Manfred Gsteiger
Rousseau a Péter-szigeten
(hogy magányt és csendet írjon maga köré)

Rousseau a "Nord" hajóállomás felõl jött. A kikötõhídon, amely itt a víz sekély volta miatt messzire benyúlott a tóba, és egy messzire ellátszó Sziget feliratot viselõ négyszögletes pavilonfélében végzõdött, kényelmes léptekkel a szárazföld belseje felé tartott. Eléggé rosszkedvû volt. Az úton megint mindenütt jégkrémek csomagolófóliái, üres mûanyagzacskók és összenyomorgatott cigarettásdobozok. Rousseau megállt, jobb cipõorrával megbökött egy félig összenyomott kólásdobozt, s egy pillanatra heves késztetést érzett, hogy a rézsû fölött egy erõteljes rúgással a vízbe továbbítsa, de még idejében visszafogta magát, lehajolt a dobozért, és egy, a korlátra erõsített szemétgyûjtõbe dobta. A gát kõtömbjei közt kinõtt fûzbozótosból egy izgatott rigó rebbent föl. Az öbölben, egy lehorgonyzott motoros jacht mellett, egy, a tóból nagy szürke halháthoz hasonlatosan kiemelkedõ szikla magasságában két hattyú úszott, kijjebb, a benne tükrözõdõ felhõktõl márványos sima vízfelületen egy csapat szárcsa evezett. A párába burkolózott napkorong még ott fénylett a Jura-hegység nyugati ormai fölött, ám a kikötõhídhoz vezetõ utat szegélyezõ fák alatt már megsûrûsödött az árnyék, és a kioszk zöld redõnyei le voltak eresztve. Szezonvég, gondolta Rousseau, búcsú érzõdik a levegõben, de ebben is van valami jó. Szeptemberben a kirándulók hordái idõnként már-már az õrületbe kergették; kiváltképp hétvégenként. Igaz ugyan, hogy a szobájának padlójába beépített csapóajtón át bármikor el tudott illanni a tolakodó látogatók elõl; hányszor elõ nem fordult, hogy a Flora Petrinsularis-ról szóló jegyzeteivel foglalatoskodván, vagy egy könyvvel ülvén az ablaknál (amelyet nem olvasott), miközben fél füllel hallotta, amint Therese az udvaron a szolgálólányokkal fecserészik, hirtelen léptek, beszéd és elfojtott nevetés hangja ütötte meg a fülét az elõszobából, ahol a javarészt még mindig kicsomagolatlan utazótáskák álltak; ilyenkor sietõsen talpra ugrott, és a meredek falépcsõn, amely tulajdonképpen inkább létra volt, a földszintre menekült. Az már, hogy ilyenkor rendre az erdõbe rohant volna ki, ahol egy külön erre a célra kiképzett fa  ágai közt rejtõzött volna el, amint azt Franz Sigismund Wagner úr állítja széltében olvasott és franciául is megjelent könyvében, szemérmetlenül alaptalan kitaláció volt; a jóég tudja, honnét szedte ezt az abszurd gondolatot a berni fõhatóság mûvészetbarát könyvcenzora - nem kétséges, hogy jobban tette volna, ha efféle mendemondák terjesztése helyett kritikusabb vizsgálatnak veti alá forrásait.

Mindenesetre , gondolta Rousseau, a turistainvázió érezhetõen alábbhagyott a hónap eleje óta; az elsõ hetekben Biel és Erlach között közlekedett még néhány hajójárat, de az emberek mostanában szemmel láthatólag átpártoltak a Péter-szigetrõl a part menti falvak vendéglõihez és a vendégek számára mindenütt megnyitott borospincéihez. Õ ennek csak örülni tudott, s alig várta már, hogy elmúljon október 21., amikor majd az egész tavon leáll télire a hajóforgalom. Akkortájt ködös és nedves idõ fog beköszönteni, figyelmeztetett a sziget révkalauza, de Rousseau nem félt a ködtõl, õ csak egyet kívánt, hogy hagyják végre békén, miközben nagyon is jól tudta, hogy ez jámbor óhaj csupán, amely sohasem fog teljesülni, lám, még a szigetrõl is elûzték, ahogyan azt az irodalomtörténetek is megírták, végtére is régen nem õ rendelkezett már saját magával, hanem az irodalomtörténészek és kritikusok, a hermeneuták, filozófusok és filológusok, sõt még a politológusok is, akik rajta próbálgatták ki konstrukcióikat és dekonstrukcióikat és szillogizmusaikat, miközben õ egyetlenegyre vágyott, arra, hogy nyugta legyen: ideje és szabadsága sétálni, botanizálni, henyélni, álmodozni vagy akár, ha úgy hozza a szükség, kottát másolni. Az írás is afféle szokás volt nála, a semmittevésnek egy neme; egyszerûen azért írt, mert sehogyan sem akart benne abbamaradni az írás, mert szükségét érezte, hogy magányt és csendet írjon maga köré, és hogy kiírja magából a félelmeit, de ugyan ki értette volna meg mindezt; legföljebb a kikötõhíd elõtt úszkáló szárcsák értették meg õt. Elûztek a szigetrõl is, gondolta, s Wagner úrnak így alkalma nyílott megálmodni a megható jelenetet: a magányos sétáló este kedves embereinek körében ül, Engel révkalauzné, született Hubacher, egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából, az asztalon ott áll még a tejesibrik, a fonott kosárka a kenyérszeletekkel, mellette egy fölbontott palack bor, szigeti termés; a révkalauz nõvére sóhajtva föláll, hozza a vendég lantját, az megpendít három-négy húrt, majd dalra fakad, szeretett barátaim,  elszakít innen a sors, mélyen megsebezve a szívem. A megsebzett szívrõl szóló dal akarata ellenére békülékennyé tette, egyszeriben helyt adott a lehetõségnek: igen, akár így is történhetett. A négyórás hajó már elindult Neuenstadtba, a négy óra tízes ligerzi is; miért is ne énekelhetett volna saját lantkísérettel, megmarad nekem, drága barátaim, a szeretetetek, a könnyeitek megmaradnak nekem; csak azt kérdezte magától, mi keresnivalója van még a sziget északi kikötõhídján, ez itt tulajdonképpen tengerfenék volt, még ha sekély is, de víznek azért lennie kellett, sõt megvolt nagyjából három könyök mélységû is, nem volt képes átgázolni rajta, a vízen járni sem, annyira sose vitte, de nem is vágyott rá  soha; egyszerû gyarló kis ember volt, mindazonáltal nem holmi jöttment és nem is a leghitványabb, ezt azért pontosan tudta.

A körülkerített kemping felõl, amely rögtön a kioszk mögött, a vad bukszusfánál kezdõdött, gyerekhangok hallatszottak, és szabálytalan idõközönként tompa puffogás, talán fát hasogatott valaki; mindenesetre nem volt egyedül, még itt, a hajók elindulása után sem. Ennek ellenére békességet érzett és derût; az odaátról ideszüremlõ lárma úgyszólván csak aláfestette a csendet, a gyermekek természettõl fogva ártatlanok voltak, rájuk nem lehetett neheztelni, a kempinglakókat pedig, akik színes széldzsekijeikben közeledtek a pusztát átszelõ földúton, biciklijük mögött kis zötykölõdõ utánfutóval, amelyre a cókmókjaikat rakták, ártalmatlannak látta, nem úgy a hobby-kapitányokat, akik tágas fehér motoros jachtjaikkal verõfényes vasárnapokon tucatszámra cirkáltak a kiterjedt nádasok elõtt, nem is szólva a sportrepülõkrõl (már ez az elnevezés is merõ képtelenség), akik gyakran, nagyon is gyakran mutatták be a sziget fölött bukfenceiket, szûnni nem akaró, hol fölerõsödõ, hol alábbhagyó morajló zúgással töltvén be az eget. Hirtelen feltámadó rosszkedve azonban mihamar elenyészett, most ugyanis az a fajta béke szállt a tájra, melyrõl el lehetett mondani, hogy épp csak annyira különbözik a fénylõ nyugalomtól, hogy, akárcsak a partot nyaldosó hullámokban, az élet harmonikus mozgása tükrözõdjék benne. Rousseau ebben a pillanatban tökéletesen boldognak érezte magát. Érezte, amint az egész Teremtés boldogsága szelíden a bensejébe árad.
 Amint a part felõl a hatalmas kõtömbökbõl épült támfalhoz közeledett, amely azon a helyen, ahol az ösvény enyhe emelkedõvel a körsétányhoz vezetett, le volt omolva egy darabon, egy sétáló lépett elé a fák alól, õ legalábbis elsõ pillantásra annak nézte az idõsebb, fehérszakállú férfit, noha sötétkék öltönye, kitérdesedett nadrágjával, inkább uniformisra, semmint gyalogtúrázó öltözékre emlékeztetett; a kabáton aranygombok villogtak, az ujján két széles aranysáv, s Rousseau a következõ percben megpillantotta a kezében tartott sötétkék ellenzõs sapkát is, amelyet aranyhorgony díszített. Szépjóestét, mondta a fehérszakállas, szétterpesztett ujjaival végigszántott a haján, majd feltette a sapkáját. Rousseau rögtön érezte, hogy a másik beszélgetést akar kezdeményezni, ami neki most a legkevésbé sem volt ínyére, minthogy szíve szerint egyedül kószált volna a Längmattén, s azután leült volna a gátra a néptelen Ligerzländtén a hullámokat és a parti homokban az üres kagylóhéjakat bámulni, de nem akart mizantrópot játszani, már csak azért sem, mert ellenségei épp e tekintetben mindenféle rosszindulatú pletykákat terjesztettek  róla. Viszonozta hát az üdvözlést, csak egy pillanatig csodálkozván azon, milyen könnyen jöttek a nyelvére a német szavak; eddig alig használta a nyelvet, s beérte azzal, hogy kis papírdarabkákra jegyezte föl a legföldhözragadtabb beszélgetéshez szükséges szavakat és szókapcsolatokat, amelyeket azután ama kártyalapokkal együtt hordott magával a kabátzsebében, melyeknek hátoldalán útközbeni megfigyeléseit és érzéseit rögzítette, hogy azután szükség esetén elõhúzva e papírszeleteket, nem minden nehézség nélkül olvassa le róluk az adott helyzetben használható szavakat vagy fordulatokat. A helyiek hozzá intézett szavait egyébként is csak  kivételes esetekben értette meg; beszédük különösen érdes és gurgulázó volt, semmi köze nem volt Germánia költõinek nyelvéhez, amilyennek azt a zürichi Gessner úr idilljeibõl ismerni vélte, amelyeket lelkesedéssel olvasott, természetesen csak franciául, az eredeti német változatokat csupán futólag lapozta át. A nyelvi különbségeknek, gondolta Rousseau, nyilvánvalóan nincsen már akkora jelentõségük, és hát miért is õriznék meg örök idõkre azt a fenenagy fontosságukat, hiszen az emberi nemnek igazában mindig is egy nyelve volt csupán: a szívé. Meglehet, hogy egy napon leromboljuk Bábel átkozott tornyát, és újra megértjük majd a földi Paradicsom nyelvét.

Rousseau a  szigeti domb lábánál, a meredek domboldal és a sûrû aljnövényzet között kanyargó úton lépdelt, amely az innen még nem látható bérelt ház irányába vezetett. A fehérszakállú férfi, aki csatlakozván hozzá, most a jobb oldalán haladt, bemutatkozott: Marolf, az öreg Berna kapitánya, majd nevetve folytatta: régen volt, amíg nem nyugdíjaztak, a Rousseau-val jártam a tavat Neuenstadt és Erlach között, egy személyben kapitány- és hajósinasként, s amikor beszélgetõtársa kérdõ hangsúllyal megismételte a nevet, így folytatta: a kis Jean-Jacques Rousseau-n, tudja, ez a hajózási társaság legöregebb és legkisebb motoros hajója, de semmi szín alatt nem a legsilányabb; még mindig használják, a kikötõben minden télen lekaparják róla a rozsdát, és átfestik míniummal a fémet, arra fehér festék jön, de az Erlach és Neuenstadt között egész évben közlekedõ járatot csaknem száz év után leállították, akkoriban az inasok, a kereskedelmi iskolások és a gimnazisták velünk utaztak Neuenstadtba, ahol korán reggel a bieli vonatra szálltak, este pedig jöttek visszafele, és egyik-másik télen befagyott a tónak ez a nyúlványa, ilyenkor a Rousseau-val a Zihl torkolatához közelebb hajóztam; a derék hajó utat tört magának a vékony jégben; csak egyszer, negyvenegy cudarul hideg februárjában fagyott be teljesen a tó, húsz centi vastagon, tetszés szerint át lehetett kelni rajta gyalog vagy korcsolyával, sõt Ligerz elõtt még egy gesztenyésstandot is fölállítottak a jégen; a Rousseau akkor a kikötõben maradt, mostanság már egyébként is mindig Erlachban telel át, a tanulók busszal járnak vagy saját kocsijuk van, hát igen, így változnak az idõk. Nos, igen, mondta Rousseau, az idõk, szó se róla, változnak, igaza van, de azt nem mondhatnánk, hogy jobbak lennének. Ami engem illet, mondta Marolf, miközben egy pipát bányászott elõ a nadrágzsebébõl, nekem senki ne áradozzon a haladásról. Az öreg Bernán, ott nagyszerû élet volt, c était la belle vie, ahogy a francia mondja; látnia kellett volna, ahogyan manõverezéskor ott álltam fönt a parancsnoki hídon, a kormányfülke mellett, és egy szócsövön át kiáltottam le a parancsaimat a gépházba, a fûtõk szaporán lapátolták a szenet, legalábbis amíg át nem álltak dízelolajra, a sárgaréz hajtórudak és forgattyústengelyek vadul dolgoztak a hajó gyomrában, hogy öröm volt nézni; a lapátkerekek hegyi patakhoz hasonlóra habosították a vizet, a kéménybõl fekete füstgomolyagok pöffentek ki, apró szikrák esõjével együtt, hát még amikor meghúztam a zsinórt, és kétszer-háromszor felbõdült a gõzkürt, hát azt hallania kellett volna, no de ez már a múlté, azt már ugyan nem hallja senki; a Bernát eladták ócskavasnak ezek az idióták, a kormánykereket és a hajó lámpáit pedig egy bárnak adták el a Nidaugasséban, egy kalózbárnak; képzelje, ekkora marhaságot. Tisztelt uram, mondta Rousseau, gõzhajózástörténeti beszámolója meglehetõsen hidegen hagy, illetõleg csupán meglehetõsen kétes benyomásom támadt Önt hallgatván, tekintve  hogy eléggé pontosan tudom, minõ zsákutcába téved az ember, ha nem tanulja meg idejekorán, hogy igazságosan és méltányosan bánjon felebarátaival. Oké, oké, mint a szocialista párt régi tagja, én is a szociális igazságosság híve vagyok, vágott a szavába a kapitány, de ez a dolgozó népnek jár, nem a semmittevõknek. Másfelõl, folytatta Rousseau rendíthetetlen nyugalommal, egyetértek Önnel, hogy a legértékesebb bennünk az emlékezet, az emlékezet és az álom, amely kettõ alapjában véve egy és ugyanaz. Én hittem az igazságosságban, ami szintén nem egyéb, mint szép álom.

Marolf rágyújtott a pipájára. Magával értelmesen lehet beszélgetni, mondta, ez ma már ritkaság, jöjjön, megiszunk egy pohárkával a vendéglõben, no jöjjön; a vendégem. A szigeti vendégházban lakom, mondta Rousseau, és egyébként is vár a feleségem. Marolf egy oldalpillantással végigmérte az öltözékét, barna kabátját, nyitott gallérú ingét, pillantása röviden elidõzött a csatos cipõkön; Rousseau örült, hogy nem visel csipkezsabót, sem parókát, a kapitány pedig megjegyezte, hogy a szálloda a legutóbbi renoválás óta nem éppen olcsó. Már csak szezonban tartanak nyitva, a megtérülésre való tekintettel, a pincérek osztrákok, április elsejéig minden zárva van, azelõtt a halászok és a kirándulók legalább valami meleget ihattak ott, de a pénzre utazó burgerspitáliak kitalálták, hogy racionalizálnak; a mezõgazdaság  jószerével magától mûködik, a munkások pedig, jugoszlávok és portugálok, autóval jönnek a pusztai úton.

Egy tehénistállóhoz érkeztek, egy sufni elõtt egy traktor és egy üres trágyáskocsi állt, egy ketrecben dühödten ugatott egy juhászkutya, az udvaron pedig, kontyba tûzött hajjal és zöld kerti kötényben egy magas termetû asszony vágott át. Nyílt és mosolygós tekintetû arcát a jövevények felé fordítva megszólította õket: Konzettné vagyok, mi voltunk itt korábban a szigeti bérlõk; segíthetek valamit az uraknak? Nem, mondta Rousseau, nekem senki nem tud segíteni, de a szívélyessége megtisztelõ és örömmel nyugtázzuk. Marolf annyit dörmögött csupán, hogy egyedül is eltalál a vendéglõbe. Mindig is amondó voltam, mondta erre kezét a kötényébe törölve Konzettné asszony, hogy segítenünk kéne egymásnak, legalább a kis dolgokban, a nagy dolgokkal szemben úgyis mindnyájan egyedül vagyunk. A legkisebb leánykánk mongoloid, tette hozzá bocsánatkérõleg némi szünet után, én mégis minden áldott reggel hálát adok minden szépért az életben. A természet jó, vélte Rousseau, de az emberek romlottak. Mi az, hogy az emberek, vágott közbe hévvel Konzettné, ha egy kedves, becsületes szerelmespár keresett szobát nálunk a szállodában, rögtön találtam számukra valamit, anélkül hogy nagyon firtattam volna az okmányaikat, a kicsípett ál-titkárnõikkel érkezõ bieli és grencheni gyárigazgatók számára viszont valahogy sohasem volt szabad szobánk. Megvetést sejtetve tolta elõre az alsó ajkát, amikor Marolf közbevetette, hogy ez neki igencsak sajátos erkölcsi felfogásnak tûnik. Ez az én erkölcsöm, ha tetszik, ha nem, mondta az asszony, és biztos nem alábbvaló, mint ezeknek a furcsa tavi embereknek a kificamodott erkölcse, amely szinte csak a mellébeszélést meg a vargabetûket ismeri; megvannak a magunk tapasztalatai a twanniakkal, a sziget tudniillik Twann községhez tartozik, mi pedig felföldiek vagyunk, Grindelwaldból, több mint húsz évig  a Wengerni Alpokban éltünk, azután tíz évet a Péter-szigeten; még mindig honvágyunk van a sziget után, a twanniak után, gondolom, érthetõ módon, annál kevésbé; a legkedvesebb kuncsaftjaink a neuenburgiak voltak, amikor a Ville de Neuchatel-lel kikötöttek a Rousseau-emlékmûnél; a franciákkal mindig nagyon jól kijöttem, õk másképp is tudnak viselkedni, mint az itteniek. No jól föltartottam itt magukat, most már muszáj utánanéznem, mit csinál az én Magdalénám a viszontlátásra, uraim. Azzal megfordult és a dolgára ment.

Amikor Rousseau és Marolf a bolthajtásos kapun át a három oldalról zárt kolostorudvarra léptek, a vendéglõ kerthelyiségének fái alatt már égtek a lámpák, noha kint még alig sötétedett. Némelyik asztalnál kései vendégek ültek; közöttük egy bognárnak öltözött pincér egyensúlyozta színes tartalmú fagylaltos kelyhekkel megrakott tálcáját. Az elsõ emeletre vezetõ lépcsõ korlátján esetlen portré függött, egy parókás férfié, és egy nyíl mutatott fölfelé a felirattal: Jean-Jacques Rousseau-hoz. A galérián is lámpa égett, és Rousseau azt találgatta, hogy vajon Thérese készíti-e elõ a vacsorát a konyhában vagy ezúttal is a révkalauzné szakácsmûvészetére hagyatkozik. Az egyik asztaltól egy sötétszürke zekét és keményített fehér inget viselõ, kerek nemezkalapját maga mellett tartó vendég odakiáltott Marolfnak, hé, kapitány, gyere csak, igyál egyet. A kiáltás címzettje a hang irányába fordult, odament az invitálóhoz, és így szólt: nem ismerlek, jóember, és disznókat se õriztünk együtt. Hát aztán, kiáltotta a kissé ittasnak tûnõ másik, ide-oda mozgatva felemelt mutatóujját, végülis valamennyien testvérek vagyunk; felebarátok, vagy talán nem?! Azután a Marolf nyomában érkezett Rousseau-ra szegezte mutatóujját. Szenvedélyeik kiszolgáltatottjaiként és csapodár érzékeik fecsegésével teli fülükkel aligha van akárcsak sötét és elmosódott emlékük is a saját lelkükkel való harmóniáról, gondolta Rousseau, de a dolgok jelen rendje mellett alighanem jobb is így, hiszen másként a világ megrémülne önmagától és elnémulna, de mondani csupán annyit mondott, mintegy mellékesen, a Trave-völgyben kövekkel törték be az ablakaimat, ezek a ti felebarátaitok. A szürke zekés azonban nem hallotta meg, viszont felállt, és csak úgy folyt belõle a szó, Heiri Benz, a Benz-fivérek litográfia-nyomdájából, Bielbõl; ma kötöttünk egy üzletecskét a sziget révkalauzával, Bernben makulatúra-áron hozzájutottunk Wagner híres sziget-könyvének régi nyomdai íveihez, és egybekötöttük néhány újabb litografált látképpel; a panoráma Gerolfingenbõl, nyugati látkép, keleti látkép, hozzá a Rousseau-szobát, meg egy új címlapot neki, Souvenir de l'Ile de Saint-Pierre, persze Rousseau prémsapkás portréjával, ahogy dukál, és most ezt árulja a fogadós a vendégeknek, háromszáz darabot azonnal át is vett tõlünk, na ja, a korral haladni kell, a tavon gõzhajó úszik; rendeltünk róla litográfiát, buknak rá az emberek, egészségére, kapitányom - még talán azt is megérjük, hogy egy szép napon Erlachból kocsival lehet majd átjönni a szigetre; csak  Schneider kormánytanácsos nagyszabású projektjének kell megvalósulnia hozzá, le kell csapolni a tó környéki mocsarakat, attól a tó vízszintje is csökken, és a nyulak a kis szigetrõl egyenesen a vendéglõi serpenyõbe ugrándozhatnak bele, na isten-isten. Gyalog érkezni a szigetre, hm, gondolta Rousseau, nem éppen errõl beszélt Du Peyrou úr is, mondván, hogy jóval a szerzetesek temploma elõtt egy pogány templom állt a szigeten, és nem mutatta a Journal helvetique-ben egy bizonyos Lerber nevû jogtudor versét, amelybõl meg lehetett tudni, hogy a római sas diadalmaskodott a hullámokon; az elsõ Caesar egy kõösvényt építtetett egészen a szigetig, amelynek maradványai ott húzódnak a sekély vízben; Du Peyrou úr mindezt egyszerûen mulatságosnak találta, ezek mesék, költõi fantáziálások csupán, mondta, azon viszont nem tûnõdött el, hogy a költõk olykor nem tudnak-e többet a kalmároknál.

Marolf úgy döntött, hogy koccint Benz-cel. A szomszéd asztalnál egy farmernadrágos ifjonc azt mondta a barátnõjének, egyszer el kéne néznünk Neuenstadtban a Russziba. Rousseau-nak hívják a hotelt, javította ki a barátnõje; Rousseau-nak, oké? Jó, akkor a Russzóba, folytatta a fiú, azt mondják, új szakácsuk van, és szenzációs a "Jean-Jacques"-steakjük (ez a fiú szájából sasá-nak hangzott), csak American beef-bõl, kucsmagombaszósszal, és most a nyáron nyitottak egy diszkót két thai hostess-szel. Rousseau fölnézett a keskeny holdsarlóra, amely mindinkább kirajzolódott a tetõ fölött a sötétedõ égen. Elképzelte, hogyan terjed szét most fönt, a dombon, a fák árnyai közt valami derengõ világosság, rávetülvén az elhagyott gyepre és a fehér pavilonra; a harkályok kopácsolása rég elnémult, a part felõl csak a facölöpök nyikorgását és a bukórécék halk hápogását lehetett hallani, és valahol az erdõ mélyén kuvik szólt. Ebben a pillanatban az étterem felõl a Maitre d'hotel közeledett feléjük az udvaron át, egy papírral a kezében, és félhangosan azt kérdezte, van itt véletlenül egy bizonyos Rousseau úr? Jean-Jacques feléje fordult, levele érkezett, mondta a Maitre d'hotel. A borítékon, amelyet átnyújtott Rousseau-nak, feladóként a Szövetségi Menekültügyi Biztos Hivatala szerepelt. Eldöntetett hát, mondta Rousseau. Fel se kell bontanom a levelet. És milyen szerencse, gondolta, hogy nem csomagoltuk még ki az utazótáskáinkat.

Tatár Sándor  fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/