszert tiltani vagy gyökeresen megváltoztatni akarjon. Éppen ellenkezõleg, a munkamódszert, az alkotási folyamatot nem bántja, hiszen hatékony és tetszetõs, csak a tárgyát változtatja meg. Ellenõrzi, befolyásolja az elemek halmazát, melyet a mûvész, az alkotó használhat, variálhat. Az építésznek az a benyomása, mintha az alkotási folyamat módszere mit sem változott volna.
A különbözõ elemek meghatározásával a folyamat gyökeresen megváltozik. A hatalom ugyanis, ha valamit kijelöl, alapjaiban tagadja meg az eklektika munkamódszerét, hiszen jelentéssel ruházza föl az építészeti elemet. Az eklektika pedig pontosan fordítva cselekszik, késõbb felhalmozandó elemeit oly módon fosztja meg jelentéstartalmuktól, hogy ezek sok esetben szemantikailag értelmetlenné válnak. Nem kiválasztásuk ad jelentést ezeknek az elemeknek, hanem az új elemhalmaz új viszonyrendszere ruházza fel õket ismét jelentéssel.
Az autoritások által befolyásolt építészet igazi torzszülemény, gondoljunk csak a III. Birodalom építészetére vagy a szocialista realizmus – gúnynevén a Sztálin-barokk - alkotásaira. Az épületek látszólag eklektikusak, de az igazi eklektikától pontosan genezisük különbözteti  meg õket. Az új birodalom vagy a szocreál építészei nem tehetségtelenebbek, egyszerûen csak elemválasztásukban nem szabadok.
Mindenfajta új hatalom vágya a végsõ legitimáció, melyet leggyakrabban a kortárs mûvészet támogatásával próbál elérni. Ezt leginkább a forradalmak hívei tagadják. Ennek alátámasztására hadd idézzem Szilágyi Ákos érdekes teóriáját az orosz-szovjet avantgárddal kapcsolatban. Megfigyelhetjük, állítja Szilágyi, hogy az 1917 elõtti úgynevezett hivatalos építészek nem támogatták, nem ismerték el az új forradalmi, proletár hatalmat. Az új hatalom végsõ elismerése akkor történt meg, amikor az elõzõ rendszer "kedvenc" építészei, mûvészei ismét támogatottakká váltak, immár az új által. Ezalatt eltelt tíz esztendõ, és míg az ancient regime egykori támogatott mûvészei sztrájkoltak, az új állami berendezkedés hagyta, hogy a keletkezett vákuumot – az építészetben is – újak töltsék ki. Ezek az "újak" voltak az orosz avantgárd képviselõi. De az új nem kell egy retrográd hatalomnak, beéri a régivel, sõt, elismeri azt. Nézzük meg, hogy az 1917 elõtti orosz és a 30-as évek szovjet hivatalos építészetében mennyi azonosságot találunk. Ez a szovjet példa mutatja a legjobban, hogy miért vált az eklektika a hatalom ízléstelenségének, retrográdságának szinonimájává.

A szabadság kivívása nem abban rejlik, hogy leromboljuk és teljesen elvetjük az eklektikát, hanem abban, hogy visszaállítjuk a szabadságát. Ám ahogy a rombolás és a szabadság helyreállítása között is rengeteg különbözõ állapot lehet, úgy az eklektika önmagában még nem testesíti meg az alkotás függetlenségét.
Hiszen a hatalom uralni akarja az építészetet. Erre minden eszköze megvan: pénz és erõ. A kérdés már csak az, hogy ezeket milyen mértékben használja. Illetve van egy másik megközelítés is, hogy milyen módon hagyják neki használni.
A "bársonyos forradalmak" országaiban furcsa technikák alakultak ki. Kis túlzással mind a progresszív eklektika módszerére épített. Ha a hatalom kiválaszt egy elemet, ahelyett hogy megfosztaná eredeti jelentésétõl, inkább megerõsíti azt. Majd fölkínálja, íme, láss hozzá. De az ellenálló építész még mindig nem fogyott ki teljesen az ötletekbõl. Hisz az újabb  szemantikai lecsupaszításra sikeres módszer áll rendelkezésre. Kifigurázod, felnagyítod, lekicsinyíted, túlságosan komolyan veszed, megváltoztatod a színét, az anyagát, figyelsz, hogy az épületen mindig árnyékban vagy éppen ellenkezõleg, mindig fényben legyen, megtervezed, hogy az idõ legyen segítségedre, ez pusztuljon el a legelõbb, ez piszkolódjon be a leghamarabb, vagy éppen fordítva.
Mindez persze megint ismerõs, hiszen az imént leírt technikákat nemcsak Közép-Kelet-Európában alkalmazták, alkalmaztuk. Elsõre ezek szinte szó szerint egy poszt-modern világ megszokott építészeti módszerei. Az a különbség, hogy alkalmazásuk a világ egyik felén tényleg kockázatos volt, még nem elégséges az alapvetõ különbség megértéséhez.
Az igazi  különbség akkor válik láthatóvá, ha azt az idõszakot nézzük, amikor Közép-Kelet-Európában megszületik a progresszív giccs. Ez a világ szerencsésebb tájain nem tettenérhetõ. Nem lehet a tömegkultúra kategóriájába elhelyezni, nincs köze a globalizációhoz, ez tényleg önálló, integer, és a hatalom – ha elég intelligens – retteg tõle.
Közép-Kelet-Európában a hatalom ellenzéke felfedezte, hogy a giccs nem ellenség, hanem partner céljai elérésében. A tömegkultúrát nem valami retardált, elviselendõ, hatalom szempontjából kezelendõ szükséges rossznak tekintette, hanem partnerként fogadta el. Nem a "small is beautiful" kategóriájába  skatulyázta be, hanem azt gondolta, hogy ez olyan párhuzamos kultúra, amely hasonlatos a Bahtyin-féle karneváli kultúrához. Ahhoz a kultúra-felfogáshoz, amely bármily furcsa, a 20-as évek Szovjetuniójában nem a forradalmi trendhez csatlakozott, hanem az európai kultúra eredetének lényegi kérdését tette fel és kutatta. Bahtyin és Hlebnyikov nyomán kutatta a karneváli, pogány kultúra gyökereit, átlépte a monoteizmus határát, és állította a többistenhit kontinuitását. Ebben a felfogásban a tömegkultúra nem valami utólag elfogadandó, szégyellnivaló rossz, hanem a kultúra alapja, világfelfogásunk gyökere.
Visszatérve a mondottakhoz, napjainkban a "bársonyos forradalom" gyõzelme nem valamiféle ideológia általános diadala, hanem az a pillanat, amikor az értelmiség lakta ház házmestere elkezd horgolni vagy hímezni egy ízléstelen terítõt, amire az van írva: szabadság.
Azzal, hogy megszületik mikrovilágunkban a progresszív giccs, még nem lehetünk biztosak abban, hogy nem a kisfasizmus felé fordultunk el.  Nem tudjuk, hogy a giccs, a tömegkultúra mitõl nem válik gonosszá, mitõl marad progresszív és tiszta. Az ideális állapothoz csak úgy juthatunk el, ha bízunk abban, hogy a házmesterné következõ terítõje, amire azt hímezi, "a munka szabaddá tesz", nem az új fasisztáknak készül, hanem giccsességénél és a házmester koránál, tanultságánál vagy tanulatlanságánál fogva egy másik aforisztikus giccs-igazságot tartalmaz.
Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéskörhöz, amikor már nemcsak mikrovilágunkról, azaz egyes házainkról, enteriõrjeinkrõl, lakásainkról, lépcsõházainkról, homlokzatainkról van szó, hanem városi léptékben vizsgáljuk az egyén progresszív giccs iránti hajlamának hatását.

Eklektikus terek
Már szóba hoztam az európai városfejlõdés alaptételét. Akár a középkorban, akár a görög-római kultúrában, a zárt, ellenõrzött várost körülvevõ falakon kívül kezdõdött a spontán, hatalom- és (mondhatnánk), építészek nélküli világ. Itt voltak a hatalom által el nem fogadott, ugyanakkor a városi élet szerves részét alkotó tevékenységek zónái. A kocsmák, a kuplerájok, a nyomornegyedek, a kertészetek, a szeméttelepek, vagyis mindaz, amivel a hatalom nem foglalkozik szívesen, mert kellemetlen (bár hasznot azért – adók formájában – húz belõle).
A spontán giccs arra is megtanított minket, hogy nem vagyunk a hatalom által teremtett homogén és üres tér lakói, ellenkezõleg, terünk telis-tele van minõségekkel. Néha képzeletünk szépíti meg, néha rájövünk, hogy a hatalom által indukált elsõdleges érzékelésünk tere egyben álmodozásainké, szenvedélyeinké is, melyek olyan minõséget hordoznak, amelyek a teret létrehozó hatalmat ássák alá alapjaiban.
Minden, amirõl eddig szó volt, inkább tartozott a progresszív giccs tereinek belsõ tulajdonságaihoz, melyek könnyûek, légiesek, áttetszõk, vagy éppen sötétek, érdesek, túlzsúfoltak. Bár az elsõ pillantásra meglepõ, de a progresszív eklektika terei lehetnek akár magaslati terek, vagy áramló terek, mint a vízé, de hasonlatosak a megdermedt lávához, vagyis sziklaszerûek, vagy éppen kristályszerûek, mint a megfagyott víz.
A tér, ami körülvesz bennünket hív, csalogat. Mivel rajtunk kívül esik, ki kell lépni önmagunkból, az önmagunk által épített eklektikus kagylóhéjainkból. Mára már az sem üres, ami körülvesz bennünket. Nem valami csak fénypászmákkal osztott éteri üresség, melynek belsejében megtaláltuk és megteremtettük a magunk helyét. A magunk teremtette viszonyítási pontjainkat összekötöttük, és ezek a viszonyítási pontok így új jelentést nyertek (vö. az eklektika munkamódszerei). Létrejöttek a közlekedés szerkezeti pontjai. Az ezeket összekötõ vonalak, melyek három dimenzióban helyezkednek el, azaz több rétegben, és az azokon mozgó ember újabb és újabb mesterséges teret hoz létre. Az idõk folyamán megszülettek az országutak sugárutak, körutak, utcák, vasútvonalak, légifolyosók. Tereinket azonban ugyanúgy, mint oly sok minden mást, a sztereotípiák fogságába vetettük. Létrehoztuk a szimpatikusak kategóriáját, ezek az utópiák, és egy kevésbé tetszetõseket, a realista tereket. Az utóbbiak az utópia ellentéteiként szerepelnek, vagy jobb esetben a nagy kompromisszumok árán megvalósult utópiaként jellemezzük õket. A realista terek a sztereotípia szerint olyanok, melyek mindig pontosan lokalizálhatók. Ezzel válik a realista tér az utópia –  a nem létezõ toposz – teljes ellentétévé.

Kelet-Európa számára mindez fordítva alakult. A szocializmus évtizedei alatt az utópiák váltak mindennapivá, míg a realista terek iránti igény átfordult teljes utópiává.
A 18. század közepéig életünk szakrális terei egyesítve, a város közepén helyezkedtek el. A templom, és körülötte a sírkert. Az élõk és a holtak, a lélek és a feltámadás, egybegyúrva hierarchikusan elrendezve. A fontos halottak a templomon belül, a lábunk alatt, kívül a kevésbé fontosak, és akiket már majdnem elfeledtünk, a csontkamrában. Ez a szerény, de pragmatikusan szervezett halottkultusz megváltozik, majd egészen más formában újjáéled a szovjet birodalom országaiban. E különös halottkultusz szakrális terei épülnek Prágában, Szófiában, Moszkvában. Friss házasok, óvodások, óvodák és iskolák, turisták, veteránok zarándokolnak el ezekhez a városközpontokban megépített mauzóleumokhoz. Ezek építmények megváltoztatják, átértelmezik egész környezetüket. utópikus szakralitásukkal ránehezednek az egyébként ugyanebben az idõszakban profanizált városokra, hiszen építésükkel egyidõben a szakrális terek megszûnnek, a templomok tornatermekké, raktárakká, egyes temetõk tiltott zónává válnak.
Megszakad a közösségi és privát terek szerves fejlõdése, az a folyamat, amit Piranesi mutatott fel elõször. Történt ugyanis, hogy Piranesi a 18. században két térképet rajzolt Rómáról. Mindkettõ az utcákat és a házakat ábrázolta, de míg az egyiken az utcákat és tereket festette ki, addig a másikon a közélet tereit, vagyis mindazt, ahova a tulajdonoson  vagy építtetõn kívül más földi halandó is beléphetett, sõt némely esetben szinte kötelezõ volt belépnie. Ezen a térképen ugyanazt a színt kapták a templomok, a kápolnák, a színházak, az üzletek, a fürdõk, az elöljáróságok, az iskolák, az egyetemek, a bordélyházak, a korházak, a vendéglõk, mint az utcák. Többségük magántulajdonú volt, mégis a köz használta.
Piranesi a legismertebb a római példa, de se szeri se száma az olyan intézményesült közterületeknek, melyek eredetileg magántulajdonúak voltak. Bern fõutcája elhíresült árkádsorának helyén valamikor trágyadombok sorakoztak, a házak udvarán hivalkodó trágyadomb mérete is információul szolgált egy-egy család gazdagságáról. Néhány évszázad elteltével, Bern városiasodásának megindulásával a város, a trágyatulajdonosok egyetértésével, úgy döntött, hogy az ominózus dombok helyén árkádokat létesít. A döntés meghozatalával az addigi tulajdonosok nemcsak egy õsi szimbólum használatától fosztották meg magukat, hanem lemondtak magántulajdonú telkük egy részérõl, ahol a világhíres árkádsor megépült. Így minden egyes telektulajdonos a város (az építészet) mecénásává vált, hiszen a köz javára adományozott, nyilvánosság elõtt. Bár az sem zárható ki, hogy némelyik gazda csak a nyilvánosság nyomásának engedve tette ezt. (A telekrészek a mai napig magántulajdonban vannak, csak éppen azóta is közhasználatban.)

A "bársonyos forradalomhoz" vezetõ út fontos szakasza a spontán, építészek nélküli téralkotás megjelenése. Ugyan egy idõben bukkannak fel a "small is beautiful" valamint a központosítástól való függetlenedési mozgalmak, a szovjet birodalmon belüli törekvések ezektõl alapvetõen különböznek. Közép-Kelet-Európa spontán erõi nem függetlenedni akartak, hanem párbeszédre kényszeríteni a hatalmat. Ami ennek eredményeként a városi struktúrák esetében történik, az nagyon hasonló ahhoz, amit a középkori városok fejlõdésével kapcsolatban leírtunk.
A 20. századi szovjet birodalom központi hatalma központi intézkedéseivel ellenõrizni, korlátozni akarta az emberek szabad mozgását. A homo economicus migrációját, letelepedését megakadályozni azonban nem tudta. A városok peremén nem a dzsungelszerû favillák jöttek létre, hanem mintha a valamikori városfalakon kívüli építészet született volna újjá. A spontán városi növekmények oly erõsnek bizonyultak, hogy a hatalom végülis – még a politikai változások elõtt – kénytelen volt néhányukat elismerni, mint új települést, vagy mint a város külsõ, önálló kerületét.

A progresszív eklektika és giccs végülis jó társnak bizonyult ahhoz, hogy az élet minden területét átszövõ változás létrejöjjön. Az, hogy a most ismertetett módszer hogyan hasznosítható globalizálódó világunkban, vagyis, hogy a kelet-európai módszer milyen relevanciával bír, álljon itt Franz E. Kneissl osztrák építész kollégám története:
"A velencei kutyáknak a rendszeres áradások miatt szembe kell nézniük egy problémával: Csupasz hátsó felét senki sem tartja szívesen a hideg vízbe. Egyikük bemutatta, hogyan lehet elkerülni ezt. Testét, ahogy a kutyák teszik, kerek púpba görbítette, de nem a szokásos módon ferdén lefelé, hanem a hátgörbítés vízszintes, ha ugyan nem ellenirányú fölfelé mutató képzeletbeli ívével. A tapasztalt velencei kutya ebben a pózban a házfalnak támaszkodik, és így - erõinek gyakorlott elosztásával – a víztükör fölött ragasztja piszkát a vakolatra – talán, hogy a hideg víz legcsekélyebb fröccsenését is elkerülje. Két kérdés vetõdik fel: levezethetõ-e ebbõl a DOG ART képzõmûvészeti irányzata, s hogy egy párizsi vagy berlini kutya Velencében turistáskodva ugyanezt a módszert választaná-e, vagy elõbb ki kéne puhatolnia, mi járja errefelé, ha az utcákat bokáig víz borítja."

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu