Késõbb az Alpok nyúlványai is szikár, kopár benyomást keltenek. A számos föld- és hegyomlás kiirtotta az erdõk nagy részét, megváltoztatta a mikroklímát. Gyakran fúj a szél, olykor homokot hord, s az szürke rétegként lerakódik. Az állatoknak hosszú utat kell bejárni, hogy fûhöz jussanak. A mezõgazdaságban munkaerõhiány, komoly csordákat egyetlen ember kísér, vagy akár egyetlen kutya, így az állatok állandóan elvesznek, bikák, tehenek, borjak naphosszat kóborolnak magukban, míg valaki befogja, s birtokba veszi õket.
Balról egy férfi jön mankóval. Két fényképezõgép lóg rajta keresztben. Megáll, a mankókat a sziklafalnak támasztja, maga is nekitámaszkodik, balkarjával kibújik az egyik gép szíjából, s az arca elé emeli. Beállítja a távolságot és a blendét, s néhány felvételt készít  az öbölrõl ott, ahol a tetõk és a magasfeszültségû póznák kiemelkednek a vízbõl. Egy lábon balra ugrál, és még két felvételt készít. Azután lecsavarja az objektívet, elõvesz a zsebébõl egy nagyobbat, s rátekeri a gépre. További három felvételt készít az öbölrõl és a hajókról, amelyek  a tetõk és az új, cölöpökön álló parti út között horgonyoznak. Majd a kamerát elfordítja felfelé, míg  tarkóját be nem veri a sziklafalba. Az égen madárrajok, amelyek már nem költöznek délebbre. A fényképész az objektívvel követi a mozgásukat, de nem kattint. Majd leereszti a kamerát, újból keresztbe magára akasztja, egy lábbal jobbra ugrál, hogy magához vegye a mankót, s balra elmegy.
A szél alig hallható. Az alacsony, húsos-szúrós növények nem képeznek ellenállást. Ahol nem nõ növényzet, néha örvénylik a homok.
Akik ezután érkeznek, tizenkét éves fiúk. Az egyik két teli nylonzacskót cipel, a másik kezében egy zsineg vége, amellyel a másik fiú csuklója van összekötözve. Jobbra tûnnek ki a képbõl.
Lenn az öbölben több hajó készülõdik, piros és narancsszínû tartályokat rakodnak föl, s egyéb  eszközöket, amelyeket a távolság miatt nem lehet azonosítani. Azután az emberek az evezõkhöz ülnek, s elindulnak balra. Bizonyos idõ múltán a hajókat eltakarja a fémhálóval összetartott  omladékból, préselt fémbõl és autógumiból álló elõreugró partvédõmû. A fémhálóból itt-ott alacsony, faszerû cserje nõ ki, bogyóinak sok madár esett áldozatul.
Az öbölben most megjelenik egy kis kék vitorlás. Az a típus, amely csónakként is használható, felhúzható sverttel.  Így át tud kelni a partközelben algákból és nylonzsinegekbõl álló dzsumbujon.  A férfi a vitorláson kifelé krajcol az öbölbõl; most épp elõrehajol, hogy a bum ne vágja fejbe.
A szemközti parton újból a parti út javításába fognak. Egy lyukon át többen beestek ott a vízbe.
Most jobbról három idõsebb férfi közeledik, õk is nylonzacskókkal. Az egyik azt mondja: „Na, kezdjünk hozzá”. Letérdel, metszõollóval lemetszi az egyik faformájú cserjét, s a zacskóba rakja. A másik kezével félresöpri a homokot a lejtõn, s ami humuszt talál alatta, belapátolja a zacskójába. A harmadik leveti a dzsekijét, derekára köti, s õ is humuszt keres. Bár ez tilos, itt senki sem ellenõrzi. Mintegy negyedórán át dolgoznak, néha átkozódva, mert valami élesbe ütköztek a földben, vagy mert melegük van. A három férfinak ez az évi születésnapi kirándulása, mindhármuknak most, késõ õsszel van a születésnapjuk, s ugyanaz az évjáratuk is /1920/. Az egyik most azt mondja: „Na”. Fogják a holmijaikat, s balra eltûnnek.
Bizonyos idõ múltán jóval magasabbról, balról jövet még egyszer látni a lábukat. Követik a hegyre vezetõ utat, lehet, hogy az egyetlen rétet célozták meg a hegyen. Onnan fentrõl az északi öböl is látható, s néha, ha tisztább a víz, a víztükör alatt fekvõ hidak. A férfilábak most eltûnnek. A szél alábbhagy. Kopácsolás, fúrás zaja hallatszik a tó túloldaláról.
A vitorlás beérkezett a tó közepére, s most hátszéllel próbálkozik. Kiengedi a vitorlát, az beáll derékszögben a hajóra, de aztán ide-oda csapkod petyhüdten, szinte ide hallani, ahogy az alumínium vitorlázat kelepel. A férfi a hajó aljába ül, hátával a hajótestnek. Mélyen lecsúszik, hogy ne kelljen minden alkalommal, amikor a bum ide-oda ingázik a hajó fölött, behúznia a fejét. A lábát  felteszi a szemben lévõ hajóperemre, kinyújtva, hogy a víz ne érje.
Most megint jön valaki jobbról az úton. Bár fáradságot nem, idõt  takarít meg, aki feljön ide, mert az öböl felett az új hídon mindig dugó van. Olyan kézikocsival, amelyet ez a személy tol itt, egyáltalán nem jutni elõre. A személy Müller Paul, a pedáns. Azért nevezik így, mert kocsijában négyszáz diát rakott alfabetikus, tematikus és hierarchikus rendbe.
A kocsiban többnyire alfabetikus sorrendben vannak, de minden keretre ráragasztott egy cédulát egy kóddal, ami megadja a kép tematikus és hierarchikus helyét is. Müller Paul az újrarendezésben is meglehetõsen gyors. Ha például a hierarchikus rendben a középmezõnyt  kéri valaki, néhány percig kell várnia, míg a diákat megfelelõen elrendezi (közben állandóan tájékoztat, hogy mennyi idõre van még szüksége), majd odanyújtja a dianézõt az engedélyezett elemmel.
 Az elsõ képen a Dietschiberget látni eredeti formájában. Ha az ember szövegre is befizet,  Müller Paul elmagyarázza, hogy a Reuss-gleccser e háromszáz méteres oldalmorénája különös jelentõségre tett szert, amióta gyalogosan bejárható dombból (l. a képen) megközelíthetetlen vidékké vált, amelyen rengeteg madár rak fészket és tanyázik. A képen az látható, amit  régebben „kirándulóterepnek” neveztek,  autóút, szántó, sétálóút, golfpálya. „A táj kizsákmányolása annak banalizálásával volt egyenlõ. Jöhet a következõ, oké?” Ha valaki okéval válaszol, Müller Paul két másodperc alatt kicseréli a diát, s újra odanyújtja a dianézõt.
A következõ képen egy hegygerincen, balra az Isten Ujjától ott az Eden Montana Nagyszálló. A felvétel abból az idõbõl származik, amikor még a szállót annak a szent embernek a hívei foglalták el, akinek ezen a vidéken már négyszáz évvel ezelõtt is voltak követõi. A szálloda a dián elhanyagolt benyomást kelt, a teraszokon kis kõpiramisok, amelyek a szektát jelzik. A szekta tagjai röviddel azelõtt tûntek el, hogy a gerinc megroppant. A szekta által a szállodában hagyott macskaszerû ragadozók abba az épületszárnyba menekültek, amelyet nem temetett el a lezúduló kõtömeg, hanem sértetlenül lesodort a völgybe. Így terjedtek el Belsõ-Svájcban ezek a madarakra veszélyes állatok, ami a madarak úgynevezett biztos területekre való koncentrációjához vezetett. A következõ kép, amely a tó északi öblét mutatja, az akkor még kék égbolt miatt érdekes, amelybõl holtan zuhantak le a madarak. Csak öt másodpercig szabad nézni, azután Müller Paul áttér a következõ diára, amelyen az a szürkegém látható, amelyet egyik õse egy madárelhárító-szerkezet drótjai közül szabadított ki. Müller Paul ennek a tettnek köszönheti  speciális engedélyeit, szóval kenyérkeresetét. Azt mondja: „Ez Müller Ulrich szürke gémje”. A történetet majdnem mindenki ismeri.
Amikor az a felvétel készült, amelyet Müller Paul ezután mutat, a Luzerntõl Meggenig terjedõ partszakasz már víz alatt volt, a Schwanenplatz és Hofkirche közötti új híd pedig leégett. A képen lévõ Gletschergarten az utolsó turistákat nem a jégkorszakbeli gleccsermalmok miatt érdekelte, hanem mert miután magasabban feküdt és benõtték a fák, védelmet kínált az utcalányoknak, kereskedõknek, pénzváltóknak. Amikor már nem jött több turista a vidékre, a helység egy ideig még vonzotta a szexipart, majd késõbb teljesen elnéptelenedett. Így fejlõdhetett biotoppá, amelynek léte elengedhetetlen manapság az élelmiszerláncban. Enélkül nem telepedhettek volna meg a királyhollók.
Ezen a ponton Müller Pault le lehet állítani, mert a következõ diák az úgynevezett udvart mutatják: olyan madarakat, amelyek életüket a hollók szokásaihoz igazították. Müller Paul azt kérdi: "Tényleg álljak le? Folytassuk egy másik fileban?" Saját lelki egyensúlya végett jobb, ha itt nem szakítja félbe az ember. Ha kevés ideje van, mondhatja, hogy "Hierarchia, legfölül", ekkor Müller Paul csak a kategória három legfontosabb diáját mutatja meg, méghozzá emelkedõ sorrendben: elõször a Rigit, azután Johnson Prescottot, legvégül a Pilátust.
Száz évvel ezelõtt a Rigi még minden kirándulóban azt a képzetet keltette, hogy a hegy kézzel szétszedhetõ, csak ki kell kaparni a laza zárványokat a hegyet képezõ kõbõl. De a Rigi eddig nem omlott le. Bár a kõzet mozgásban van, évtizedek óta mállik, napszakonként különbözõ intenzitással. Ezért olyan tumulusz formájú a hegy ma. A tóban egy megfigyelõtorony regisztrálja a mállás-ingadozás intenzitását. Éjszaka puszta füllel hallható,  ha a mállás felgyorsul. Amikor olyan hangot ad ki, mint egy hegyi patak zubogása, rossz jel. Ezzel szemben nincs különösebb jelentõsége, ha a hegy lábánál fekvõ, már lakatlan helységek házainak tetején kopognak a kövek. Müller Paul mindig közli az újdonságokat: „Tegnapelõtt tizennégy óra óta nem hallani semmit.” Ekkor az ember leereszti a dianézõt, megfordul: a tumulusz ott áll változatlanul. „Na és?” „Errõl ennyit”. Visszafordul, újra belenéz a szerkezetbe. A képet még egy percig szabad nézni. A dián a hegy formája még a régi, piramisszerû. Fehér falat képez egy a képbe nyúló világoszöld, legyezõszerû  levélrügyekkel borított ág mögött. A hó lépcsõzetesen borítja a hegyoldalt, a fehéret függõleges kõpárkányok szakítják meg. Balra a távolban egy erdõ fái még kopaszak, de az egész inkább sárga és zöld, mint barna.
Johnson Prescott az utolsó angol neve, õ volt ugyanis az utolsó, aki megmászta a hegyeket egy csoport videofilmes kíséretében. Akkoriban már tilos volt felmenni rájuk, Johnson Prescott vagy nyomást gyakorolt, vagy megkent valakit, hogy mégis megkapja rá az engedélyt. Miatta csúszott meg a Klewenalp északi lejtõje, amit õ föntrõl filmezett. A filmen látszik, ahogy a hegyoldalon megjelenik egy hasadék, s ahogyan a lejtõ csúszni kezd. Négy embert is látni Prescott csapatából, ahogyan kitárt karral, saját tengelyük körül pörögve zuhannak a levegõben. Az azt megelõzõ pillanatban, hogy a föld- és kõzettömeg felgyorsul, és a tó vizét egyetlen hatalmas barna hullámmá kavarja, a négy ember sima zöld víztükör felé esik. Régebben szokás volt köpni egyet, ha az ember a Prescott-féle képet nézte, mert ahogy a hullám felcsapott, megkezdõdött a szemben lévõ hegy mállása. Müller Paul azt mondta: „Kéretik nem köpködni. Belsõ-Svájc destabilizációja inkább az elsõ itt közlekedõ angolok számlájára írható, mintsem az utolsóéra. Következõ kép, oké?”
A Pilátus képe az egyetlen, amely sosem régebbi kéthetesnél. Szürke, éles kontúrokkal jelenik meg a képen, olyan, mint ma. Müller Paul nem szól semmit. A hegyrõl senki sem beszél szívesen. A képet akár öt percig is lehet nézni. Ebben az öt percben leghelyesebb felidézni a fontosabb részleteket, hogy ne kerüljön az ember olyan állapotba, amelyben az agy parallel nyomokon kezd mûködni, s a külsõ érzékelés által keltett benyomásokat alárendeli az elõtoluló emlékképeknek. Tanácsos közben a tó irányába fordulni, tehát háttal a hegynek. Lehetõleg ahhoz tartsa magát az ember, hogy mögötte a hegy, szeme elõtt a hegy képe. Ha valakit nem zavar, hogy tele lesz homokkal, neki is dõlhet a sziklafalnak. Azután mondja azt magának, hogy a hegy úgy áll ott, ahogyan mindig is állt. Az egyetlen változás, eltekintve az erózió lassú hatásától, azon lámpák hiánya, amelyek még azután is hosszú idõn át jelezték a gerincet, amikor már rég nem mászta meg senki. Most éjszaka láthatatlan, nappal palaszürke. A magasban lévõ por- és páraréteg megakadályozza, hogy a színek, amelyek korábban nyilván jellemezték,  kialakuljanak. Felesleges ezzel  foglalkozni, inkább célszerû azt szemügyre venni, ahogyan a mai megvilágítás a sziklafal részleteit kiemeli. Mind a valódi hegyen, mind képén világosan látszanak a hasadékok, horpadások, rétegek, szakadékok, nyúlványok. Így ha a hegyet említik, többnyire régi nevén nevezik, Frakmünt, tehát Fractus Mons. A régi név használatának másik oka, hogy se felmászni rá, se a nevét kiejteni nem ajánlatos, elkerülendõ Pontius Pilátus fönt lakó szellemének provokálását. Azt azonban még senki nem bizonyította, hogy a név puszta kiejtése ítéletidõt idézne elõ. Müller Paul is a Frakmünt névvel látta el a diát. "Még három perc", mondja. Ez nem elég az összes heggyel kapcsolatos részlet felidézésére, de legalább történetének arra a részére érdemes emlékezni, amelyrõl ma már senki nem akar tudni.
Ez pedig az, hogy Pontius Pilátus nem csak halála után bolyongott keresztül-kasul, míg  végül megérkezett erre a hegyre, hanem már korábban is voltak kihagyásai, pillanatok, amelyekben nem tudta megmondani, hol van. Gyakran álldogált nyugati rezidenciája ajtajában, gyûrögette köpenye szövetét, s kifejezéstelen tekintettel meredt a tájra. Aztán megfordult, visszament az elõcsarnokon át, miközben kezével dobó mozdulatot tett, ami annyit jelentett, hogy zárják be  az ajtót. Az ezáltal beálló félhomály miatt nem találta meg azonnal a helyes lépcsõt, s többször is felment majd lejött azon a négy lépcsõfokon, amelyek egy használaton kívüli oldalfolyosóra vezettek. Behozatta lovát a hallba, de amikor látta, hogyan csúszkál a márványpadlón, kezével eltakarta az arcát, s a lovat kivezették. Azt a kutyát is elfogatta, amelyik naponta ott feküdt a rezidenciát övezõ fal elõtt, de amikor látta, hogy a kutya fél, elfordult, s az állatot elengedték.
A még meglévõ négy hivatalos forrásban ezek az állat-epizódok nem fordulnak elõ. Ezzel szemben mind a négy beszámol arról, ahogyan P.P. egyszer ahelyett, hogy bejött volna, véletlenül kiment, a szokásos dobómozdulat kíséretében. „Nemo autem portam claudere ausus est (Senki sem merte becsukni az ajtót).” P.P. néha a kilátásnak háttal állt meg az ajtóban. De késõbb megfordult. Mögötte az elõcsarnokban olyan dolgok történtek, amelyeket nem lett volna szabad látnia. De aztán váratlanul megint visszafordult, s látta, ahogy az utána lopakodó szakácsok, szénarakodók, szobalányok mozdulatlanná dermedtek. Kinyújtott karral és mutatóujjal törlõ mozdulatot tett, s a háznépe eltûnt. Becsukatta az ajtót, s tapogatózott elõre az oszlopok mentén. Ekkor mondta azt, hogy elviselhetetlenül nehezek. Többnyire egyiptomi oszlopdobok voltak,  lótuszrügy vagy lótuszvirág formájú oszlopfõvel. De ión oszlopok is voltak ott. Az C12-es kéziratban az áll, hogy  megtört lelke könnyebb, törékenyebb dolgokra vágyott. Hozatott négy agyagedényt fej formájú fedéllel, majomfej, sakálfej, emberfej és sólyomfej. Hogy széttörette-e õket, nem tudni. Egy biztos, hogy száraz ágakat kellett neki tördelni. A fa recsegésétõl megromlott a hallása. Azután megint csak az ajtóban állt, s talán azt nézte, ahogyan fel-alá rohangálnak odakinn, hogy a homokviharban megvadult öszvéreket befogják. Lehet, hogy a három napot is látta, amelyek a párába borult égen megjelentek. A három napról csak a C12-ben és a C13-ban esik szó. A C13 szerzõje nyilvánvalóan a másikról másolta. Ha lenne több idõ, tanácsos lenne elmélázni a C12 szerzõjén, de a három perc nem elég erre, mert a történet még nincsen teljesen kész.
P.P. néha esténként is az ajtóban álldogált, miközben kinn égett az elõírásos máglya.  Az elõcsarnok minden szegletében hallatszott a tûz sistergése. Az is hallatszott, ahogy az altiszt továbbadja a parancsot, s ahogyan jelentést tesz: „Észak, tizenhárom mérföld, huszonegy láb. Dél, huszonegy mérföld. Víz, krokodilok. Kelet, tíz mérföld, tíz láb. Nyugat, tizennyolc mérföld, tíz láb. Domb. Valami vegetáció. Egy kék-fekete-piros kígyó.” P.P. nem hallotta pontosan, magához rendelte az altisztet, látni akarta a kígyót. Az altiszt azt ordította, hogy a kígyót tizennyolc mérföld tíz lábnyira nyugaton észlelték. „Miért ordítasz?” kérdezte állítólag P.P. Majd megfordult, s bement az elõcsarnokba anélkül, hogy az altisztet elbocsátotta volna. Az altiszt mindaddig ott  állt, amíg a szolgálatos tiszt be nem lépett mellette az elõcsarnokba, majd megállt, s erõlködve a vöröses vibráló homályba nézett. Anélkül, hogy visszafordult volna az altiszthez, hangosan, hogy a sistergéstõl hallható legyen, azt mondta: „Elment. Leléphetsz, kincsem.” De P.P. még ott volt, csak kifordította a köpenyét, s a sötét bélés került kívülre. Csak akkor látták meg, amikor mezítelen fehér karját kinyújtva magához intette a tisztet. Az néhány lépést tett, majd megállt. Az ajtóban még mindig ott állt az altiszt, a tiszt hátrafelé intõ kézmozdulattal jelezte, hogy tûnjön el. Az altiszt visszavonult a tûzhöz. P.P. dobbantott egyet, mire a tiszt újra megindult. Csak P.P. elõtt állt meg, az elõírásos távolságban. P.P. csodálkozva és dühösen nézett rá, s egy intéssel el akarta távolítani. De hirtelen feleszmélt, valószínûleg mert a tiszt ahelyett, hogy rápillantott volna, tekintetét a feje fölött az elõcsarnok hátsó falára szegezte. P.P. kezével egy oszlopnak támaszkodva félfordulatot tett, hogy maga is lássa a hátsó falat.  Egy kétfejû test hatalmas árnyéka mozgott rajta ritmikusan. Azután a mozgás leállt, az egyik fej eltûnt, s az alak kettévált, az egyik állt, a másik térdelt vagy kuporgott, közöttük egy vízszintes rúd. A tiszt mély levegõt vett, P.P elnevette magát. „Te biztosan tudod, mi van a falba vésve”, mondta. A hátsó fal elemei egy egyiptomi templom oldalfalaiból származtak, rajtuk Min Isten hatalmas erektált fallusszal.  „Tudod, nem igaz?”  A tiszt szótlanul a falra pillantott. „Miért nem válaszolsz?” A tiszt azt mondta: „Igen, tudom. De nem Ön vésette be. Ön nem tûri az ilyesmit.” „Biztos vagy ebben? Gyere közelebb.” A tiszt odalépett. „Fordulj meg.” A tiszt így egyenesen a tûzre látott,  s mert az elvakította, nem tudta kivenni, mi  folyik ott. Közel a füléhez hallotta P.P. nevetését, de mást nem érzékelt. Ahogy a szeme hozzászokott a világossághoz, látta az õrt és az altisztet, ahogy az elõírások ellenére egymás mellett állnak és beszélgetnek. Egyszer az altiszt odahajolt, s mindkét oldalról arcon csókolta az õrt, de egyébként nem történt semmi. A tiszt mögött sem történt semmi. P.P. elfelejtette, mit akart tõle. A tiszt addig állt ott, míg majdnem teljesen leégett a tûz, s csak akkor mert megfordulni. P.P. már nem volt ott. A tiszt az elõcsarnokon át odament a máglyához, de nem állt meg, hanem rá akart lépni a parázsra. Az õr és az altiszt rántották vissza.
Ez volt az a mind a négy forrás által átkozottnak nevezett éjszaka, amelyben kimondták, amit addig csak gondoltak: hogy P.P. szerencsétlenséget hoz mindannyiukra. A következõ éjszakákon látni lehetett, ahogyan a tiszt a parazsat piszkálja, mintha keresne valamit, s az altisztnek óránként meg kellett esküdnie, hogy a sírig hû marad hozzá.  Az egyik éjszaka az altiszt nyugati irányban elhagyta a palotát, s nem tért vissza többé. Ahogy ezután a tiszt ott ült az elparázslott tûznél, s a sötétbe bámult, persze, hogy felébresztette s rájuk idézte a fáradságosan távoltartott veszedelmeket. A parancs úgy szólt, hogy négy lépés mindkét irányba  a máglya négy oldalán.  Ha valaki megáll vagy leül, a négy égtáj keresztezõdésének metszéspontjába kerülhetett volna, amelynek helye a tûz volt.  P.P.-t felkérték, adjon ki újabb parancsot nyugatnak, keletnek, délnek és északnak, amit aztán a lángokba lehet vetni. „Micsoda marhaság” mondta. Aztán mégis megírta: "Birodalmában halottak a párzik ember egy. Szemem Oroszlán, Falluszom Babi, a Kitaszított vagyok, Ondó Számban, Fejem Égben, Fejem Földön. Szívem Erõvel Telve. Férfi, ki hazában e mondást ismeri, párzik éjjel-nappal. Tenni karjára jobb halott a.” Magántitkára, aki átvette a papírt, azt mondta: „Ne azt írja, hogy ez a halottak birodalma, hanem hogy azt állítják, az lehetne.”  P.P. nevetett, majd intett, hogy lelépni.
„Lejárt az idõ”, mondja Müller Paul. Jobb lenne, ha lenne még egy perc, mert mind a négy forrás megemlíti, hogy a rezidencián késõbb, amikor P.P. már nem volt ott, történtek még bizonyos dolgok. C12 szerint az elhagyott rezidencián, a többi három szöveg nem pontosít. Ezekrõl az eseményekrõl mind a négy szerint jobb hallgatni. Ha lenne még rá idõ, el lehetne gondolkodni e hallgatás természetén. Olyan-e, mint még késõbb a csönd  a rezidencia romjai között? Vagy nem-beszéd, ahogyan P.P. már a maga idejében megkövetelte magától és környezetétõl? Vagy arról van szó, hogy azután már senki sem tudta pontosan, mi történt?
Most letelt az idõ. Müller Paul visszavette a dianézõt, s elrendezte a diákat. Most  meg lehet fordulni, s felpillantani a hegyre, de semmiféle jel, a történetekre, amelyek közszájon forognak, sehol semmi kiindulópont. Az sem látszik, hogy a hegyoldalon épp valami jóvátehetetlen történik, hogy a három idõs ember túl messzire merészkedett, s nincs visszaút többé. Müller Paul összepakolta a holmijait és kocsijával elvonult,  jobbról újra a fényképész közeledik. Szerencsére lassan halad, így van idõ a tó felé fordulni, s leporolni a ruháról a homokot. A fényképész megérkezett. Azt mondja, miközben mankóit a sziklafalnak támasztja, hogy ilyesmi nem történt vele eddig soha. Fél órával ezelõtt járt már itt, és fényképezett is, de elfelejtett filmet rakni a gépbe. Most kezdheti elölrõl, de a fény túl éles. És tényleg, már nem lehet a napba nézni, a tó tükre olajosan ragyog. Még mindig szélcsend van. Az öbölhöz közel ott inog a vitorlás. Tulajdonosa a középsõ padon ül, s néhányat húz az evezõvel, ha a hullámok túl közel sodorják a magasfeszültségû póznához.

Bibliográfia

VIRAGH, Christina
Anyakönyv
Jelenkor, 2001

„Anyakönyv”
Magyar Lettre Internationale, 25

„Magánügyben utazni”
Magyar Lettre Internationale, 41

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu