A mértékén túllépõ gazdagság tönkreteszi a Földet. Nem éli meg egészként. Dolgokként választja és különíti el az embereket, úgy, ahogyan a királyvíz oldja ki a vakkõzetbõl a nemesfémet. Ahol nem a fölösleg az úr, az ember védekezik a visszás ellen, és azt segíti, ami neki hasznos, de mindkettõben a Föld részese és teremtménye marad ott is, ahol leigázza.
A termékeny partok a hódítók kezére jutnak. Új birtokukat õrzik anélkül, hogy alapvetõen átalakítanák – addig, amíg képesek megvédeni. A kietlen földterületek némelyike viszont csak fölfedezõi által válik lakhatóvá és az ember szívének kedvessé. A meredek hegyoldalt lépcsõzetes teraszokká egyengetik. Kõfalakat emelnek, hogy az odahordott föld támaszt leljen a tavaszi áradásokkal meg a forgószelekkel szemben, amelyek völgybe akarják rántani. Meghonosítják az eleinte soványka termést, amely évtizedrõl évezredre egyre dúsabbá válik, mert javul a talaj, mert a rendezõ kéz kiválasztja a legjobb magot, és a növényt ennek törvénye meg saját akarata szerint neveli.
Az évezredeknek ez a munkája azokon az olajfa-ültetvényeken mutatkozik meg a legszebben, amelyek a mediterrán szigetek lejtõin kapaszkodnak teraszról teraszra fölfelé. Faragatlan kövekbõl habarcs nélkül rakott falak határolják és védik õket, egymásnak nem vetélytársai és nem irigyei, helyezkedjenek el bár magasan vagy alacsonyan, menedéket és hazát kínáló birtokokként ugyanolyan közösséget alkotnak, mint egy hegyi város ház- vagy kertcsoportjai. Ám nekik maguknak is szükségük van ápolásra és biztatásra: a nemesítetlen olajfa nem hoz hasznosítható termést, a megmetszetlen narancsfák elcsökevényesednek. A szépség látszataként ugyan kísértetiesen túlélik idejüket, az olajágak ezüstárnyéka ugyan még évtizedekig hirdeti a mélyebb falak közt lakó, élénkítõ hûvösséget. A kertek azonban emberrel alkotott közösségüktõl megfosztva elveszítik kölcsönös munkával kivívott természetüket, anélkül hogy eredeti vadonjukba visszatalálnának. Három évezreden át osztottak bõséget, de nem fölösleget, elégedettséget, de nem gazdagságot, nyereséget, diadalt.
Csak a mi – mohóságban-pazarlásban kielégíthetetlen – évszázadunk hagyja, hozamot és birtokot önmagáért serkentve, elcsenevészesedni a terméketlen kerteket, s tulajdonosaik azt hiszik, nem ér meg ennyi veszõdséget, hogy egy egyszerû életnek a kedvére tegyünk. Így aztán nemigen akad már ember, aki azért lépne a kertekbe, hogy ápolja õket, senki nem szedi fel az elszáradt fát, nem ültet vesszõt, nem oltja be a törzseket. Hiába érik a citrom, ágán fonnyad el a narancs. A falkoszorúból itt-ott kiválik egy kõ. Rést hasítva terjeszkedik a föld birodalma. A tavaszi árvizet egyetlen plató sem fékezi zuhanóiramában, s falat falra döntve vág medret rohanásának. A puszta földet széthordja a forgószél, az egyre szélesebbre nyíló repedések a csupasz kõzetig hatolnak. A teraszok elsüllyednek, a sziget visszaveszi, amit évezredekig elvitattak tõle. De siváran és visszavonhatatlanul tönkretéve fogadja vissza magába.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu