A határ túloldalára Koniecznán keresztül vezet az út. Át kell kelni a szerpentinúton a Magura Ma³astowska hatalmas gerincén, aztán az út meredeken lejteni kezd, hogy a határ elõtt még utoljára felkapaszkodjon egy hosszú, egyenes szakaszon a £ug fölé, s végül leereszkedjen a lapos, szomorú völgybe. Konieczna még falura sem emlékeztet. Az öreg faházak egymástól távol, a nyílt mezõn állnak. A szél egy pillanatra sem csitul a hágó felõl, s még az új házak is akár a régiek: a száguldozó levegõ elmossa a körvonalaikat, és úgy néznek ki, mintha mindjárt eltûnnének. Folyamatos öntisztítást végez a táj. A korhadás, zsúpmaradék, rozsda, udvari por, kéményfüst és ólszag észak felé száll a szél higította zajokkal. Véget ér a táj, mintha lassan elhalna. Valószerûtlen a széle. Minden emberi kihuny itt, elnyomja az alacsony ég roppant tömege, és sehonnan sem áramlik levegõ. Valahányszor erre járok, szomorúság fog el. A gurál kunyhó úgy hever a kifakult réten, mint egy leszakított tetõ. A juhok ide-oda ténferegnek a végtelen forróságban, árnyékot keresve. A nemzetközi út tele kátyúval, mint valami dûlõút vagy földút. Egyre rosszabb, míg aztán véget vet az egésznek a határ absztrakt konkrétuma. A hatalmas átkelõt hosszú távra tervezték: nincs kizárva, hogy egyszer majd jól jön, de egyelõre fõleg a nemzetközi ûrt vámkezelik. A határõrnõ benéz az új Audi csomagtartójába. A hidrogénezett hajú szépség felsõbbséggel nézi. Az egyenruhás egy rakás törülközõt talál. „Hat darab fürdõlepedõ vihetõ be” – mondja. „A hetedik az enyém, személyes holmi” – feleli a tûsarkú hölgyike. „Melyik?” „Ez.” A határõrnõ az orrához emeli a törülközõt. „Nem mosakodhat túl gyakran. Nem is volt használva.”
Aztán erdõben fut az országút, és kezdõdik Becherov, balra az Ondavkára vezetõ út válik ki a háttérbõl, jön Chmel’ová, és már itt van Zboró, ahonnan hosszú út vezet Smilnára, és onnan tovább Nižná Poliankára, majd Vyšný és Nižný Orlikra, ami után már Svidník külvárosa jön, de nem feltétlenül, mert Zboróban jobbra is lehet fordulni Dlhá Lúka felé, elmenni a Bártfai Fürdõ mellett, átsuhanni az õsi Bártfán, s Rokytov, Tarnov, Gerlahov, Malcov, Plaveè és Plavnica után feleszmélhetünk a lublói vár lábánál, amely úgy magasodik Ólubló fölé, mint egy kõhegy, majd Podolin és Szepesbéla száguldástól és félhomálytól elmosódó formáit fürkészhetjük, mígnem Késmárk után, már az éjszaka határán, feltartóztat minket a Lomnica fekete tömbje.

Az írás nevek sorolása. Így van ez az utazással is, amikor a földrajz koráljai felfûzõdnek az élet fonalára. Sem az olvasástól, sem az utazástól nem leszünk igazán bölcsebbek. A határok akár a fejezetek, a tájak akár az irodalmi mûfajok, az útvonalak epikája, a pihenõk lírája, az éjszakai autózás közben a reflektorfénytõl megvilágított aszfalt feketesége a nyomtatás monoton, hipnotikus vonalát idézi, mely keresztülszeli a valóságot, és egyenesen a megálmodott cél felé vezet. Az olvasás végén nincs semmi, Szepesbélában ellenben volt egy bolt. Zöld félhomály úszott közvetlenül a föld fölött. A kis tér árnyas fái meleget lehelltek. A sötét, alacsony ház nyitott ajtajából sárga fény szüremlett. A küszöb elõtt szétömlött, mint egy tócsa. Nem volt ereje, hogy továbbérjen, s talán ezért valami régi eseményt idézett fel, valamit, ami gyerekkoromban történhetett, valami csöndes, valódi csodát, ami teljes összhangban áll a mindennapokkal. Benn két férfi beszélgetett a fiatal eladónõvel. A fapolcokon konzervek, dobozok, üvegek, zacskók. A két gyenge égõ aranysárga fényt font az áruk köré. A szlovák feliratok mondtak valamit, és egyszersmind titokban tartották. Akárcsak a fény, amely csak részben fedte fel az igazságot, miközben a beszélgetõ férfiak árnyéka ide-oda vándorolt a helyiségben, mozgalmas, teátrális jelleget kölcsönözve neki, ellenpontozva a nyugalmat, amivel végül zsebre rakták az üvegeket. Az egész olyan volt, mint egy mese, emlék abból az idõbõl, amikor jóval nagyobb volt a világ. Amikor a lány felém fordult, hasraütésszerûen rámutattam valami sörre meg egy doboz rövid Chesterfieldre. Körös-körül a végtelen éjszaka, s mi ott álltunk a hatvanwattos égõ anakronisztikus fényében, és a kutya sem tudott a létezésünkrõl.
 Ez maradt meg bennem az ötszáz kilométeres utazásból, minthogy az utazás, akárcsak az elbeszélés, nem lineárisan fejlõdik, hanem egyetlen szót vagy mondatot keres, amely feleslegessé tenné a folytatást és a már megírtakat.

Ha azonban Zboróban mégis balra fordulunk, legjobb, ha ezt egy koraõszi vasárnapon tesszük. A házak az útba kapaszkodnak, mint zúzmara az ágba. A falvak úgy érnek véget, mintha elvágták volna, és egyik pillanatról a másikra kezdõdnek el. Nincs más köztük, csak a völgyek végtelen tere. Az ég átfolyik a látóhatár hullámzó szélei között. A táj rendje domború térképet idéz. Se öregek a házak elõtt, se fiatalok motorkerékpáron. A kocsmák kihaltnak tûnnek, mintha böjt lenne. Itt még a régi idõ tart, amelyben az emberek nem indultak ok nélkül útnak. Otthon ültek, és hallatták a világ neszeit, mert az útrahívó semmi jót nem jelentett. Idegen háborúba mentek, hadseregek elõl futottak, nyomor és éhínség elõl menekültek.
Közép-Európa ennélfogva soha nem adott nagy utazókat a világnak. Azzal volt elfoglalva, hogy saját magán belül utazott. Kíváncsiságból útra kelni? Ilyesmi csak annak juthat eszébe, aki biztos lehet otthona sérthetetlenségében, akinek nem kell azon gondolkodnia, hogy a visszatérése után is ugyanott áll-e majd a háza. Valószínû, hogy ez a tüntetõ megtelepedettség, a lakóhelyek e mozdíthatatlansága a mélyebb, mentális otthontalanság mélységes érzésébõl fakad. A falvakat elválasztó pusztaságban a káosz démona, a meghatározatlanság rossz szelleme leselkedik, ezért a házak közel állnak egymáshoz, egymás felé néz az ablakuk és embermód keresik tükörképüket, amely igazolhatja létezésüket.
Amikor az Isten háta mögötti kis faluban a házunkat építettük, a szomszédok odajöttek, és megkérdezték: miért itt, miért nem az út mentén, ahogy mások? Voltaképp nem is esett olyan messze az úttól – annyira csak, hogy az útmenti dombra építettük, ami télen annyiban kényelmetlen, hogy lenn kell hagyni az autót, és gyalog kell megtenni az utolsó száz métert. Elõször azt hittem, gyakorlati megfontolásból mondják, vagy egyszerû fontoskodásról van szó. Biztos közrejátszott benne ez is, az is, de valamelyik nap, amikor az építkezés már a végéhez közeledett, így szólt a szomszédasszonyunk: „Legalább a fákból vágjon ki valamennyit”. „Miért?” – kérdeztem. „Hogy látni lehessen” – válaszolta. Ha az összeset kivágtam volna, az asszony akkor is legfeljebb a tetõnek egy darabkáját meg a kisablakot látta volna az udvaráról – azt is olyan messzirõl, hogy semmit sem tudott volna kivenni azon kívül, hogy ég-e a fény az ablakban vagy sem. Akkor értettem meg, hogy egyfajta csordaösztönrõl van szó. A juh pánikba esik, ha egyedül marad. Valószínûleg csak a többi juhban képes észlelni a létezését. A saját többszörös tükörképétõl megfosztott világ egyszeriben horror vacuiként jelenik meg. Szomszédasszonyom látni akarta, hogy ott fenn, a dombon valamiféle ember él, mivel magát a tudatot nem tartotta elegendõnek. Szüksége volt a tetõdarabkának vagy a háznak, az emberi faj kétségtelen jelének a fizikai, érzéki közelségére.

Ha ki kellene találnom valamilyen címert Közép-Európa számára, az egyik mezõbe a félhomályt raknám, valamelyik másikba pedig a pusztaságot. Elõbbit az áttekinthetetlenség, utóbbit a még mindig megszelídítetlen tér jelképeként. Nagyon szép címer, kicsit elmosódott körvonalakkal, amiket a képzelet tölthet ki. Vagy az álom.

***

Pár órája kelet felõl fúj a szél, egyre hidegebb van. Ha egyszer majd széthull minden és mindenben csalódunk, még maradnak a hõmérséklet kötelékei, a meteorológia közössége. Visszatérünk a kezdetekhez, azokhoz az idõkhöz, amikor szüntelenül fagyoskodtunk. „A szlávok országai minden országok közül a leghidegebbek. A legnagyobb fagyok holdvilágos éjszakákon és derült napokon vannak náluk […]. Amikor az emberek kifújják a levegõt, olyan jégpáncél képzõdik a szakállukon, mintha üvegbõl lenne.” Így látta 963-ban Ibrahim ibn-Jakub, és így látom én ma. Nem változott semmi, pedig ezer év alatt szinte minden megváltozott. De az elemek ugyanúgy ott strázsálnak az ajtónk elõtt, mint régen.
A Breughel-féle tizenhatodik századi flamand falu mozgalmas és eleven. A Vadászok a hóban címû képen a tél ellenére senki sem pihen, mintha Flandria végtelen energiafölösleggel rendelkezne. A halványzöld téli tájban nyüzsögnek az emberek, fáradtságot nem ismerve dolgoznak és szórakoznak. A gyerekek, felnõttek és kutyák a befagyott tavon játszanak, ahelyett, hogy a meleg, biztonságos kunyhókban feküdnének és erõt gyûjtenének. Ebben a világban már valószínûleg nincs semmi tennivaló: a táj egészen a vászon széléig tökéletesen humanizáltnak látszik. A néhány fa az utak és gátak mentén nõ, vagy a mezõk szabályos négyszögeit szegélyezi. Már semmi tennivaló, gond nélkül lehet lakni a mindennapok rendezett díszletei között. A természetet szabályozták, mértani keretek közé szorították. Csak a vadászok mély nyomai jelzik a hóban, hogy maradt még némi ellenállás. Nem csoda, hogy annyian elhagyták az országot, hogy mint Barents vagy Heemskerk, az Északkeleti Átjáró legendáját kergessék. A történetírás ugyan megemlíti, hogy a felfedezõutak indítékai sokszor gazdaságiak voltak, de a breugheli táj szûkössége láttán az embernek inkább a menekülés jut eszébe, mint a haszonvágy. Különben nincs kizárva, hogy mindkettõ szerepet játszott. A kaland egész pragmatikus is lehet. Úgy is útnak indulhatunk az észak örvényébe, hogy közben egyáltalán nem feledkezünk meg, mondjuk, Antwerpenrõl. Errõl tanúskodnak egyebek mellett azok a régi metszetek, amelyek Bering téli táborát ábrázolják az Új Föld partjainál: az utazóknak menedéket adó faház forma és praktikum tekintetében a Breughel vásznairól ismert házakat idézi. Még fürdõszobának is helyet szorítottak benne.
Errefelé télen, derült idõben, ha el is csendesedik a szél, akkor sem történik semmi. Az emberek meglapulnak a házakban, és csak néha jönnek ki az asszonyok az útra, üres szatyorral. A szürke autóbuszban mûködõ mozgóbolt felé veszik az irányt. Aztán visszajönnek, és megint elnéptelenedik az út, hiszen óvni kell az életet. Csak a semmirekellõk tékozolják el, akik a kocsmában ülnek, ahol ki-be jár a huzat és a hideg miatt kesztyûben dolgoznak a pultoslányok. Csak a semmirekellõk, akiknek nem kell takarékoskodniuk az idõvel és az energiával, engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy szórakozzanak és nyugodtan szemléljék az órák pergését. A többiek gondoskodnak róla, hogy ne vesszen kárba az otthon melege, ne vesszen kárba a tévében keringõ áram meg az elõfizetési díj, mert a léhaság bûn. Ezért innen soha nem indulnak útnak cél nélkül, a csavargókat pedig mindig is megvetették vagy õrültnek tartották. A célszerûség a szegény ember végsõ vigasza: lehetõvé teszi, hogy megõrizze méltóságát és az értelem látszatát. Este tízkor kihunynak a fények az ablakokban, hisz elfogytak a teendõk, s csak itt-ott pislog a képernyõk tüze, bár ez is csak az álom egyik formája, vagyis ez sem borítja fel a rendet. Európa fejére húzza az éjszaka sötétkék takaróját, és megpróbálja átaludni a legrosszabbat.

Múlt télen Lembergbe utaztam. A przemyœli buszpályaudvaron már sötétedett. Napszálltakor indultunk. Húsz-huszonöt perc alatt Medykába értünk. Ukrajnában aztán leszállt az éjszaka. A busz robogott a síkos, fehér úton, az ablaküvegen lefolyt a sötétség. Falvak, tanyák mellett haladtunk el, de a sötétben csak a házak formáját tudtam kivenni. Itt-ott gyertya vagy spirituszégõ égett a függöny mögött. Délután öt-hat óra lehetett, s távolabbról, a végtelen messzeségbõl semmilyen fény nem látszott. Jobb- és baloldalt nappal lakóházak sorakoztak, de most teljesen nyomuk veszett, mintha mindent elnyelt volna a sötétség és csak hajnalban akarná kiköpni. Nem hagyott nyugodni ez az illuzórikus létezés: szóval mindannyian ott vannak, mindenki: nõk, férfiak, gyerekek, csecsemõk, ott ülnek a sötét szobákban, bámulják a vörös izzást a tûzhely alatt, a kályha résnyire nyitott ajtaját, mozdulatlanságra és várakozásra kárhoztatva, amíg megjön az álom. Ezrek és tízezrek ugyanabban a pózban az asztal mellett, a székeken, tenyerükbe támasztott arccal, néma csöndben, a saját házukban, amely egyszeriben idegenné válik.
Horodokban néhány utcalámpa meg valami kirakat pislákolt. Aztán ismét elöntötte a síkságot a sötétség. Ez az utazás keletre egyszersmind az idõ mélyére és az álom mélyére tett utazás is volt. Hiszen csak ott, a múlt vagy a képzelet örvényeiben találkozni ilyen tökéletesen halott, ugyanakkor potenciális tájjal, a már kész, de még mozgásba nem hozott világ víziójával. Délután öt vagy hat órakor fekete örvény mélyében pihent a föld, s a házakkal, emberekkel, televíziókkal, hûtõszekrényekkel meg a többivel együtt várta a feltámadást.
Persze csak energiatakarékosságról volt szó, de nyugtalanító módon emlékeztetett valamilyen természeti csapásra. Az elemek, amelyek bejönnek az emberkéz alkotta kerítések közé és benéznek az ablakon, az áramkimaradás formáját is ölthetik.

***

Ó, Európa, néha felébredek éjszaka, és hallgatom a szlovák Radio Východot vagy a Radio Rebekát. Nem tudok aludni, kíváncsi vagyok, mi van veled. Lou Reed, Dylan, ABBA, Willy Nelson és Steve Miller Band. Ki lehet bírni. Fõleg, amikor mondják, hogy náluk is havazik és fúj a szél. Közös sors és kultúra. Kár, hogy nem tudom fogni Ukrajnát, Magyarországot vagy Romániát. Csak magam elé képzelem a hatalmas éjszakai síkságot, amelyen Lemberg és Bukarest görögtüzei égnek, mint kis szentivánéji koszorúk a sötét vizek végtelenjében, égnek, míg el nem oltja õket a hajnal. Képzeld, egyszer repülõvel utaztam Budapestrõl, szép idõ volt és minden tökéletesen látszott, de sehogy sem lehetett megkülönböztetni, hol végzõdik az egyik és hol kezdõdik a másik. Ha Németországba repül az ember, rögtön látni. Egyszer majd nyilván csinálsz ezzel valamit, de nem vagyok biztos benne, hogy annyira kéne. Mindenesetre beszélik, hogy ezen vagy. Annyi mindent fecsegnek az emberek. Huszonöt évvel ezelõtt az iskolai atlaszban nézegettem a képeidet. Tetszettél, de nem nagyon hittem benne, hogy ezeken a mindenféle furcsa, kacifántos félszigeteken és szigeteken hozzám hasonló emberek élnek. Most sem nagyon hiszek benne, de az ember idõvel szkeptikus lesz, és már nem annyira életszükséglete a hit. Bámultam a képeidet, és elképzeltem, hogy ott bolyongok valahol, láthatatlan kis ember, roppant testeden. Elég erotikus vízió volt. Most látom csak. Jól kitalálta valaki, hogy a földrészek nõnemûek. Ha férfi lennél, Európa, nem tudnék ilyen gyöngéden gondolni rád. Éjszaka felébrednék, és csak végtelen magányt éreznék. Szerencsére nincs így. Hanyatt fekszel az égszínkék vizek között, bal karod Nagy-Britannia, kezed Írország, jobb karod Olaszország, szép fejed Ibéria, a szíved meg ott dobog valahol Dijon és Párizs között…
…És mi lüktet a testedben valahol Homonna és Nagymihály között? Különösen azon a borús februári napon, amikor az ablaktörlõk esõt és ködöt gyûjtöttek össze az elülsõ ablakról, s mi ahelyett, hogy a fõútvonalon mentünk volna, Stražskénál letértünk, hogy kilukadjunk valami hepehupás, harmadrendû úton. Staré, Vol’a, Nacina Ves, Petrovce – nem láttunk belõlük semmit. Nedves, szürke levegõ borította õket. Valahol jobbra folyt a Laborc, de síkságon még nappal is nehéz észrevenni egy folyót. Hófoltok, sárga föld, néhány holló meg idõnként valami üzem rozsdálló maradványai. Minden közel van és lapos a nedvességtõl. Most is: sehol egy lélek. Hatvannal robogtunk keresztül a szöveg számára teremtett világon. A házak vaskapui, a kerítések, a betonkutak a mezõkön, a rejtélyes térdarabkák, amikor némi fény szüremlett az égbõl, mind készen álltak, hogy elfogadják a legõrültebb gondolatot is. Olyan kevés történt itt, hogy végtelen lehetõségeket kínált a jövõ.
Nagymihályban megszólalt B.: „Olyan az egész, mint Mexikó”. J., aki Tucsonban lakott, és már járt Sonorában, helyeselt, én meg arra gondoltam: valóban, ha keresnék egy helyet, ahova menekülhetnék és ahol meghalhatnék, akárcsak – mondjuk – a Konzul vagy Ambrose Bierce, az Öreg Gringo, csakis ide jönnék, hogy a végtelenbe vándoroljak a Námesti osloboditelov-on, a pisztáciaszínû ház mellett, földszintjén a „Bohema” kávéházzal, homlokzatán a megannyi zárterkéllyel, kiugróval, oszloppal, fodorral és manzárddal, mely úgy tornyosul egymásra, mint valami határvidéki Sagrada Familia oromzata. S mielõtt végképp eltûnnék vagy meghalnék, kívülrõl megtanulnám ezt a csodát, ami szinte lehetetlen, így aztán meghosszabbodnának a napjaim, már-már az öröklét karikatúrájaként. Igen, Európa, én utópiám és halhatatlanságom. És az a másik ház a keresztezõdés túloldalán, a sarkon, a tetején a fekete kupolával, amely egyenesen a Vaszilij Blazsennijrõl vagy a varsói Mária Magdaléna templomról pottyant ide, elsõ emeletén a biliárdszalonnal, ahol a fûzöld posztón guruló golyók mintha az ideális világot jelképeznék, illetve azt, amelyikbõl nincs kiút. Csak bolyonganék és kívülrõl megtanulnám, miközben folyton abba a sörözõbe járnék, amelyet – noha pincében van – a legkevésbé sem fertõzött meg a dekadencia. Borsólevest kaptunk zsemlekockával és káposztás tarját knédlivel. Šarišt és rumot ittunk hozzá. Egészen alacsony volt a boltozat. Az asztaloknál magányos nõk ültek az eljövendõ kort elõlegezõ ruhákban. Odakinn ködfoszlányok szálldostak, az étlapon pedig volt kávé algériai módra, vagyis tejszínhabbal és tojáslikõrrel. A hamis rum és Algéria eszünkbe juttatta, hogy szomorú keleti karneválon veszünk részt. A pincér olyan udvarias volt, hogy már a legrosszabbal gyanúsítottuk, de amikor megpróbáltunk borravalót adni, szinte megsértõdött. Félretolta a pénzt, mint valami nemkívánt baksist. Nem szépítem a dolgot – így volt. Negyven körül járt, és arra gondoltam, megéri még, hogy minden megváltozik, széthull és már sohasem lesz olyan, mint régen. A Družba szálloda elõtt különben már ott álltak a limuzinok, amelyeket korábban senki sem látott errefelé.
A város túloldalán, a két világháború közt épült, földszintes házak utcájában találtunk egy „alko-nealko” feliratú üzletet. Bent Niemen szólt egy lengyel adón, a falak a padlótól a mennyezetig tele voltak üvegekkel. Három férfi fehérbort ivott üdítõs flakonból. A sarokban ezüstszínû hordók álltak rézcsappal. A Gazdovské, a Demanovka, a Borovièka meg a Becherovka békésen égett, mint megannyi éjjeli lámpás a korai alkonyatban. Bevásároltunk, aztán megint kiléptünk a utcára. Ekkor jutott eszembe André Kertész egyik fényképe.
Nincs kizárva, hogy mindaz, amit valaha írtam, erre a fotóra vezethetõ vissza. 1921, egy magyar kisváros, Abony, Szolnoktól hét kilométerre nyugatra. Egy vak hegedûs megy át keresztben az utcán, s közben játszik. Egy tizenéves, mezítlábas fiú vezeti, a fején csákóval. A zenész lábán széttaposott cipõ. A jobbal épp átlépi egy vaskerekû szekér keskeny nyomát. Az utcának nincs szilárd burkolata. Aszály van. A fiú lába nem sáros, a keskeny keréknyom lapos, alig mélyed a földbe. Enyhén jobbra fordul, és a kép kissé homályos mélyébe vész. Az utca mentén fakerítés meg egy ház részlete látszik: az ablakban tükrözõdik az égbolt. Valamivel távolabb fehér kápolna áll. A kerítés mögött fák nõnek. A zenész behunyja a szemét. Megy és játszik magának meg az õt körülvevõ láthatatlan térnek. A két vándoron kívül csak egy négy-ötéves gyerek van az utcán. Feléjük fordul, de valahova messzebbre, a kép szélén túlra néz, mintha a csavargók mögött valami érdekesebb dolog történne, mint a fotón. Borús az idõ: sem a tárgyak, sem az emberek nem vetnek árnyékot. A hegedûs jobb karjára (igen, balkezes!) egy bot van akasztva, a kísérõ karján valami kis pokrócféle. Néhány lépés választja el õket a kép szélétõl. Mindjárt eltûnnek, és a zene elhallgat. Csak a kisfiú, az út meg a keréknyom marad a képen.
Négy éve kísért ez a fotó. Akárhova utazom, mindenhol ennek a háromdimenziós, színes változatát keresem, miközben sokszor úgy érzem, mindjárt megtalálom. Így volt ez Podolinban, a lõcsei sikátorokban, a fehéren izzó Göncön, ahol a vasútállomást kerestem, ami egy üres, romos épület volt, és estig nem indult semmilyen vonat. Így az elhagyatott vilmányi peronon, a forróságba süppedt végtelen mezõk közepén, a deljatini piactéren, ahol dohányt árultak öregasszonyok, és Kvasziban, amikor elment a vonat, és kiderült, hogy körös-körül sehol egy teremtett lélek, noha házak álltak egymás mellett. Így Szolotvinában, a sós por lepte, mozdulatlan bányaaknák közt, és Duklában, amikor nehéz, monoton szél fúj a hágó felõl. Itt is, ott is André Kertész 1921-es fotója vetült a tér átlátszó képernyõjére, mintha abban a pillanatban megállt volna az idõ, s ezért a jelen tévedésnek, tréfának vagy árulásnak tûnne, mintha anakronizmus és botrány lenne jelenlétem ezeken a helyeken, mivel a jövõbõl jöttem, de emiatt cseppet sem vagyok okosabb, csak ijedtebb. Hipnotizál ennek a képnek a tere, s minden utazásom csupán arra szolgál, hogy végre megtaláljam a kép belsejébe vezetõ titkos átjárót.
Ott, a nagymihályi ködös alkonyatban, az „alko-nealko” feliratú bolt utcájában is úgy éreztem, hogy a közvetlen közelben van az átjáró. Bal felé mentünk. Földszintes, terebélyes házak sorakoztak szorosan egymás mellett. Udvarok káoszát rejtették a falak és kapuk: nyilván a múlt század utolsó évei óta. A falakról pattogzott a monarchiabeli sárga festék. Mind a lépték, mind az elhagyatottság végtelenül emberi és békés volt. De váratlanul véget ért az egész. Az utcának nem volt folytatása. Egy, talán a hatvanas években épült paneldzsungel zárta le. A szürke termeszvár az égbe veszett, összenõtt vele. A lakótelepi szemétdomb körül színes mirindás, fantás, kólás üvegek hevertek. Az üres parkolóban egy régi Kadett állt, nyitott motorháztetõvel. Három pasas matatott benne. Pontosabban csak az egyik matatott, a másik kettõ cigarettázott és tanácsokat adott. Már messzirõl észrevettek minket. Itt, a pusztaság közepén száz méterrõl is látszott az idegen. Az utca elején álló öreg házak és a Corbusier-fattyak közt nem volt semmilyen folytonosság. Egyszerûen megrepedt a tér, s ott úszott benne az alaktalan, embertelen idõ. Több évtizedes mozdulatlanság, most pedig a rozsdás Opel és a hó alól kikandikáló fantás és kólás üvegek. Megpróbáltam elképzelni, hogy valaki fél évszázad múlva talál egy fényképet, rajta a tömbház meg az objektívben mozdulatlanná merevedett három pasas, de nem éreztem mást, csak szomorúságot.

Nemrégiben mosás közben váratlan megvilágosodás ért: megéreztem, hogy közép-európai vagyok. Talán OMO volt, talán Ariel vagy valami más színes dobozos por. A távoli, szinte mítikus civilizáció – a Procter and Gamble, a Henkel vagy a Lever – az anyanyelvemen szólt hozzám. Mi több, más közép-európaiakhoz is a saját nyelvükön szólt: Praci prostriedok pre farebnú bielizeò. Proszek do prania tkanin kolorowych. Detergent pentru rufe colorate. Fékezett habzású mosópor színes ruhákra… Beraktam a holmikat a mosógépbe, precízen kimértem az Arielt vagy OMO-t, és éreztem, létezésem teljes mértékben és visszavonhatatlanul elismerést nyert. A többi csomagolást is megvizsgáltam a fürdõszobában. A fogkrémek, dezodorok, súrolóporok és -folyadékok mind-mind az én közép-európai feltámadásomat hirdették. Olyan volt, akár a függetlenség elismerése és a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Skladujte mimo dosah dìti. Igen, Európa, a szíved valahol Dijon és Párizs között dobog, szép fejed Ibéria, a vizek égszínkék lepedõjén. Örökké éhes gyomrod Németország. És én? Vagyis mi? Esetleg az ágyékod? Huszonvalahány évvel ezelõtt nem is ismertem ezt a szót, lubickoltam, mint hal a vízben, mint Gulliver Brobdingnag királynõjénél, míg óraszám gubbasztottam a képed fölött, mint valami tiltott fotó fölött. A jobb combod Ukrajna, a bal Skandinávia. Hosszú õszi délutánok az iskolai atlasz fölött, az ütõereidet keresve: Duna, Szajna, Rajna, Dnyeper. Éreztem lüktetésüket az alföldek és fennsíkok zöld-arany bõre alatt. Ma már felnõtt vagyok, és a mosógépbe szórom a port. Beállítom a programot, és nekikészülök az olvasásnak: Danilo Kiš, Hrabal, Josef Roth, Dubravka Ugrešiæ, Esterházy Fuharosok-ja, Jakub Deml, Bulatoviæ, Ioan Groºan és Krzyszek Varga Bildungsroman-ja. Mindet olvasom, ugyanis éjszaka van, nem sokat látni odakinn, és nincs kilátásban semmilyen utazás. Olvasok egy oldalt, másfelet, lerakom, és nyúlok a következõ könyvért, az irodalom ugyanis a földrajz mellett a történelemre is hasonlít, s ezért szükségképp töredékekbõl áll, forgácsokból, autó ablakából vetett pillantásokból, hiszen itt nálunk képtelenség olyan hosszú, logikus elbeszélést fabrikálni, ami ne lenne unalmasabb és hiteltelenebb, mint az élet és a világ. Éppilyen nehéz, sõt, talán lehetetlen mások számára, hogy kicsivel többet mondjanak a nyelvünkön, mint a mosópor használati utasítása. Igen, Európa, beállítottam az „alapmosást”, a 60°C-t, s most elmélkedhetek rólad a következõ két órában. Odakinn fagy, a hold délen, valahol Hidasnémeti fölött lebeg. Nevekbõl áll a tested, s a szerelem lényege, hogy a szavak többet jelentenek annál, mint amit igazából jelölnek.

***

Egyszer Berlinben megkérdeztem egy német ismerõsömet, hogy valójában hol is ér véget Európa. Általában nem szoktam olyan kérdéseket feltenni, amelyek provokációnak tûnnek, de A. érett, okos ember volt, és jó adag szkeptikus öniróniával rendelkezett, ami bizalomra adott okot. Azonkívül Jim Beamet ittunk, és már befejeztük az ebédet. Merõ kíváncsiságból kérdeztem. Azokról az érzéseimrõl akartam megtudni valamit, amelyek mindig kísértenek, valahányszor átrobogok a magas, komor hídon az Odera menti Frankfurtban. A. nyelt egyet, elkomolyodott, s valamiféle lelki térségként határozta meg Európát, amely addig ér, amíg a liberális demokrácia, a tolerancia és a „posztaufklérista” értékek. Persze fürgén elfogadtam a választ, hiszen tökéletesen kielégített: különösebben nem pontosított vagy korlátozott semmit, úgyhogy nem rontotta el az ebéd utáni szieszta hangulatát. Ám a következõ pillanatban ismerõsöm, aki láthatóan szerette volna példával alátámasztani az elméletét, azt mondta: Németország ’33 és ’45 között nem volt Európában.
Forgattam a Jim Beamet, és arra gondoltam: inkább talán nem volt szüksége rá, hogy Európában legyen, hiszen valamiképpen Európa volt õbenne. Aztán kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát, az irónia nyomtalanul elpárolgott, cigarettázás közben néztem a délutáni Günzelstrassét – semmi sem utalt arra, hogy egyszer elköltözött volna valahova máshova. De az, amit A. mondott, megingatta korábbi elképzeléseimet a térrel és a közösséggel kapcsolatban. Úgy látszik, lehetséges elhagyni egy helyet, miközben egyszersmind ott is maradunk, ráadásul a lehetõ legészrevehetõbb módon. Szívtam a cigarettát, és azt kérdeztem magamban: hol volt A. hazája ’33 és ’45 között, ha nem itt, hiszen valahol csak kellett hogy legyen? Valószínûleg – a „lelki térség” definícióból is ez következik – egyáltalán nem létezett. Igazolva láttam régi sejtésemet, miszerint nincs rosszabb a létezés teljes hiányánál. Lám, egy állam vagy nemzet jelenlétének a hiánya milyen borzalmas következményekkel jár arra a közösségre nézve, amelynek ez a nemzet vagy állam a része volt. Igen, az öreg kontinens olyan, mint egy villamos, amelyrõl leszállhat az ember, elintézheti a teendõit, és egy másik megállónál felugorhat rá. Vagy mint egy egyház, ahonnan kívánságra exkommunikálják az embert, s ahova aztán ismét befogadást nyerhet. Ó, a Nyugat népeinek csodás, dinamikus szuverenitása és alanyisága! Ugyanolyan könnyedén mérték egykor a területeket, mint ahogy manapság az eszmét.
Ha az ember otthonra talál a térben, talán könnyebben mennek az efféle kísérletek az idõvel. Végül is a gondolkodás története akkor kezdõdött igazán, mikor a nomádok úgy döntöttek, hogy letelepednek, és meghúzták a homokban vagy a sztyeppén a jövendõbeli város vonalait. Az állandó lakóhely a dinamikusan változó reflexió feltétele volt, s az idõnek, szeszélyeinek és folyamatosságának a tudata az egyik elsõ felfedezés. „’33 és ’45 között nem voltunk.” De mégis voltunk a Szajna és a Volga között. Nem vállalkozom az ellentmondás feloldására, mert nem szeretnék megbolondulni. A paradoxonokat a hit titkaiként kell elfogadni. Nyugtalanítják az elmét és olyan izgatóan többértelmûek, hogy ahhoz képest a frankfurti hídon tapasztalt érzéseim csupán a hangulat pillanatnyi ingadozásának tûnnek.

***

Nem igazán tudom, mire is jók ezek az alapjában véve elég banális megállapítások, a korántsem olyan magától értetõdõ párhuzamoknak ez az erõltetett keresése, a földrajz, az elõérzet és az elvetélt diskurzus ingatag konstrukciója. Mire jó? A választás posztmodern (bocs…) szabadságának a házasítása a végesség modernista vágyával. Ahhoz, hogy valahova elutazzon az ember, valahonnan el is kell indulnia. Ne áltassuk magunkat – az utazás mindig menekülés, úgy hat, mint a kábítószer. Ez is, az is „trip”. A tér amfetaminja, a táj LSD-je, heroinos belenyugvás abba, ami történni fog. De legalább meg kell határoznunk, mi is késztet bennünket költözésre, meg kell állapítanunk, hol az antipódus. Mondd meg, mit hagytál el, és megmondom, ki vagy. Az egész együtt olyan, mint valamiféle mentális Arkhimédesz-törvény. Nézd meg, hogyan viselkedik a szellemed, ha különféle terekbe mártod. Avagy: hol tágul ki legjobban a lelked – vagyis hol tapasztalja a legnagyobb ûrt? A bremerhaveni vagy a burkut-kvaszi vonaton? Záhonyban, amikor a dübörgõ hídon átlépi a Tiszát, vagy Kreuzlingen és Konstanz között, amikor a Bódeni-tó ködben úszó melléktavának a partján – talán Unterseenek hívják – robog, és az olasz külsejû pincér arrébb tolja a sörös és kávés kocsit, amely csilingelve lépi át a határt, együtt a vonattal, velem, meg valami francia családdal, bár az is lehet, hogy svájciak, s közben a kutya se kéri tõlem az útlevelet? Minden csendes, tiszta, a tó ködös kéksége áthatol az ablaküvegen, mintha ott se lenne. Ezzel szemben Záhony és Csop között durván összeverekednek a fiúk a két vagon közti átjáróban, s amikor az egyik végül elesik, a másik, kopaszra borotvált alak rálép. Egy sovány nõ ül mellettem, egész poggyásza egy tízliteres napraforgóolajos üveg, amit féltõn ölel magához; a markában vörös ukrán paszportot szorongat. Jönnek a vámosok és a határõrök, hatan vagy heten vannak. A kárpátaljai cigányok elõveszik sötétkék kartonba kötött igazolványaikat, és szó nélkül megkapják a következõ, századik pecsétet. A vagonok közti átjáróból patacipõs, aranyló hajú lány szalad ki, a blúza pántja lecsúszik; vizet kér, mert le kell mosnia a megrugdosott fiú arcát. Kinn a Tisza síkvidékre ér, elmocsarasodik. A füzek és nádak iszapban állnak. A lány visszamegy a fiújához: az üvegen át látni, ahogy gondosan megtörli valamivel a fiú szemöldökívét és a szétvert orrát. A kopasz imbolyogva, diadalmasan lép be a vagonba. Mintha újabb ellenfelet keresne, de csak halk beszédbe elegyedik az egyenruhásokkal.

Emlékszem az egészre. Emlékszem a sovány nõ arcára és az olajosüvegre, a lány lecsúszó pántjára és a kopasz orkánnadrágjára, de sehogy sem tudom felidézni, mit ettem a konstanzi kocsmában a tó partján, nem messze attól a helytõl, ahol Husz Jánost megégették. Emlékszem a paprikás kolbászra meg a körtepálinkára indulás elõtt a záhonyi padon, a pasasra, akitõl forintot vásároltam, a kocsmájára, a táblára, amire nyilakat dobált az unatkozó pultos, a csopi gabonaartemiszre meg a boltra, ahol vettem, a valutaüzér nejlonzacskójára, amely telis-tele volt befõttesgumival kötegelt hrivnyával – Konstanzból csak sár- és halszagra emlékszem. Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy fõleg emlékekbõl áll a lelkem, s egyes helyeken elveszti azt a képességét, hogy képeket tükrözzön és rögzítsen, mintha megvakulna és érzéketlenné válna, mint a túlexponált film. Mindig csak a dolgok árnyéka, létezések gyanúja és feltételezése marad meg benne, és nem maguk a tények: a Hamburg és Hannover közti vonatútból sem jegyeztem meg a két Bundeswehr-sorkatona arcát, csak azt, hogy Gregor Strassert olvastak valami brosúraszerû szemétbõl, és szemlátomást meghatódottan beszéltek róla. Ezzel szemben látom, pedig milyen régen volt, egy pár éves kislány kokárdás fehér ruháját és csillogó fehér cipõjét a Deljatinból Ivano-Frankivszkba tartó vonaton, látom, ahogy a könnyû, légies kis pillangó belép a vonat reménytelenül mocskos WC-jébe, s a következõ pillanatban érintetlenül, tisztán felbukkan, mintha öt évének ártatlansága diadalmaskodhatna a reálisan létezõ szennyen.
Igen, ebbõl áll az én Európám. Részletekbõl, apróságokból, néhány másodperces, filmetûdszerû történésekbõl, villódzó snittekbõl, melyek úgy örvénylenek a fejemben, akár a levelek a szélben, s az epizódok e viharán keresztül átsüt a térkép és átsüt a táj. Mert mindig a földrajz volt a rögeszmém, sohasem a történelem, amelynek félholt, romlásnak indult, böhöm testét olyan sokáig tápláltuk errefelé. A földrajzot ugyanakkor mintegy kinyilatkoztatásként kaptuk, s egyike azon kevés dolognak, amelyet nem sikerült elcsesznünk. A politikai vagy gazdasági földrajz csak fattyú. Elég rápillantani azokra a közönséges hamisítványokra, amiket a térképész-csavargók készítenek, hogy fogalmat alkossunk valódi értékükrõl. Olyanok, akár az árnyék a koszos ablaküvegen és nagyjából annyi ideig is élnek.
A valódi földrajz a menekülés útja, amely délre vezet, mivel a keletet és a nyugatot a földrajz fattyútestvérei kerítették hatalmukba, és éhes lelkem semmit sem talál ott. Legfeljebb a régi, jól ismert félelem fogja el, amely északon ugyan hibernálódhat, de hát az ember nem élhet jégdarabbal a keblében. A kelet csak a nyugat antipódusa, tükre, engem viszont sohasem elégítettek ki az egyszerû megoldások, s ezért voltam olyan boldog Seregélyesen, ahol egy hét alatt hét liter körtepálinkát ittam, miközben mindvégig tiszta maradt az agyam, minthogy reggel kilenc és délután négy között azt igyekeztek megtanítani nekem jószándékú amerikaiak, hogyan lehet elmondani pontosan és érdekesen egy történetet. Isten a tanúm, próbáltam megérteni a módszert, de a saját történetem széttöredezett az ujjaim között, amikor láttam, hogy figyelnek és a fülüket hegyezik. Néha megkérdezték, hogy miért nem változik a hõsöm, miért ugyanolyan a végén, mint az elején, én meg próbáltam megmagyarázni nekik, hogy valójában én vagyok a hõs, és már elegem van a változásból, szeretném, ha a világ végre tartós lenne és abbahagyná a szaltókat, hogy épp a mozdulatlanság tölt el csodálattal, mert az ember tettei egyre lényegtelenebbek: túl sok volt belõlük és többnyire gonosztettek voltak. De nem tudtam elmondani nekik, pedig nagyon jó tolmácsom volt, nem tudtam, mert õk abban a hitben éltek, hogy a hõsök a saját sorsuk urai, így hát délutánonként elhagytam a fekete zsalugáteres, fehér szállodát, végigsétáltam az ódon parkon és a ragacsos aszfalton a forróságban tikkadó kukoricamezõk között, hogy a falu árnyékos, terebélyes házai közt tévedhetetlenül megtaláljam az utat az italboltba. S aztán éjszaka sokáig tudtam töprengeni az egészen, míg végül hajnali háromkor rámtört a végtelen magányossággal vegyes álmatlanság, éreztem, ahogy hullámzik alattam a Nagy Magyar Alföld, és jó volt, mert tudtam, hogy reggel, a nehéz szalonnás rántotta után, ami meg nyilván az amerikaiaknak okozott álmatlanságot, a történetemet hallgató magyarok nem fognak kérdezõsködni a hõsömrõl, illetve elfogadják olyannak, amilyen, és az érdekli majd õket, ami mögötte történik. Gyula azt mondja majd az árnyas lugasban: „Látom ezt a világot”. Ennyi elég is. Õket, akárcsak engem, a valóság maradandósága érdekelte: ennek a valóságnak kellett hõstetteket véghezvinnie, vagyis legyõznie az emberi leleményességet.
Reggelente, mielõtt felszállt a meleg, kisétáltam a zöld tó partjára. Aztán a felforrósodott levegõ szétterült a környék felett, és csodálkoztam: hogyan lehet nem észrevenni, milyen kézzelfogható a világ? A kis, karcsú román fiú szürke zakót hordott, a hajtókáján ezüstkereszttel. Társa bõrszerkóban járt, bajusza volt, és nyugodtan elment volna egy motoros banda tagjának. Meg kellett tanulnunk a pontos történetmesélést. Mindig reggel hatkor keltem, mielõtt a napfény felszárította a harmatot, és a nagy parkban sétálgattam. A csigák csillogó ösvényeket hagytak maguk után. Véget ért a park, és kiértem a füves focipályára, fehér kapukkal. Láttam a falu elsõ házait. Egy férfi suhant el mellettem biciklin, a vázhoz kötözött horgászbottal és hálóval.
Egy nap eleredt az esõ, és egész éjszaka esett. A bádogtetõn dobolt, és lefolyt az ereszcsatornán. Pára szállt fel a földbõl, a kavicsos sétányokból, a járda lapjaiból. A tévében mutatott térképen láttam, hogy Prágától Bécsen át Zágrábig és Szabadkáig ér a sötét felhõ, hogy aztán enyhe ívben egészen Eperjesig hajoljon, s végül elhalványuljon valahol az otthonom fölött, a szlovák határnál. Eszembe jutott, hogy a kassai cigányok most a „Smädný mních”-ben ülnek, és jó okuk van rá, hogy ne távozzanak túl korán. Itt veszkölõdtem egyszer egy kétkoronással, míg aztán észrevettem, hogy csak elromlott a WC-t záró automata. Most szinte az egész egykori Császárságban esett. Szívtam az okêciei vámmentes területen vett füstszûrõ nélküli Camelt, és megpróbáltam elképzelni egy száz évvel ezelõtti, esõs nyári napot. Az abonyi hegedûs nem több tíz-tizenkét évesnél, a kísérõje még meg sem született. A Habsburg területek püffednek, mint a beteg szövet, próbálják a maguk életét élni. Az Alkotmány XIX. cikkelye idõzített bomba, ez robbantja fel a Monarchiát. Egy falusi vendégfogadó ablakában állok, s nézem, ahogy a kocsisok befogják a lovaikat a sáros udvaron és ponyvával takarják le a szekéren lévõ rakományt. Magyarul kiabálnak, talán szlovákul, talán ukránul vagy lengyelül. A pejszínû heréltek és kancák háta nedvesen sötétlik. Augusztus 18-a van, Õfelsége születésnapja. A szobámban csak egy ágy meg egy szék árválkodik, mert szegény vagyok. Ennek ellenére meg sem fordul a fejemben, hogy szocialista, demokrata vagy nacionalista legyek. Vagyis nincs kizárva, hogy cigány vagyok. Ezért vizsgálom olyan figyelmesen a lovakat: az eszmék csak bajt hoznak rám. Tegnap a levegõben lévõ elképzelésekrõl vitatkoztak az asztalnál a férfiak. Csendesen ültem, örültem, hogy senki se figyel rám. Az igazat megvallva, fütyülök rá, hogy Õfelsége németül beszél. Legalábbis amíg nem személy szerint hozzám szól. De ha a magyarok királya, lehet a cigányok királya is. Így aztán amellett vagyok, hogy az egész világon monarchia legyen, amerre csak a szekerek kerekei gurulnak és a lovak lépdelnek. Minél több földje van a Császárnak, annál jobb az egyszerû embernek. Ha eszmék kormányozzák a földet, sohasem lehet tudni, kié: az eszmék változnak, a Császár viszont sohasem változik. Legfeljebb meghal, és jön utána egy másik, és megint egyszerûen alattvalók vagyunk. Nincs ebben semmi rossz. A legjobb hatalom a távoli hatalom. Mindig takarózhatunk azzal, hogy nem hallottuk, amit mondott, és meglehet az az illúziónk, hogy a távolság miatt nem hallja a kéréseinket. A szekerek nekiindulnak. A tengely csikorgását elnyomja a sár cuppogása. A kocsisok faggyúba mártott, durva szövetbõl készült körkabátba burkolóznak. Meghúzzák a gyeplõt, a lovak észak felé fordulnak. Utánuk nézek, de nemsokára szürke esõ takarja el õket, elcsendesül a környék. Így a legjobb. Nem történik semmi.

Ilyesmi járt a fejemben azon az esõs napon Seregélyesen. Ugyanígy álltam az ablakban, és néztem a vízcseppek szürke fátylát. A szobámban csak egy ágy, egy szék meg egy kistévé volt. Az esõ az udvaron álló nagy gesztenyefa koronájában neszezett. Idõnként távoli vonatzaj törte meg az egyenletes zúgást. Sohasem láttam alacsonyabb eget, mint ott, ebben a se nem faluban, se nem kisvárosban. Még szép idõben is közvetlenül a föld fölött lebegett. Ez a teher volt az oka, hogy kétszeresen is éreztem saját létezésem. Mintha csak két elem összeragasztott rétegeit kellene szétválasztanom, szünet nélküli, fáradságos munkával. Az ég és a föld olyan szorosan tapadt egymáshoz, mintha ki akarnának préselni maguk közül minden életet. Sehol egy ember. Csak néha bukkant fel valaki egyik vagy másik ház sötét ajtajában. A boltokban sem találtam az eladókon kívül soha senkit. S úgy tûnt, kezdem érteni, mi is volt a száz évvel ezelõtti Császárság: olyan tér, amelyben mindenfajta menekülés lehetségesnek látszott. Az ember helyet változtathatott anélkül, hogy teljes mértékben szakítania kellett volna addigi életével. Otthagyhatott mindent, hogy csak a legfontosabb dolgokat vigye magával. A gurál Czadecki, amikor Bukovinába vándorolt, az egész világot maga mögött hagyta, de ott, a románok és huculok között valamiképp duplán gurál lett belõle.
Kákánia unalma és lassú bomlása, amirõl annyit olvasni, jelentõs részben az írók szellemi terméke. Azonkívül nem volt elég fantáziájuk, hogy valami rosszabbat találjanak ki. Nem telt bele sok idõ, és a valóság ezen a téren felülmúlta igyekezetüket. Ám mielõtt erre sor került, egyszerûen nem tudtak rettenetesebbet elképzelni annál, amit láttak, s a változás vágya olyan természetes volt, akárcsak a vasút fejlõdése. A tizenkilencedik század pezsgett a vérükben, amely abszolutizálta a valóságot, s a képzeletet a valóság tükörképévé, ha ugyan nem dagerrotípiájává fokozta le. Ahhoz, hogy az ember elképzeljen valamit, elõbb alkotnia kellett valamit. Vagy fordítva: ha megálmodott valamit, rögtön hozzálátott, hogy álmát valamilyen kicsit tartósabb formába öntse. A korabeli Európa, így vagy úgy, egy vidéki lányra emlékeztetett, aki folyton metropoliszokról álmodozik. Az igazi élet nem valahol máshol, hanem valamikor máskor zajlott, a jövõben. Európát nem érdekelte a tér, hiszen már nem jött számításba semmilyen komolyabb területi expanzió. Nem távoli országok izgatták a fantáziáját, noha saját területén belül is lettek volna helyek, ahol még mindig egész jó állapotban mászkáltak farkasemberek és röpködtek griffmadarak. Az idõ érdekelte, helyesebben annak potenciális formája, a jövõ. Épp ez a végtelenül plasztikus és tágítható Európa adott helyet minden materializálódott álomnak és kitalált anyagnak.
A fentiekbõl kifolyólag augusztus tizennyolcadikán nosztalgikusan le szoktam inni magam. S akárcsak a száz évvel ezelõtti cigány, én is fütyülök rá, hogy Õfelsége németül beszélt. Leiszom magam az utolsó igazi császár tiszteletére, mert a mából visszanézve látszik csak igazán a nagysága, operettszerû, infantilis, mulya hõsiessége. A téboly évei után látszik csak, hogy az ügyefogyott, lassú és hibákkal terhes evolúció még mindig jobb, mint a revolúció. Ha másért nem, hát azért, mert más fajok által kijelölt, kipróbált úton halad. Azt is mondhatnám, augusztus tizennyolcadikán egyszerûen a jövõtõl való félelmemben iszom, ahogy száz évvel ezelõtt meg arra ürítették a poharat, ami rövidesen eljön.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu