Ekkor egy kép beszökik:
áll beépítve a múzeum terme,
a szobrász éppen kétezer hengert tett le.

A darabok végén a nézõ szeme
végtelenbe ér, a szobor beérett, ég: hatásvadász,
a látóhatár élén már elvész a különbség.

Ötszáz tetraédert követ ötszáz hétszög,
majd kilencszög, megint, és újra elölrõl
az egész. A ritmus a múzeumot telíti,

a kétezer darab immáron az archívum
része. A szem meg úgy kimerült, hogy
már semmit sem lát, a nézés beteríti

a fehér drapériát. A szobor lényege a látásban
kimerül, nincs kép, ami életet mutatna
az anyagtalan fehér hengereken kívül.

A szem úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne
és a rács mögött nem lenne világ.
A darabok adatok. A szobrász volt az ács.

Azt hittem, rajtam nem fog a ritmus, sejtettem
csak, hogy az ilyen alapos szépség (az ezred-
fordulón) nem puszta matematika. A szobron

kétezer szépségnek kell éppen eltelnie ahhoz,
hogy a kétezredik kijöjjön. Stimmt? Hogy egy
tárgynak élete van, nem hittem egészen, ám

a látvány, mi tagadás, bíztató: és teste is van,
és néha szomjazik. A szobor egyszóval játszott
velem: minden irányban járt, mégsem volt
 
 

centruma. Ezer évek számítása lakozott a
vázlatában, mikor a pupillám néma függönye
felszökött, megláttam…

A mûvet nem értettem, hatása unalmas kalkuláció.
A múzeumba járás, ha véletlen néha beüt egy
szerelmet, ráadásnak megérte az egész látványt.

Az alkotónak nem hittem Zürichben,
amit tettem, az meg nem kerül kiállításra.
Az úr még a múzeum kávézójában megtette

ajánlatát, ami tõle tellett, mind terítékre került.
Gondolom, az ilyen találkozás után
a téli álom a résztvevõknek kijár.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu