Apai nagyapámnak barna szeme volt, pödört bajsza, sötét haja, szeme körül a mosoly ráncai, orra pedig minden bizonnyal zavarba hozta volna Lavatert, mert egy ilyen szoknyavadász-orr az arc közepén minden korban istenkáromlásnak számított.
Nagyapa méltóságteljesen mosolyog azon a három fényképen, melyek nemrég birtokomba kerültek, és amelyeket tárcámban magammal hordok, mint a dendik cipõnyugtáikat.
Ha erkölcsös családból származnék, enyhe bizonytalanság jelenne meg arcomon nagyapám sötét szemei láttán, mi ugyanis mindannyian, az egész család, kékszemûek vagyunk, alig találkozik valamelyikünk egy idegennel, amaz rögtön tavakról, folyókról, patakokról és tengerekrõl kezd beszélni, kényszeresen, de ha lecsukjuk szemhéjunkat, az idegenek kutyafajtákról, fogszabályzókról, könyvekrõl, fejõgépekrõl, tekerõlantokról, ruháskosarakról vagy ételreceptekrõl beszélgetnek velünk.

Nem ismertem nagyapát, õ se engem, tulajdonképpen kár, mert egész jól kijövök vele. Sokat beszélünk egymással, régebben legalábbis, õ a földbõl dörmög és sustorog, én meg a földfelszínrõl motyogok vagy beszélek, ha a véleményemet fütyülöm neki az utcán, az emberek néha freejazzesnek tartanak, persze Iréne Schweizert nem lehet becsapni, akárhogy  igyekszem is ritmusra lépni, minden komoly zenész észreveszi ritmikátlan táncikálásomat, és óvakodik attól, hogy dallamos beszélgetésbe bonyolódjon velem.

Nagyapa imádta a gyakorlatias nõket, keresztül-kasul az egész országban gondoskodott egy csapatnyi utódról, eleinte gondjaim voltak ezzel, mit sem sejtve álldogáltam például a Gare de Lyonon, hirtelen sustorgás a föld alól, Cathérine nénéd közeledik feléd családostul, eltûntem egy oszlop mögött, ezeket, úgy tûnik, direkt ezért találták ki, hogy fedezékbe lehessen bújni mögöttük, az irodalom tele van oszlopokkal, amelyek mögött emberek állnak, többnyire férfiak, akik kalapjukat mélyen arcukba húzzák, bár bizonyos olvasatlan emberek továbbra is azt állítják, hogy az oszlopokra mûszaki okokból van szükség, mérnökök például, tehát ezernyi idõs nõi arcba bámultam, akik idõsebb férfiak és unokatestvéreim társaságában felém vették az irányt, nagyapa dühösen és izgatottan morgott, ha nem a jó rokonságot néztem, de a legjobb akarattal sem tudtam nagyapa ízlésében egységet találni, választása összekuszált, igaz, egy nõ gyakorlatiassága nem látszik azonnal.
A fiziognómiák évek óta érdekelnek szakmai okokból, bábkészítõ vagyok, így elõfordult, hogy egyes házasságon kívüli családtagokat, akiknek története és arca megfogott, karakterbábként megformáltam. Ha egy nagybácsi vagy nagynéni különösen tetszett, követtem. Takaros kis falvakban, városokban és bájos tájakon a turisták mindennapos látványnak számítanak, csak kíváncsian kellett viselkednem, hasamon fényképezõgép billegett, ha Tirolban voltam, felvettem egy kalapocskát, Bajorországban kék-fehér zsebkendõbe fújtam az orrom, Bécsben kacsatáncot jártam menetközben, ha pedig Zürichben voltam, a szorgosság mosolya került arcomra. Az üldözöttek, többé-kevésbé feddhetetlen polgárok, nem is sejtették indítékaimat, így legfeljebb javíthatatlanul kíváncsiskodó, otromba emberként tûntem fel nekik, aki fesztelenül, tiszteletlenül, leskelõdve bámult udvarokba, kertekbe, elõcsarnokokba és szegénynegyedekbe. Nagyapa hosszan elkísért kis portyáimra, az épületek belsejében viszont nem tudtam õt érzékelni, hogy miért nem, arról csak sejtésem van: nagyapának minden bizonnyal egész Európában belépési tilalma van a házakba.
Eleinte idegesített nagyapa, nem mindig egyezik az ízlésünk vagy az életfilozófiánk, én például rendkívül szeretek letarolt földutakon gyalogolni, lehetõleg sík terepen, földekkel, nyírfákkal és égerfákkal szegélyezve, mennyei, amikor egy patakocska az út mentén kedvesen elcsörgedezik, a mocsári gólyahír rikító sárgán ringatózik a vadon növõ kakukktorma szõnyegében, fürge mókusok surrannak a fatörzseken, és tarka tengelicék, szívem legnagyobb gyönyörére - nem félek, hogy szembejönnek velem -, ezek a kis foltok ma már nem léteznek, ha mégis, akkor megvettem, elkerítettem õket, táblákkal, szögesdróttal és önkioldós fegyverekkel biztosítottam. Nem jöhetnek be, csak a holttestemen át. A táskámban van egy könyv, egy kés, cukormentes, erõs pasztillák, kellékek dohányzáshoz, némi papír és egy különösen  drága golyóstoll. Ha letelepedek egy fa tövében, hogy kényelemben olvassak, ülõhelyemet elõbb aprólékosan átkutatom ürülékmaradványok, rothadt gyümölcsök, hangyabolyok és darázsfészkek után, majd leterítem kabátom, tudom, ebben a ceremóniában van valami pedánsan agglegényes, aztán végre elhelyezkedem, és felütöm a könyvem. Nagyapának nem tetszenek ezek a romantikátlan sekélyességek, állandóan megpróbál hegymászásokra, szakadékok átmászására, mély hóban való veszélyes leereszkedésekre, bányatavakban való úszkálásra  rábeszélni. Idegesítése elõl csak úgy menekülhetek, ha becsukom a füleimet, mint a kutyák, aztán elképzelem, ahogy nagyapa a föld alatt tombol és rekedtre ordítozza magát, és nagy örömömben elfeledkezem az olvasásról, az esti sötétedésben elmerevedett tagokkal állok fel, és dühös vagyok magamra, amiért értékes órákat töltöttem becsukott kutyafülekkel egy fa alatt, amely mellett egy patak bugyborékolt volna, ha odafigyelek.
Alapjában otthonülõ ember vagyok, nem is az, hogy egész nap egykedvûen üldögélnék, egyszerûen csak nem szívesen változtatom a helyem, azokon a ritka külföldi utakon, amiket a munkám miatt tennem kell, szenvedek; nagyapa kísérete, nem tagadom, adott némi pikantériát a gyûlölt kiruccanásoknak, rajongva mesélt, feltéve, ha ismert ott egy gyakorlatias nõt, régi ölelések színtereirõl, csóksarkokról, pékségek cukorédes személyzetérõl, lányokról, akik rövid szoknyában ugrándoztak az utcán, és színes pórázon kutyusokat sétáltattak, gonosz rendõrökrõl, akik az erkölcstelenség ellen küzdöttek, fejvesztett anyákról, akik megtiltották a lányukkal való randevút, egyszerûen ajtó be, bumm. Fiatalos látásmódja szórakoztató volt, így úticéljaimra vidáman és már nem annyira morcosan, több szemmel néztem: férfiéval, nõével, tegnapelõttivel és maival.
Egy alvajáró biztonságával vezetett végig nagyapa Európán, pontosabban azokon a vidékeken, amiket õ Európának tartott, Párizs volt a legnyugatabbi, Bécs a legészakkeletebbi, Firenze a legdélibb és München a legészakibb pontja. Nekem ez épp elég nagy volt, és nagyapa, akinek a távokat vakondokként, a föld alatt kellett megtennie, fitten tartotta magát a sok utazgatással. Úgy igazodtam tempójához, hogy személyvonatokkal mentem, remek módja az utazásnak, embereket ismertem meg, a kicsi, de nem lényegtelen A-tól B-ig embereket, nem ezeket a Párizs-Texas-ürgéket õsöreg szerelmi történeteikkel.

Amikor elõször észleltem nagyapát, éppen egy hársfa alatt feküdtem, és különbözõ problémákon gondolkodtam, mögöttem kutyák õrjöngtek, egy döglött vakonddal játszottak, egy paraszt háromtestû ekével szántotta negyedhektárnyi füvét, sirályok repülték körül rikítozva a jármûvet, mintha nagy hajó lenne, amelyrõl a konyhalegény a kapitány vacsorájának ételmaradékait dobálja a fedélzeti korlát felett, a hatalmasan kék, széles, nyugodt, szép tengerbe. Egy sólyom lebegett a felhõtlen égbolton, az erõsáramú oszlopon seregélyek kapaszkodtak karmukkal. A hársfa mellett, fekete hunyor sûrû levelei közepette egy költõ emlékköve állt, egy férfié, aki szívhezszólóan írt, alattomos betegségben szenvedett, és végül távol otthonától halt meg; rokonai késõbb követ helyeztek el tiszteletére az impozáns fa alatt az udvaron, mint annyi más költõ, õ is feledésbe merült, és csak néhány beavatott olvasó emlékszik az írásaira, és nézi döbbenten a megváltozott tájat, mióta ebben a kis völgyben sem állta útját senki a haladásnak. Melankolikus szomorúsággal teli hely, melynek a költõ írásaiban nyoma sincs, gördülnek a könnyek gömbölyûn, mint az ikrák a tokhal ívásakor.
Elpuskázott napok kergették egymást akkoriban, bonszaivágás közben ínhüvelygyulladást kaptam, egy barátom véletlenül elégette egy izlandi színdarab fordítását, ezzel gyújtotta be a grillt, elmés gondolatnak tartotta ez a balfácán. Elégedetlen voltam, a szandáljaim javítása még mindig nem készült el, a nyár elsõ napjaiban a téli csizmámban kutyagolhattam, amióta kitettem grillbarátom szûrét, a szerelmi életem is parlagon hevert, bábkészítésembõl hiányzott a lendület, éjszakánként pedig testemhez tapadt a lepedõ. A férfiaknál jól ismert ez az állapot, a kapuzárási pánik, senki sem csodálkozik, ha egy krízises férfiú mogorván vonul végig az erdõn és közben magában beszél, a talajt fürkészi és az élet értelmét keresi, rámosolyog egy barackmellû, feszes fenekû fiatal lányra, és hirtelen egy Honda 750-esen száguld át lobogó hajjal a tájon. Mi, nõk többnyire észrevétlenül küzdünk meg válságainkkal, hangszigetelt szobákban ordítjuk ki magunkat terápiákon, a gyerekeket cukorkákkal kényeztetjük és örülünk dundiságunknak, hallgatag, beesett szemû nõegyletekbe tömörülünk, féltékenyen rándul a szájszeglet, ha látjuk, hogy valamelyik nõnek sikerült megcsalnia férjét, titokban kirakóssal játszunk, készételt eszünk, csomagolását apró cafatokra szaggatjuk, saját magunkat csapjuk be, mosolyogva, ennyi, vagy pszichológiát kezdünk tanulni, és bevásárlás közben szándékosan pletykálással töltünk egy órát.

Ültem a magas fûben, lepkék, legyek és szúnyogok kavarogtak körülöttem, hangyák cipeltek apró köveket építményükhöz, izzadtam, és idegesen turkáltam a hajamban. A távolban egy férfi sárkányt eregetett, elképzeltem, milyen lenne, ha a felesége lennék, ragyogóan világos nyári reggel, már rég ébren vagyunk, a paplan gyûretlenül fekszik testünkön, már évekkel ezelõtt leszoktam arról, hogy kidugjam a lábam a takaró alól, valahol egyenletesen ketyeg egy vekker, várok, hogy a férfi mozduljon elõbb, halkan nyög, feláll, sóhajt, kinyitja a spalettákat, és azt mondja, szép, mehetünk, felkelek, bebújok egy narancssárga köntösbe, felteszem a vizet a kávéhoz, zsemléket kenek sovány margarinnal, ügyelünk a koleszterinszintre, hallom a borotvakészüléket, mindent elcsomagolok, a magazint, a zsemléket, a termoszt a teával, a férj bepakol a kocsiba, a fürdõszobában vagyok, és kihúzok egy szõrszálat az államról, zuhanyozom és egy szivaccsal dörgölöm a testem, fejemen zuhanysapka zörög. Fel vagyok öltözve, bezárom az ajtót, a lépcsõházban vetek egy pillantást egy kaktusz piros virágaira, a férj az autóban ül, kihozza a garázsból, hátrafordulni már nem tud, mereven néz a visszapillantó tükörbe, oda megyünk, ahol tegnap voltunk meg három hete, egy hónapja, két éve, ismerem már a tájat, a férj azt mondja, itt jó a szél, nem mondok ellent, felállít nekem egy nyugágyat, a párnákon vad színû virágok, én választottam, a magazinban lapozgatok, a férj a sárkányt eregeti, talán, gondolom, ma rájönnék, ha a felesége lennék, hogy már öt órája nem szólunk egymáshoz, és ez már nyolc éve így megy, mindig, ha jó a szél és süt a nap.

Szinte boldog voltam, amiért nem vagyok a férfi felesége, kitéptem egy fûszálat, ekkor szisszent nagyapa elõször, nem ijedtem meg, nem is csodálkoztam, elõször csak azt hittem, a költõt sértettem meg. Volt is valami sértõ benne, a költõkõre nézni, a költõhárs alatt, a hajamat turkálni, és dühösen nézni egy férfit a távolban, akinek nem is vagyok a felesége.

A te korodban már volt egy tucat gyerekem, tapasztalt voltam a szerelemben, a falvakban mind ismertek engem, ha lett volna pénzem, vehettem volna egy biciklit, egy pillanat alatt átviharzottam volna Európán. Amíg fiatalok voltak a legények, csak úgy csüngtek ajkamon, és hallgatták a kalandjaimat, amint megnõsültek, el akartak üldözni a falujukból. Nagyapa nevetett. Egyszer Pfungenben voltam, találkoztam egy gyakorlatias nõvel, keze piros volt, a téglagyáros villáját súrolta fel, a férje munkás volt, május elsején piros szegfût tûzött a gomblyukába, az egész falu piros porba burkolózott. Azt hiszem, azt kérdeztem annak idején, na és?, de lehet, hogy nem, idõközben hozzászoktam, hogy nagyapa címszavakban mesél, nagyapa nyelvezete régebben biztos gazdagabb szókincsû volt, részletezõbb, talán színesebb is, idõsebb korban már csak összefoglalások lehetségesek, nehéz is elképzelni, hogy valaki egész életében történeteket mesél, és késõbb azzal untatja magát, hogy ezeket ismétli. Az idõs kori elbeszélések hasonlítanak a mártásokra, a végén csak a tömény folyadék marad kiegyensúlyozott ízzel.

Nagyapával sose kellemes. Az érzelgõsség elmarad, türelmetlen emberként nem épp a megfelelõ kíséret számomra, sokszor jobban szeretnék egy ráncos kezû és kellemesen mély hangú nagypapát, egy olyan embert esetleg, aki zsörtölõdve ül egy padon, és egy cigarettavéget szopogat, ujjaival ügyesen, mint egy fehérnemû-varrónõ, végigsöpör a gyöngyházgombokon, azt hiszem, az sem zavarna, ha sötét szeme közben taktusra jobbról balra nézne. Franciaként is el tudnám képzelni nagyapát, egy osztriga-nyitogató, az állandó  fokhagyma- és a halszag kíséretében, úgyis szeretem a kalapos vagy svájci sapkás férfiakat, nagyapa mint belsõ-svájci, appencelli vagy bündeni, csak hogy végre nyugalom legyen, ül egy ház elõtt, egy halászkunyhó elõtt, egy udvaron virágzó oleanderrel hatalmas agyagcserepekben, a tengerparton pálmák alatt egy felfordított csónakon, zenélve vagy nem, a dohányzást is hagyhatná, csak üljön nyugton - csendesen szemlélõdve.

Nagyapa egy életen át szökésben volt, menekült a feleségétõl, a gyakorlatias nõitõl, a végrehajtóktól és a katonaságtól, fél szeme mindig nyitva volt alvás közben, ezért aztán kiváló monokliviselõ volt, eleven ember, örök táncos, mozgalmas élet, írná életrajzírója, és bizonyítékként lefényképezne két széttáncolt cipõtalpat. Nem tudom, hogy a nõi lények, akiket körülzsongott, elbûvölt és bebalzsamozott, mint egy szlalomspecialista a síléceit, komolyan vették-e õt; egy utazó széttaposott cipõben és állandóan hátrafelé pillantgató szemmel, félve, hátha üldözi egy rendõr, egy ilyen férfi nyilván szórakoztató, de barátságos barátnak túlságosan is fárasztó. Nagyapa idealizálja magát, történeteinek redukálása során csak az esszencia marad meg, mely az utóbbi hetvenöt év legnagyobb bohémjévé teszi. Idõnként olyan beképzelten motyog a föld alól, hogy be kell mennem egy épületbe, csak így menekülhetek önimádata elõl. Casanova kifejezetten szerzetesi életet folytatott nagyapa szenvedélyes hódításaihoz képest. Ha nagyapa, bõröndjével kezében, elhagyott egy helységet, az összes ablakból nõk integettek utána fehér zsebkendõikkel, melyeket oly lelkesedéssel lobogtattak, hogy a férfiak a mûhelyekben, gyárakban és a jármûveken azt hitték, egy csapat sirály szállta meg otthonukat. Európa bármely részén  járt is nagyapa, minden odúban neki szóló, parfümözött szerelmeslevelek várták. Gazdag polgári házak asszonyai nyitott kocsijaikban lobogó hajjal követték õt, könnyeik kukoricaföldeket öntöztek és rózsatöveket, melyek télen virágba szökkentek. Nagymamák magukhoz szorították unokáikat, és imádkoztak értük, hogy egyszer ilyen férfit ölelhessenek majd. Kislányok keményített kötényekkel,  vastag copfokba rendezett hajjal felkutatták nagyapát rejtekhelyén, és tányér méretûre nyílt, rajongó szemekkel az éléskamrából lopott zsíros, csípõs kolbászokat ajándékoztak neki. Ha nagyapa a mezõkön járt, hallotta a sekrestyésnõket harangozni, és a férfiak a környezõ falvakban azt rebesgették, amint meghallották a harangozást, hogy már megint úton van a gyújtogató, és pajtákat éget fel a behordott szénával, hogy a jószág télen, amikor a hideg a sorvadásosokat, öregeket és vérszegényeket elragadja, éhezzen, és bármily gazdag parasztról legyen is szó, nem tud majd erõsítõ húslevest fõzni feleségének, mikor az vajúdik, mert a jószágot réges-rég le kellett vágnia, mivel egy szál takarmányt sem bírt elõteremteni számukra. Nagyapa egy dalt dúdolgatott, csak a göndör farkú vicces kutyuskák zavarták meg újra és újra nyugalmát, akiket titkos üzenetekkel küldtek ki, amelyekben a helység elöljáróinak és istállótulajdonosainak feleségei randevút javasoltak félreesõ hegyi fogadókban, halászkunyhókban és veteményeskertek fészerében. Nagyapa barna szemeivel nézte, ahogy az ég minden tájáról tûzoltóautók száguldottak át a lágyan hullámzó tájon, és kisfiúk mezítláb, karjukat nagy evezõkként lóbálva a fecskendõs autó után rohantak, és õ, nagyapa, felfrissítette magát egy forrásnál, majd mosolyogva és frissen, mintha az élet vizébõl ivott volna, belépett egy patríciusházba, melynek felirata erényrõl és istenfélésrõl szólt, és teherbe ejtette a háziasszonyt. Ükunokáik a mai napig égõ éjjeli lámpa mellett alszanak félelmükben, mivel a ház gerendái nem képesek kiheverni azt az áttombolt délutánt, recsegnek és nyikorognak, a rettegés megakasztja az emberek lélegzetét.
Ilyen voltam, sziszeg nagyapa büszkén földalatti birodalmából, és szinte érzem nyelvemen a besûrített történet ízét, csipetnyi tárkonnyal fûszerezve.

Különbözõ szemszínünk ellenére meg kell állapítanom, hogy nagyapa és én nagyon is rokonok vagyunk, én is szenvedélyesen szeretek, lelkendezve és parttalanul. Nincs olyan hónap, hogy ne vitetném magam a szerelem szeleinek hátán zizzenõ csészealjként Európán keresztül, nagyapa pedig hûséges kutyaként sarkamban túrja a földet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu