1. A hagyományos színházi formák helyettesítése újakkal -
Szét kell-e rombolni a régi közönséget, hogy létrehozzunk egy újat?
Ahhoz, hogy „hagyományosról” és „újról” beszélhessünk, elõször meg kellene határoznunk ezeket a rendkívül homályos fogalmakat, ami által önmagamat kellene meghatároznom. Eszerint hagyományt csak akkor tartok problematikusnak, ha kapcsolatát elveszti az élettel, ha alkotó folyamata automatikussá válik, és a valóság szervezõdésével nem mutat párhuzamot, ha merev szellemi korrupciót és hivatalosságot tükröz. Mert sajnos van olyan hagyomány, amely közmegegyezéssé silányul, Magyarországon legalábbis találkozhatunk ezzel a tendenciával. Ha ilyen helyzet kialakul, akkor az újabb kifejezési formák keresése rendkívül kívánatos, még akkor is, ha a végén megint kiderül, hogy tényleg csak jó és rossz színház van, valahol a két véglet közötti végtelen skálán elhelyezkedve. Ha viszont „jóhoz” és „rosszhoz” lyukadunk ki, akkor nyilvánvalóan szó sem lehet a közönség rombolásáról és építésérõl, vagy hagyományos forma helyettesítésérõl újjal, hiszen személyes ügyrõl van szó, melynek egyetlen mércéje a hitelesség. Mert az, hogy egy alkotó milyen intenzitással éli életét, és ehhez képest milyen érzékenységgel, õszinteséggel, nyitottsággal stb. alkot, és mennyire éber az önkritikához, az önanalízishez stb.… vagyis közelít az abszolút „jóhoz” – mindez csakis személyes ügy és felelõsség lehet. Ugyanez természetesen elmondható a közönségrõl is. Tehát az, hogy a közönség soraiban ülõ emberek milyen intenzitással élik életüket, ehhez képest milyen érzékenységgel, õszinteséggel, nyitottsággal stb. néznek egy elõadást, és milyen mélységben képesek reagálni és hozzák meg válaszaikat stb.… vagyis  közelítenek az abszolút „jóhoz” – mindez szintén nagyon személyes ügy és felelõsség. Ezzel talán úgy látszik, hogy az alkotók és a közönség individualitását hangsúlyozom, pedig csak egy terminust alkalmazok, amit az összes archaikus tudás és vallás ismer. Így azt is hozzá kell tenni, hogy egyedül nem megoldható a probléma (például a színház sem). Megváltás csakis közösen lehetséges. A közösség létrehozásának egyik fontos tényezõje pedig az, hogy meg kell várni mindenkit. Ám nem a felsõbbrendûség vagy a fejlõdés értelmében. Megvárni, amíg mindenki észreveszi, hogy mindenki vár. De ez a figyelem csak önmagunkon keresztül hathat a másik ember felé. Tehát az alkotó azt várja önmagától, hogy alkotó legyen – annak lehetõ legszélesebb értelmében - , és akkor észreveszi a közönséget; a közönség pedig azt várja önmagától, hogy közönség legyen – annak legszélesebb értelmében - , és akkor észreveszi az alkotót. (Talán…)

2. A társadalmi feltételek változásának hatásai a színházi munkára -
 Kevesekhez szól-e az újító munka?
Elmondhatjuk, hogy Kelet- és Közép-Európa számára a társadalmi feltételek drasztikusan változtak az utóbbi tíz évben. Magyarországon, úgy gondolom, ez egy amúgy is létezõ identitászavart idézett elõ, erõsített fel, amihez igen komoly egzisztenciális problémák járultak és járulnak. Az egzisztenciális fenyegetettség közvetlenül hat a közönségre mint individuumra, mivel traumaként éli meg azt. Az ilyen helyzetben, amikor a szükség és a hétköznapok õrlõdése mindent elnyom, természetesen a kultúra és azon belül a mûvészet az elsõ, amirõl a leghamarabb lemondunk. Olyan iszonyatos energiát vesz ki az emberekbõl az egzisztencia megteremtésére fordított erõfeszítés, hogy a színház sokadrangú elfoglaltsággá, lehetõsséggé válik. Ebben a helyzetben bõrünkön érezzük a gazdag és mûvelt polgár hiányát. Nálunk ez a réteg rendkívül kifejletlen helyzetben van: vagy gazdag, de akkor mûveletlen; vagy mûvelt, de akkor szegény. Ebbõl a szempontból a fiatalok jelenléte adja a reményt, mivel az említett traumát õk már mint kész problémát kezelik, és együtt élnek vele. Az említett problémák azonban a nézõ számára csupán nehezebbé teszik a „szellemi csemegézést”, aminek az újító munkákat nevezzük.
Az identitás problematikája sokkal alattomosabban munkálkodik vidékünkön. Az önazonosság-tudat egyensúlyának megbillenésével nehéz megbirkózni, nehéz feldolgozni, nehéz szembenézni vele. Mivel színházunk (a Mozgó Ház Társulás) abból a szellemi közegbõl dolgozik, amelybõl vétetett, szükségszerûen ezzel az identitászavarral szembesíti nézõjét, aki inkább kikapcsolódni, fellélegezni, menekülni kíván ugyanebbõl a neurotikus közegbõl. Az alkotók viszont szintén ugyanazzal a problémával küzdenek. Mi az a szilárd alap, értékrend, amelyhez mindannyian viszonyulhatnak? Ebben a kibillent helyzetben természetesen rendkívül fontossá válnak a klasszikusnak és hagyományosnak vélt formák és tartalmak. Csak kevesen vállalják a felfedezõ utat, a bizonytalanság bizonyosságát, és kevesen vannak, akik szívesen osztoznak ebben az élményben.
Érdekes módon, a politikai változások ellenére, színházi struktúránk a mai napig az 1989 elõtti struktúrára hasonlít leginkább. Ez a rendszer egyfajta klasszikus színházi stílust és gyárszerû szervezõdést favorizál. A politikai befolyás és a politikának való kiszolgáltatottság mind a mai napig igen erõs, ami néha még esztétikai szinteken is megnyilatkozik. A politika jól tudja, mit akar látni a színpadon. Olyan elõadást, amivel reprezentálni lehet, nem olyat, amelyik zavar. (Itt hangsúlyozni kell, hogy nyelvezetében talán még jobban zavarhat egy elõadás, mint tartalmában.) A közönséggel karöltve alkotnak frontot - biztonságot, kiszámíthatóságot, szórakozást követelve. Ilyen körülmények között, ebben a struktúrában személyes színházat létrehozni szinte lehetetlen. Struktúrán kívül viszont megbélyegeztetés a sors.

3. Multikultúra és kulturális különféleség -
 Az elõadások készítésénél kell-e gondolni a közönségre?
Nem rendelkezem több kultúrával, ám annál mélyebben tapasztaltam meg a kulturális különféleség problémáját, ami által - talán öntudatlanul – mégis multikulturális megoldó képleteket használok. Nem tudnék talpon maradni a nélkül a pozitív szakmai élmény nélkül, amit Franciaországtól kaptam az alkotás szabadságának lehetséges és elérhetõ fokát illetõen. Ezzel ismét egy olyan terminust használok („szabadság”), ami szintén a személyes szférába esik. A személyes színház pedig bízik abban, hogy ha önmagába mélyen néz, akkor a közönségbe is ugyanolyan mélyen belelát.

4. Az új nézõ létrehozása -
Alábecsülik-e a színházcsinálók a közönséget?
Mint már említettem, nem hiszek az új nézõben. A személyes elmélyedésben, szemlélõdésben, asszociációkban, analógiákban és más ilyen megfoghatatlan dologban hiszek. A közönséget tehát komplex személyiségek közösségeként szeretném elképzelni, akik azért jönnek színházba, hogy aktív módon létrehozzák ezt a közösséget, ahogy az alkotók is erre törekednek.

5. A közönség és a közösség jelentésének a különbözõsége -
 Meg kell-e újulnia a jelenlegi közönségnek?
Minden színházi elõadás céljának tekinti, hogy a közönséget a közösség illúziójával megajándékozza. Azt hiszem, a közönség eredendõen a nyilvánossággal függ össze, míg a közösség az együttléttel. Épp itt van a mai színház egyik rendkívül nagy buktatója. A való világban manapság szinte fellelhetetlenek a közösségi élet formái. Magán- és nyilvános szférára bomlik az élet. A közösségi és a nyilvános szféra között viszont lényeges a különbség. A közösség személyes szinten zajlik, a nyilvános viszont személytelen szinten. Olyan, mintha az utóbbi pótléka, torz tükörképe lenne az elõbbinek. A közösségi ember személyes érintkezésen keresztül kapcsolódik a másikhoz, a nyilvános ember viszont az információn, a híren keresztül stb.
Tehát olyan világban élünk, melyben már csak mutatóba maradt néhány közösségnek mondható életforma. A színháztól viszont elvárjuk, hogy közösséget teremtsen, annak ellenére, hogy a közeg, amelyben mûködik, nem áll készen erre. Amennyiben csupán az alkotókra, a színpadra testáljuk ezt a feladatot, úgy elfelejtjük azt is, hogy a közösséget együtt kell megalkotni, és folyamatosan fenntartani. Ehhez a résztvevõk kreativitására van szükség. A személyes kreatív erõre. Ez tehát a közönségre is vonatkozik, de nem mint tömegre, hanem mint emberre. Ha tehát valaminek meg kell újulnia, akkor az nem a közönség, hanem az ember. Ez viszont illúzió, mint a színház.

6. A színház, mint az elit kiváltsága -
 Halottak vagy halódnak-e a színház hagyományos formái?
Ha az elitrõl mint társadalmi csoportról beszélünk itt, akkor semmi esetre sem gondolom azt, hogy a színház az elit kiváltsága lenne. Ha az elitet spirituális értelemben értjük, akkor reménykedem benne. Mindig reménykedem, hogy megfelelek annak a kihívásnak és örvénynek, amit színháznak hívunk. De reménykedem abban is, hogy a kiválasztottság nem elszigetelést jelent, hanem szolgálatot. Viszont nem kizárólagosíthatom álláspontomat, mint ahogy az élet is millió megnyilvánulásra törekszik. Így azt gondolom, hogy hagyományos és új formák együttélésérõl beszélhetünk. Az más lapra tartozik, hogy én személy szerint a születést preferálom, mely a millió formát létrehozza.

7. A színház új, alternatív formái -
 Mire vágyik a közönség és kielégíti-e ezt a vágyat a ma színháza?
A színháznak mint nyelvnek a megközelítésérõl rengeteget lehetne beszélni, de nem tudom, nem tudhatom, mi az új színház. A magam részérõl fontosnak tartom, hogy az alkotás pillanatában nyitva legyenek a közlés lehetséges csatornái. Tánc, szöveg, kép, zene, fény, gesztus…, minden rendelkezésre álljon. Fontosnak tartom, hogy az elõadás esztétikáját az írott szöveg és a társulat viszonya határozza meg. Fontosnak tartom, hogy az írott szöveg a múlt és a halál tartományába esik. Fontosnak tartom, hogy az alkotók átlépnek a túlvilágba ezekért a szövegekért. Fontosnak tartom az újrafelfedezést, hogy saját túlvilágunkat találjuk meg, ne valaki másét. Fontosnak tartom, hogy a halálban és a születésben mindannyian egyek vagyunk, közösséget alkotunk, tehát nem szerepeket látok, hanem a túlvilág motívumait hordozó információkat. Fontosnak tartom, hogy nehéz átkelni Hádész folyóján, ezért úgy gondolom, hogy a színész folyamatos konfliktusba esik és kommunikációba kerül a szereppel, a halál motívumaival. Fontosnak tartom magát a kommunikációt, ám nem látom a párbeszéd lehetõségét, csupán a pokoljárás után. Fontosnak tartom, hogy a színpad a túlvilágot jelképezi, ezért természeténél fogva költõi tér. Fontosnak tartom, hogy a túlvilág olyan közeg, ahol megáll minden folyamat, fejlõdés, történet (a leírt darab története is). Fontosnak tartom, hogy hiteltelenné vált a történet, a történelem, a létezés, és ezzel nyakig a halál szimbólumában állunk. (És mindezt folytatni lehetne sokáig.) Azt, hogy erre vágyik-e a közönség, és hogy kielégíti-e ez, azt nem tudom. Csupán remélem...

8. A szöveg és a fordítás az elõadásban -
 Hogyan és miért kellene a színháznak keresnie az utat a nemzetközi közönséghez?
Ma már a nyugati kultúrkör nagyrészt egynemû. Eredeti határai egyre tágulnak agresszivitásának és kommunikációképességének köszönhetõen. Ezzel természetessé válik, ha bármilyen produktuma bejárja a számára ismerõs területet, hiszen önmagáról alkot így képet, amit az érintetteknek látniuk kell. (Soha nem lehessen tudni, honnan jön egy mentõötlet.) Ebben a helyzetben a nyelvi korlátok sosem meghatározóak. Mindig meglátszik valakin, ha van mondandója, hiszen ha fáj valakinek valami, nem csak a létezõ összes nyelven, de a létezõ összes módon is közölni próbálja azt. Ezt természetesen egy fordítás gyengítheti, de lényegesen nem befolyásolhatja.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu