(BERLIN) A Német Szövetségi Köztársaságban mintegy kilencven magyar vagy német-magyar egyesület mûködik hivatalosan. A körülbelül 100.000 itt élõ magyar – akiknek egyik fele rendelkezik német tartózkodási engedéllyel, a másik magyar, német vagy kettõs útlevéllel – legkülönbözõbb társadalmi vagy kulturális rétegeinek képviselõi alapították és alapítják ezeket a cserkészektõl kezdve a fogorvosokon keresztül egészen a menedzserekig. Az egyesületek között vannak asztaltársaságok, népitánc-csoportok, egyházi közösségek és van még egy „szabad magyarok egyesülete” is. Mindenesetre a legtöbbjük besorolható a tisztán magyar német-magyar szervezetek közé. Harmadikként az újraegyesített Németország mindkét felén az 1945 és 48 között elûzött magyarországi németek képviseltetik magukat. A magyar egyesületek Hamburgtól Passauig, Aachentõl Görlitzig különben is magukon viselik a háborút követõ német idõszak bélyegét.
 Maga az a tény, hogy az egyesülési jogot Németország nyugati felén csak ritka egyedi esetekben csorbították, míg az NDK-ban minden szervezet legitim létezése az állampárt kegyeitõl függött, zûrös következményekhez vezetett. Így például a nyugat-berlini magyar kolónia, az „Ungarische Kolonie Berlin e. V.” 1961 nyaráig takarékossági okokból egy kelet-berlini kocsmában tartotta az összejöveteleit, és az 1846-ban alapított magyar kézmûves egyesület közvetlen örökösének tekintette magát. Ezt a folytonosságot a falomlás után vonták elõször kétségbe, amikor 1990-ben a város keleti felében is meg tudott alakulni az „Ungarische Vereinigung e. V.”. Az ossi- és a wessi-magyarok, bár rendezett diplomáciai kapcsolatokat ápolnak egymással, mindmáig nem látják szükségesnek, hogy túljussanak a német megosztottságból eredõ eltérõ szocializációjukon.
 És ebben talán igazuk is van: Nyugaton az egyesületek két nagy emigrációs hullám kapcsán jöttek létre – 1945 és 1956 után –, míg a keletnémet „munkás-paraszt állam” magyarjai a magyarországi németekkel együtt NDK-állampolgárok családtagjaiként vagy munkavállalóként – úgynevezett szerzõdéses munkásként – kerültek az Elba partjára vagy diákként Kelet-Berlinbe, Erfurtba vagy Greifswaldba. Ebben az értelemben rájuk is érvényes Willy Brandtnak a két német lakosságra vonatkozó mondata: Összenõ majd, ami összetartozik.

A szászországi magyarokat 1998 decemberében ismertem meg egy szolgálati út során. A berlini Magyar Kultúrintézet akkori vezetõjeként a drezdai magyar konzullal utaztam a cseh határ menti Neustadtba. Tulajdonképpen az volt a feladatom, hogy a hazai irodalomról és mûvészetekrõl beszéljek.
 A kultúrcentrumban, egy a fordulat után egyértelmûen nyugati stílusban helyrehozott épületben,  mintegy negyven férfi és egyetlen nõ ült. A beszélgetés magyarul folyt, bár, hogy úgy mondjam, hivatalosan a Magyar-Szász Egyesület gyûlésén vettem részt. Elõször azt gondoltam, hogy ülnek itt talán szászok is, akik hõsiesen megtanulták a mi lehetetlen anyanyelvünket. De hamar kiderült, hogy csak egyetlen német feleség volt jelen, nyilvánvalóan csak a társaság kedvéért, kísérõként.
 A beszélgetés során valaki fölvetette a kérdést, mi volna, ha egy született szász egyszerûen a fejébe venné, hogy az alapszabálynak megfelelõen belép az egyesületbe? Akkor adnánk mellé egy tolmácsot, ez volt a válasz. És ha egyszerre többeknek jutna ugyanez az eszébe? Akkor bevetnénk még egy tolmácsot, találta meg valaki más a megoldást. „Felõlem – jegyezte meg valaki – jöhetnek szászul beszélõ kubaiak és vietnamiak is, ha kedvük van.”
 Viszonylag egyszerû dolgokról volt szó. Így például megkérdezték, hogy mit vagy kit támogassanak, mint bejegyzett egyesületekhez illik Némethonban, a megtakarításaikból, ill. hogy milyen célra gyûjtsenek pénzt. Egyikük a nicaraguai népet akarta megsegíteni, egy másik inkább erdélyi testvéreinknek adományozott volna pénzt. Egy harmadik ennek azt vetette ellen, hogy utóbbiak éppen elég támogatást kaptak, míg az elszegényedett hazai munkások ingyenkonyhára szorulnak. „Ez hamarosan itt is bekövetkezik” – dobta be csípõs magyar humorral a negyedik, és engem azonnal magával ragadott ez a szabad hangnem. Ha volt valahol valaha munkásdemokrácia, hát akkor éppen itt, ennél a hosszú asztalnál, ahol a szakik Radeberger és magyar rizling mellett taglalták a problémáikat.
Ezek a problémák nem utolsósorban sajátos szászországi helyzetükkel függtek össze. Az idõsebbek mindenekelõtt azt akarták tudni, és ezért volt jelen a konzul az ülésen, hogy a magyarországi munkaévek beszámítanak-e a szövetségi köztársaságbeli nyugdíjba, és ha igen, milyen átszámítás alapján. (Ez a kérdés egyébként mindmáig megoldatlan.) A Magyar Népköztársaságban aktívan ledolgozott idõ különösen azok számára tûnt fontosnak, akiket személy szerint érintett a 19,7%-os neustadti munkanélküliség.

1967-ben kezdett a KISZ az FDJ-tal kötött csere-megállapodás alapján fiatal magyar munkásokat (Handwerker?) NDK-beli továbbképzésre toborozni. Így került 1968 októberében mintegy 120 szakmunkás a „Fortschritt” (Haladás) mezõgazdasági gépgyárba. Elõször a szálláson laktak. Mindenesetre a meghirdetett továbbképzés helyett rögtön bedobták õket a mélyvízbe: hegesztõként, géplakatosként stb. munkaszerzõdéssel három évre vették fel õket. Ebbõl az eredeti csoportból ma már csak tízen élnek Neustadtban. De utánpótlás 1980-ig mindig érkezett. A foglalkoztatottak legmagasabb létszáma 300 volt.
 Fiatal, nõtlen férfiak éltek tehát egy vadidegen városban, kezdetben minimális nyelvtudással. Amikor megérkeztek, már tudták, hogy más honfitársaik  is dolgoznak például mint szövõnõk Zwickauban vagy mint technikusok a NARVA izzólámpagyárban, Freibergben, és hogy a szász fõvárosban még magyar gimnázium is van. A legegyszerûbbnek mégis az látszott, hogy a lakóhelyük életébe próbáljanak bekapcsolódni. A „multikulturalitás” az üzemen kívül mindenekelõtt a hétvégeken az ifjúsági klubokban, diszkókban és vendéglõkben érvényesült. A fiatal magyarok hamar felkeltették a szász lányok érdeklõdését, és ahogy az egylet egyik tagja kacsintva mondja, hamar kialakult „kereslet és kínálat” egészséges egyensúlya. A mennyasszony táncos  magyaros lakodalom és a balatoni mézeshetek után a párok visszatértek, és itt alapítottak családot. A Szászországban élõ magyarok 90%-a  – mondja Farkas Károly, a Drezdai Magyar Klub e. V. /Szász-Magyar Kulturális Egyesület elnöke – vegyes házasságban él. A gyerekek többsége legfeljebb passzívan tanult meg magyarul, de a mûholdas összeköttetésnek hála idõközben minden háztartásban tudják fogni a Duna-TV-t és a budapesti televízió második mûsorát.
A Magyarország és az NDK közötti 1967-es megállapodás értelmében az újonnan érkezõknek biztosítottak egy 1000 márkás minimáljövedelmet, 4 márka napidíjat és évi három vonatjegyet Magyarországra és vissza. A létbiztonság és a tisztes jólét a 80-as évekre jött el. A megtakarított pénzbõl autót tudtak venni Budapesten – a Trabantra vagy Ladára várakozók sora Magyarországon valamivel rövidebb volt, mint az NDK-ban. Végül úgy a 80-as évek közepétõl a magyarok a Nyugat-Berlinbe való szabad ki-beutazási engedéllyel még privilegizált helyzetbe is kerültek. Súrlódásokra köztük és a kelet-németek között nemigen került sor. A legélesebb „diszkókonfliktusok” inkább a kubaiakkal, algériaiakkal, mozambikiakkal vagy azoknál egymás között zajlottak. De ne keressük erre a nemzeti sajátosságokban a magyarázatot. A magyarok adták a legnagyobb és a leginkább szervezett csoportot a külföldiek között, a „keleti blokkhoz” tartoztak, viszonylag rendezett társadalmi körülmények közül jöttek, hogy úgy mondjam, beleillettek a képbe.
A fordulat mindenesetre egy csapásra véget vetett a kissé szürke NDK-idillnek. A neustadtiak legfõbb munkaadóját, a „Fortschritt”-ot például két kudarcba fulladt próbálkozás után csak mostanra sikerült privatizálni, és a 4500 foglalkoztatottból  350-en tarthatták meg a munkahelyüket – mindenestre, mesélik a magyarok büszkén, ebbõl majdnem ötvenen a honfitársak közül.
 Talán éppen a szociális nehézségek hozták közelebb egymáshoz a magyarokat, és nemcsak Neustadtban. A 90-es években alapították Drezdában a Magyar Klubot és a Szász-Magyar Kulturális Egyesületet, és az 1945 után az akkori szovjet zónába került magyarországi németek is létrehozták a szervezetüket.

Egyesületeket alapítani keleten különben is csak a fordulat után lehetett, addig a neustadti magyarok és csak magánlakásokban vagy kocsmákban gyûltek össze. A 150 neustadti magyarnak idõközben lett egy klubterme saját erõbõl felújítva. Egy munkanélküli asztalos bevonta továbbképzõ tanfolyamának résztvevõit, így az építési munkálatokat két hónap alatt be tudták fejezni. Emléktáblát állítottak Kossuth Lajosnak Drezda/Hellerauban. A múlt évben egy megszüntetett bautzeni kórház berendezésének eljuttatásával segítették az erdélyi magyarokat. A drezdai egyesület 12.000 márkát adományozott egy izomsorvadásban szenvedõ 12 éves fiú kezelésére, és 3000 márkát egy idõs erdélyi magyar házaspárnak.
A Drezdai Magyar Klub e. V. elnökének még egy speciális akciót is sikerült kezdeményeznie. A szász fõváros Hilton szállodája nemrégiben 10 számítógépet adományozott az örökké anyagi gondokkal küszködõ magyar gimnáziumnak Burg Kastlban. Tudomásom szerint ez volt az elsõ eset, amikor a Szász Szabad Állam a Bajor Szabad Államnak – vagyis a keletiek a nyugatiaknak – „fejlesztési segélyt” nyújtottak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu