Maya Hostettler
A tornyok, a Limmat, a lovag mögött
(Hol lehet itt házasodni?)

Ott ült õ, a hivatalsegéd, akinek állítólag semmi dolga nincs, egész nap semmi, aki csak egyszerûen ott ül, napról napra, a városháza elõcsarnokának közepén hátul, megvakulva az asztal mögött töltött évektõl, csak hogy megmutassa az utat, ha valaki nem ismerné ki magát, és megkérdezné tõle.
Az írónõnek sosem esett nehezére elképzelni, ahogy ott ül, egy füzettel az asztal közepén, vagy nyitott újsággal. Könyv szóba se jöhetett, de nem is valamelyik a két nagy zürichi újság közül, a hivatali újság, az viszont ott hevert, na nem kiteregetve, hanem összehajtogatva feküdt ott, minden nap frissen, a jobb felsõ sarokban a tábla mellett, melyen az állt: Információ.
A nõ férjének fejében nem játszódtak le történetek. Az õ fejében számok tornáztak, számítógépek bolyongtak, kamerák villantak, objektívek kattantak. Az sem jutott eszébe, hogy számai tornamutatványairól vagy a vágásai szögérõl beszéljen. Ha a hivatali segéd, akinek állítólag semmi dolga nincs, egész nap semmi, megvakulva a városháza elõcsarnokának közepén hátul, az asztal mögött töltött évektõl, betolakodott volna a tudatába, akkor a fényre helyezte volna, a kontúrok miatt, vagy kiszámolta volna helyi értékét, melyet az Információ felirattal ellátott asztal mögött ült le, napról napra.
Ezen a napon viszont volt dolga a hivatali segédnek. Nem azért, mert a férj a fényre,  vagy az írónõ az egyik történetébe helyezte volna, hanem mert mindaz, amit ezzel az emberrel kapcsolatban éppenséggel mondunk, írunk, álmodunk, dühöngünk, azon szülemények közé tartozik, melyekre csak egy túlerõltetett agy és egy napfényre, strandra és alvásra vágyakozó szellem képes. A hivatali segéd nem merengett maga elé. Funkcióját teljesítette, melyben mindent tudnia kellett, mármint mindent, ami a városházával kapcsolatos. Két nõ, mindkettõ baljában nyitott boríték, jobbjában ûrlap, hivatali, barnásszürke színét minden egyes svájci férfi és nõ ismeri, felismeri, elárulta õket, azt akarták tudni, hova kell menniük, ezt a papírt kapták, de most nem tudják,
pedig, és ebben egészen biztosak lehetünk, a kapott hivatalos papírok helyrõl és idõrõl is tájékoztatást adtak, így a hivatali segédnek, aki most szemüvegét feltéve a város elveszett leányainak magyarázott, elkerülte figyelmét a férfi és a nõ, akik hivatalos papírok nélkül jelentek meg, hogy olyan úton járjanak, melyen még sosem jártak azelõtt.
A férfinak ráadásul nem is állt szándékában információt kérni. Mire másra volt a feje? Miért másért lettek volna a fényesre csiszolt réztáblák: anyakönyvi hivatal, házasságkötés bejelentése, kihirdetése, temetkezés? Boldogan nevetett a városi felsoroláson, melyek egy finom lelkületû embert elriasztottak volna, õt azonban, aki egy írónõt akart feleségül venni, egy cseppet sem zavarta, hiszen nap mint nap azt hallotta, hogy élet és halál egy meredély szélén egyensúlyoznak, egyszer balra, másszor jobbra dõlnek, néha megcsúsznak, mely nehézkes feltápászkodást tesz szükségessé, ami többnyire sikeres, még ha komoly nehézségek árán sikerül is.
Az írónõ azonban, aki reggelinél mesélt ilyen dolgokat a férfinak, míg az nyugodtan és egyenletesen vajazta a kenyereket, néha kortyolt egyet a kávéból, ha szükségesnek látta, figyelmeztette az írónõt, hogy egyen már valamit, hogy igyekeznie kéne, hogy nyolctól egy elbeszélést akart átnézni, de csak egy órácskáig, kilenckor ugyanis fogorvoshoz kell mennie, és ugye nem felejted el nem, nem, hogy is felejteném tudod egyáltalán, hogy mit akartam mondani? persze, hogy vegyek joghurtot, meg vajat és kenyeret és halat, mert holnap vendégek jönnek, és én szóltam, hogy a bor elfogyott, de neked ez mindegy, egy korty alkoholt sem iszol, én viszont ez az írónõ tehát egy aprócska pillanatig mégiscsak zavartatva akarta érezni magát, amiért élet és halál egy sorban áll, fényesre csiszolva, glédában, kifogástalanul.

Az írónõ a hivatali segéd felé lesett. Szívesen megkérdezte volna tõle ezt az egy információt. Csak úgy. Szerette az ilyen mókákat. Felöltötte volna gyermeki mosolyát, félig ravaszkásan, félig tudatlanul megkérdezte volna, hol lehet itt házasodni. Tudta, hogy reagálnak a férfiak az ilyen kérdésekre. Mindig ugyanaz: férfi és asszony; és asszony és férfi. Emancipált ember(nõ)ként az ilyen játékokat kategorikusan elvetette, sõt, állította, hogy nem is léteznek, rég kihaltak, férfi és nõ már emancipálódtak, nõként azonban, és ma nagyon is nõ volt, elfelejtkezett szakmai állításairól: mosoly, kérdés és ekkor somolygás kerülne a hivatalsegéd vak arcára, levenné szemüvegét, melyet megszokásból tett volna fel, mint mindig, ha nõi lény közeledett felé. Az írónõ várt. Szemében kíváncsiság, melybõl sose tudott kifogyni. Érzékelte az idõs férfi szemének felcsillanását, tudta, hogy keresi a szavakat, hogy bókot mondjon neki, egy olyat, amelyet már évek óta döngicsélt a fejében, amely csak arra várt, hogy végre szabadjára engedjék, régebben, akkor még gyakrabban kirepülhetett, ma már nem engedhette repülni, a nõk nem szerették ezt, már régóta nem, és hát igazuk is volt, megértette õket, csak hát
a férfi az írónõ mellé lépett. Tizenegy éve osztoztak már jóban és rosszban. Ismerte költõnõjét, tudta, hogy az már megint egy öregúr koronáját akarja megtépázni. Ha õ lett volna az írónõ, akkor e szavak hallatán eszébe jutott volna a felhívás, melyben a Tájépítészeti Iroda hírül adja, hogy a Pestalozzi utca ötven alatti ingatlanon, a Platten utca negyvenhéttel határosan, hat kiöregedett, beteg fenyõt és egy mûciprust ki akar vágni és fiatal fákkal pótolni, így azonban ez a levél, amely egyébként nem neki, hanem az írónõnek szólt, az íróasztalon maradt.

A férfi örült, hogy a hivatali segéd két másik nõnemû lénnyel volt elfoglalva. Életmentõk. Az ember sosem hagyhatta egyedül az írónõt, egy másodpercre sem, ha az ember magára hagyta, rögtön mellé szegõdött férfi és nõ, versek és hegyek és regények és operák merültek fel könnyen és gondtalanul, a férfinak úgy tûnt, a semmibõl, megmaradtak egy darabig vagy ide-oda repkedtek, míg újra fel nem oldódtak, anélkül hogy akár csak egy név vagy foglalkozás vagy lakhely felmerült volna. Tíz perc alatt eljutottak oda, ahova sok ember sosem, a legnagyobb erõfeszítéssel sem.
Ezen beszélgetõtársak között az idõs urak egész különleges ingatlannak számítottak. A nõ belefújt koronájukba, ágaik közé, végigsimította törzsüket, és õk kiadták információikat, melyeket évtizedek során törzsükbe véstek, kidõltek, boldogan, hogy szolgálatára lehettek. Az elmúlt tizenegy évben, melyet az írónõvel töltött, gyakran megfigyelte már ezt; ma azonban, ma az anyakönyvi hivatalba vezette, és ehhez az égvilágon senkire nem volt szüksége, még a kedves öregemberre sem, akit ugyan sajnált, de nem segíthetett rajta, most õ volt a soron. Karon fogta az írónõt és magával vonta a lépcsõn, az elsõ emeletre, százegyes szoba, nem könnyû megtalálni, mert amikor felértek a lépcsõn, elõbb a százkettõ majd a százhárom jött, hogy a számozás középen kezdõdött, pedig két fel- illetve lejárat volt, melyek kezdetet és véget tökéletesen jelölhettek volna, eleinte elég önfejû dolognak tûnt számára, pár pillanat múlva azonban agya rátalált a megoldásra: nem mindenki szereti a rendet, és miután már lent a réztáblákon élet és halál kézenfogva sétáltak egy meredély szélén, biztos léptekkel, itt fent, az elsõ emeleten is el kellett fogadnia a félkáoszt. Errõl is beszélt reggelinél az írónõ: minden, tudod, minden, alfa és omega a káoszból jött létre: de
Megtanulta a matematikában, hogy a káoszban is meg lehet találni a rendet. Tehát itt, az elsõ emeleten félkáosz uralkodott, fent káosz, lent a réztáblán pedig tökéletes rend garantálta a meredély partján való sétát, vakon is. A tükrözõdést, éppen ebben az épületben, különösen szépnek találta. Az írónõ semmit sem vett észre gondolatfutamaiból. A gyerekrajzokat nézegette, amelyek körös-körül, ahol még volt hely a százas emelet ajtajai között, lógtak a falon. Színesek és fekete-fehérek. Halál és élet, gondolta, na ez az, hát nem ezt mondom mindig: Piep, így hívta a férfit, amikor nagyon jó kedve volt, nézd csak. Majd újra elfelejtkezett a férfiról, szemei letapogatták a színeket, kereteket, falakat, elidõztek egy hajlaton, piros és rikító, szinte fájdalmat okoz a tompa helyiségben, ez a feszültség, félelmetes, és ott, ott egy kötéltáncos és egy oroszlánszelídítõ, és ott, ott valaki fenyõfákat fûrészel, és ott, ott
állt a levél az agya elõtt, mely beteg és kiöregedett fák kivágásáról tájékoztatta, csak hogy tudja és ne boruljon ki megint, mint amikor a nyírfát, amelyik az ablaka elõtt állt, amelyikkel együtt élt fehér-csupasz télen, lágyzöld tavasszal, árnyas nyáron, arany õsszel: brutálisan kidöntötték, méltatlanul feldarabolva elszállították egy szeméttartályban és ott, ott kalapált kollégája mondata a füleiben, mi lenne, ha az emberekkel is úgy bánnának, mint a fákkal, melyeknek árnyékában nyáron olvastunk, melyek koronájában madarak fészkeltek, cinegék és feketerigók és vörösbegyek: hat kiöregedett és beteg tartományi képviselõt és egy képviselõnõt kivágnak és fiatalokkal pótolnak: így a faállomány a történelmi kert és az egész negyed zöldállományának fontos részeként a jövõben is biztosítva maradhat.
Az írónõ alig érzékelte a vörös feszültséget a százegyes és a százkettes iroda között. Gondolatai a madarakkal szálltak, melyeknek új fákat kellett találniuk, hogy fészket rakhassanak, tojásaikat kikölthessék. Míg a fiatal, egészséges fenyõk eléggé megerõsödnek, évek telnek el.
A férfi türelmesen várt. Még volt idejük négyig. Ha most megzavarta volna az írónõt, azzal egy érzékeny pillantását váltotta volna ki, mely megakadt volna rajta, ellágyult pillantás, gyengéd, tele szerelemmel, melyre csak az írónõ volt képes, akit õ, és ez a tudat boldoggá tette, idõnként dorombolásra tudott indítani, jólesõn, ritmikusan, mint egy macska, amelyik jól érzi magát, annyira, hogy karjaival átölelte nyakát, akárhol voltak is helyszínre és szituációra nem volt képes figyelemmel lenni , szavakat súgott a fülébe, melyeket soha senki más nem hallott, csak õ; õ, Piep; rímpárok, disszonáns szeretõk, jambikus paripák, míg a lovas ki nem fulladt, hogy nem maradt más hátra, mint hogy a nõ száját ajkaival zárja le.

Az írónõ hirtelen sürgetni kezdte, menjenek. A férfi kinyitotta az ajtót, a nõ besietett mellette, de rögtön visszariadt a rettenetes-szürke fotelektõl, de már nem volt visszaút, a férfi betolta õt a szobába, és becsukta az ajtót. Jobbra három fülke volt, melyekben két szék állt, majd egy pult, mely a kulisszába való további behatolást megakadályozta, a pulton virágok és tollak. Az egyik fülke foglalt volt. Vártak, míg az egyik fülke felett zöldre nem váltott a lámpa.

A Limmat. A lovag. A tornyok.

Tanulmányozták a házasulandók kifüggesztett listáján a neveket, korokat, állampolgárságokat, hirtelen megérezték, mennyire idõsek is már, öreg fák, melyeket pár év múlva kivágnak, hogy
És most?
A férfi mosolygott.
És most? A férfi megismételte a mondatot lassan, elnyújtva. Most írsz egy történetet.
A történeteket csináljuk, mondta az írónõ bölcsen, a történet az, amirõl biztos forrásaink vannak, általában írásban rögzített eseményekrõl van szó. A férfi nevetett. Boldognak tûnt, nagyon boldognak, annyira boldognak, hogy az írónõ úgy érezte, épp itt az ideje, hogy igyanak egy pohár pezsgõt.

      BOLLA ESZTER FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/