Elõszó
Sokat és sokfélét lehet beszélni, ám ha a magánbeszélgetések keretein belül gondolkodunk, a helyes vagy helytelen beszédrõl, buta, okos, aljas, bántó, megható, prófétai beszédrõl – az ember magánemberként szól, viszont ha a beszéd a kultúra határain belül marad (az ábécé ebben az esetben egy – nem csak általam – kijelölt tér), akkor az ember kultúrhõssé válik, elég, ha sikerül neki ez az ugrás, odabenn meg már tehet, amit akar, csak ügyesen kell beugrani.

A  Ajzenbergnek azt mondanám: jó, maga rendes velem, Mihail Natanics, de azért annyira mégsem
B Bulatovnak azt mondanám: jó, maga rendes velem, Erik Vlagyimirovics, de azért annyira mégsem
V Vasziljevnek azt mondanám: jó, maga rendes velem, Oleg Vlagyimirovics, de azért annyira mégsem
G  Gorohovszkijnak azt mondanám, hogy jó, maga rendes velem, Eduard Szemjonovics, de hisz ezt is érdemlem
D Dámáknak, a kedveseknek, azt mondanám: kiérdemeltem, hogy rendesek legyenek velem, nézzék csak: jó vagyok, kedves vagyok, eszes vagyok, tudok táncolni, remek verseket írok, jól nézek ki, okos és értelmes vagyok, hangom kellemes, pénzem is van, nem iszom, csak dohányzom meg káromkodom néha – de akárhogy is nézzük, ezek mind erények
E Elmondanám még: na, de maguk, galád nõszemélyek, észre sem vesznek engem, nem kényeztetnek, nem szólnak hízelgõ szavakkal, térdemen nem lovacskáznak, ágyikóba, forró ágyikóba nem fektetnek, nem vetkõztetnek gyengéd szeretettel, hófehér testemet meleg vízzel nem pacskolják, leomló hajukkal nem szárítanak meg, lehet, hogy egyáltalán nem, egyáltalán nem is vagyok kedves a szívüknek
Zs Zsigalovnak azt mondanám: Miért néz így rám, Anatolij Ivanovics, ferde szemekkel, bizalmatlanul, lehet, hogy egyáltalán nem, egyáltalán nem is vagyok kedves a szívének
Z Zaharovnak azt mondanám: félek, félek tõletek, fiatalok – eljöttök, durva és igazságos patáitokkal széttapostok, gyenge ereimet szétszakítjátok, a véremet, az elfolyó véremet megisszátok, szegény, elgyengült, szerencsétlen testemet odavetitek, hadd zabálják fel a varjak, pedig mit tettem, mi rosszat tettem én
I Igen, és Albertnek is csak ugyanazt mondanám: de mér’! de mér’! de mér’! jó, tegyük fel, hogy bûnös vagyok, hogy én vagyok a bûnös, a hitvány, a becstelen, de azért nem ennyire
K Kabakovnak azt mondanám: na, és akkor mi van? akkor mi van? na, ti zsenik, mûvészek, én is mûvész vagyok, költõ, nem rosszabb, mint a többi; jó, hát nem sikerült, nem jött össze, de hát lehet csak emiatt, így, ilyen kegyetlenül
M Monasztirszkijnek azt mondanám: szép vagy te, hatalmas, szó se róla, én viszont sápadt, nyomorú, hát mit tegyek most – öljem meg magam, akasszam fel magam, dugjam a fejemet fekete földbe! – ez az, úgy kell nekem!
N Nyekraszovnak azt mondanám: igen! igen! igen! igen! igen! igen! bûnös vagyok, bûnös, verjen meg! daraboljon fel, engem, a hitványt, ezt a boldogtalan, gonosz embert, tudom én azt, én is eltaposnám saját magamat, ezt a csótányt, amely megpróbál elosonni a fal mentén, de hiszen, hiszen – Monasztirszkijnek még ilyenebbeket mondtam, és semmi – nem is sértõdött meg
O Orlovnak azt mondanám: fogj meg! vigyél fel a vérpadra! tedd a fejemet a bárd alá! nem fogok ellenkezni! nem piszkítom be hitvány kezemmel a kezedet! hitvány fogaimmal nem harapok bele szent kezedbe! hitvány szívemmel nem kiáltok fel a tiszta egekbe, hiszen tudom én, tudom: engem, hitvány férget, nem véd meg ott senki, nem segít nekem senki, nem ment meg senki, vágd le! vágd le bûnös fejemet! ha képes vagy ráemelni kezedet!
P Prigovnak azt mondanám: hitvány vagy te, szuka, te ribanc, saját kezûleg fojtanálak meg, te tetû, másnak a lábával taposnálak szét, tomboló lábakkal, bordáid közé vájnék, szanaszét dobálnám azt a hitvány húsodat, a szívedet, azt a gennyes szívedet kitépném, sárga véredet kiinnám és messze, a túloldalra kiokádnám, porrá zúznám hamuvá lett emlékedet, te szuka, te ribanc, széttaposnálak, felgyújtanálak! kikaparnálak, mint egy ocsmány terhesség gyümölcsét! rohadj meg! rohadj meg! rohadj meg!
R Rubinsteinnek azt mondanám: Lev Szemjonovics, miért, miért üldöznek engem, jó, részben az én hibám, igen, de Ön, a stílus tisztasága iránti megdöbbentõ érzékenységével és lelki finomságával ugye látja, mennyire védtelen és sebezhetõ is vagyok az igazságtalan evilági élet peremén
R Rejgannak azt mondanám: te, te vagy az egyetlen, aki megért engem, az eltaposottat, az elûzöttet, te vagy az egyetlen, aki felém nyújtja hatalmas, vigasztaló kezét
Sz Szorokinnak azt mondanám: látja, Vlagyimir Georgijevics, hogy bántanak, szinte nevetséges, bánt az egész világ, én pedig csak állok, állok, mit nekem ezek, az én nyugalmamnak és méltóságomnak, mit jönnek nekem ezek az õrjöngésükkel, több Prigov is van, mondhatni, és hogy a véremet szívják és a testemet marcangolják – á, nincs ez ínyükre
T Talán a többi kis izének meg azt mondanám: most mit, mit néztek így, irigykedve, értetlenül, nincs bennetek megértés, még az én titokzatos lényem megértésének az esélye sincs meg bennetek, a lényemnek, amely nem áll egyenes arányban a külsõmmel, noha még ez is felülmúlja a körülöttünk láthatókat, és megsejthetetlen az apróságban rejlõ igazi nagysága
U UUUh, hogy odamondanám én mindenkinek: mit üvöltötök, mit bõgtök itt a lábaimnál, az alamizsna elõtt, kérve-könyörögve szellemi asztalom morzsáiért, ti, hasmenésesek és gyengegyomrúak, ványadtbelûek, ti löttyedt seggûek, bûzösszájúak, rothadó fogúak, bágyadt tekintetûek, petyhüdt bõrûek, ti akartok idáig felérni
F Fajbeszovicsnak azt mondanám: hát igen, Fajbeszovics bátyám, késõ, te már elkéstél, de azért ne keseredj el, lehet, hogy neked egyáltalán nem adatott meg az én felfoghatatlan géniuszomat felérni ésszel, mi az neked! – kis visszfényébõl, fényfoltjaiból, visszatükrözõdésébõl, mely rövidlátó szemednek és lelkednek a legmegfelelõbb, hogy ne pusztítsa el világégetõ tûzzel ezeket, mértéktelen gondolataim visszfényét fogd fel, ezeket a frissítõ fluidumokat, ezeket a mindenütt jelenvaló emanációkat
Ch Haritonovnak azt mondanám: barátom, én elhunyt, egyetlen barátom, tekints le rám mostani léted szûzi egérõl, tekints le a földi képmutatástól, gonoszságtól és irigységtõl megszabadított tekinteteddel, bizonyítsd be nekik dörgõ hanggal az én nagyságomat, amely tisztán és kétségtelenül csupán az égbõl látható
C Cárja és Ura az egeknek! te látod, mily nehéz az én utam a gonoszságnak és az emberi gyûlöletnek sötétjében, de nem állok ellen, ez a Te Akaratod! – legyen meg a Te Akaratod, de ha lehet, akkor egy iciri-picirit, csak egy kicsikét, egészen kevéskét, éppenhogy csak, vegyél vissza belõle, de ahogy te akarod, a Te Akaratod szerint!
Cs Csábító! te átkozott csábító, ocsmány sátán-ördög, távozz tõlem! azt hiszed, hogy csalóka káprázatosságban büszkeségedet rajtam keresztül nyilváníthatod ki e vétkezõ világnak! nem és nem! förtelmes vagy és saját magadat csaptad be! ez én vagyok! én! mindent megérdemeltem! mindenkinek a saját érdemei szerint! minden így van és punktum! mindent a saját érdemeim szerint kaptam, sõt még kisebb érdemeim is alázatot szolgálnak! mindez kevesebb az én valós érdemeimnél a történelem és ezen aljas nép színe elõtt, az általuk adott lehetõségek mértékében az én eltúlzott alakom könnyûszerrel beilleszthetõ a kicsinyes evilági keretek közé!
S Shambala, szent Shambala! te és én, mi aztán átlátunk rajtuk, mindannyiukat ernyedt erõik és sorsuk szerint áldjuk meg, magunkból, saját magunkból kitépve adjuk a végkimerülésig, a teljes kimerülésig, saját boldogságunkat adjuk oda, adjuk oda, adjuk oda, a végkimerülésig, a végkimerülésig, a végkimerülésig
Scsa S csak a bódogság, a bódogság nincs sehol

***

Ü Ü-ü-ü, nincs, nincs boldogság
Ý E-e-eh, eh, de én gyenge, szegény, hát én mit tehetek
Ju Jujjuj, jujjuj, jujjuj, jujjuj, jujjuj – egészen elhagyatva
 

Ja Jaj, hát én tulajdonképpen nem akarok sokat,
 csak egy falatka kenyérkét tán
 egy darabka papírkát tán
 egy nyirkos kis zugocskát tán – kell ennél
 több egy ilyen szegény, szegény, boldogtalannak
(1985)
ZAVÁRKA FORDÍTÁSA
 DMITRIJ PRIGOV
A nagybácsikám

A nagybácsikám két forradalmat élt át,
De mindvégig feddhetetlen maradt,
S amikor végleg lebetegedett,
Úgy rémlik, májrák talán (az orvosok sem okosok)
(A régi sebek és a nehéz sors hagytak nyomot)
Akkor is megillette minden tisztelet,
És soha semmit ki nem talált,
Tõle az ifjúság sokat tanulhatott
(volna),
S maga volt a megtestesült intelem,
De lám, a mai ifjúság számára unalmas
Tanulni, a társadalmi életben részt venni,
Vagy beteg mellett ülni szüntelen.
Jaj, ifjúság, ifjúság! – sóhajtott fel az öreg veterán,
–Venne már valaki keményen kézbe téged

(Galgóczy Árpád Anyegin-fordítása alapján )

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu