A 80-as évek közepén kezdett eltûnni alólam Svájc, addigi természetes élõhelyem. Egy kétéves nyugat-berlini tartózkodás során - akkoriban ez még önálló politikai egység volt, egy sziget, úgyszólván szabad város - elveszítettem a gyökereimet; felhagytam azzal, hogy svájci írónak definiáljam magam, addigi írói munkáim magától értetõdõ tematikus háttere kérdésessé, egyenesen tarthatatlanná vált számomra; ez alatt a két év alatt fokozatosan kiestem a magam történelmi, politikai és irodalmi tradíciójából, mint egy föld körüli pályájáról katapultált mûhold feltartóztathatatlan útján az ûrbe - ez vitathatatlanul fájdalmas folyamat. Eddigi életrajzom teljes felszámolása - lefejtése, mondanák manapság.
 Ma, azok után, hogy ideológiai és nemzetállami csõdtömegek ilyen dekonstrukciója, addigi nemzetközi jogi értelemben szuverén államok hirtelen összeroppanása, eddigi világbirodalmak és hatalmak ilyen szétrobbanása bizonyos mértékben mindennapos eseménnyé vált, azok után, hogy a társadalmi identitásoknak ez a felmorzsolódása napirenden lenni látszik, miközben egyre újabb, szinte archaikusnak ható néptörzsek ütik fel mintegy meleg esõ után gomba módra a fejüket, ma, mondom, mivel a polgári nemzetállam betegsége a végsõ stádiumába jutott, Svájcnak ez az eltûnése a fejemben tíz évvel ezelõtti berlini tartózkodásom idején ma már olyan, mintha valaminek az elõjele lett volna, nem csupán privát történés a személyes biográfiámban.

Dinoszaurusz cipõben - a haza nem más, mint megszokások rendszere - órásmester-próza
Nyugat-Berlinben úgy éreztem magam, mint egy dinoszaurusz cipõben, egy két lábon járó anakronizmus. Ennek eleinte bizonyára nyelvi-formai okai voltak - ez a hihetetlen gondosság a beszédben - órásmester-prózának lehetne nevezni - , ez a teljesen vitathatatlan benne gyökerezés a polgári realista regényhagyományban - édes istenem, mi volt akkor Berlinben még reális?  Egy tisztára mesterséges, esztétikai létezés; és az embernek az az érzése, hogy ezek már beszélnek, még mielõtt meggondolnák. Ez sokkolta az én szavaim és formáim régimódiságát - természetesen nemcsak a formáról és a szavakról volt szó. Ott nem is léteztek a Buddenbrookék! az én alapanyagom. Buddenbrookék, ezt akkor már sejtettem, csak Svájcban maradtak fenn - majdnem töretlenül. Ez a majdnem nagypolgárian familiáris összeszövõdés - a lefestett homlokzatoknak ez a konszenzusa és ennek a megkaparása; ez a kimondhatatlanul óvatos felszínre hozása egy óvatos igazságnak ezekbõl a hasadékokból és karcolásokból, ez az irodalmi elõkerülés a közös ház repedéseibõl - mintha ajtó nem is volna, amelyen kiléphetne az ember, egyetlen lépéssel, a kitörési kísérlet során - ez a szolidárisan kritikus kaparás és karmolás - ennek saját irodalmi diskurzusa Nyugat-Berlinben teljesen elidegenedett tõlem. Ugyan ki vehette volna Nyugat-Berlinben, hangsúlyozom, Nyugat-Berlinben komolyan a Matterhornt mint szimbólumot? - lehet útitervek tárgya, de nem szimbólum! Minek a szimbóluma, tessék mondani?
 Lassanként nekem is tisztára lehetetlennek tûnt, hogy a Matterhornt tettem meg teljes komolysággal elsõ regényem rejtett fõszereplõjének - esztétikus oldalával elölrõl, belülrõl nézve, csúf kõrakás hátulról, kívülrõl. És ennek a kétarcú hegynek a lábánál: a svájci család. Svájc mint család. Amely, ha belepusztul, se hajlandó látni kívülrõl a fonákját. De minek is kéne látni? és: mintha a nemzet egy tény volna, bizonyos mértékig geológiailag összenõve.
 Ez a komolyan gondolt kritikus szolidaritás Svájccal mint eszmével és mint közös akaraton alapuló nemzettel - mintha az állam egy majdnem eszmei közösség volna, nem pusztán adminisztratív infrastruktúra, nem, haza, sõt szellemi haza - ez a komoly (vagy szatirikus) számvetés Svájccal, mítoszaival és meséivel, történeteivel és jelenével, régióival és városaival, politikájával, gazdaságával és tájaival - ez az állandó Svájcra való vonatkozás - mintha Jammers volna a világ vagy Güllen - ez volt a 60-as és 70-es évek irodalmának az ideológiai alapja - annak, amit „új” svájci irodalomnak neveztem, amely Frisch és Dürrenmatt farvizein keletkezett. Az 1959-es évet nevezem rendszerint eme új svájci irodalom keletkezésében a döntõ évnek, ebben az évben jelent meg Otto F. Walter „Der Stumme” (A néma) címû regénye. Ott kezdtek el, úgy láttam, a fiúk beszélni. De a háború utáni  svájci irodalom hangját, ezt az alaphangot - ma már úgy látom - már korábban megszólaltatták. Az isten szerelmére, miért tér vissza Anatol Ludwig Stiller az 50-es évek elején a börtönébe, miért nem marad, mint Mister White, a nagyvárosok és síkságok kalandos tájain? Miután a határok, a börtön kapui végre nyitva álltak, és mehetett ki-ki, ahova akart... egy Stiller vidéken, egy Stumme a végén, aki szobrászból iparmûvésszé válva, mûvészbõl keramikussá, a többi kerti törpével kritikus szolidaritásban svájci Chalet-ja cellájában svájci edényeket készít, giccset, szuvenírt a turistáknak? Vagy miért zuhan le Ull, Ludwig Mohl hegyi útján, kitörési kísérlete során, kimenekülve a fogságból! az egyetlen motívum! az egyetlen belsõ indíttatás! - miért zuhan le Ull a halálos szakadékba, és nem látni többé? Vagy  miért tér Claire Zachanassian, ez a fémcsontokból és plasztikai sebészetbõl összerakott mûember kimondottan Güllenbe haza? Régi számlákat kiegyenlíteni?
 Ezeket a kérdéseket csak Berlinben mertem föltenni magamnak, pontosabban Nyugat-Berlinben, hangsúlyozom, csak a 80-as évek közepén. Mindaddig magától értetõdõ volt számomra, hogy minket - azt mondom minket!  ez a Mi-tudat! - magától értetõdõ, mondom, hogy Maurice Zermatten „Zivilverteidigungsbüchlein”-je,  civil védelmi könyvecskéje olymértékben felizgatott minket, hogy kiléptünk az egyesületébõl, és egy új írószövetséget alapítottunk - 1970-ben, az Olten-csoportot - , és persze egy ideális cél megjelölésével a statútumában. A demokratikus szocializmuséval természetesen. Egy demokratikus, de szocialista Svájcért. Egy szocialista, de demokratikus Svájcért. A szocializmusért, persze, de mindenekelõtt - ezt nem is kellett kifejezetten mondani - mindenekelõtt: Svájcért! Svájci irodalom. Osztrák irodalom. NDK irodalom. - Úgy tûnik, csakis az NSZK irodalomról nem beszélt senki. Az német volt. Vagy német nyelvû. Vagy háború utáni irodalom - végülis a háború utáni irodalom. A nemzeti, még kritika tárgyaként is, így gondoltam, túlhaladott volt az én Nyugat-Berlinemben - nem volt téma többé - hogy csupán tabu volt, azt ma látjuk, és a tabuk rettentõ veszélyesek.
De lehetségesnek tartott volna valaki abban a Nyugat-Berlinben, a korai 80-as években egy ennyire regresszív folyamatot? Nem. Hiszen ott, legalábbis irodalmi körökben, a haza fogalmát nemzetállami értelemben réges-régen hatályon kívül helyezték - államból kaptak eleget.  Ott volt nekik a totális állam, és már három évtizede gyakorolták a számvetést - persze, mint most kiderült, kétes sikerrel - ezzel az egykori totalitárius állammal. Elég az államból! Elég! Az én viszonylag derûs, kissé frivol szigetemen az állam legfeljebb még infrastruktúraként volt elképzelhetõ; kiváltképpen mint egyfajta szubvencionáló intézmény. A haza és a nemzet teljesen lehetetlen fogalmak. Hadkötelezettségre és honvédelemre még gondolni is kifejezetten tilos volt. És hogy egy nemzeti néphadsereg, hogy az általános hadkötelezettség (legalábbis a férfilakosság számára), a katonakönyv életfogytig való viselése, jóval túl az 50. életéven, az ember fejében élete végéig ez a katonakönyv mint a szolidáris kritika tárgya, mint megszállottság, mint bosszúság, mindegy: ez a katonakönyv a fejünkben, ez a hadkötelezettség végülis bizonyos mértékben a polgári nemzetállam conditio sine qua nonja - és vele együtt fog természetszerûleg eltûnni - kinek lehet ez kétséges.
 De hogy az én kissé frivol szigetem mentén körös-körül ott terült el a totalitárius Másik - egy senkiföldje, egészen, senkié? - nem egy halálos sáv, hogy ott egy hazafias pátosszal és fegyveres erõvel védett határ volt, igen, egy fal a város kellõs közepén! egyetlen igazi nyugat-berlini sem vette ezt tudomásul: ezt az egészen mást a sziget körül. Az ember a kellõ támogatással felemelkedett a levegõbe, és szuverén módon átrepülte a kitaszítás körét, a határt. Én azonban, biotoposzomnak mint szolidáris kritikám tárgyának elvesztése feletti fájdalmamban - mert a haza nem más, mint megszokások rendszere, Lars Gustafson, egy svéd mondta ezt - tehát a neurózisom elvesztése fölötti elsõ fájdalmamban eleinte hetente többször váltogattam az oldalakat, és zavartságomban a Német Demokratikus Köztársaságot összetévesztettem Svájccal. Tévesztés, kétségtelenül - de irodalmilag nagyon is megokolható.

Az NDK és a svájci irodalom - polgári realista regényhagyomány - a betörõ peremvidék
Talán hallottak valamit az egykori, egykor ún. „NDK” rendkívül bensõséges viszonyáról az egykori, akkoriban újnak nevezett svájci irodalomhoz. Ugyanis mi valamennyien, majdnem mindannyian ott jelentünk meg, licenc alapján a Volk und Welt kiadónál kiváltképpen. Nem csak nekem volt mérhetetlenül több olvasóm az NDK-ban, mint Svájcban és a Szövetségi Köztársaságban együttvéve. A legkedveltebb nemzeti irodalom minden nemzeti irodalmak közül (és a nemzeti irodalom fogalma ott nem szitokszó volt, ez az internacionalizmus dialektikája) -  olvasói felmérések bizonyították újra meg újra: a legkedveltebb nemzeti irodalom az NDK-ban a svájci irodalom volt. Ez nem meglepõ: A Matterhorn ott még szimbólum volt, sõt talán mítosz - nem más, csak mítosz, isten tudja.  Nem úti cél. Egyáltalán: a szimbólumok megértése iránti érzék ott élesebb volt - a nemzeti mítoszok és mesék iránt - a mögéjük rejtett igazság iránt - a nyelvi szabályok és a valóság bújócskája iránt - homlokzatok és mázak, Patyomkin-falvak, falak és a bennük húzódó repedések iránt. Egy ablak (volt) a svájci irodalom, amit nem terheltek annyira a német-német viszonyok. És ezen felül az irodalmi hagyományok feltûnõen megegyeztek. A kritikai polgári realizmus és az egyre inkább önkritikus szocialista realizmus ugyanabból a forrásból táplálkozó hullámai egymáshoz egyre közelebb tartottak - mindkettõnek egy újabb szintézisbe való átcsapásáig - egy társadalombíráló szürrealizmusba? egy társadalomkritikus irracionalizmusba akár? Igen - nem jártunk-e ugyanazon az úton? Az úton kifelé a börtönbõl, egy inkább eszmei börtönbõl és egy nagyon is kézzelfogható börtönbõl fallal, gumibottal és önvédelemmel?
 Egy darabig intenzív cserekísérletek folytak a fal résein át, nemcsak eszmék és mûvek, hanem személyek cseréjére is a mi írószövetségünk és az övék között. Volt a svájci irodalomnak egy professzora a lipcsei egyetemen. Volt ez a kíváncsiság egymás iránt, majdnem erotikus jellegû. Szolidárisan neurotikus. A 19. századi svájci irodalomról az egyetlen átfogó történeti munkát, igazán mindenre kiterjedõ aprólékossággal még az NDK-ban írták, a lipcsei egyetemen folytatott évtizedes kutatómunka eredményeképpen - az egykor nemzetközi jogilag szuverén NDK-ban - , és az NDK hivatalos felszámolása után fél évvel jelent meg: amikor már nem volt meg az állam, nem volt meg az ország; már csak a ködgomoly... hogy a svájci irodalom iránt érdeklõdjön - egyáltalán az irodalom iránt - hiszen a könyvek nagyjából megfizethetetlenné váltak. És ki akarna mindezek után abban a ködgomolyban egy szolidárisan kritikus szemszögbõl, a marxista irodalomtudomány eszköztárával megírt  Svájcról készült irodalomtörténetet még tudomásul venni? Kimondottan Svájcról - kimondottan az NDK-ban - milyen abszurd! Abszurd? Megkímélem Önöket a további részletezéstõl. Csak annyit akartam mondani, hogy minden alkalommal, amikor Nyugatról átváltottam Keletre a fal említett résén át - olyan gyakorisággal, hogy a Checkpoint Charlie-nál szolgálatot teljesítõk, akik már jól ismertek, attól tartottak, hogy hamarosan megházasodom. Mindig úgy éreztem, mintha hazaérkeznék, míg aztán az otthonosság érzése fokozatosan az otthon fojtogató érzésévé változott, egészen úgy, mintha valóban szolidáris-kritikai-neurotikus-erotikus házasságot kötöttem volna. Így aztán nem váltogattam tovább az oldalakat, hanem megmaradtam a magam kissé frivol, kevésbé otthonos szigetén.
 De itt aztán természetszerûleg tartósan nem lehetett maradásom. Európában külföldinek lenni - nem könnyû státus. Egy svájci útlevél szörnyû tehertétel. Idegenrendészetileg az ember a fejlõdõ országok közé kerül, és egész hátul kell beállnia a népvándorló tömegek hosszú sora mögé. Bármennyire úgy hittem is, hogy Nyugat-Berlinben végre szétfeszítettem belsõ láncaimat, leráztam a gyermekkor utolsó sarát is, hazámat továbbra is ólomsúlyként húztam magam után. Vissza kellett mennem, de nem akartam Stiller lenni, nem, csak azt ne - akkor már inkább a mesterkélt Claire. Önként hazatérni, hogy bosszút álljak?
 Nem, ez távol áll tõlem. A hatalmi viszonyok megfordításának egy másik irodalmi-pszichikai mechanizmusa addig közelebb állt hozzám. Egy korábbi életemben, most úgy tûnik, sokszor képviseltem a betörõ peremvidék elméletét. Azt a hitet, azt a reményt, hogy azok a peremvidéki irodalmak, a svájci irodalom, az osztrák irodalom, az NDK irodalom, amelyek csak a börtönfalakról írnak, hogy az a kiáltás a salzburgi hegyek közül Salzburg ellen, az a nazális diskurzus a Jura déli lábánál a Jura déli lába ellen, az a vad tombolás Karintiában Karintia ellen, azok a kódolt Kasszandra-kiáltások a trójai hegy ellen, amelyeket a Spree partján Kelet-Berlinben még mindig megcsodálhat az ember - most egy bank van ott - quid quid id est, timeo Danaos et dona ferentes - hogy mindezek a szibillai-egzotikus diskurzusok a peremvidék beszûkültségében irodalmilag termékenyebbek, mint a közép egész világirodalma. A saját láncoknak ez az állandó csörgetése, a saját börtönfalaknak ez a horzsoló ellenállása egyfajta irodalmi súrlódási energiát szabadít fel - ezt a beszûkültségbõl fakadó irodalmi súrlódási energiát választottam én ezzel a gyenge centrummal szemben, ezzel az ürességen belüli entrópiával szemben, ezzel a nekem irodalmilag gyengének tûnõ Szövetségi Köztársasággal szemben, amely a háború befejezése óta valójában  nem produkált mást, mint a múltfeldolgozás különbözõ változatait, minden nemzedékkel újrakezdve, a diskurzusnak ezzel a lefagyásával szemben, amely Grass, Koeppen, Walser és Böll, az 50-es és korai 60-as évek irodalma után nem termelt ki magából semmi újat, nagyot és erõset.

Esztétika és erotika - haláldiskurzus - majdnem német stílusú múltfeldolgozás, kissé megkésve
De mi maradt meg a peremre való kényszerû hazatérésem után ebbõl az energikus marginalitásból? Én találtam magamnak anyagot Berlinben, pontosabban: egy képet, aminek a legcsekélyebb köze sem volt sem Svájchoz, sem Nyugat- vagy Kelet-Berlinhez - csak hozzám és a mûvészethez, az esztétikához, saját õseredeti börtönömhöz és saját õseredeti peremlétezésemhez - így aztán Svájcba való kényszerû visszatérésem után elõször is egy leárnyékolt, tisztán esztétikai létezést folytathattam ott, saját õseredeti szigetemen.
 De persze a dolgok politikai felfogását, ha már egyszer elsajátította az ember, nem tudja egykönnyen elfelejteni. Bár nem vettem részt a vitákban, de észleltem õket - bár már nem éreztem magam a biotop lakójának, de körülvett. És vajon élõhely volt-e még egyáltalán, biológiai egyensúlyban lévõ? A leghíresebb svájci könyv, majdnem olyan híres, mint a Heidi, még mindig a Mars Fritz Zorntól. Még a párizsi borbélyom is sismeri, ezt az egy svájci könyvet ismeri, azt is tudja, hogy ez egy tipikusan svájci könyv, mindjárt meg is kérdezi, hogy tényleg olyan rossz-e ott. Tudja, hogy a Fritz Zorn álnév, és megkérdezi tõlem, mi a szerzõ igazi neve. És én, miközben a hajamat vágják, nem merem megmondani az igazi nevét, mintha bizony államtitok volna.
 Mintha a nekem olyan elevennek tûnt 60-as, 70-es évekbeli svájci irodalomból csak a halál maradt volna meg - a dühödt meghalás, egy furioso mortale, a szisztematikus életeldobásnak köszönhetõen. Mintha már itt gyilkolászna az én élõhelyemen. A 80-as évek - hiszen ezek Hermann Berger évei is voltak - a haláldiskurzus rendkívüli virtuózáé - aki nem akárhol telepedett meg, nem, hanem Kirchbergben, benne a Gotthard-masszívumban, az argaui végeken - tagadhatatlanul osztrák ihletésû indulattal ott íródott, ez a nem tisztán svájci, bizonyos mértékig alpesi Tractatus logico suicidalis. Mintha Svájc Ausztriával egy kollektív alpesi öngyilkosságra szövetkezett volna. Betegség, halál, öngyilkosság - Svájc temetõvé változott volna?
 Egy bizonyos stagnálás - visszaemlékezés az irodalmi produkció õseredeti forrásaira. „A fény és a kulcs” Adolf Muschgtól, egy szerintem nem kellõen értékelt regény - Parsifalra várva tehát. Ebben a helyzetben majdnem logikus módon erõsebben észlelték a hibás blokkokat, amelyek mindig is megvoltak, de elfojtva, extrém módon elfojtva - Kuno Raeber például: Sacco di Roma, az emberiség történetének, az ember mint zoon politikon történetének a megkérdõjelezése, a történelem mint motívumok, rituálék, allegorikus figurák és szerepek víziója - racionálisan megragadható értelem és oksági következmény nélkül - nem ok és okozat, hanem vég nélküli forgás az örvényben. Kuno Rueber mindig is számvetést jelentett a keresztény-nyugati hagyománnyal - egy határozottan európai pozíció.
 A fiatalok közül a legtöbben, akik a 80-as években léptek ki az irodalom színpadára, alapjában véve kezdettõl fogva inkább európai orientációjúak voltak, és nem abban a beszûkült diskurzusban vettek részt, mint a fiatal milánói írók például. Ott voltak aztán persze a saját és az idegen közötti közvetítõk is - Loetscher mindenekelõtt - ahol a közvetítõ szerep elõfeltételezi, hogy az ember politikai értelemben is pontosan tudja, hogy mi a sajátja. Hogy Svájc mint háttér még Latin-Amerikában is mindig jelen van. Hogy Svájc általában jelen van, létezõ, úgyhogy az ember mindig újra felfedezheti kívülrõl nézve, anélkül hogy immunissá válna a világra.
 Paul Nizon ezzel szemben kivándorolt - végleg, betegbiztosítás és viszontbiztosítás nélkül, beállt a várakozó afrikai tömegek közé, és ami idegenrendészetileg iszonyú procedúra, Párizsban telepedett le. A nagyvárosban. A cethal gyomrában. Egy próféta, aki nem hajlandó a pusztulást hirdetni.  Az irodalom csatornatisztítója, a városi tájakon, bárokon és ágyakon át hõsiesen masírozó magányos katona, beásva lövészárkába a Góbi-sivatagban, aki lesi az ellenséget, de az ellenség nem jön, mert ez már nem is ellenség, nem börtön, nem falak, csak pusztaság, horizont csupán. - És mit keres ott az a magányos katona a lövészárokban? Onanizál? - kérdi magától önkritikusan a szerzõ. Minden tisztán esztétikai létezés onanizálás valamelyest - mert önkielégítés nélkül nincs esztétika. Esztétika és erotika az alapanyag, amibõl az irodalom áll. Nizon Párizsban - és ír ott, még mindig - , ez jó bizonyosság. Párizs ugyanis nem hanyatlik, ahogy Róma sem, ezekben az örök városokban a világvégérõl alig vesznek tudomást.
 Mert a 80-as évek második fele a katasztrófák ideje is volt. Csernobil, Csernobol, AIDS. A svájci hadsereg teljes leszerelése, az NDK felszámolása. Mintha egyfelõl a bizonyos mértékig viharos valóság kívülrõl betörne a mítoszok és mesék utolsó öbleibe és celláiba is, és mintha másfelõl ténylegesen erodálódnának a valódi falak. Államvédelmi válságok, korrupciós ügyek, egy telefonbeszélgetés rendíti meg a nemzetet, és a szokásos kábítós nyomor árasztja el a viszonylag kis városokat, amelyek meglepõen hajlamosak a zavarokra; emésztési zavarok, az emésztési rendszer kapacitása hamar kimerül. A felszívókészség már nem mûködik, a kiválasztás sem: pangás.
 Minden addig Svájcban országszerte megszokott elfojtási mechanizmus fokozatos összeomlásával függhet össze, hogy a svájci irodalom egy része bizonyos mértékig a témától való elhatárolódás általam elõbb leírt folyamatára való dialektikus ellenhatásként meglepõ módon, meglepõen késõn belefogott a speciális svájci múlttal való számvetésbe. Majdnem német stílusú múltfeldolgozás, de harminc évet késve. A 70-es évek elején kudarcba fulladt számvetési kísérlet kései visszhangja, amikor Svájc második világháborús történetének körülírására irányuló minden kísérlet azonnali bírósági és rendõri következményeket vont maga után. Csak az utólagos búcsúdalok büntetlenek. Úgy értem, a kései 80-as évek a fácán évei is voltak, visszatekintve egy nagy búcsúdal Svájctól, amelyben még egyszer minden, mindaz epikusan felidézõdik, egy megtört, sokszorosan reflektált epikában természetesen - de ez egy végsõ diskurzus. Otto F. Walter is - mint halljuk - mások felé fordul, mélyebb rétegekhez. És vajon Merenberg nyelvileg virtuóz szitkozódó dühe nem merõben pánikszerû? A szitkozódás szót nem szitokszóként és nem is lebecsülõen használom. Ellenkezõleg - hõsies magatartás. Még egyszer, legalább egyszer megmondani az igazat - valódi nevekkel és címekkel, tekintélyre és személyre való tekintet nélkül - irodalmi cifrázás nélkül - az igazság akarása, megszállottan - csakis az igazat: röviddel azelõtt, amikor már senkit sem érdekel. Ez a Dienstbüchlein, ez a szolgálati könyvecske, életfogytig tartó megszállottság - a tûzbe vele. Ami egy életen át ûzött-hajszolt, idejét múlta - egy elõrelátható, igazi tragikus befejezés.  Erõs abgang - mint Dürrenmatt utolsó beszéde is: még egyszer a lángoló írás a falon, a ménétekel, megmérettél, megmérettél és könnyûnek találtattál - és újra a metafora, ami már kezdetben is ott állt, de akkor még Frisch Stillerjében: „Svájc börtön”. És most? Fröhlicher - egy ünnep. Jeanmarie - egy darabka Svájc. Kopp is visszatér a színpadra, majdnem biztos vagyok benne - mint Claire Zachanassian, hogy bosszút álljon?
 Urs Widmer színdarabjai alapjában véve a dürrenmatti hagyományt folytatják - nem Frisch tradícióját, ami Svájc mint téma kezelését illeti - , de a groteszk apokaliptikus dimenziójából, úgy látom, nem sok maradt. Errõl nem Widmer tehet - ez egyszerûen a téma másféle megítélése: Svájc mint kabaré, ami - még egy darabig - szórakoztatni képes a közönséget. Így aztán, nekem úgy tûnik, már csak két szerzõ marad, aki képes Svájcot mint politikai és irodalmi témát komolyan venni - mégpedig két eléggé ellentétes pozícióból: Peter Bichsel, a nagy ravasz, aki európai módon próbálja megmenteni a témáját - amennyiben Svájc szellemi megújulását várja az európai integrációtól - bizonyos mértékig Svájc megmentését európaizálásával - vagy Európa elsvájciasításával? És Thomas Hürlimann, aki, legalábbis a színházban, a hagyományos felvilágosító értelemben úgy fogja fel a konkrét nemzeti múlttal való szembenézést, mint a nemzet jelenével való szembenézést. Az õ „követe” nyilván nemcsak szembeszökõ ellenlábasa Widmer vidám ünnepségének - védõbeszéd a nemzeti és politikai komolyság mellett az irodalomban, hanem hazatérés is, ráeszmélés a szûkösség irodalmi esélyeire, a súrlódási ellenállás esélyeire, ráeszmélés a saját gyökerekre és a családi poloskákra.
 Ez már nem az én pozícióm - ezt talán nem kell hangsúlyoznom. Számomra ez a családi kötelék végérvényesen elszakadt. Én - írói értelemben - Svájc mint eszme, akarat és téboly felszámolása mellett vagyok - Svájc nem több, mint egy infrastruktúra. Szellemileg européer szeretnék lenni, nagyvárosi, urbánus, csakis az európai szellemtörténetben gyökerezõ - egyébként hontalan, kötetlen, egyedül a magam szigetén, egy egyedülálló az egyedülállók között, férfi a férfiak között? Igen, mint észrevehették, rövid elõadásomban megfeledkeztem a nõkrõl. Ezt a szememre fogják vetni. Mert a 70-es, 80-as éveket mindenekelõtt az írónõk tömeges fellépése jellemezte, akik mindeddig majdnem teljesen hiányoztak a svájci irodalomból. Ez a botlás, ez a feltûnõ hiányosság az elõadásomban, ez a szégyenletes megfeledkezés a kolleganõkrõl, akiket egyébként irodalmilag nagyon nagyra becsülök, úgy érzem, nemcsak megbocsátható, hanem egyenesen meg is indokolható. Nem illenek bele számomra a diskurzusba, kezdettõl fogva nem illeszkedtek ebbe a diskurzusba. Svájc mint börtön csak akkor lehet irodalmi téma, ha a börtönfalak valódiak, legalább olyan valódiak, mint a berlini fal volt - ha az ember egzisztenciálisan van hozzáláncolva ehhez az országhoz, a testével, az életével.
Honvédelem - vagy honárulás?
Ez a Dienstbüchlein (szolgálati szabályzat) a fejben! és a végén még a civil önvédelmi könyvecske az éjjeli szekrény fiókban.
 Akinek nem kell hivatalból, nemi hovatartozásánál fogva ezzel a könyvecskével foglalkoznia, az kezdettõl fogva képes egészen más könyveket írni - egészen más, de hasonlóképpen egzisztenciális láncokat és börtönöket leírni.
Irodalmi egzisztenciám alapjait tekintve sokkal jobban érdekel egy de Sade márki börtönvilága, mint Stiller tiszta cellája.

        (elhangzott 1992. december 8-án)

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

FRISCH, Max
Stiller
Európa, 1970

És a holtak újra énekelnek
Európa, 1975

Drámák
Európa, 1978

Az ember a holocénben jelenik meg
Európa, 1982
 

DÜRRENMATT, Friedrich
Drámák
Európa, 1971

Az ígéret
Európa 1984

A megbízás
Európa, 1989

A bukás
Európa, 1990

A fizikusok
Európa, 1992

Zûrvölgy
Európa, 1992

A színidirektor
Európa, 1996

„Václav Havelhez”
Magyar Lettre Internationale, 15

WALTER, Otto F.
„A másik Svájc nyomában”
Magyar Lettre Internationale, 15

ZORN, Fritz
Mars
Európa, 1996

NIZAN, Paul
„A menetelõ”
Magyar Lettre Internationale, 24

WIDMER, Urs
„A felejtés paradicsoma”
Magyar Lettre Internationale, 15

„Kongó”
Magyar Lettre Internationale, 18

BICHSEL, Peter
„A svájci ember Svájca”
Magyar Lettre Internationale, 15

„Semmi rendkívüli”
Magyar Lettre Internationale, 24

RESZLER, André
„ A svájci mítoszok vége?”
Magyar Lettre Internationale, 15

EISENDLE, Helmut
„Irodalom mint fikció”
Magyar Lettre Internationale, 20

SÜSSKIND, Patrick
„1989. november 9.’
Magyar Lettre Internationale, 22

WAGNER, Richard
„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22

HASLINGER, Joseph
„Házkutataás az elefántcsonttoronyban”
Magyar Lettre Internationale, 34
 

BAIER, Lothar
„Ami elválaszt: a közös nyelv”
Magyar Lettre Internationale, 34

Író nõk = nõírók?
Magyar Lettre Internationale, 24

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu