(LIPCSE) – Mire Lipcsébe költöztem, már jó néhányszor megfordultam a városban: jöttem a vásárra, mert oda utazott az ember, hogy külföldet lásson. Ideköltözésem nyarán aztán azonnal nekiláttam, hogy feltérképezzem, mondván: mostantól ez is hozzám fog tartozni. Végigjártam belsõ udvarait, amelyeket már ismertem százéves fényképekrõl: reklámtáblákkal vannak tele meg kisgyerekekkel cúgos cipõben és szalmakalappal a fejükön, és a gyerekek megigézve bámulnak a lemezes kamerába, amely doboz forma árnyékot vet a kockakövekre. A piactér körüli utcákat és árkádokat sötét, súlyos, nemes elõkelõség és szemmel látható gazdagság jellemezte. Egyik-másik parányi köz neve pedig milyen ellenállhatatlan hangot ütött meg ebben a tiszteletet parancsoló összdíszletben: Mezítlábas utcza…

Szerelembe estem.

Otthon, a bérelt szobámban zaj volt, a folyosón állandóan barkácsolt valaki, hogy megjavítson valamit. Ebbõl hamarosan rájöttem, hogy a város nincs jó állapotban. Beleszerettem, ahogyan beleszeretünk valakibe, aki nem különösebben szép, de akivel megosztjuk titkunkat, a múltunk titkát. Egy éjjel aztán megálmodtam: mintha kagylómész-sziklából faragták volna ki.

Attól az éjszakától fogva összetartoztunk. Szerettem déli kivezetõ útjait, a mélabús hárs- és platánallékat, amelyek mögött a pompás polgárházak homlokzatai vénhedeztek. Bebarangoltam északi külvárosát, az egykori elõkelõ negyedet századfordulós villáival, ahol vadrózsa burjánzott, a szél meg az idõ elmállasztotta a díszes erkélyeket, s ahol negyven éven át az orosz parancsnokság állt, egy világoskékre festett, a bejáratnál két piros mûanyag-papírkosár által szegélyezett villa. Emlékszem M., a harisnyagyáros fényképére: fiatalember talpig fehérben, amint fején már a bõrsapkával elindul neobarokk villájából a repülõtér felé, hogy átadja magát a repülés örömének.

Ha egy városnak van történelme, nem veszítheti el a súlyát. Figyeltem, hogyan tartja magát négy évtizeden át különösebb ápolás nélkül.

Aztán, jóformán egyik napról a másikra, ott állt elõttem, amilyennek álmomban láttam. Elõbb egy ház, aztán kettõ, aztán három: vajsárga homokkõbõl, kalácspuhán, arany kilincsekkel és vörösréz portáltetõkkel. Ha pedig benyitott az ember, az öntöttvas csigalépcsõ égi lajtorjához hasonlatosan, szabadon állt a házban.

Elakadt a szavam.

Odakint valaki még azt kiáltotta: – A nép mi vagyunk! – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan mehet. Viszont soha nem is kételkedtem benne.

A város azóta egyre jobban kivilágosodik. Az utcákat fény árasztja el. Mintha újonnan érkeztem volna, kezemben a régi fotográfiákkal újra végigjárom belsõ udvarait. Az udvarok most sokféle állapotban vannak: a régi képekében, rajtuk a kötényes kislányokkal, a közvetlen múlt elhagyatott állapotában, ahonnan néhány láda még mindig ott áll, ahol évtizedekig állt, némelyik udvarból pedig már társalgás, pohárcsengés és illemtudó evõeszköz-koccanás hangjai szállnak a jövõ megannyi tálalóasztalkája mellõl, rajtuk a kések, villák, kanalak és meghajtogatott szalvéták kelléktárával. Elfogódottan járom a régóta ismerõs utcákat. Még az öreg, komor Tamás-templom is a száraz tengerhomok színét ölti. Egy kicsit minden valószerûtlen. Nem egészen érthetõ. És valahogyan: mintha színház is volna.

Fejem fölött az építõdaruk keresztezik egymást, lábam alatt pedig összegyûlik a forró vízgõz, amely száz éve száll fel a titokzatos nyílások rácsai közül, és fehér páracsíkokként lebeg Lipcse éjjeli utcáin.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu