A Christa Wolf és Jürgen Habermas közötti vita a német újraegyesítés után rávilágít egy holtpontra: míg a keletnémet írónõ kifogásolja a nyugatnémet filozófus azon megállapítását, hogy az új tartományok polgárainak nincsenek olyan értékes tradíciói, amelyekkel gazdagíthatnák a Szövetségi Köztársaság többi részét, Habermas
a nemzet helyzetét egészen másként látja. Elismerni, hogy megváltozott a nyugatnémet identitás az egyesülési folyamat következtében – így érvel – csak a jobboldali revizionisták malmára hajtaná a vizet, akik az egyesülést szándékosan a náci korszak árnyékától való megszabadulás útjaként használják. Egy újfajta patriotizmussal szemben Habermas mindenesetre a nyugatnémeteknél a második világháború után felelevenített nyugati liberális hagyományokat részesíti elõnyben.
 Végülis Wolf és Habermas egyaránt elsiklik afölött, ami a tényleges helyzet volt: hogy ugyanis az NSZK és az NDK közötti kapcsolat kölcsönös függõségen alapult. A keletnémet döntéshozók az irányú törekvésükben, hogy szakítsanak a fasiszta múlttal és építsenek egy szocialista államot, Nyugat-Németországról egy olyan képet alakítottak ki, amely amennyire csak lehetett, minimalizálta az 1945 elõtti és utáni korszak diszkontinuitását. És csak erre az eltorzított Nyugat-képre válaszolva lehetett kialakítani egy pozitív NDK-identitást.
 Ugyanakkor azonban a Nyugat is függött a másik féltõl: attól tartva, hogy az NSZK még nem dolgozta fel kellõképpen a múltját, Heinrich Böll, Günther Grass és mások óva intettek attól, hogy Németország nyugati felét teljesen úgy fogadják el, mint egy háború utáni nemzeti tudat legjobb lehetséges modelljét. Bár nyilvánosan bírálták az NDK-ban érvényesülõ totalitárius elnyomást, kitartottak amellett, hogy a nyugatnémetek nem képviselhetik ártatlan pozícióból ezt a bírálatot. Az önkritika kedvéért ennélfogva a Nyugat a saját tökéletlenségei kivetítésére használta az NDK-t.

A demokratikus koncepció belsõ feszültségei
Habermas „utolérõ forradalomnak” minõsíti le a szocializmus megdöntését: a nyugati liberális demokráciának nincs mit tanulnia a kommunizmus kelet-európai tapasztalatából, mivel a keleti blokk országai 1990-ben csupán beérték a liberális demokráciákat a társadalmi fejlõdésben. Ezzel Habermas merõben esetlegesnek nyilvánítja ezt a tapasztalatot, és tagad minden strukturális összefüggést a nyugati demokrácia és a „totalitarizmus” fellépése között, tehát a totalitarizmus minden olyan  felfogását, mely szerint az a demokrácia-koncepció belsõ feszültségeinek tünete.
 Ugyanez vonatkozik Habermas fasizmusfelfogására. Adorno és Horkheimer elképzelésével szemben, amely a fasiszta „barbárságban” „a felvilágosodás dialektikájának” szükségszerû következményét látja, a fasiszta rezsimek Habermas számára már csak véletlen kerülõutat vagy visszaesést jelentenek, ami nem érinti a modernizálódás és a felvilágosodás alapvetõ logikáját. A feladat ez esetben csupán annyi, hogy fel kell számolni ezeket a kerülõutakat, nem pedig az, hogy újragondolják magának a felvilágosodásnak az alapkoncepcióját. De ez a gyõzelem a totalitarizmus felett csak pürrhoszi  gyõzelem. Habermas ebben tanulhatna Hitchcocktól, aki köztudottan mindig csak annyira tartott érdekesnek egy filmet, amennyire a gonosz érdekes volt benne. A totalitarizmust véletlen közjátékként elintézni annak az embernek a kényelmes, de lényegében tehetetlen helyzetébe juttat minket, aki zavartalanul hisz a világ ésszerûségében a legnagyobb katasztrófák közepette.
 Ugyanez vonatkozik Habermasnak a modernitásról mint befejezetlen projektumról, lezáratlan vállalkozásról szóló elképzelésére, arra az elgondolására, hogy ez a vállalkozás két elembõl áll: az egyik az „instrumentális ész” fejlõdése (ez a természet tudományos-technikai átalakítása a felette való uralom érdekében), a másik a minden uralomtól mentes interszubjektív kommunikáció kialakulása. Eddig csak az elsõ elem fejlõdött ki teljesen, a mi feladatunk, hogy a modernitás tervét beteljesítsük a másik összetevõjének érvényesítésével. De mi van akkor, ha ez a diszkrepancia strukturális eredetû? Ha az instrumentális ész azért nem hagyja magát a kommunikatív ésszel kiegészíteni, mert az instrumentális ész primátusa egyáltalában véve konstitutív az ész számára?

