"Akkor meg miért ne mennénk terepre?" A kérdést egy kollégám tette fel, miután végére ért némileg illuminált áttekintésének az antropológia, az egyetemi oktatás és általában a tudományos élet mai állásáról. A mérleg nem volt kedvezõ.
 Az én történetem mindennapi. A felsõoktatási intézmények neveltje voltam, és inkább a véletlen, semmint a szándék sodort a tanításba. Angliában az egyetemi élet néhány tarthatatlan feltételezésre épül. Elõször is feltételezik, hogy ha jó tanuló vagy, jó leszel a kutatásban. Ha jó vagy a kutatásban, jó tanár leszel. Ha jó tanár vagy, terepmunkára kívánsz majd menni. Ezen összefüggések közül egyik sem áll. Kitûnõ diákok rémisztõ kutatást csinálnak. Remek egyetemi elõadók, akiknek a neve soha sem hiányzik a szakmai folyóiratokból, olyan nevetségesen unalmas elõadásokat tartanak, hogy a diákok a lábukkal minõsítik, és eltûnnek, mint harmat az afrikai napon. A szakma tele van elkötelezett terepmunkásokkal – az arcuk cserzett a forró égövek viszontagságaitól, fogukat állandóan összeszorítják attól, hogy évekig bennszülöttekkel foglalkoztak –, akiknek kevés vagy semmi érdemi mondanivalójuk nincs egy tudományos diszciplínában. Mi, a lagymatag "új antropológusok", akiknek a doktorija könyvtári kutatáson alapult, úgy döntöttünk, hogy az egész terepmunka-ügy túlságosan fel van fújva. Persze az öregebb tanárok, akik a birodalom idején teljesítettek szolgálatot, és "csak rájuk ragadt az antropológia, miközben végezték a dolgukat ", személyesen érdekeltek amaz isten kultuszának fenntartásában, akinek fõpapjai voltak. Átkozottul megszenvedték a mocsarak és õserdõk megpróbáltatásait és nélkülözéseit, és semmiféle hátulgombolós ne próbálja levágni ezt az utat.
 Ha egy vitában megszorongatják õket valamilyen elméleti vagy metafizikai kérdésben, szomorúan megrázzák a fejüket, közönyösen szívnak egyet a pipájukon, vagy végigsimítanak a szakállukon, és valami affélét mormolnak, hogy az "igazi emberek" nem passzolnak bele az olyanok tiszta absztrakcióiba, akik "soha nem csináltak terepmunkát". Valódi szánalmat mutatnak az ilyen hátrányos helyzetû fickók iránt, de a dolog teljesen világos számukra. Õk jártak ott, õk látták. Ennél többet nem lehet mondani.
 Miután néhány évig tanítottam a készen kapott szent tanokat egy minden különösebb tudományos  rangot nélkülözõ antropológia tanszéken, talán megérett az idõ a változásra. Messze nem volt könnyû megállapítani, hogy vajon a terepmunka az olyan kellemetlen feladatok egyike, amilyen a kötelezõ katonai szolgálat, amit némán el kell szenvedni, vagy a szakma egyik "velejáró kiváltsága", amiért az embernek hálásnak kell lennie. A kollégák véleménye sem segített igazán. A legtöbbnek bõven volt ideje rá, hogy tapasztalatait a romantikus kaland rózsás ragyogásába burkolja. A múltbéli terepmunka ténye mintegy feljogosít az unalmas fecsegésre. Az ember barátai és rokonai kissé csalódottak, ha a mosástól egy közönséges nátha kezeléséig nincs minden téma  etnológiai reminiszcenciákkal megspékelve. A régi történetek maguk is meghitt barátaink lesznek, és hamarosan csak a terepmunka kellemes része marad meg az emlékezetünkben, kivéve a mértéktelen gyötrelem néhány kellemetlen szigetét, amiket nem lehet elfelejteni vagy elnyomni az általános eufória közepette. Volt például egy kollégám, aki azt állította, hogy csodálatosan érezte magát a nyájas és mosolygós bennszülöttek között, akik kosárszámra hordták neki a gyümölcsbõl és virágból álló ajándékokat. De ott-tartózkodásának belsõ kronológiáját kaphattuk meg az ilyen kijelentések formájában: "Ez azután történt, hogy ételmérgezést kaptam", vagy "Nem álltam túl biztosan a lábamon akkoriban, mert még megvolt az a gennyes hólyag a talpamon". Az embernek az a gyanúja támadt, hogy az egész ügy leginkább azokra a vidám háborús visszaemlékezésekre hasonlít, amelyek hallatán minden jobb belátásunk ellenére sajnáljuk, hogy nem éltünk akkoriban.
 De talán lehet mégis valamit nyerni az ilyen tapasztalatokból. A témavezetõi konzultációk soha többé nem lennének unalmasak. Ha olyan témáról lennék kénytelen beszélni, amirõl nyilvánvalóan fogalmam sincs, benyúlhatnék etnográfiai anekdotás zsákomba, ahogy az én tanáraim is tették annak idején, és elõhúzhatnék valami hosszadalmas történetet, ami legalább tíz percre elhallgattatná a diákjaimat.
 Az antropológusoknak szerencséjük van azzal a képpel, ami a  közvéleményben él róluk. A szociológusok, ahogy azt mindenki tudja, zagyvaságok és közhelyek humortalan, balos szállítói. De az antropológusok hindu szentek lábainál ültek, láttak furcsa isteneket és mocskos rítusokat, bátran mentek oda, ahol ember még nem járt. Õk az öncélú angol különc-egyház szentjei. A lehetõséget, hogy csatlakozzam hozzájuk, nem lehetett könnyen visszautasítani.
 Igazság szerint azt az eshetõséget is figyelembe kellett venni – bármilyen csekély legyen is –, hogy a terepmunka nagy mértékben hozzájárulhat az emberi tudáshoz. A felszínen ez meglehetõsen valószínûtlennek látszott. Önmagában a ténygyûjtés kevéssé csábító. Az antropológiában nem a tényekbõl van hiány, hanem egyszerûen abból, hogy valami értelmeset kezdjenek velük. A "lepkegyûjtés" fogalma ismerõs a szakmában, és sok etnográfus és kudarcot vallott értelmezõ törekvéseinek jellemzésére szolgál, akik egyszerûen felhalmozzák a furcsa szokások takaros példáit, amelyeket terület szerint, ábécé vagy fejlõdési sorrendben rendeznek el, az aktuális divattól függõen.
 Õszintén szólva úgy tûnt, és most is úgy tûnik, hogy a terepmunka, mint minden tudományos törekvés, nem abban találja meg igazolását, hogy az egyén mennyivel járul hozzá a közösséghez, hanem inkább abban, hogy ez mennyivel járul hozzá az õ személyes épüléséhez. A tudományos kutatás a szerzetesi élethez hasonlóan igazából az ember saját lelkének tökéletesítésérõl szól. Szolgálhat persze valamilyen nagyobb célt is, de nem csak ezen az alapon kell megítélni.
 Ezért aztán elég általános volt a megbotránkozás a szakmán belül, amikor Malinowskiról, a terepmunka "feltalálójáról" naplóiból kiderült, hogy meglehetõsen emberi volt és gyarló. Még õt is feldühítették és untatták a "feketék", kínozta a vágy és az elszigeteltség. Széles körben érezték úgy, hogy a naplókat vissza kellett volna tartani, hogy "kárt okoznak az ügynek", hogy fölöslegesen tekintélyrombolók, és hogy az öregek iránti mindenféle tiszteletlenséghez vezetnének. Ez meglehetõsen tûrhetetlen képmutatást árul el a tudomány mûvelõirõl, és minden lehetséges alkalommal orvosolni kell. Ilyesféle gondolatokkal a fejemben vállalkoztam arra, hogy beszámoljak saját próbálkozásaimról.

Minek menjek terepre? Tanácsok a terepre készülõ fiatal etnográfusoknak
A "terepre menés" gondolata már el volt ültetve az agyamban, és a mag növekedett, ahogy már ezek szoktak. "Minek menjek terepre?" kérdeztem a kollégát. Széles gesztust tett, amirõl látszott, hogy a tanítási repertoárjába tartozik. Olyan alkalmakkor használta, amikor a diákok ilyesmit kérdeztek, hogy "Mi az igazság?" vagy "Hogy kell írni azt, hogy 'macska'"? Legyen elég ennyi.
 Udvarias kitaláció, hogy az antropológusokat emészti a vágy, hogy egyetlenegy nép körében éljenek ezen a bolygón, akik szerintük egy olyan titok õrzõi, amely nagy fontossággal bír az emberiség többi része számára; és azt javasolni nekik, hogy máshol dolgozzanak, olyan lenne, mintha azt mondanánk nekik, hogy bárki mással összeházasodhattak volna egyedüli társukat, lelkük jobb felét kivéve. Én például a szakdolgozatomat nyomtatott és kéziratos ó-angol anyagból írtam. Ahogy ezt akkoriban némileg elbizakodottan megfogalmaztam: "idõben utaztam, nem térben". Ez a kifejezés megpuhította vizsgáztatóimat, akik mindazonáltal kötelességüknek érezték, hogy megfenyegessenek az ujjukkal, és figyelmeztessenek, hogy ezentúl hagyományosabb földrajzi területeken dolgozzam. Így hát nem voltam lojális egyik kontinenshez sem, és minthogy nem szakosodtam egyetemista koromban, nem is taszított semmilyen helyszín. Személyes megítélésem szerint, a kész mûvek alapján – amelyek inkább a kutatott népeket, nem pedig a kutatóikat tükrözik –, Afrika tûnt messze a legunalmasabb földrésznek. Evans-Pritchard nagyszerû kezdetei után a munka hamar visszaesett a pszeudo-szociológiába és a leszármazási rendszerek mint mûködõ egészek kutatásába; egy kicsit felélénkült, amikor hangoskodva belevonszolták az olyan "bonyolult" témákba, mint az elõírt házasodás és a szimbolizmus, de alapvetõen megtartotta "egyszerû és fogékony" természetét. Dél-Amerika lenyûgözõnek tûnt, de a kollégáktól tudtam, hogy az ottani munka politikailag kirívóan nehéz; ráadásul úgy tûnt, hogy ott mindenki Lévi-Strauss és a francia antropológusok árnyékában dolgozik. Óceánia enyhébb választásnak ígérkezett volna az életkörülményeket tekintve, de valahogy minden óceániai tanulmány végül nagyjából egyforma lett. Úgy tûnt, a bennszülötteknek monopóliuma van az ördögien összetett házasodási rendszerekre. India nagyszerû helyszín lenne, de ahhoz, hogy bármi értelmeset lehessen csinálni, le kéne ülni és öt évig tanulni, hogy elég nyelvet tudjak. A Távol-Kelet? Megyek és megnézem, mit találok.
 Az ilyen értékeléseket persze felszínesnek lehet minõsíteni, de sok kortársam majd diákom is pontosan ilyen vonalak mentén mûködött. Végülis a legtöbb kutatás az érdeklõdésen alapuló ködös elképzeléssel kezdõdik egy bizonyos kutatási területen belül, és igen ritka az olyan ember, aki tudná, mirõl szól a szakdolgozata, mielõtt megírta volna.
 A következõ pár hónapot azzal töltöttem, hogy feljegyeztem a történeteket a kormányzati zaklatásokról, vegyítve az atrocitások és pusztítás híreivel egész Ázsiából. A végén leginkább a portugál Timor felé hajlottam. Már éppen nekiültem volna, hogy kidolgozzak egy kutatási tervet, amikor az újságok hirtelen tele lettek a polgárháború, a népirtás és az invázió híreivel. A fehérek az életükért reszketve menekültek, éhínség sejlett fel a horizonton. Utazás lefújva. A kollégákkal folytatott sietõs konzultációk után úgy tûnt, jobban tenném, ha visszatérnék Afrikához, ahol kevésbé nehéz kutatási engedélyt szerezni, és a körülmények is stabilabbak. A Fernando Po-i bubik felé irányítottak. Azok számára, akik sosem találkoztak Fernando Po nevével, hadd mondjam el, hogy az egy sziget Nyugat-Afrika partjainál, volt spanyol gyarmat, közigazgatásilag az Egyenlítõi Guineához tartozik. Elkezdtem a szakirodalom körül szimatolni. Mindenki nagyon gorombán nyilatkozott Fernando Po-ról és a bubikról. A britek megvetették, mint olyan helyet, "ahol késõ délután az ember nagy valószínûséggel találkozhat egy rendetlen spanyol tisztviselõvel, aki még mindig pizsamában van"; és élvezettel idõztek el a bûzös forróságnál és a számos betegségnél, amelyeknek ez a melegágya volt. A 19. századi német felfedezõk használhatatlannak minõsítették, degeneráltnak tartották a bennszülötteket. Úgy tûnt, Richard Burton mindenkit ámulatba ejtett azzal, hogy odament, és életben is maradt. Mindent egybevetve, nyomasztó perspektíva. Szerencsémre - akkoriban legalábbis úgy gondoltam - a helyi diktátor elkezdte konzekvensen lemészárolni az ellenfeleit, utóbbi fogalmat nagyon szélesen értelmezve. Már nem mehettem Fernando Po-ra.
 Ezen a ponton egy másik kollégám segített azzal, hogy figyelmemet az észak-kameruni hegyi pogányok egy különös módon mellõzött csoportjára irányította. Így ismerkedtem meg a doajókkal, akik majd az "én" népem lesznek, szeretetben és gyûlöletben. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy golyó a játékgépben, és elindultam a doajók keresésére.
 A Nemzetközi Afrika Intézet mutatójának átnézésekor rábukkantam néhány francia gyarmati adminisztrátoroktól és egy-két arra járó utazótól származó utalásra. Eleget írtak ahhoz, hogy kiderüljön, érdekesek: volt például koponyakultuszuk, körülmetélésük, fütty-nyelvük, múmiáik és rossz hírük, miszerint renitensek és vadak. A kollégám meg tudta adni nekem egy misszionárius címét, aki évekig köztük élt, egy pár nyelvészét, aki a nyelvükkel foglalkozott; és megmutatta nekem a doajókat egy térképen. Úgy tûnt, beszálltam az üzletbe.
 Azonnal elkezdtem dolgozni, addigra teljesen megfeledkezve a kérdésrõl, hogy akarok-e menni egyáltalán. Két leküzdendõ akadály volt: pénzt és kutatási engedélyt kellett szereznem.
 Ha már a kezdetén tudom, hogy két év folyamatos erõfeszítése kell, hogy megszerezzem egyszerre mindkettõt, talán visszatértem volna az alapkérdéshez, hogy megéri-e ez az egész. De szerencsére hasznomra vált a tudatlanságom, és elkezdtem tanulni a pénzekért való kuncsorgás mûvészetét. (…)
 Kaptam egy félelmetes doboznyi  gyógyszert és egy listát a tünetekrõl, amire jók, és amelyeknek szinte mindegyikét produkáltam már az oltásoktól. Eljött az utolsó tanácsok pillanata. A közvetlen családtagjaim, akik teljesen híján voltak minden antropológiai jártasságnak, csak annyit tudtak, hogy elég õrült vagyok ahhoz, hogy vad országokba menjek, ahol állandóan oroszlánok és kígyók fognak molesztálni, de talán elég szerencsém lesz ahhoz, hogy megmeneküljek a fõzõüsttõl. Némi vigaszt nyújtott, hogy amikor eljöttem Doajóföldrõl, a falufõnököm azt mondta, boldogan elkísérne angol falumba, de félne egy olyan országban, ahol mindig hideg van, ahol olyan vadállatok vannak, mint az európai kutyák a missziónál, és ahol köztudottan kannibálok élnek.
 Egy könyvnek kétségkívül tartalmaznia kéne egy ilyen összeállítást: "tanácsok a terepre készülõ fiatal etnográfusoknak." Azt mondják, Evans-Pritchard, a kiváló antropológus egyszerûen annyit mondott védenceinek: "Szerezz be egy rendes utazóládát a Fortnum és Mason's -nél, és tartsd magad távol a bennszülött nõktõl".  Egy másik nyugat-afrikanista elárulta, hogy a sikeres terepmunka titka egy jó hálós atlétatrikó. Nekem azt mondták, hogy fejezzem be a végrendeletemet (amit megtettem), hogy vigyek körömfényt a helyi dandyknek (amit nem tettem meg), és hogy vegyek magamnak egy jó zsebkést (ami eltört). Egy antropológus hölgy elárulta egy londoni bolt címét, ahol sáskabiztos zsebekkel ellátott rövidnadrágot lehet kapni. Ezt szükségtelen luxusnak éreztem.(…)

Az elsõ benyomás: ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát
Az elsõ benyomásom az volt Yaoundéról, hogy nem valami vonzó. Kellemetlenül poros a száraz évszakban, az esõs évszakban pedig hatalmas ingovánnyá változik. Fõbb építményeinek annyi a varázsa, mint az országút menti kávézók építészetének. A beomlott rácsok a könnyelmû látogatónak egyenes utat kínálnak a városi szennyvízcsatornába. Az újonc ritkán ússza meg legalább egy végtag kificamítása nélkül. A külföldiek élete két-három kávézó köré összpontosul, ahol mélységes unalomban ülnek, bámulják a taxikat, és megpróbálják lerázni a szuvenírárusokat. Ezek a legelbûvölõbb urak, akik megtanulták, hogy a fehérember bármit hajlandó megvenni, feltéve, hogy nagyon drága. (…)
 Végül, mikor már úgy éreztem, hogy életem végéig ezen a vonaton fogok ülni, megérkeztünk N'gaounderébe. Azonnal elkapott az idegenség érzése, sokkal inkább, mint délen. N'gaounderét az észak és dél közötti határnak tartják, hûvös klímája és a fõvárossal való vasút-összeköttetés miatt népszerû a nyugatiak körében. Bár a vasút hatására változik, még mindig nagy területen találhatók itt hagyományos vályogépület-együttesek. Délebbre ezeket teljesen kiszorította a bádog és az alumíniumlemez iránti szenvedély, ami kibírhatatlanul meleg a napon, és óriási hõsugárzóként mûködik, ez biztosítja, hogy az éjszaka éppolyan forró legyen, mint a nappal. A nyugatiak szemében ezek a bádogviskók nagyban hozzájárulnak az afrikai városok csúfságához. Ez részben puszta etnocentrizmus: míg a vályogkunyhó "festõi és rusztikus", a bádogkunyhó "nyomor". N'gaoundere mindazonáltal kevésbé volt azonnal kellemetlen, mint más afrikai városok. A sötétben, égõ fõzõtüzek százaival úgy nézett ki, ahogy egy nyugati elképzeli Afrikát. Nappal az ember látja a rothadó szeméthalmokat is, amelyeken keresztül az aranyifjúság utat vág mûanyag virágokkal díszített mopedeken. (…)
 Az irataim késlekedése miatt már két hónapja benne jártam a terepmunka-idõmben, és még egyetlen doajót sem láttam. Állandó félelmem volt, hogy talán nem is léteznek, és a 'doajó' szó helyi nyelven azt jelenti, hogy 'senki', amit szolgálatkészen feljegyeztek valami körzeti hivatalnok kérdésére adott válaszként. "Ki lakik arrafelé?", érdeklõdtem udvariasan a katolikus misszióban. Igen, úgy tûnt, a doajók mégis léteznek. Szerencsére a katolikusoknak semmi dolguk nem volt velük, szörnyû emberek azok. Az iskolában, amit az atyák vezetnek, õk a legeslegrosszabb tanulók. Miért érdekelnek engem a doajók? Az életmódjuknak egyszerû oka van: tudatlanok.
 A fiatal antropológusok már mindent tudnak a misszionáriusokról, mielõtt eggyel is találkoznának. Nagy szerepet játszanak a téma démonizálásában, az álszent adminisztrátorok és a kizsákmányoló gyarmatosítók mellett. Az antropológusok már a bevezetõ kurzusok során bemutatják a diákjaiknak a melanéziai missziók túlkapásait és korlátoltságát, ami cargo-kultuszokban és éhínségekben kulminált. A brazil rendeket Amazóniában azzal vádolják, hogy rabszolgákkal és gyermekprostitúcióval kereskedtek, ellopták a földet, és a Pokol tüzének erejével és fenyegetésével megfélemlítették a bennszülötteket. A missziók elpusztítják a hagyományos kultúrákat és az önbecsülést, a népeket a világon mindenütt a tehetetlen, zavarodott idióták állapotába kényszerítik, akik segélyeken élnek, a Nyugat általi gazdasági és kulturális leigázottságban. A nagy becstelenség abban áll, hogy olyan gondolatrendszereket exportálnak a harmadik világba, amiket maga a Nyugat már nagyrészt leselejtezett.
 Mindez ott motoszkált a fejemben, amikor megérkeztem a n'gaounderei amerikai misszióba. Már az is az antropológiai elvek elárulásának tûnt, ha az ember csak szóba állt a misszionáriusokkal: az antropológusok megszállottan távol tartják magukat ettõl a fertõtõl, amióta Malinowski, a terepmunka úgynevezett feltalálója elõször  szólította fel szenvedélyesen az etnográfusokat, hogy keljenek fel a misszió verandájáról, és menjenek ki a faluba. Mindenesetre résen leszek az ördög cselvetéseivel szemben, és esetleg egy kis idõt is spórolhatok azzal, ha beszélek olyan emberekkel, akik tényleg éltek Doajóföldön.
 Legnagyobb meglepetésemre sok melegséggel fogadtak. A misszionáriusok távolról sem voltak vad imperialisták, és - eltekintve egy-kettõtõl a régi iskolából - végtelenül félénken álltak elõ saját nézeteikkel. Ráadásul úgy tûnt, hogy szégyenletesen nagyra tartják az antropológiát, mint a legfõbb gyógyírt a szerencsétlen kulturális félreértésekre - ebbéli vélekedésüket nem tudtam õszintén osztani.(…)
 
A rokoni kötelességek széles hálójában
Úgy számítottam, hogy éppen elég lesz a benzinem Garouáig, ami körülbelül száz mérföldnyire volt, és elhatároztam, hogy másnap hajnalban indulok. Amikor reggel kiléptem a házból [a missziónál], meglehetõsen meghökkentem, amikor várakozó arcok tömegével találtam szembe magam, akik eltökélten velem akartak tartani. Mindig is rejtély volt számomra, hogyan terjed az ilyen információ. A nyugatiak gyakran nem veszik észre, micsoda aprólékossággal figyelik meg õket. Ha látják az embert, amint a benzin szintjét ellenõrzi, az már elegendõ ahhoz, hogy  fuvarozási kérelmek áradatát váltsa ki. A visszautasítást elfogadhatatlannak tartják. Azok, akik paternalizmussal vádolják az európaiakat, abszolút nem értik meg a viszonyokat, amelyek a gazdagok és a szegények között hagyományosan fennállnak Afrika nagy részében. Egy ember, aki dolgozik neked, nemcsak az alkalmazottad: a gazdája vagy. Ez egy nyitott végû  kapcsolat. Ha beteg a felesége, az épp annyira a te problémád is, mint az övé, és elvárják, hogy megtegyél mindent, ami módodban áll, hogy meggyógyítsd. Ha valamit ki akarsz dobni, elõször neki kell visszautasítania. Valaki másnak odaadni a lehetõ legilletlenebb volna. Szinte lehetetlen határvonalat húzni aközé, ami a te gondod, és ami az õ magánélete. A vigyázatlan európai belekeveredik a laza rokoni kötelességek széles hálójába, hacsak nem különösen szerencsés.  Ha egy alkalmazott "apának" szólít, az a veszély jele. Akkor bizonyosan egy történet következik a ki nem fizetett hozományról vagy egy elhullott marháról, és valódi árulásnak fogják érezni, ha nem vállalod magadra a terhek egy részét. Az "enyém" s a "tied" közötti határ állandó újraegyezkedés tárgya, és a doajók éppolyan szakértõi annak, mint bárki más, hogy annyit nyerjenek egy gazdag emberrel való kapcsolatból, amennyit tudnak. Annak a felismerésnek a hiánya, hogy ezt a kapcsolatot nagyon másképpen látják mindkét oldalról, sok súrlódáshoz vezetett. A nyugatiak mindig panaszkodnak, az alkalmazottaik (már nem "boynak" és "szolgának" hívják õket) arcátlanságára és pimaszságára azirányú szelíd elvárásaikban, hogy a munkaadók gondoskodjanak róluk, és mindig segítsék ki õket, ha bajban vannak. Eleinte nagyon kijöttem a sodromból az olyan alkalmakkor, mint a most említett. Úgy tûnt, mintha soha semmit nem csinálhatnék spontánul, vagy sehová sem mehetnék anélkül, hogy magammal cipelném a kötelességek hatalmas terhét. A városba érve még jobban elkeseredtem, amikor kiderült, hogy az emberek, akiket elvittem, nagyon bosszúsak lesznek, ha befuvarozásukat nem követik készségesen az ott-tartózkodásukat fedezõ kölcsönök. Én hoztam õket erre a furcsa helyre: képtelenség volna itt magukra hagyni õket. (…)
 Garoua  furcsa kisváros a Benoue folyó partján - e vízfolyás szórványos megjelenésû, ami az esõs és a száraz évszakban a tomboló Mississippi és a nyirkos homok között váltakozik. Akaratos folyójának ragaszkodása magyarázza az átható halszagot, amely füstfátyolként lebeg a város fölött. A szárított hal az egyik fõ iparág, a többi a sör és az adminisztráció. A sör a bûvölet egy sajátos forrása a doajók számára. Lelkes vendégei a "33" sört - ami a korábbi francia adminisztráció nyoma - gyártó serfõzdéknek. Az a különös tulajdonsága, hogy lehetõvé teszi az ember számára, hogy a józanságból közvetlenül a másnaposságba jusson, a részegség köztes szakasza nélkül. A gyárnak van egy üvegfala, amin keresztül látni lehet a sörösüvegeket, ahogy emberi közvetítés nélkül a folyamat egyik szakaszából a másikba siklanak. Ez mély benyomást tett a doajókra, és órákon át nézték a csodát. Hogy leírják, a gerse szót használták, ami 'csodát', 'varázslatot' jelent. Ebben a kontextusban hallottam elõször a kifejezést, ami késõbb antropológusként annyira foglalkoztatott. Szintén termékeny forrása volt a legtöbb metafizikai koncepciójuk szemléltetésére szolgáló metaforáknak. A doajók hittek a lélekvándorlásban. Ez olyan, mint Garouában a sör, magyarázták: az emberek olyanok, mint az üvegek, amiket lélekkel kell feltölteni. Amikor meghalnak és eltemetik õket, az olyan, mint amikor az ember visszaküldi az üres üveget a gyárnak. (…)

Segítõt találni és beköltözni egy faluba - Vezessetek a fõnökhöz!
 Visszatértem Poliba. A legfontosabb az volt, hogy találjak egy asszisztenst, és nekilássak megtanulni a nyelvet. Az antropológus asszisztense olyan figura, aki gyanúsan hiányzik minden etnográfiai beszámolóból. A hagyományos mítosz úgy próbálja leírni a veterán
antropológust, mint magányos figurát, aki bekószál egy faluba, letelepszik, és pár hónap alatt "ráragad a nyelv". Legfeljebb utalást találhatunk egy tolmácsra, akit egy pár hét után már nélkülözni lehet. (…)
 Megelõzött az egyik prédikátor, akit a Poli misszióban képeztek ki, és aki tudta, hogy mit keresek. Úgy adódott, hogy volt neki tizenkét fivére. Ritka vállalkozói érzékkel sebesen mozgósította õket, bemasíroztatta a húsz mérföldnyire a bozótban lévõ faluból, és bemutatta nekem valamennyit. Ez itt, magyarázta, jó szakács és nagyon vidám. Sajnos nem beszél franciául. Ez itt tud írni és olvasni, rettenetes szakács, de nagyon erõs. Ez itt jó keresztény, és jól tud történeteket mesélni. Úgy tûnt, mindegyiknek kiváló erényei vannak, és nagyon jól járnék velük. Végül beleegyeztem, hogy próbaidõre felveszem az egyiket, nemesen beérve azzal, amelyik nem tudott fõzni, de a legjobban beszélt franciául, és tudott írni-olvasni. Rájöttem, hogy magát a prédikátort kellett volna választanom, de jelenlegi munkája ezt nem tette lehetõvé. Késõbb kidobták a misszióból promiszkuus hajlamai miatt.
 Eljött az ideje – ha csak le nem járt már –, hogy beköltözzek egy faluba. A doajók két csoportra oszlottak: hegyiekre és síkságiakra. Mindenki, akivel beszéltem, arra buzdított, hogy a síksági doajók között éljek. Õk kevésbé barbárak, könnyebb lesz az ellátás, többen beszélnek közülük franciául, és könnyebben járhatnék templomba is. A hegyi doajók vadak és nehezen kezelhetõk, semmit nem fognak nekem mondani, és az ördögöt imádják. Ezen információk birtokában az antropológus csak egyet választhat: a hegyi doajók mellett döntöttem. (…)
 Eljött a kapcsolatfelvétel pillanata. Új asszisztensem, Matthieu tanácsára vettem sört és dohányt, és elindultunk Kongléba. A hegy lábánál az út egyszerûen véget ért, és egy kölesszárakból és kaktuszokból kialakított  palánk mögött ott feküdt a falu.
 A doajó kunyhók kör alakú agyagépítmények kúpos tetõvel. Matthieut követve beléptem a körbe, ami minden doajó falu elõtt megtalálható. Ez az a hely, ahol minden nyilvános találkozás és bíráskodás zajlik, ahol a rítusokat tartják, és ahol a vallási életben fontos különbözõ szentélyek találhatók. Emögött egy másik kör fekszik, ahol a közös tulajdonban lévõ csordát tartják. Keresztülhaladtunk ezeken a fõnök udvarára. Nagyon zavarba jöttem, amikor egy gyerek jelent meg egyetlen összecsukható székkel, és megállt az udvar közepén. Le kellett ülnöm. Nem tehettem ellene semmit, ott ültem fényes elszigeteltségben, és úgy éreztem magam, mint azok a merev és nagyon brit alakok a gyarmati idõkbõl származó fényképeken.
(…)
 Mostanra a csend nagyon feszült lett, és úgy éreztem, nekem kell mondanom valamit. Már említettem, hogy a terepmunka egyik öröme az, hogy lehetõvé teszi mindenféle kifejezés használatát, amit az ember egyébként sohasem venne a szájára. „Vezessetek a fõnökhöz!” kiáltottam. Ezt annak rendje és módja szerint lefordították, és elmagyarázták, hogy a fõnök a földjérõl jön.
 Zuuldibo késõbb jó barátom lett. Negyvenes évei elején járt, mindig teli szájjal vigyorgott, és kicsit kezdett elhízni. Fuláni leplekben, napszemüvegben pompázott, karddal az oldalán. Azóta rájöttem, hogy bármit csinált is, amikor megérkeztem, nem a földjén volt, az biztos. Senki nem mûvelte a földet ilyen öltözékben, ráadásul Zuuldibo soha életében nem nyúlt kapához. Az egész mezõgazdaság dolgot olyan kimondhatatlanul unalmasnak találta, hogy láthatólag sértésnek vette, ha valaki csak szóba hozta neki a munkát a földeken.
 Belekezdtem elõre megfogalmazott beszédembe arról, hogyan jöttem sok mérföldet a fehéremberek földjérõl, mert hallottam a doajók jó szokásairól és különösen a konglei emberek jó természetérõl és kedvességérõl. Úgy tûnt, ez kedvezõ visszhangra talált. Közöttük akarok élni egy ideig, és megtanulni a szokásaikat és nyelvüket. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy nem vagyok misszionárius - amit eleinte senki nem hitt el, mert a misszióban laktam, és a misszió autójával jártam. Nem állok kapcsolatban a kormánnyal - amit senki nem hitt el, mert láttak az alprefektúra körül lõdörögni. Nem vagyok francia - amit senki nem értett: a doajóknak minden fehér egyforma. Azért udvariasan figyeltek, bólogattak, és azt mormolták: "ez jó" vagy "igaz, igaz". Gyorsan megegyeztünk, hogy egy hét múlva visszajövök, és a fõnök csináltat nekem egy kunyhót. Együtt megittunk egy sört, és adtam nekik egy kis dohányt. Mindenki elragadtatottnak látszott. Amikor elmentem, egy idõs nõ a földre vetette magát, és átölelte a térdemet. "Mit mondott?", kérdeztem. Matthieu kuncogott: "Azt mondta, Isten küldött téged, hogy meghalld a hangunkat." Jobb kezdet volt, mint remélni mertem volna.
 Ennyi megpróbáltatás és gyötrelem után végre megérkeztem az "én" népemhez, volt asszisztensem, volt tollam és papírom. Minthogy ennyi akadállyal kellett szembenéznem, némi megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy most már olyan helyzetben vagyok, hogy "antropológiát mûvelhetek" Minél tovább néztem ezt a kifejezést, annál kevésbé lett világos számomra. Ha megkérnének, hogy képet adjak errõl a munkáról, nem volnék túl biztos a dolgomban. Csupán egy emberrel tudnék elõállni, aki mondjuk mászik fel egy hegyre (úton afelé, hogy "antropológiát mûveljen"), vagy jegyzetel (miután már "antropológiát mûvelt"). Nyilvánvalóan egy kissé szélesebb definícióra volt szükség, mint amilyen a "nyelvtanulás külföldön". Úgy döntöttem, hogy minden idõ igazolható, amit azzal töltök, hogy a doajókkal beszélek.
 Ezzel volt egy-két gond. Elõször is egy szót sem beszéltem a nyelvükön. Másodszor azon az elsõ reggelen nem voltak doajók a faluban: mindannyian szétszóródtak a földeken, a köleshajtások között kapáltak. Az egész napot azzal töltöttem, hogy kitaláltam, mit kéne csinálni a kunyhómmal, hogy megfelelõ munkahely legyen.
 A fõnök kedvesen a rendelkezésemre bocsátott egy nagy kunyhót az õ területének egyik melléképület-csoportjában. Közvetlen szomszédaim két felesége és az öccse voltak. Csak késõbb jöttem rá, hogy nagy mértékû bizalmat árult el irántam azzal, hogy olyan helyet jelölt ki számomra, amit normális esetben csak egy kedvenc feleség családjának adnak. Az elõzõ lakó rengeteg azonosíthatatlan kis csomagot hagyott ott, lándzsa- és nyílhegyek voltak a nádtetõbe szúrva. A különleges kegy másik jeleként a fõnök kiutalt nekem két összecsukható széket is. Ezek bizonyultak az összes széknek a faluban, és bármikor, ha egy magas rangú személy látogatta meg a fõnököt, visszaszállították a kunyhójába. (…)

Megtanulni a nyelvet - ha kétségeid vannak, gyûjts adatokat - "Látni akartam, ahogy leveszi a bõrét"
A doajók soha nem méltányolták a nehézségeket, amiket a nyelvük jelentett egy európai terepmunkásnak. Annyira lebecsülik a saját nyelvüket, hogy a fõnökeik nem hajlandók ezt a nyers, árnyalatlan eszközt használni, ami csak kicsivel jobb az állatok hangjánál, így nem tudták megérteni, hogy lehet, hogy valaki nem tudja megtanulni. (…)
 Egy alkalommal kirándulni mentem a hegyekbe. Sok gyerek még soha nem látott fehér embert, és félelmükben sikítozni kezdtek, míg aztán az öregek megvigasztalták õket, és elmagyarázták, hogy ez a fehér fõnök Kongléból. Mindannyian szívélyesen nevettünk az ijedtségükön, és együtt dohányoztunk. Amikor elmentem, az egyik kislány könnyekben tört ki, és hallottam, ahogy szipog: "Látni akartam, ahogy leveszi a bõrét." Megjegyeztem a dolgot, hogy késõbb rákérdezzek - az ilyen kifejezésekrõl általában kiderült, hogy egy rosszul értett hangszín vagy egy ismeretlen homoníma eredménye volt. Mikor azonban megkérdeztem tõle, az asszisztensem heveny szégyenkezést mutatott. Vonakodva bevallotta, hogy a doajók szerint minden fehér férfi, aki hosszabb ideig Doajóföldön él, doajó varázslók reinkarnálódott lelke. A fehér bõr alatt, amivel sikerült betakarni magukat, feketék. Amikor este lefeküdtem, látták, amint leveszem a fehér bõrömet és felakasztom. Amikor a misszóba megyek más fehéremberekkel, behúzzuk a függönyt, bezárjuk az ajtót, és levesszük a fehér bõrünket. Ez a hiedelem megmagyarázta a fehérek egyedüllét-mániáját.
 Megmagyarázta a bosszúságot is, amit a doajók néha kifejezésre juttattak nyelvészeti kudarcaim láttán hónapok múltán is; ezeket szánalmas kísérleteknek tekintették arra, hogy álcázzam lényegében doajó természetemet. Mindenki tudta, hogy képes vagyok bármit megérteni, amit csak akarok. Miért ragaszkodom ahhoz, hogy úgy csináljak, mintha a nyelv új lenne nekem? Csak miután majdnem egy éve voltam Doajóföldön, akkor hallottam, amint a doajók a "mi" fehéremberünkként emlegettek, és elöntött a büszkeség.(…)
 De mindez már utólagos bölcsesség. Az elsõ három hét alatt csak annyit tudtam, hogy egy lehetetlen nyelv megtanulására vállalkoztam, hogy nincsenek doajók a faluban, hogy ömlik az esõ, és hogy gyenge és borzasztóan magányos vagyok.
 Mint ilyen helyzetben a legtöbb antropológus, én is a tények gyûjtésében kerestem menedéket. A tárgyi adatok gyakorisága az antropológiai monográfiákban biztosan nem a tények önmagában vett értékébõl vagy érdekességébõl ered, hanem abból a hozzáállásból, hogy "ha kétségeid vannak, gyûjts adatokat". Ez bizonyos értelemben érthetõ megközelítés. A terepmunkás nem tudhatja elõre, mi lesz fontos, és mi nem. Ha az ember már rögzítette az adatokat a jegyzetfüzetbe, nem nagyon hajlandó kihagyni a monográfiából - úgy emlékszik rájuk vissza, mint napon gyalogolt mérföldekre, vagy azzal töltött órákra, hogy megpróbált embereket elkapni. Ráadásul a válogatás egy koherens látásmódot elõfeltételez arról, hogy az ember mit akar csinálni, és a legtöbb antropológiai monográfiát olyan emberek írják, akiknek a céljai "egy antropológiai monográfia megírására" korlátozódnak, nem többre.
 Így hát mindennap felkerekedtem, és dohánnyal és jegyzetfüzetekkel felszerelkezve kiporoszkáltam a földekre, megsaccoltam a termést, megszámoltam a kecskéket, ide-oda kapkodva az irreleváns aktivitások között. Ennek legalább megvolt az az elõnye, hogy a doajók kezdtek hozzászokni furcsa és megmagyarázhatatlan szokásaimhoz, én pedig kezdtem megtanulni a nevüket.

Az antropológus „befogadása” - élénk spekulációk tárgya voltam - talán kitalálok valami új bolondságot
 Sok bolondságot írtak olyanok, akiknek pedig tudniuk kéne, hogy van ez – az antropológus "befogadásáról". Az én helyzetemben akkor érkezett el a fordulópont, amikor a Fõnök azzal rémített meg, hogy szeretné visszavenni a kunyhómat. A dolgot hosszasan megvitattuk, és végül magam is beláttam, hogy a legjobb megoldás számomra, ha építtetek egy saját kunyhót. Ez súlyos 14 fontomba került, és lehetõvé tette, hogy alkalmazzam a körülmetélõ fiát, aki jótállt jóhiszemûségemért az apjánál, a Fõnök fivérénél, aki megtanított vadászni, és a helyi gyógyító unokaöccsénél, aki megismertetett a nagybátyjával. Az autóm természetesen a falu mentõjeként és taxijaként szolgált. A nõk mindig kérhettek tõlem kölcsön sót vagy hagymát. A falusi kutyák tudták, hogy lágyszívû vagyok, és a kunyhóm elõtt gyülekeztek, az asszisztensem nem kis bosszúságára. A fazekasoknak és a kovácsoknak soha nem volt még annyi bevétele. A jelenlétem növelte a Fõnök tekintélyét. Mindig biztosította, hogy tudjak az ünnepekrõl, és elvigyem az autómon. A bank szerepét játszottam azoknál, akiknek nem volt pénzük, de voltak szép kilátásaik. Gyógyszertár voltam a betegeknek. (…)
 Az emberek a falumban hamar megtanulták, hogy lefordítsák azt, amit mondok, arra, amit mondani akartam. Hogy milyen mértékben sikerült tényleg uralnom a nyelvet, és mennyire sikerült megtanítanom nekik a saját személyes pidzsinemet, azt nehéz megmondani.
 Továbbra is meg voltam azonban gyõzõdve arról, hogy a doajók szemében a legfõbb erényem egyszerûen az, hogy kuriózum vagyok. Nem igaz, hogy unalomról kizárólag a civilizációban panaszkodnak. Afrikában a falusi élet tényleg nagyon unalmas, nemcsak a naponta változó ingerekhez szokott nyugati számára, hanem a falusiak számára is. Engem azért kedveltek, mert szórakoztató voltam. Soha senki nem lehetett benne biztos, mit fogok legközelebb csinálni. Talán elmegyek a városba, és valamilyen új csodával vagy történettel. térek vissza. Talán emberek jönnek hozzám látogatóba. Talán bemegyek Poliba, és kiderítem, hogy van sör. Talán kitalálok valami új bolondságot. Állandó társalgási téma voltam. (…)
 Az élelem komoly probléma volt Doajóföldön. Sajnos közelebb voltam a sivataghoz, mint az õserdõhöz. A doajók minden szeretetükkel a kölest halmozták el. Képtelenek voltak bármi mást enni, annyira féltek, hogy megbetegszenek. Beszéltek a kölesrõl, fizettek a kölessel, sört fõztek a kölesbõl. Ha az ember megkínálta õket rizzsel vagy yammal, megették, de keservesen sajnálkoztak, hogy nem olyan jó, mint a köles. Bár tartanak marhát, a doajók nem fejik meg, és nem az élelem miatt tenyésztik õket. Ezek törpemarhák, nincs púpjuk, mint a fuláni csordáknak, és szinte semmi tejet nem adnak. A doajók azt állítják, hogy "nagyon vadak", de ennek semmi bizonyítékát nem láttam. Ideális esetben is csak ünnepekkor vágják le õket. (…)
 Amikor elõször jelentem meg az úszóhelyen, egy-két fiatal férfi volt ott, akik a földekrõl visszatérõben megálltak mosakodni. Az anatómiám láthatólag élénk spekulációk tárgya volt. A következõ napokban húsz-harminc férfi jelent meg spontánul, hogy lássa az újdonságot, a ruhátlan fehérembert. Ezután az attrakciós értékem sebesen lecsökkent; mélyen meg voltam bántva. Matthieuvel majdnem minden nap idejöttünk, ha nem volt máshol dolgunk, és ebben a tisztán férfi környezetben kezdtek nekem elõször beszélni a doajók a vallásukról és hiedelmeikrõl. Minthogy eléggé nyilvánvaló volt, hogy õk mind körül vannak metélve, én pedig nem, a beszélgetés spontánul terelõdött erre a tárgyra, ami a doajóknak nem csupán múló szenvedélye (…).
 Hónapokba telt, mire úgy éreztem, hogy valamennyire elõrehaladtam a nyelvvel, és titokban  meg voltam gyõzõdve arról, hogy úgy fogok visszamenni, hogy nem tanultam és nem értettem meg semmit. A legrosszabb az volt, hogy úgy tûnt, a doajók soha nem csinálnak semmit, nincsenek hiedelmeik és nem végeznek szimbolikus cselekvéseket. Csak vannak. (…)
 Elõször is lehangoltan vettem tudomásul, hogy tíz szónál többet nem tudok kihúzni egy doajóból egyhuzamban. Ha megkértem õket, hogy írjanak le nekem valamit, egy szertartást vagy egy állatot, egy-két mondatot mondtak, aztán megálltak. További kérdéseket kellett feltennem, hogy több információhoz jussak. Ez nagyon helytelen volt, mert sokkal jobban befolyásoltam a válaszaikat, mint ahogy azt a szigorú terepmódszertan elõírja. Egy napon, körülbelül egy hónapnyi meglehetõsen terméketlen erõfeszítés után rájöttem a megoldásra. A doajóknak egész egyszerûen teljesen más szabályaik vannak a párbeszéd alakítására. Míg Nyugaton megtanuljuk, hogy ne vágjunk a másik szavába, ez Afrika legtöbb részén nem áll. Úgy kell beszélni a fizikailag jelenlévõ emberhez, mint telefonon, ahol gyakori közbevetéseket és verbális válaszokat kell adni, hogy biztosítsuk a másik felet, még mindig ott vagyunk és figyelünk. Ha egy doajó figyel valakire, aki beszél, komolyan a padlót bámulja, elõre-hátra ring, és körülbelül öt másodpercenként azt mondja: "igen", "ez így van", "jó". Ha ezt nem teszik, a beszélõ hamar elakad. Amint alkalmazni kezdtem ezt a fortélyt, az interjúim meglehetõsen átalakultak. (…)
 Többen rámutattak, hogy a nõk furcsa módon hiányoznak az antropológusok leírásaiból. Állítólag nehezen kezelhetõ, rosszul informált ismeretforrások. Én azonban végtelenül hasznosnak találtam õket. Míg a férfiak az univerzum végsõ titkai õrzõinek tekintették magukat, és csak hízelgéssel tudtam ezeket kicsalni belõlük, a nõk tudták, hogy bármiféle információ, amihez hozzáférnek, érdektelen, ezért nyugodtan elismételhetik egy kívülállónak. (…)

"ez most nem alkalmas idõ erre" - "harmóniában élni a természettel” - "a doajók hite szerint…"
Doajóföldön az események idõzítése rémálom mindenki számára, aki tíz percnél elõbbre szeretné megszervezni a jövõjét. Az idõt hónapokban, hetekben és napokban mérik. Az idõsebb doajóknak csak a leghomályosabb elképzelésiek vannak arról, hogy mibõl áll a hét; úgy tûnik, a képzetet kulturális kölcsönzésnek kell tartani, mint ahogy a hónapok neveit is. Az öregek a jelen napjaiban számolnak; a múlt és jelen idõpontjaira bonyolult terminológia van, pl. "a tegnap elõtti nap elõtti nap". Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag lehetetlen pontosan rögzíteni egy napot, amikor valami történni fog. Ráadásul a doajók erõsen függetlenek, és nagyon rosszul viselik, ha valaki megpróbálja megszervezni õket. Mindent a maga idejében csinálnak. Sokáig tartott, míg hozzászoktam ehhez - gyûlöltem elvesztegetni az idõt, és ellenszolgáltatást vártam az eltöltéséért. Úgy éreztem, világrekordot állítottam be, mint olyan ember, akinek a legtöbbször mondták, hogy "ez most nem alkalmas idõ erre". A megbeszélések, hogy egy adott idõben vagy helyen találkozzunk, soha sem mûködtek. Az emberek meg voltak döbbenve, hogy megsértõdtem, ha egy napot vagy egy hetet késtek, vagy ha 10 mérföldet gyalogoltam hozzájuk, és nem voltak otthon. Az idõ nekik nem olyasmi, amit rögzíteni lehet.
(...)
 Sokat írtak a primitív népek képességérõl vagy képtelenségérõl arra, hogy hipotetikus kérdésekkel foglalkozzanak. Én soha nem voltam benne biztos, hogy a nehézségeim velük pusztán nyelvi jellegûek voltak-e, vagy sokkal többrõl volt szó. "Ha lenne egy nõvéred", kezdtem, "és hozzámenne egy férfihoz, hogy szólítanád?"
"Nincs nõvérem."
"Nincs, de ha volna egy nõvéred..."
"De nincs nõvérem. Négy fivérem van."
Néhány meghiúsult kísérlet után Matthieu közbelépett. "Nem, nem, gazda. Így kell. Egy férfinak van egy nõvére. Egy másik férfi elveszi. A nõ a felesége. A férfi szólítja a nõ férjét, hogyan?" Kapott választ. Alkalmaztam ezt a stílust, és ezzel nem nagyon volt több gondom. De hasonló problémák adódtak a legtriviálisabb dolgok kapcsán is: ha a tollakról volt szó, amit egy férfi különbözõ alkalmakkor visel; ha levelekrõl, amiket bizonyos rítusok során használtak, vagy állatokról, amiket meg szabad ölni, és amiket nem. Ezek mind potenciálisan fontosak voltak ahhoz, hogy megértsem, milyen kulturális világban élnek a doajók.(…)
 A közkeletû nézet szerint az afrikaiak csordultig vannak bennszülött bölcsességgel és folklórral a növényekrõl és állatokról. Szakértõi annak, hogy egy csíra, szag vagy fán lévõ nyom alapján azonosítsák õket. Aprólékosan elemzik, hogy egy bizonyos levél, gyümölcs vagy kéreg melyik növényhez tartozik. Az az egyetlen szerencsétlenségük, hogy olyan nyugatiak értelmezik õket, akik a saját pecsenyéjüket sütögetik. A doajók esetében az az igazság, hogy kevesebbet tudtak az afrikai bozót állatairól, mint én. Nyomkeresõként meg tudtak ugyan különböztetni egy emberi lábnyomot egy motorbicikli nyomától, de nagyjából ez volt a teljesítményük csúcsa. A legtöbb afrikaihoz hasonlóan azt hitték, hogy a kaméleon mérgezõ. Biztosítottak róla, hogy a kobra ártalmatlan. Nem tudták, hogy a hernyóból lepke lesz. Nem tudták az egyik madarat megkülönböztetni a másiktól, és nem lehetett rájuk hagyatkozni egy fa azonosításában sem. Sok növénynek annak ellenére nem volt neve, hogy elég gyakran használták; az ezekre való utalás hosszadalmas magyarázatot igényelt: "A növény, amit arra használsz, hogy megszerezd a kérget, amibõl festéket csinálsz." Ami azt illeti, hogy "harmóniában élnének a természettel", azt felejtsük el. Gyakran megróttak, amiért nem hoztam nekik géppisztolyt a fehéremberek földjérõl, amivel végre eltörölhetnék a szánalmas antilopcsordákat a földjük színérõl. Amikor a doajók elkezdtek gyapotot termelni a kormánynak, nagy mennyiségû rovarirtó szert kaptak. Ezt azonnal halászati célra alkalmazták. Bedobták a patakokba, és kiszedték a mérgezett halakat, amik a felszínen lebegtek. A méreg hamar felváltotta a fakérget, amit hagyományosan a halak megfojtására használtak. "Csodálatos" magyarázták. "Bedobod, és mérföldekre megöl mindent, kis halat, nagy halat."
(...)
 A doajók egy történettel "magyarázták meg" a viszonyt bizonyos állatok között: "Egy leopárd elvett egy oroszlánt feleségül. Egy barlangban éltek a hegyekben, és három gyerekük lett. Egy napon a leopárd felüvöltött. Két gyerek megijedt és elszaladt. Ezek lettek a szervál és a cibetmacska. Egy maradt, az leopárd lett. Vége."
 Természetesnek tûnt, hogy megkérdezzem, ez vajon csupán egyszer történt-e, vagy ez minden szervál és cibetmacska eredete. Néhányan ezt mondták, mások azt. Néhányan fenntartották, hogy ez minden cibetmacska eredete, de szerválok csak szerváltól születnek. Mások azt állították, hogy a szerválok így születnek, de a cibetmacskák kizárólag cibetmacskák ivadékai.
 Ez nem volt elszigetelt jelenség. A legegyenesebb kérdésekre is madarakról, majmokról vagy bármirõl megdöbbentõen bonyolult válaszokat kaptam, amelyek édeskevéssé hasonlítanak az olyan vidám kijelentésekhez, hogy "a doajók hite szerint…", amilyeneket az ember az átlagos monográfiákban olvas. Hogy a doajók miben hisznek, azt nehéz volt megállapítani azzal a nyilvánvaló módszerrel, hogy egyszerûen megkérdezem õket.  (...) Amíg Afrikában voltam, becslésem szerint az idõmnek talán egy százalékát töltöttem azzal, amiért valójában odamentem. Az idõ fennmaradó része elment logisztikával, betegséggel, ismerkedéssel, a dolgok megszervezésével, eljutással egyik helyrõl a másikra, és mindenek fölött várakozással.
(…)

Száraz évszak - bíróság - az én „hideg magtáram” - esõcsinálás
 Elérkezett a száraz évszak, és a föld szúrós fûvel borított tikkadt vadonná változott. A doajók is teljesen más életmódra váltottak: a mezõgazdaság szünetelt a következõ esõzésekig, csak a magas hegyek között nem, ahol lehetett öntözni. A férfiak ivásra, szövésre és üldögélésre adták a fejüket, vagy alkalmi vadászatra; a nõk halásztak, kosarakat és fazekakat készítettek. A fiatal férfiak elmentek a városba, hogy munkát keressenek és rosszalkodjanak.
(…)
 A házam építésének elõbbre mozdítása nagyon nehéz feladat volt. Az egyik pillanatban a föld túl nedves volt, egy héttel késõbb túl száraz. Nem volt hordó, amibe vizet lehetett volna tölteni. A fû a tetõre még nem volt kész. A férfi, akinek irányítania kellett volna a munkát,  vagy beteg volt, vagy látogatóba ment, vagy több pénzt akart. A szerzõdést háromszor újratárgyaltuk pazar színészkedés közepette. Hacsak nem fizetek többet, egyedül az én lelkemen fognak száradni éhezõ gyerekek, zokogó feleségek és boldogtalan férfiak. Miután ezzel eltelt néhány hét, azt tettem, amit egy doajó tett volna: megkértem a Fõnököt, hogy hívja össze a bíróságot, ítéljen az ügyemben.
 A doajó bíróságok mindenki számára nyitva álltak, bár a nõknek és a fiúknak tanácsos volt megjegyezni, hol a helyük az öregek színe elõtt. Összegyûltek egy fa alatt a falu elõtti nyilvános körben, és elkezdõdött a paláver. Minthogy tapasztalatlan voltam a nyelv és az eljárás finomságaiban, egyszerûen bemutattam az ügyet egy beszéddel, amit Matthieu begyakoroltatott velem. Így végzõdött: "Csupán egy kisgyermek vagyok a doajók között. Átadom az ügyemet Majónak, aki megmagyarázza." Ezt elég jól fogadták, és Majónak sikerült az ellenfeleimet szívtelen gazfickókként lefestenie, akik kihasználták, hogy nincsenek rokonaim és jó természetû vagyok, és becsaptak. Ide-oda repkedtek az érvek, én pedig ringtam a sarkamon, és rendszeres idõközönként azt mormoltam: "Ez így van. Ez jó". Végül beleegyeztem, hogy körülbelül a normális ár kétszeresét fizetem a munkáért, és mindenki elégedett volt. Fontos megjegyezni, hogy ezzel nem engedtem meg, hogy becsapjanak. Egy gazdag embertõl elvárják, hogy mindenért többet fizessen; nem volna tisztességes, ha erre nem lenne hajlandó. (…)
 A száraz évszak legfõbb fejleménye, ami a legnagyobb gyönyörûséget okozta a doajóknak, a hûtõszekrényem megérkezése volt. A doajók nyelvével foglalkozó holland nyelvészek elhagyatott házában álldogált egy parafinos hûtõszekrény. Egyik nap az a nagy szerencse ért, hogy beléjük botlottam N'gaounderében, és felajánlották, hogy kölcsönadják nekem. El se tudtam hinni a szerencsémet: lesz hideg víz és friss hús. Felállítottam szép új házam elõtt, aminek a tetejét éppen akkor fejezték be. Nagyszerû tréfának tartották, amikor megkérdeztem, hogy miért hagyják le róla a szokásos tüskéket, amik a ház lakóját megóvják a boszorkányságtól. Mindenki tudta, hogy egy fehérember nem célpontja a boszorkánytámadásoknak, mint ahogy azt is tudta mindenki, hogy négyszögletes, és nem kör alakú házban kell laknia. Az én házamat tehát négyszögletesre építették, és a boszorkányság elleni orvosságok helyett egy sörösüveget tettek a tetejére.
  Az én "hideg magtáram" mindenkibõl nagy csodálkozást váltott ki. Zavarba ejtette õket – ahogy engem is meglehetõsen –, hogy a "magtáramat" a benne égõ tûz hûti le. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy mutassak nekik jeget, amit még senki nem látott, kivéve a legnagyobb elõkelõségeket. Meg voltak rémülve. Minthogy még soha nem tapasztaltak ilyen szélsõséges hõmérsékletkülönbséget, a doajók váltig állították, hogy a jég "forró", és ha hozzáérnek, megégeti õket. Amint nézték, hogy elolvad a napon, azt mondták: "A hideg dolog elment. Csak a víz maradt meg, ami benne volt." Még a Kpani Öregember is eljött, és megnézte ezt a csodát, szerepének megfelelõen, hiszen õ a titkos misztériumok õrzõje. Ez lehetõvé tette, hogy helyreállítsam vele a kapcsolatot, és emlékeztessem az ígéretére, miszerint meglátogathatom. (…)
 Amikor az iskolaigazgató elment, megkérdeztem az Öregembert, hogy õ csinálta-e az esõt. Olyan pillantást vetett rám, mint egy ártatlan teknõsbéka. "De hiszen csak Isten csinál esõt". Majd összeesett a nevetéstõl, rendkívül elégedetten az aznapi munkával. "De ha meglátogatsz a jövõ héten, megmutatom, hogy segítek Istennek."  Eddigre az esõcsináló már nagyjából mindent elmondott nekem, amit megtudhattam az esõcsinálásról. Végsõ soron bizonyos kövek birtoklásától függ. Az esõfõnök megmutatta nekem hordozható esõ-felszerelését. Amikor megkezdte az esõs évszakot a hegyen a különleges kövekkel, lokalizált záporokat tudott okozni egy szent kecske szarvának tartalmával. Elvitt a bozótba, és sok túlzott körültekintgetés és látóhatár-fürkészés után lekuporodtunk egy szikla mögé. A szarv kosgyapjúval volt bedugaszolva. "A felhõknek", magyarázta. Ezután egy vasgyûrû következett. Ez arra szolgált, hogy az esõ hatását lokalizálja: ha, mondjuk, egy koponyaünnepen lenne, akkor  a falu közepére csinálná az esõt, amíg az emberek nem hoznának neki sört. Ezután valamennyi közül a leghatalmasabb rész következett. Komolyan elõrehajolt, és megbillentette a szarvat. Lassan a kezébe gurult egy kék üveggolyó, amilyet bárhol lehet kapni. Úgy tettem, mintha el akarnám venni. Rémülten visszahúzta a kezét: "Megölne téged". Kikérdeztem róla. Nem a fehér emberek országából jött? Egyáltalán nem: az õsöktõl jött sok ezer évvel ezelõtt. Hogy lehet ezzel a kõvel esõt csinálni? Kos-zsírral kell dörzsölni. Ez érdekes volt, mivel az emberi koponyákat szintén be kellett dörzsölni zsírral, mielõtt elhelyezték volna õket a bozótban. Elkezdtem gyanakodni, hogy a koponyák, fazekak és kövek mind kapcsolatban állnak egymással. Valóban ez derült ki, és az esõfõnökök voltak a keresztezõdési pontok a területek között. Az esõfõnökök koponyája esõt okoz, és az ünnepek idejére gyakran vizeskorsóval helyettesítik, míg a hegyet, ahol az esõköveket tartották, úgy hívták: "A fiú fejének koronája". Más szóval a hegyeket úgy tekintik, mintha "a föld koponyái" lennének. Megint egy egyszerû modellt - kövekkel és koponyákkal a középpontban - használtak arra, hogy sok területet strukturáljanak, és az esõt és az emberi termékenységet kapcsolatba hozzák egymással.
 Megköszöntem, és ajándékot adtam az Öregembernek, majd Matthieuvel töprengõ csendben ereszkedtünk le a hegyrõl. Mire visszatértem a faluba, nagyszerû hûtõm felmondta a szolgálatot, tönkretéve néhány hétre való húskészletet. Ezentúl soha többé nem mûködött rendesen, mintha tudta volna, mikor nem vagyok ott, hogy rendben tartsam. Amikor visszatértem, a doajókat több ízben szó szerint könnyek között találtam a "hideg magtár" elõtt, ott siratták az élelem elpazarlását, minthogy nem tudták újra begyújtani a készüléket, de úgy döntöttek, hogy nem nyúlhatnak a tartalmához, mivel nem az övék. Hamarosan lefokoztam egyszerû szekrénnyé.
 Három nappal késõbb újra az esõfõnök falujában voltam. A hízelgés és a megvesztegetés finom kombinációjával sikerült Walter [az egyik misszionárius] gyerekeitõl elhoznom egy kék üveggolyót, amit diadalmasan magammal hoztam.
"Emlékszel a kõre, amit mutattál nekem?"
"Igen."
"Kérdeztem tõled, hogy a fehér emberek földjérõl van-e."
"Igen."
"Ugyanolyan, mint ez?" Átadtam neki a golyót. Álmélkodva vizsgálgatta a fényben.
"Ugyanolyan. Sötétebbek benne a felhõk."
"Csinálna ez a kõ esõt?"
Csodálkozva nézett rám. "Honnan tudhatnám? Ki kéne próbálnom, hogy lássam, mûködik-e. Nem tudom megmondani neked, amíg nem láttam." Megrázta a fejét, nyilvánvalóan rejtélyesnek találta, hogy elvárom tõle, hogy olyan kijelentést tegyen, ami nem közvetlen kísérletre épül. (Csak a legutolsó héten, amit Doajóföldön töltöttem, engedte meg végül, hogy magát a mágikus hegyet is meglátogassam.) (…)

Búcsúparti – megálló útban hazafelé – úgy lépkedtem Róma utcáin, mint egy doajó varázsló
Már körülbelül egy éve távol voltam Angliától, és bár azt nem mondhatnám, hogy otthon éreztem magam Doajóföldön, úgy tûnt, elértem valami köztes szintet, ahol a legtöbb dolog megtévesztõen ismerõs volt.(…)
 Közben a terepmunkája végéhez közeledõ ember érthetõ aggodalmával átszállítottam a jegyzeteimet a misszióba, hogy megóvjam õket a nyiroktól, termeszektõl, kecskéktõl, kisfiúktól és egyéb fenyegetésektõl, amit a képzeletem elõvarázsolt. (…)
Most, hogy már közeledett az idõm lejárta, érdeklõdõ felek kezdtek felkeresni, bizonyos tulajdonaimat méregetve, és megjegyezve, milyen rendkívül nagy szükségük volna egy takaróra, vagy milyen szép serpenyõm van. Nagyrészt Matthieu nógatására úgy döntöttem, hogy tartok egy búcsúpartit a faluban. Evégett fondorlatos módon körülbelül negyven üveg sört kellett beszerezni, és Marijo beleegyezett, hogy fõz valamennyi kölessört. Ez természetesen nagyobb probléma lett, igazi doajó módon. A kölesre szánt pénz egy férfihez került, akinek a fivére úgy érezte, Zuuldibo tartozik neki egy tehénnel. Ez a férfi elvette, de a fivérének kölessel tartoztak a feleségének szülei, akik majd megszerzik a nõ nagybátyjától, stb. A végeredmény az lett, hogy csak a legutolsó pillanatban hozták a kölest és készítették el a sört. A falu két napig zsongott az izgalomtól. Zuuldibo gyékényeket szõtt, hogy a vendégek le tudjanak ülni. Hallatszott, ahogy Marijo õrlõ dalokat énekel, ahogy préseli a kölest. Gyerekek futkostak emitt is, amott is, korsókat és tökkulacsokat kértek kölcsön, és általában mindenkinek láb alatt voltak. Különösen abban szorgoskodtak, hogy megkaparintsanak mindent, amit eldobtam. Az aerosolos dobozok átváltoztak hangszerekké, a gyufásdobozokból titkos dolgok tartója lett a magtárakban, a címkét pedig gondosan lefejtették cigarettapapírnak. Az üres konzervdobozok nagyon keresettek voltak fõzõedénynek. A megmaradt gyógyszereket ki kellett vinnem a bozótba elásni, nehogy a gyerekek megtalálják és megegyék. A férfiak állandóan beugrottak hozzám, csakhogy megnézzék a sört, és hozzák-vigyék a híreket.
 Mindent egybevéve, a parti óriási siker volt. Matthieu bosszankodott, hogy nem tartok beszédet, de büszkélkedett azzal, hogy rá volt bízva a sör szétosztása. Mindenkit felsorakoztatott, és utasította a segédjét ebben a vállalkozásban, hogy a faluból minden embernek adjon egy üveg sört, és pontosan tájékoztatta õket, hogy ki adja és miért. Úgy tûnt, én voltam az egyetlen, akit zavarba hozott ez az eljárás. Hamarosan az egész falu féktelenül berúgott. Hangszerek jelentek meg, az egyik öregember elkezdte rakosgatni a lábát, egy másik elkapta a ritmust. Gyorsan kialakult a tánc. Leszállt az éjszaka, és még mindig jöttek az emberek a földekrõl, de csodával határos módon kitartottak a készletek. A Fõnök feleségei közül kettõ leguggolt a lábamhoz, és elkezdett sírni; a dobos elém térdelt, és még követelõbb ütemet vert a pislákoló tûzfényben; a táncolók körbeálltak, tapsoltak és dobbantottak. Úgy éreztem, valami választ várnak. Nyilvánvalóan lehetetlen volt beszédet tartani; a tömegben meg sem tudtam mozdulni, úgyhogy táncról sem lehetett szó. Csodálatos módon Matthieu megjelent a hátam mögött egy marék százfrankos érmével. "Nyomj egy érmét minden homlokra, gazda!" sziszegte. Úgy tettem, ahogy ajánlotta. Kezdtem rákapni az ízére, egy áldást mormoltam: "Legyen a homlokod dudoros" – ami jó szerencsét jelent. Úgy tûnt, pontosan ezt várták. A doajók nagyon örültek ennek a hagyományos áldásnak, és eltáncoltak, hogy megtámadják a sört.
 Matthieu és én visszavonultunk a kunyhóba, ahol Zuuldibo és más méltóságok összegyûltek, és végül mégis átbukdácsoltam egy kis köszönõ- és búcsúbeszéden; ezután még üldögélni és inni kellett órákon át, bár rettenetesen vágytam az ágyam kemény magánya után. Kint a parti továbbra is töretlenül tombolt; bent mind csendben ültünk, és hallgattuk a zenét. Egyesével elsomfordáltak. Hamarosan egyedül maradtam, és hálásan belezuhantam az ágyba. Eleredt az esõ. A tetõ megint elkezdett csöpögni. (…)
 Minden kész volt az indulásra. Egy kis csoport bukkant fel, hogy elbúcsúztasson. A doajók bizonytalanul mosolyogtak, és rakosgatták a lábukat. Egy intés, a sebváltó roppanása, és otthagytam a hegyeket, ahol oly sok hónapot töltöttem oly furcsa foglalatosságban. Minden elválás az üresség érzetét hagyja maga után, a kozmikus magány enyhe érintését. Nehéz volt, hogy azonnal el ne kezdjem felejteni, hogy a terepmunka nagyjából intenzív unalomból, magányból, szellemi és fizikai szétesésbõl áll. Aranyköd ereszkedik alá, a vadak nemesebbek lesznek, a rítusok izgalmasabbak, a múlt átstrukturálódik, amint feltartóztathatatlanul a jelen valamilyen nagy céljához vezet. Most csak azért tudom, mert utánanéztem a naplómban, hogy elsõsorban hisztérikus örömet éreztem, hogy végeztem Doajófölddel.(…)
 Az a nagyszerû ötletem támadt, hogy hazafelé megállok Rómában. (…)
Az egyik legfontosabb, de nem kellõen méltányolt különbség egy afrikai falu és egy európai város között az, ahogy telik az idõ. Egy olyan valaki szemében, aki a földmûvelõ élet rendszeres érveréséhez szokott, ahol az ember évszakokban gondolkozik, és a napoknak nincs nevük, a városlakók õrült módon elviharzani látszanak mellette valami hiábavaló igyekezetben. Úgy lépkedtem Róma utcáin, mint egy doajó varázsló, akit rituális szerepe nem evilági lassúságával kiemel a mindennapi tevékenységekbõl. A kávéházi étlapok olyan sok lehetõséget kínáltak, hogy úgy éreztem, nem tudok megbirkózni velük: a választék hiánya Doajóföldön totálisan döntésképtelenné tett. A terepen állandóan orgiasztikus evésrõl álmodoztam; most sonkás szendvicseken éltem. Mire visszatértem a szállodai szobámba, az ajtót leemelték a sarkáról, és minden tulajdonomat elvitték: repülõjegyet, útlevelet, pénzt; még maradék doajó ruháim is nyomtalanul eltûntek. (…)
 Így történt, hogy elindulásom után tizennyolc hónappal visszatértem Angliába, egy szakadt nadrággal, hét maszatos és foltos füzettel Nyugat-Afrikáról szóló feljegyzésekkel, egy homoktól eltömõdött fényképezõgéppel, és egy olasz nyelvû nyilatkozattal a birtokomban. Lefogytam 16 kilót, sötétbarnára voltam sülve, és szemgolyóim élénksárgára változtak [a hepatitisztõl]. Szembenéztem a bevándorlási hivatalnokkal.
"Útlevél?"
"Sajnos elvesztettem az útlevelemet." Átadtam neki olasz nyelvû nyilatkozatomat. Összehúzta a szemét. "Angol ön, uram?"
"Ó…khm…igen."
"Hajlandó volna aláírni egy ilyen értelmû nyilatkozatot, uram?"
"Természetesen."
"Rendben van. Haladjon tovább." Intett, hogy menjek. Nem lehetett ennyire könnyû. Csapdát sejtettem. Ravaszul néztem. "Úgy érti, nem kell kiabálnom, fenyegetõznöm és pénzt ajánlanom önnek?"
"Haladjon tovább, uram."
Az egyik paradoxon, ami sokat gyötörte a matematikusokat, az Einstein-féle ûrutazó. Miután nagy sebességgel néhány hónapig utazgat a világegyetemben, visszatér a Földre, és azt látja, hogy egész évtizedek múltak el. Az antropológus utazó fordított helyzetben van. Elmegy egy mértéktelenül hosszúnak tûnõ idõre más világokba, kozmikus problémákon töpreng, jelentõsen megöregszik. Amikor visszatér, csak néhány hónap múlt el. A makk, amit elültetett, nem nõtt hatalmas fává – éppen hogy csak egy óvatos hajtást eresztett. Gyermekei nem nõttek fel, csak a legközelebbi barátai vették észre, hogy egyáltalán elment. Furcsa idegenség kap el, nem azért, mert bármi megváltozott, hanem inkább azért, mert már nem "normálisnak" és "természetesnek" látod a dolgokat. Az "angolság" éppolyan póznak tûnik, mint a "doajóság". Azon kapod magad, hogy ugyanazzal a tárgyilagos komolysággal vitatod meg a barátaidnak fontos dolgokat, ahogy a boszorkányságról beszéltél a faludbéliekkel. A beleillés hiányának következménye a bizonytalanság mindent elborító érzése, amit csak növel a rohanó fehéremberek nagy száma, akikkel mindenütt találkozol. Minden, aminek köze van a vásárláshoz, mértéktelenül bonyolultnak tûnik. Az élelmiszer túlzott bõsége alatt roskadozó polcok látványa a szupermarketben vagy émelygõ ellenérzést vagy tehetetlen vacillálást vált ki. Problémát jelent az interakció szabályaihoz való alkalmazkodás is. Amikor egyik nap a tejesember tejet hagyott a küszöbömön, amit nem rendeltem meg, úgy reagáltam, hogy kiabálva és tombolva utánarohantam a nyugat-afrikai módi szerint. Azt hiszem, talán meg is ragadtam a gallérjánál. Szegény ember nagyon meghökkent. Nyugat-afrikai mérce szerint egyszerûen erélyes voltam, angol mérce szerint kiállhatatlan tuskó.
 Személyes életemben is nagy változások történtek. Sok más terepmunkáséhoz hasonlóan az egészségem hosszú idõre megrendült. Homályos liberális hitem a Harmadik Világ kulturális és gazdasági megváltásában éles ütést kapott. Általános jellemzõje a visszatért terepmunkásoknak, ahogy a visszatért ûrhajósok ügyetlenségével botladoznak saját kultúrájukban, hogy egyszerûen kritikátlanul hálásak azért, hogy nyugatiak, akik egy olyan kultúrában élnek, amely hirtelen nagyon becsesnek és törékenynek tûnik - ez alól én sem voltam kivétel. De van valami alattomosan szokásformáló az antropológiai terepmunkában. Az etnográfiai másnaposság sem hatásosabb averzió-terápia, mint bármi más. Néhány héttel a visszatérésem után felhívtam egy barátomat, a vele folytatott társalgás küldött annak idején elsõsorban a terepre.
"Hát visszajöttél?"
"Igen."
"Unalmas volt?"
"Igen."
"Nagyon beteg lettél?"
"Igen."
"Olyan jegyzeteket hoztál vissza, amiknek se füle, se farka, és elfelejtettél megkérdezni egy csomó fontos dolgot?"
"Igen."
"Mikor mész vissza?"
Erõtlenül nevettem. Hat hónappal késõbb visszatértem Doajóföldre.

        VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

(The Innocent Anthropologist, London, 1983, Henry Holt, NY, 1992)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu