MIRCEA CÃRTÃRESCU
Levante*

Benn a fényes palotában, künn a fényes balkonon,
Ahol gyûrûs ujjú bajadér játszik a húrokon,
És ahova hivatalos mindenki, ki arra jár,
Ma este is megtartatik a színes farsangi bál.
Kifényezett koponyámban szorgos filmesek nyüzsögnek,
S káromkodva bár, de újra gazdag díszletet emelnek
Brîncovenescu-stílusú oszlopokkal, loggiákkal,
Ahonnan a dózsé áldja meg majd cifra áriákkal
A gályákat Velencében, a Szent Márk-templom elõtt...
Csak itt minden rugóra jár, a kartonházak fölött
Durva oszlopon az ég is, karó tartja a falát
Valamennyi palotának, minden hamis, kitalált,
Ami itt van, csepûvel és gipsszel van kitömve minden,
De hát ez úgyis csak színhely, s úgyse látszik majd a filmen.
Kábeleket rendezgetnek, apró mikrofonokat,
Reflektorok gyöngyözik a kupolát, árkádokat,
A kamera behatol a borsfûillatú szobába,
Sõt, az alkóvok mélyére, a rózsaszínû homályba,
Ahol vörös csípõk ringnak, oda is szeret belesni,
Hogy neked, kedves olvasó, segíthessen transzba esni.
Úgy terveztem mindent (és ez belekerült néhány napba),
Hogy te úgy kerülj be ide, mint égõ a foglalatba,
Hogy zavarodj össze, s ne tudd, mi a való, s mi az álom,
Hogy fogadd el, mikor szolgálataimat fölajánlom...

Napkeletnek, Napnyugatnak be nem állt volna a szája,
Hogyha meg nem születik a világ nyolcadik csodája
S íme, ott ragyog szemükben a mennyei Bukarest.
Drága Múzsa, most segíts, mert súlyos nékem e kereszt,
Ne azt írjam, amit látok, hanem amit látni vélek,
Mennyi szín és parfüm ugyan, mit is kezdhetnék én vélek:
Olyan hangot adjál, tisztát, mint a török huszas hangja,
Áldozati kehely-csengõt, vagy mint a templom harangja,
Mert hogy szerelemre gyúltam, az Bukarest lelkén szárad.
Nem csoda, hogy Levantémból annyiféle illat árad,
Lám, a ªuþu hercegék kertjében is a fügefák
Úgy hajolnak össze, mint a Ghicáknál a cédruság
A naranccsal, mikor együtt verdesik a karcsú tornyot,
Melyet hajdanán egy egész jobbágysereg polírozott.
Milliónyi vályogviskó bámul reá térden állva,
Az útszéli fogadóknak is tátva marad a szája,
S csak estére tömi azt be a sok piacos saroglya.
A dámák kontya olyan, mint viharban a szénaboglya,
És a krinolin-ruhákon a dekoltázs földig ér.
A bojárok aranygombja is pazar estélyt igér.
Rongyos népség állja körbe Marint, aki fõszám lévén
Egy medvét táncoltat éppen a rozoga pózna végén,
Dõl a vér a szörnyetegbõl, ámde a lánc csak nem enged,
Míg a mutatványt elunva a fenevad el nem ernyed.
A külváros mintha csak farsangi pántlikás bot lenne,
Szilvafák az udvar mélyén, az ablakokban büdöske,
A Dîmboviþa mocsaras vize nem is látszik, annyi
A gúnár és csitri benne, a csebrekben húszarasznyi
Kolbász ázik a sós lében... Szõlõdombok, búza körben,
Lomha ökrök vonszolják a szekereket elgyötörten.
Mitraként emelkedik a magasba a katedrális,
Elõtte a szürke ködben füstölög a harangláb is,
Míg eléldegél a város az imádságok tején.
Csóré angyalocska gubbaszt cifra hintó tetején.
Vásárosok jönnek. Egyik gyöngyös pulykáját dicséri,
A másik a portékáját zsíros kalapokba méri,
Mellettük egy csörgõdobos cigánylány fetreng a porban,
Mûsoron kívül az erõmûvész elmerül a borban...
Kiváltságát védeni megy a tanácsba a bojár,
Már otthon megesküdött, hogy minden szidalmat kiáll,
S elõbb a Vajdát dicséri, csak utána az eget.
Mintha korhadt gerendából rángatná ki a szeget,
Úgy feküdt neki a borbély egy nagy kereskedõ-szájnak.
Gárdista kacsint a hurkás menyecskére, mikor annak
A bricskából ki-kivillan szoknya alól a bokája.
Mogyoróhéjon térdepelve nyöszörög a lustábbja
A cellában, ahol vesszõ fenyíti a kölyköket,
Akik büntetésbõl biflázzák a sok szentszöveget.
És e tarka világ fölött, mint egy felhõ, ott lebeg
A kolbász és töltött hurka illata, hogy megremeg,
És csak amúgy nyeli nyálát körben a balkonok népe,
És figyelni se tud már az odaszûrõdõ zenére.
Mi maradt még? este van már, és csak képzelem a többit
Föl, a mennybe száll a város, mert már nem látom a földit.

Mennyi szóvirág hever elõttem most is hervatag!
Mikor aranyporba írok, keresvén a szavakat,
Mikor azt hiszem, hogy a kerub is innen kél majd szárnyra,
Mikor bíborszirmokat festek a liliomvirágra,
Nem tudom, miért, de lelkem kebelemben megremeg,
S nem tudom a kéziraton tartani a kezemet,
Mintha arra várna õ is, hogy helyette majd a penna
Fogja leírni a levantei betût a papírra.
Én fáradtnak érzem magam, abbahagyom, vár az ágyam.
Ó, Levante, öröklétû szerelmem, álmom és vágyam,
Hogyha mégis kell valaki, aki téged sárba véssen
Vagy aranyba használj engem, míg utól nem ér a végem.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ fordítása


Jegyzet
* Részlet a lírai eposz tizenegyedik énekébõl


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/