Nem kell harcolni a globalizáció ellen
Következetesen alkalmazza ugyanezt a logikát Habermas a globalizáció problémájára is – itt is „a globalizáció mint lezáratlan vállalkozás” a tézise: „A fejlett gazdasági és az emögött jóval elmaradó politikai integráció közötti diszkrepanciát egy olyan politika tudná áthidalni, amely magasabb szintû politikai cselekvõkészség kialakítására törekszik, mivel lépést akar tartani a deregulált piacokkal.” („Kell-e Európának alkotmány?” in: Zeit der Übergaenge /Az átmenetek kora. Kisebb politikai írások/, IX. Suhrkamp, 2001)
 Más szóval: egy közvetlen harc a gazdasági globalizáció ellen szükségtelen. Csak egy megfelelõ politikai globalizációval kell kiegészíteni, a strassburgi politikai intézmények megerõsítésével, egy összeurópai szociális törvényhozással, stb.  De megintcsak: mi van akkor, ha a modern kapitalizmus, amely a gazdasági globalizációt elõállítja, egyszerûen nem hajlandó egy politikai globalizációt  magára ölteni? Mi van akkor, ha a globalizációnak a politika területére való kiterjesztése arra kényszerítene bennünket, hogy radikálisan újradefiniáljuk a gazdasági globalizáció kontúrjait? Érdekes módon hasonló problémába bonyolódik bele Habermas egy egészen más tematika kapcsán  –  amikor a biogenetika etikai csapdáival foglalkozik. Nyár elején tartott marburgi elõadásában azt mondta: „A humángenetikai beavatkozásokkal a természetfeletti uralom az önmagunk feletti uralom egy olyan aktusába csap át, amely megváltoztatja nembeli etikánk önértelmezését, érintheti az autonóm életvitel elengedhetetlen feltételeit és a morál univerzális felfogását.” („Az emberi természet jövõje”)
 Habermas itt két lehetséges fenyegetést lát: Egyfelõl az ilyen beavatkozások elmossák a határt a kreált és a spontán módon létrejövõ között, és ily módon befolyásolják az egyén önértelmezését. Hogyan fog arra az információra reagálni egy felnövõ ember, hogy az õ „spontán”, mondjuk agresszív vagy akár békés tulajdonságai másoknak az õ genetikus kódjába való beavatkozásából adódnak? Nem fogja ez aláásni az õ személyes identitásának magvát, nevezetesen azt az elképzelést, hogy morális identitásunkat természetes tulajdonságaink formálásáért és kultiválásáért folytatott fájdalmas küzdelem során fejlesztjük ki? A közvetlen biogenetikus beavatkozások kilátásai a nevelésre vonatkozó elképzeléseinket értelmetlenné teszik. Másfelõl az ilyesfajta biogenetikus beavatkozásnak interszubjektív síkon aszimetrikus  viszonyok lesznek a következményei azok között, akik „spontán” módon emberiek, és azok között, akiknek a tulajdonságait mesterségesen manipulálták. Egyes emberek úgy fognak fellépni, mint mások privilegizált teremtõi.

Fetisizált szakadék tudomány és etika között
Bár ez az érvelés épp olyan meggyõzõnek hangzik, mint amilyen szimplának, van vele egy nagy probléma: Vajon éppen ennek a biogenetikus manipulációnak a ténye nem változtatja-e meg visszamenõleg önmagunkról mint „természetes” lényekrõl kialakított felfogásunkat, abban az értelemben, hogy mivel „természetes” tulajdonságainkat is „közvetítettnek” tapasztaljuk meg, nem egyszerûen olyannak, ami közvetlenül adott, hanem mint olyant, ami elvileg manipulálható, és éppen ezért egyszerûen esetleges, tehát mindig a lehetõség formájában kell elgondolni? A lényeges pont itt az, hogy nincs többé visszaút a naiv közvetlenséghez. Amint tudjuk, hogy természetes tulajdonságaink egy vak genetikai esetlegességtõl függnek, minden szigorú ragaszkodás ezekhez a tulajdonságokhoz éppolyan csalás, mint a ragaszkodás a régi „organikus” morálhoz egy modern világban.
 Habermas alapjában véve a következõt állítja: Bár most tudjuk, hogy tulajdonságaink egy értelmetlen genetikus esetlegességtõl függnek, cselekedjünk és viselkedjünk úgy, mintha ez nem így volna, hogy megõrizzük a méltóságra és az autonómiára vonatkozó felfogásunkat. Ebben az a paradox, hogy ezt az autonómiát csak úgy lehet megõrizni, ha megtiltjuk a hozzányúlást ehhez a vak természeti esetlegességhez, amely minket meghatároz, ha tehát korlátozzuk saját autonómiánkat és tudományos szabadságunkat.
 Vajon ez nem annak a régi konzervatív érvnek egy új változata, hogy jobb bizonyos dolgokat nem tudni, ha meg akarjuk õrizni erkölcsi méltóságunkat? De a Habermas-féle logika éppen ez: Mivel a tudomány eredményei fenyegetést jelentenek az autonómiával és szabadsággal kapcsolatos felfogásunkra nézve, határt kéne szabnunk a tudománynak. Az ár, amit ezért a megoldásért fizetünk, tudomány és etika fetisisztikus szétszakítása: „Nagyon jól tudom, mit mond a tudomány, de az autonómiámról alkotott kép megõrzése érdekében úgy határozok, hogy ezt ignorálni fogom, és úgy cselekszem, mintha errõl nem tudnék”. Ez a szakadás megóv minket attól, hogy szembe kelljen néznünk a valódi kérdéssel: Hogyan késztetnek minket ezek az új körülmények arra, hogy megváltoztassuk és újragondoljuk a szabadságra, autonómiára és erkölcsi felelõsségre vonatkozó elképzeléseinket?

ZIZEK, Slavoj
„Lovagi szerelem és sírójáték”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Ez van, ezt kell szeretni?”
Magyar Lettre Internationale, 28

„Miben téved Arendt és Goldhagen?”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Posztpolitika”
Magyar Lettre Internationale, 37

EAGLETON, Terry
„Élvezz! Lacan és Zizek”
Magyar Lettre Internationale, 31

HABERMAS, Jürgen
Filozófiai diskurzus a modernségrõl
Helikon, 1998

A társadalomtudományok logikája
Atlantisz, 1994

Válogatott tanulmányok
Atlantisz, 1994

A társadalmi nyilvánosság funkcióváltozása
Osiris, 1998?

A kommunikatív cselekvés elmélete
2001

„Számvetés a kétféle múlttal”
Magyar Lettre Internationale, 6

HORKHEIMER, Max - ADORNO, Theodor W.
A felvilágosodás dialektikája
Atlantisz, 1990

ARATÓ, András
„Töprengések a kelet-európai ‘forradalomról’”
BUKSZ, 1992. 2.

BAUMAN, Zygmunt
„Biológia és modernitás”
Magyar Lettre Internationale, 31

„A kultúra mint fogyasztói szövetkezet”
Magyar Lettre Internationale, 43

SÜSSKIND, Patrick
‘1989. november 1.”
Magyar Lettre Internationale, 22

MARON, Monika
„Zonofóbia”
Magyar Lettre Internationale, 22

WAGNER, Richard
„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22

UGRESIC, Dubravka
„Jobb házaknál ilyesmirõl nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu