Az építészet tudományos tevékenység, termékei azonban ott vannak a hétköznapokban. Ez az ezeréves tudomány, amelynek eredetét a 18. század a primitív ember kunyhóiban vélte felismerni, mély változásokon ment át a 20. században. Az építészet gyökeresen megújult léptékét, anyagait, rendeltetését tekintve, szimbolikus funkciója, a tudomány társadalmi jelentése azonban ugyanaz maradt. Mi több, amikor egy olyan radikális újító, mint Le Corbusier úgy határozza meg az építészetet, mint „a fény jegyében a tömeggel ûzött tudós, szabatos és nagyszerû játékot”, intenzív viszonyt épít ki a görög archetípusokhoz, s ezt a viszonyt a modern gépekhez kapcsolja. Az a feszültség viszont, amely a történelmi kódok és sémák, illetve a mai világ értelmezése közt áll fenn, továbbra is rányomja a bélyegét az építészetrõl való gondolkodásra.

Az építészet és a tudományok
Az építészet lefedi a tudományok meghatározott körét, ám ez autonómiájukat természetesen egyáltalán nem érinti. Elsõ csoportjukat, amely a társadalommal, a különféle  életmódokkal, a várossal foglalkozik, az építészethez képest külsõdlegesnek tekinthetjük. Az építészet ugyanis legalább annyira a megfigyelés, mint a cselekvés tana: ismeretekkel rendelkezik az egyes területek konkrét átalakításáról, de a térformálás technikáiról, értelmezésükrõl és gyakorlati megvalósításukról is. Így például a 20. században a kortárs világ tárgyairól vagy épített tájairól fogalmazott meg vizuális interpretációkat és elméleteket. „Szemek, amelyek nem látnak”: Le Corbusier így beszélt 1922-ben az autókról, repülõgépekrõl, hajókról, azokról a technikai tárgyakról, amelyek olyannyira lenyûgözték nemzedékét.
Robert Venturinak 1972-ben sikerült érzékelhetõvé tennie a Las Vegas-i táj kísérleti és profetikus dimenzióit. Ma Rem Koolhaas kíséri figyelemmel a kínai vagy az afrikai városok villámgyors átalakulását. Az építészeknek arra is módjuk volt, hogy megfigyeljék azokat az intim szférában bekövetkezett átalakulásokat, amelyeket a higiénia, a funkcionalitás vagy éppen a hedonizmus igénye hozott magával, s amelyek a külsõ és belsõ tér új kapcsolatát jelentették. A megfigyelés érdekében a tudományos munkaszervezés vagy az érzékeléspszichológia módszereit sajátították el. Végül a kísérleti építészet a rendszertervezõk, az anyagok és a hálózatok tervezésével foglalkozó szakemberek tudásából is merített.
A külsõ valóságok és gondolkodásmódok elsajátítása mellett az építészet létrehozta saját „belsõ” tudományait is. Ezek a tudományszak történetére, gondolkodásmódjainak típusaira és kategóriáira vonatkoznak, s a róluk folyó vita az egész 20. századot végigkísérte. Mindenekelõtt az építészeti kompozíció lehetséges módozatairól van itt szó, amelyeket mélyen felkavartak a technikával és a modern mûvészettel kialakított kapcsolatok. Így például a szakítás a „stílusok” újratermelésére épülõ mimetikus stratégiákkal új esztétikák megfogalmazásához vezetett, amelyek számûzik a díszítést és a konvencionális hierarchiákat. A 19. századi historizmus ellenreakciójaként a modern építészet sokáig mindenben engedett a tabula rasa csábításának, a városok szintjén éppúgy – a múlt minden nyomát eltávolítani –, mint az épületek szintjén – a történelembõl örökölt minden alakzatot eltávolítani. A mai építészet gyakorlatának egyik alapvetõ kihívása, hogy újra kell teremtenie a kritikai viszonyt a történelemhez.
Az építészet a tér mûvészete, a hétköznapi élet kereteinek formálója. A 20. század egész építészetét áthatja az a feszültség, amely a formákkal való játék és a tudományszak belsõ követelményei illetve az épület majdani használóinak elvárásai közt fennáll. A városok jövõjébe bepillantást engedõ technikai és plasztikai kísérleteknek valójában nem mindig sikerült olyan épületeket létrehozniuk, amelyek elõsegítették volna a városlakók identitásának kialakulását. Ez nemcsak esztétikai kérdés. A szélsõségesen hagyományellenes épületformákat csak olyankor fogadták pozitívan, amikor a kívánt modernizáció jeleit látták bennük. Ha viszont a kizárás szinonimáiként értelmezték õket, a majdani felhasználók egész nemzedékeinél elutasításra találtak.

A határok eltörlése
Abban ma már nincs semmi meglepõ, hogy az építészet nem ismer határokat, ám a vitáknak, a terveknek és maguknak a szakmabelieknek a mozgása a 20. század végére minõségileg új szintet ért el. Érdemes végiggondolnunk a jelenség valamennyi következményét. Az építészetrõl szóló gondolkodásban és a tervezési technikákban a nemzetközi lépték igenléséhez természetesen nem volt szükség arra, hogy 1932-ben az Egyesült Államokban megjelenjen az úgynevezett „nemzetközi stílus”: valójában már jóval a Konstruktivista Internacionálé 1922-es megalapítása vagy a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusának 1928-as összehívása elõtt is észlelték és elfogadták.
Az építészet képe akkor alakul át, amikor megjelenik a szakember alakja. Le Corbusier zarándoklataihoz csak Tintin d’Hergé zarándoklatai foghatók. Le Corbusier a város megreformálásának önjelölt szakembereként tervek sokaságát hozza létre, amelyek a Régi és az Új Világ, illetve Afrika városainak megfigyelése nyomán keletkeznek – még ha a városokban tett látogatásai olykor igen rövidek is. Az 1930-as években a történelem megrázkódtatásai folytán számos európai vág neki a világnak, a modernitás egymástól igen eltérõ eszméinek képviselõi. Így aztán a Perret vagy Le Corbusier mûhelyébõl, a dessaui vagy a berlini Bauhausból elszármazott építészek a Csendes-óceántól az Uralig mindenütt dolgozni kezdenek.

A regionalista „ellenállás”
Amikor 1945 után a modern doktrínák összetalálkoznak az állam vagy a tõke nagy modernizációs kampányaival, bizonyos mértékig maguk is hozzájárulnak ahhoz az uniformizáláshoz, amely a fejlett országok mindegyikét érinti; még akkor is, ha az 1954-ben alapított Team 10 fiatal lázadói vagy Ernesto Rogers kritikái megpróbálják elõtérbe helyezni a lokális vagy a korábban meglevõ elemek identitásteremtõ szerepét. Azonban még a lázadás legélesebb formáira sem nyomja rá a bélyegét a nacionalista vagy a regionalista bezárkózás: a Team 10 elkötelezettsége a lehetõ legegyértelmûbb módon nemzetközi, és a nemzetközi diákság ideologikus vagy szervezeti hálózatai aktív szerepet játszanak majd az 1967–1970-es lázadások elõkészítésében.
Az 1980-as évek elején újfajta módon veti fel „helyi” és „nemzetközi” viszonyát Alexis Tzonis és Liane Lefaivre, Lewis Mumford bizonyos téziseinek újraértelmezése alapján. Kenneth Frampton álláspontja, aki ezekbõl az elemzésekbõl indul ki, és Paul Ricoeur filozófiájára hivatkozik, lehetõvé teszi, hogy megértsük a posztmodernrõl szóló diskurzus bizonyos megfogalmazásait. A „kritikai regionalizmus”, amely mindenekelõtt az uniformizálásnak ellenálló építészetként tartja magát számon, a helyi értékrendek és a világméretû rendszerek szembeállítására épül. Az 1970-es évektõl, a Team 10 mozgalom tevékenységével párhuzamosan újfajta érdekközösségek jelennek meg. Közülük a leginkább említésre méltó „az európai város rekonstrukciójának” híveit tömörítõ közösség: részben az õ álláspontjukon alapul az a politika, amelyet a nyugat-berlini Internationale Bauausstellung folytat. A berliniek tevékenysége, amely eredetileg Bob Krier tételei mentén kristályosodott ki, a késõbbiekben, Josef Kleihues programjában, fokozatosan nyitottá válik a kevésbé nosztalgikus problémák iránt. Paul Chemetov és Jean-Claude Garcias kiállítása, A modernitás mint befejezetlen projekt, olyan eljárásokból indul ki, amelyek összességükben ellenségesek a két évvel késõbb, a Velencei Biennálén megjelenõ posztmodernizmussal szemben. Nem az urbanitást utasítják el, csak azt, hogy semmibe vegyék a modernek „összességében pozitív” mérlegét. Ez a csoportosulás Tadao Andótól Alvaro Sizáig, Luigi Snozzitól Roland Simounet-n át Rafael Moneóig többek közt annak a bizonyítéka, hogy megerõsödtek a regionalizmuson túllépõ stratégiák.

A posztmodern állapot
Bizonyos attitûdök, amelyek részint a posztmodernizmus keretében, részint vele szemben válaszreakcióként születtek, az 1980-as évek óta kirajzolják azt az irányzatot, amelyet „kritikai internacionalizmusnak” nevezek. Nem az a szándékuk, hogy naiv módon rehabilitálják a progresszióról szóló „metadiskurzust”, amelyrõl Jean-François Lyotard már megállapította, hogy kimerült; a pozíciók és a stratégiák konvergenciájára épülnek, illetve több építészeti csoport politikai és földrajzi határoktól független közös kultúrájára. Ezeknél az építészeknél a helyi specifikum keresése, ami a „kritikai regionalizmusnak” szerves alkotóeleme volt, nem zárja ki az átívelõ álláspontok sorát, amelyek közös intellektuális terepet hoznak létre. A ma megfigyelhetõ „kritikai internacionalizmus” kreatív alkalmazkodás az urbánus terek tervezésének és létrehozásának piacain megjelenõ internacionalizálódás jelenségéhez, amelyet az 1993-ban megnyílt összeurópai piac felerõsített ugyan, ám gyökerei nem ebben rejlenek.
Az elméleti viták nemzetközivé válásának már az 1950-es években is voltak intenzív idõszakai, ám ma újabb küszöbhöz érkezett el, hiszen a képek forgalma a periodikákban és a könyvkiadásban egyre intenzívebb. Tulajdonképpen a szakértelem fogalmát, úgy, ahogyan az a századfordulón megjelent, megváltoztatta a szakmabeliek mozgásával egyre erõsödõ kölcsönös függés. Egy építész, akit látszólag azért várnak, hogy megoldja a helyi bonyodalmakat, elsimítsa a konfliktusokat a különféle eszmei vagy érdekcsoportok közt, sokszor deus ex machina-ként lép színre. A nemzetközivé válás másik tényezõjét az az építészeti rendelésállomány jelenti, amely bizonyos európai nagyvárosoktól indul ki (Frankfurt, Berlin, Barcelona, és ma már Genf is), és komoly nagyságrendet képvisel. Konkrét vagy szimbolikus versengésük folytán ezek a városok maguk is túlzottan függnek egymástól. Az egész olyan, mintha az építészeti döntések, különösen a kulturális épületek tekintetében, minden városnak lehetõvé tennék, hogy egyfajta gyûjteményre tegyen szert a legnagyobbnak tartott mesterek alkotásaiból. Minden múzeum, amely érdemes erre a névre, kiakaszt egy Picassót, egy Kleet, egy rakás Josef Beuys-tollrajzot; minden állatkert tart a ketreceiben egy orrszarvút, egy zsiráfot és egy jegesmedvét. Ugyanígy, mintha minden város pályázna rá, hogy a pillanatnyi építész-toplista alapján saját menüt állítson össze.
Az ilyesfajta építészeti menazséria leginkább befogadó intézménye a berlini IBA lett; ennek a városnak több nehézséget okozott, hogy európai központként képzelje el magát, mint a nagy- és középméretû tervek Párizsának, Bécsnek vagy bizonyos japán városoknak a pénzügyi „buborék” kipukkadása elõtti idõszakban. Az internacionalizálódásnak ez a karikatúrája bizonyos esetekben azzal a hatással járt, hogy megbénította az olyan vállalkozásokat, amelyek nem egymástól elszigetelt aktusok egymás mellé helyezésével próbálták meg a komplex városi identitás rekonstruálását – függetlenül ennek minõségétõl, sõt szépségétõl.
Ezen túlmenõen a megoldások és a módszerek nemzetköziesedésének új formái is kialakultak. Az egyetemisták mozgása nem várt a nagy európai piacra: olyannyira intenzív lett, hogy – az Erasmushoz hasonló programoknak köszönhetõen – lehetõvé vált az anyaiskola és a befogadó iskolák közt folyó váltakozó képzés. Az Europan-programok nemcsak arra adtak módot, hogy az ifjú tervezõk szabadon mozogjanak a nemzeti képzések közt, hanem arra is, hogy elsõ munkájukat külföldön építsék meg. Végül, a vendégprofesszori tanszékek általánossá válásával, illetve az oktatási intézmények megnyitásával az igen különbözõ színvonalat képviselõ látogatók elõtt, az oktatók cseréje is a pedagógiai látkép állandó adottságává vált.
A gyakorlati megoldások és a kultúrák nemzetköziesedése mégsem felel meg annak a konfliktusos felállásnak, amelyet a Frampton-séma sugall. Nincs egyetlen és egységesítõ, a helyi rendszerekkel szemben álló elgondolás; van ezzel szemben a különféle szinteken egymás mellett létezõ kapcsolatok bonyolultabb együttese: a tematikus központi elképzelések egyre-másra változtatják építési programjaikat annak a vitalitásnak a függvényében, amelyet bizonyos városok vagy bizonyos iskolák intellektuális pólusai képviselnek (a londoni Architectural Association, a Bohigas-féle Barcelona vagy a Kleihues-féle Berlin számíthatnak ilyen központnak).

A kritikai gyakorlat nyomában
A kritikai internacionalizmus ma már nem valamiféle védekezõ kérdésfelvetésbõl indul ki azzal a fenyegetéssel szemben, amelyet az egységesítõ modernizáció jelent, sõt nem is valamiféle utópikus állapotból; sokkal inkább az adott piaci környezet tartózkodásához vagy cinizmusához igazodó stratégiából. Úgy tûnik, ennek megfelelõen az új internacionalisták is többféle meggyõzõdés hívei; ezek egyike sem áll össze koherens programmá, sokkal inkább nyitott repertoárként vannak jelen. Lehetõség szerint a globális színtérre apellálva és a rugalmas városközi hálózatokhoz illeszkedve elsõsorban a „modernek mozgalmához” való visszatérést követelik a posztmodernizmus közhelyes múltdicséretével szemben; ennek során persze felbukkannak illúziók, leegyszerûsítések, sõt hamisítások is. Ez a múltba irányuló, általában õszinte tekintet, noha olykor a bálványimádás határát súrolja – különösen ha hivatkozásainak köre a tervezés szabadságára korlátozódik –, elsõsorban azt az építészeti megoldást keresi, amely a második ipari korszak ritmusának és anyagainak felel meg.
Az új internacionalisták az építészeti munka intellektualizálását már nem harcként fogják fel. Az intellektuális kultúrához fûzõdõ eklektikus, olykor instrumentális viszony ma már adottság és nem holmi kósza szándék, hiszen az elmúlt harminc évben igencsak megváltozott az építészképzés. Az idõközben bekövetkezett kulturális megújulás mára már szervesült, és bizonyos amerikai esetektõl eltekintve nem tárgya többé hisztérikus teoretizáló megnyilvánulásoknak. Az új szakmai identitás formálódásához a moziról, illetve a kortárs mûvészetekrõl szóló pontos ismeretek erõs jelenléte is hozzájárult.
A tudós és kísérletezõ építészet világpiacának alakzataiba illeszkedve – noha ez a piac természetesen az épületek létrehozásában csak elenyészõ részarányt képvisel – a projekt-menedzserekben végre kialakult az a meggyõzõdés, hogy lehetséges kritikai gyakorlat, még ha abban egyelõre nem is hisznek egységesen, azaz kialakítható olyan gyakorlat, amely új elméleti megalapozásokhoz vezethet el.
Alvaro Siza vagy Rafael Moneo álláspontja a városi alaprajzok vagy az épülettípusok állandóságáról folytatott vitában; az 1930-as évek racionalizmusának kritikai vagy intuitív olvasata, amely nemcsak a bázelieket egyesíti, de néhány hollandot és számos párizsit is; a szigorú geometrizmus, amely az adott helynek megfelelõen változó autonómiafokok szerint hozza össze Tadao Andót, Yves Liont, a portói portugálokat és több írországi építészt; Steven Holl vonzalma a murális mûvészet és a fény iránt sokkal inkább nemzedékének európai, mintsem amerikai kérdésfelvetéseihez áll közel. Az egymástól néhány órányi repülõútra élõ egyének kórusai így mind tisztábban rajzolódnak ki.

Közös esztétikák
Ilyen körülmények közt hogy áll az építészet a szakmabeliek és a közönség viszonyát tekintve? Kétségtelen, hogy a közönség még sohasem átkozta el ennyire az építészeket, mint napjainkban, amikor bizonyos „nagy együttesek” vagy „városi felújítások” funkcionális középszerûsége és vizuális nyomora csak hangsúlyosabbá teszi a szegénységet és a kirekesztést. Emellett az esztétikai megfontolások is egyfajta titkos dialógus tárgyát képezték, amelyben sohasem szûnt meg az ellentét az elitizmus és a populizmus közt. Tény, hogy megfigyelhetõ némi elitista hajlam az építészeti produkciókban, mihelyt olyan mûvészeti produkcióként vannak számon tartva, amelyek szakítanak a legelterjedtebb vizuális sztereotípiákkal. A tömegirónia, amely Adolf Loos vagy Le Corbusier díszítés nélküli házait fogadja vagy újabban „a csövek Notre-Dame-ja” gúnynévre keresztelt Pompidou-központot, jól jelzi ezt a szakadékot.
A konfliktus tudatosodása populista esztétikákat szült. Ezek maguk is igen sokfélék, az olasz neorealizmustól és a népi építészetre utaló célzásaitól Robert Venturi bennszülött házakkal való játékáig vagy François Spoerri demagóg hivatkozásaiig. Összességében azok az ismételt kísérletek, amelyek megpróbálták áthelyezni a középítkezés vagy a lakásépítés területére az autóiparból származó anyagokat és textúrákat, kudarcba fulladtak, Beaudouin, Lods és Prouvé Clichy-beli Népházától azokig a házakig, amelyeket Buckminster Fuller a repülõgépgyárakkal akart kiviteleztetni vagy a családi házak külsõ képét megkérdõjelezõ legújabb próbálkozásokig.

Látvány és használat között
A látvány és a használat közti ellentét körül élezõdik ma ki közönség és építészek viszonya. Minthogy az építészeket meggyanúsították azzal, hogy még a leghétköznapibb használati módokról sincs fogalmuk – amit már Flaubert is rögzített közhely-szótárában, amikor az építészeket olyan „együgyû embereknek” látja, akik „mindig kifelejtik a lépcsõt a házakból” –, a „Modern mozgalom” különféle áramlatai alaposan belevetették magukat a használat problémájának tanulmányozásába.
A funkcionalisták még magát az épület formáját is a tevékenységfajták és a kialakuló útvonalak megfigyelésébõl vezették le, és vagy szétrobbantották a zárt dobozt, mint a dessaui Bauhausnál, vagy átalakítható rendszerek köré építették újjá, mint a clichy-i Népház esetében, hogy csak a két legkiforrottabb megnyilvánulást idézzük fel. A módszer ellenzõi egyfajta modern formalizmus mellett kardoskodtak, s ez néha olyan megoldásokra vezetett, amelyek költõisége meg tudta érinteni a közönséget, ha széles körben vallott értékeket testesített meg, például Brazíliában. Egy másik eljárás abban állt, hogy felhagyott minden formatörekvéssel, és szándékoltan formátlan épületeket hozott létre.
A mai építészeti gondolkodás nem közvetlen folytatása ezeknek a megközelítéseknek. Igen sok újszerû építési mód érinti a térhasználat átalakítását. A lakóépületnél a külsõhöz való viszonyt, a hajlékonyságot, a kevert jelleget, a kényelmet és az új térfelfogást tartják szem elõtt, de hangsúlyt helyeznek a közös terekre is. A számos tervben megjelenõ programszerû találékonyságot a közönségigény ösztönözte, fõként Európában. A használati mód figyelembevétele azonban nem szükségképpen jár együtt a formai invencióval. Épp ellenkezõleg, bizonyos építészek olyan okokból jutnak el idáig, amelyek számukra nem elválaszthatók a külsõ megjelenés kiemelt kezelésétõl, az összképtõl – mindezt az épületek kényelmes használhatóságának rovására.
Olykor bizonytalan egyensúly alakul ki a használat elvei, illetve a váratlan és kétségkívül önkényes formai megoldások közt, amelyek azonban korántsem jelentik az épület lakhatatlanságát. Ez a helyzet a Roissy-Charles de Gaulle 2F pavilonjával (Paul Andreu és Peter Rice) vagy a bilbaói Guggenheim-múzeummal (Frank Gehry): itt a galériák sokkal nyugodtabbak, mint amit a külsõ együttes mozgalmassága sugall. Ugyanez a helyzet Nîmes-ben Jean Nouvel Nemausus-épületegyüttesével, amely bõségesen szolgál otthonos és ötletes terekkel. Egy másfajta ellentmondás érhetõ tetten Lacaton & Vassal floiraci azbeszt-cement házánál, amelyet a szomszédok szikár megjelenése miatt oda nem illõnek tartanak, ám lakói szeretik, hiszen szokatlanul nagy belsõ tereket kínál nekik. Az ilyen kísérletek ellenreakciójaként egyre több tervezõ a semmitmondó külsõ szabályrendszerének tiszteletben tartását helyezi elõtérbe, ami nem kérdõjelezi meg a térformálás követelményeit.
Ma éles ellentétek szabdalják az európai építészetet, így rendkívül nehéz volna átfogó képet adni róla. Az imént szóltam a látvány és a használat összeillesztésének kényes mûveletérõl. Ám az épület és a város vagy a táj viszonya sem kevésbé összetett probléma, különösen manapság, amikor a folyamatban lévõ átalakítások idejétmúlttá teszik a hagyományos felosztást a városi és a vidéki területek közt. Itt is sokkal inkább összeillesztési problémáról van szó, mint arról, hogy „integrálni” kell az épületet és a környezõ teret, hiszen az építmény legalább annyira sûrítménye lehet térbeli elhelyezkedése értelmezésének, mint amennyire maguk a területek módot adnak az építészeti szabályok meghatározására.
Egy másik nyilvánvaló ellentétben az építészek személyes stílusa és az épületek kollektív használata áll szemben egymással. Manapság Marseille-ben „Le Corbusier-ben lakni” önmagában is rangot jelent, míg más városi és társadalmi körülmények közt egy beazonosítható építész jelenléte kiválthatja a lakók elégedetlenségét. Némileg más típusú a korábban már említett, az 1960-as években megjelent populizmus, amely azzal próbálkozott, hogy „a lakók kezébe adja a tervezõceruzát”: ez olykor sikeres épületegyütteseket eredményezett, amelyeknél az építész mint alkotó eltûnt, és csak segítõi minõségében volt jelen.

Építészet és demokrácia
Felvetõdik a kérdés, hogy az építészet hogyan járul hozzá a demokratikus léthez. Az épületek építészeti kvalitásai a történelem bizonyos pillanataiban segíthették új szociálpolitikák megvalósítását. Más pillanatokban a térbeli újítások valamilyen társadalmi elit megrendelésének szolgálatában bontakoztak ki, és konzervatív, sõt egyértelmûen totalitárius politikák szolgálatába is állhattak. Mégis, a 20. században bekövetkezett legfontosabb változás az volt, hogy a korábban az uralkodó osztályoknak fenntartott tevékenység ma példátlan módon befolyásolja mindannyiunk hétköznapi életét. Azaz a modern építészet, akár akarjuk, akár nem, ígéretet tett, és a közönségnek jogában áll, hogy elvárja az ígéret betartását. Ennek feltétele, hogy a saját értékeinek fogásában élõ építészet megszabaduljon a nárcizmustól, az autizmustól, sõt a hisztériától. Az a bámulatos megújulási képesség, amelyrõl napjaink építészete tanúskodik, azt mutatja, hogy nem szükségszerûek ezek a zsákutcák.

A szerzõ a Paris-VII-en az Institut francais d'Urbanisme professzora, a New York University Institute of Fine Arts-an tanít építészettörténetet és az Institut francais d'Architecture igazgatója

Bibliográfia

KOOLHAS Rem
„Berlin nyílt város”
Magyar Lettre Internationale, 17

HUXTABLE, Ada Louise
„Mûvalóság Amerikában”
Magyar Lettre Internationale, 17

VIRILIO, Paul
„A geopolitikától a metropolitikáig”
Magyar Lettre Internationale, 17

FIAN, Antonio
„Hundertwasserrõl”
Magyar Lettre Internationale, 17

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu