Nagyon gyorsan elkészültek. Két hónap alatt. Csak a négyzet alakú, szürke, agyagos földdarab maradt utánuk. A néptelen, erdõs tájban olyan volt ez a csupasz folt, mint a horzsolás a bõrön. Jövõre – kétszáz év után elõször – fû nõ itt. Vagy inkább csalán – az jelenik meg elõször az olyan helyeken, amit elhagytak az emberek.
– Mi volt itt? – kérdezte tõlem egy férfi. Hátizsákja volt, kezében térkép, nyakában fényképezõgép.
– Pravoszláv templom – válaszoltam.
– És mi lett vele?
– Semmi. Elvitték a múzeumba.
– Az egészet?
– Az egészet, de darabokban.
Rálépett a letaposott talajra, és úgy nézett körül, mintha a falakat és a boltíveket keresné. Aztán fölfedezett egy napsütötte foltot, ami a presbitériumot fogta közre, és elkattintotta Practicáját.
– Kár – mondta.
– Igen – mormoltam.

Sokszor próbáltam elképzelni, hogyan kezdõdött.
Giacomo Casanova a végét járta Dux várában. Indiába menetelt harmincezer doni kozák. A gyanútlan XVI. Lajos az utolsó lakatokat és zárakat alkotta. Csupa pontosan meghatározott dátum, a köztük lévõ ûrt beszámolók töltik ki, és ha még maradtak hézagok, akkor ötletes hipotézisek vagy költészet ívelte át õket.
A mi esetünkben azonban bizonytalan a dátum. Nem jegyezték föl sehol, mintha az itteni kétféle idõszámítás, a Gergely- és a Julianus-naptár kioltanák egymást, és a jelzõ nélküli Idõben helyeznék el az eseményeket. Mállott zsindelymaradványok hányódnak a fûben. A bennük lévõ szegecsek metszete négyszögletû, ilyet ma már nem látunk. Nincs kizárva, hogy egy vándor kovácsmûhelyben készítették õket egyenként, vagy éppen itt helyben, miközben a burkolóanyagot szögezték.
Szóval csábító ez a jelzõ nélküli Idõ. A rend, a név, az ok és a következmény igénye a képzeletre is vonatkozik. Ezekbõl származik minden kitalált történet, amiben idõvel hinni kezdünk. Lehet, hogy képzelet és hit nem is létezhet egymás nélkül, hisz van egy közös jellemzõjük: nem kell hozzájuk bizonyíték.

Valószínûleg télen kezdõdött az egész. Akkor a legtöbb az idõ, a szállítás is viszonylag egyszerû. Ha akkor is nagyjából ott ért véget az erdõ, ahol most, akkor a legközelebbi jegenyefenyõk egy kilométerrel távolabb, feljebb helyezkedtek el. Meg kellett találni a legjobbakat, a vastag, egyenes, napsütötte helyen nõtt fákat. Aztán kivágni õket.
Amikor megvizsgáltam az íves pilléreket, amelyek a templom nagy teherbírású vázát alkották, vastagságukból kikövetkeztethettem, milyen roppant méretû volt a hajdani erdõ. Az építéshez használt fák között voltak olyanok, amelyek átmérõje a tönknél az egy métert is elérhette. Kézi fûrésszel dolgoztak. Egy fát két férfi fûrészelt egy álló napig. Fûrészeltek, faékeket vertek be, ledobtak magukról egy-egy ruhadarabot, míg végül ott álltak egy szál ingben, amibõl pára szállt fel a fagyban. Az utolsó pillanatok megteltek izgalommal. Füleltek, hogy recsegnek, hasadnak a rostok, amikor lassan dõlni kezd a fa. Aztán a vastagabb ágak és a korona csikorgása hallatszott, és már be is foghatták a lovakat az ezüstszürke tönk elé. Nyilván szakadt a hám, pattantak a láncok. Mire a hóval befútt, kidõlt fákon, a korhadó rönkökön és széltörte fákon keresztül kijutottak az erdõ szélére, a lovak háta éppúgy gõzölgött, mint egy órával korábban az embereké. A lejtõn már könnyebb dolguk volt. Ha jártak arra elõttük más fogatok, akkor a hóban már ki volt vájva a mély csatorna. Ötven, száz, még több fa? Mindenesetre elég sok egy olyan falunak, amely jó, ha húsz házikót számlált. Itt-ott lerogytak a lovak.

Amikor öregekkel beszélgetek, felidézik, hogy fiatal korukban a telek téliesebbek, a nyarak forróbbak voltak. Minél távolibb a kép, annál allegorikusabbak és szimbolikusabbak a színei, formái és eseményei. Két sötét lóárny kaptat felfelé a hegyoldalban, mögöttük kicsiny emberalak. Lépteik egyformán elcsigázottak. Az embernek nyilván neve is van: Vaszil, Iván, talán Szimon. Szántásra emlékeztet ez a menetelés a fehér örökkévalóságban. Abszurd erõfeszítés, mert a szél hordja a havat, és hamar belepi a mély nyomokat. A visszaút inkább menekülésre vagy hajszára emlékeztet majd, mindenesetre lesz benne valami harcszerû. A lovak a kanyarban leülnek a farukra, visszafogja õket a gyeplõ, a lejtõn menekülnek a meglóduló fa tömege elõl, amely egy-egy pillanatra élõlény-vonásokat vesz fel – mozgékony, fürge és veszélyes lesz. Felszökõ porhó, hab, elnyeli a visszhangot, a kiáltásokat szél ragadja el, mintha az egész nem is a földön, hanem a tengeren, ebben a zavaros, bizonytalan elemben történne, amibõl ki kell törni, el kell jutni a völgy mélyéig pár öreg tölgyfa között. A levonszolt, egymás mellett heverõ farönkök tutajra emlékeztetnek.

Gondolkodóba ejtett, hogy az az ember – bizonyára véletlenül – azt a helyet fényképezte le, ahol az ikonosztáz volt. Most hiányoztak belõle a formák, fény töltötte be. Mint naplemente elõtt mindig. Derûs, õszi délutánokon a bejárat felõl tûzött a nap. Elég volt belökni a kaput, és özönlött a fény. A fényes hullám végigvonult a korhadás szagát õrzõ hajón, sebesen végigsöpört a hámló falfestésen, és épp az ikonosztázon tört meg. A faragványok lepattogzó aranyozása és az ikonok fakuló színei néhány percre visszanyerték azt az õsi, természetfeletti ragyogást, ami a falusi mûvészek képzeletében és vágyaiban megszületett. Rövid volt ez a pillanat. A nap lebukott a füves domb mögött, és visszatért a szentélybe a félhomály. Szent Dimitrij arca elsötétült, újból emberivé vált, Ádám csupasz teste egyszerre agyagszürke árnyalatot kapott.
Olyan volt, mintha átpillantottunk volna a túloldalra. Széttöredezett, majd egy perc múlva újból bezárult a világ, nyoma sem maradt a hézagoknak, a szú folytatta félbehagyott munkáját, az egerek és a penész tovább végezték a dolgukat. A férfi a fényképezõgép nézõkéjén keresztül szemlélte a korhadó deszkahalmot.
– Újból fölépítik?
– Nem tudom. Úgy tervezik – válaszoltam.

Késõn van itt vége a télnek. Még áprilisban is elõfordulhat hófúvás, fagyosak az éjszakák. A tavasz érkezését megelõzi a sáros idõszak, amikor állandóan változnak a színek. Fehér küzd a pirossal, szürkével. Az elsõ zölddel. A hegyoldalak és a völgyek szüntelenül változtatják külsejüket. Amit kiolvaszt a nap, azt visszahódítja az éjszakai hóvihar.
Vagyis valószínûleg sárban kezdték, a negyedik, bizonytalan halmazállapotban lefektették az elõtér, a hajó és a presbitérium helyét kijelölõ alapköveket. Vörösfenyõbõl volt az alap. Ez a nehéz, ragacsos, gyantától csöpögõ fa évszázadokig ellenáll az idõjárásnak. A rönköket fejszével faragták négyszögletesre vagy derékszögûre. Fárasztó, idõrabló munka, ügyelni kell arra, hogy a keresztgerendák tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz. A lucskos, kora tavaszi tájhoz képest a fa világos, sokszor fehér. Meleg, szélcsendes napokon sûrû a levegõ a balzsamos illattól, mintha a szentély materializálódásának folyamata az érzékek terében történne. A szerszámok lármája megsokszorozódik, visszhangozva verõdik vissza a völgyben, míg ki nem surran valahol vagy el nem vész az ég végtelenjében. A gerendák sarkának illesztését alakítgató fûrészek éles sikoltása, szekercecsapások, a mesterek utasításai és káromkodásai, míg felhúzzák az újabb, megmunkált gerendát.
Õszre minden bizonnyal elkészültek. Beszögezték az utolsó zsindelyeket. A forma bezárult. Odabent lerakták a padlót. Kiragadtak egy darabot a világból, és áthelyezték egy másik birodalomba. Mint az ikonosztáz bal szárnyán látható Illés próféta.

A szentélyekben a képek és a tárgyak nyûgöznek le a legkevésbé. Túl erõsen hasonlítanak a valóság többi részére. Igyekeznek elszakadni tõle, de visszahullanak, ezzel is igazolják, hogy minden erõfeszítés hiábavaló. De a térbeli idomba zárt lég, a boltív, a falak és az építészeti megoldások formálta tér tökéletesen visszaadja a vágyat. Beléphetünk, bõrünkön érezhetjük az érintését, de az egész kifolyik az ujjaink közül, benn tarthatjuk a tüdõnkben, de csak egy pillanatra.
Amikor nemrég megnyitották a keleti határokat, kezdtek megjelenni az építõk leszármazottai, akiket ötven évvel ezelõtt erõszakkal vagy fortéllyal telepítettek ki szülõfalujukból. Öregasszonyok lépték át a templom küszöbét, bementek a fõhajóba, letérdeltek a döngölt agyagra, mert padló már rég nem volt, keresztet vetettek és hajlongtak. Ki elõtt? Az oltár csálén, falnak dõlve állt, hajdani fényének nyoma sem maradt. A kitépett ajtajú tabernákulum lepattogzott dobozra emlékeztetett. A legfontosabb, Krisztust, a Szûzanyát, Szent Miklóst ábrázoló ikonokból egész darabok hiányoztak. Az ikonosztáz felsõ soraiban lévõ képek homályba borultak, megvetemedtek a nedvességtõl, alig lehetett õket megkülönböztetni. A templombelsõnek pinceszaga volt. De a nõk letérdepeltek.
Vagy az öregember, akit csaknem húsz kilométerre lakó családja hozott ide. Egyenes háttal ült az egyszerû parasztszekér közepére állított széken. Arra gondoltam, tiszteletbõl szállították ilyen ünnepélyesen. De két férfinak kellett leemelnie, és a székkel együtt beszállítania a templomba. Béna volt. Kilencvenéves értelme mégis világos maradt.
– Jártam én, uram, Szibériában, voltam Kazahsztánban, láttam mohamedánokat, voltam Mongóliában is, láttam buddhistákat. Láttam oroszokat is, akik születésüktõl fogva nem hittek semmiben. Apám is segédkezett itt a tetõcserénél 95-ben. Bádoggal fedték be a zsindelyt. Aztán itt kereszteltek meg.
Aztán tovább lépkedtem a szekér mellett, az öreg pedig megmutatta, hol álltak a házak, neveket sorolt, történetmorzsákat mesélt. Végigment a falun, amely emlékezetében élt. Sem az idõ, sem a tûz, sem a betegség nem fogott rajta. Végül, a búcsúzásnál kissé gúnyosan elmosolyodott. Arca dércsípte almára emlékeztetett. A szeme pedig már-már vidáman csillogott, amikor azt mondta:
– Hát, akkor most már meg is halhatok.

Néhányszor fölmentem a szûk lépcsõn a padlásra. Óvatosan kellett mozogni, és csak a tartógerendákon lépkedhettem, mert a födémdeszkák alig tartottak. A tetõ kötése, a harangtorony magas gerendázata – minden egyetlen szög nélkül, csak reteszekkel, tiplikkel és csapokkal összekapcsolva – öreg vitorlás belsejére emlékeztetett. Ha délrõl fújt a szél, hallani lehetett a monoton zúgást. Dolgozott a váz. Felfogta a széllökéseket, észrevétlenül elhajolt elõlük, még mindig keményen és ruganyosan óvta a közé zárt tér mozdulatlanságát.
Azon a helyen, ahol egykor a harangok lógtak, fészket rakott egy macskabagoly. Éjszakai huhogása kételyt ébresztett, vajon valóban létezik-e a szentély. Derûs, holdfényes éjeken élesen kirajzolódtak az égbolton a kupolák. A tölgyek és kõrisek koronája fölött kovácsoltvas keresztek magasodtak, de a néptelen völgy csöndje, a mozdulatlanság és a sötétség miatt a fák és a keresztek anyaga azonosnak tûnt. Pontosan úgy, mintha a templomot visszahódította volna a természet, amelybõl kétszáz éve kiragadták.
– Jó is lenne – mondta a fényképezõgépes ember. Akart még egyet kattintani, de már lement a nap.
Én viszont még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Újra meg újra visszatértem a kezdetekhez, végigkövettem az építõk lassú araszolását. A földdarab megszentelésétõl a kockázatos mûveletig, amikor a domború sisakokat a meredeken tornyosuló tetõkre erõsítették. Aztán bizonyára évtizedeknek kellett eltelniük, míg a templombelsõ fenséges és ünnepélyes külsõt kapott. Volt valami megindító a kõpárkányokat, oszlopokat és gyámpilléreket díszítõ, ügyetlen festésben – a jeruzsálemi és konstantinápolyi szentélyek távoli emlékeit, talán az elképzelt Új Jeruzsálemet idézték.
Az idõk során az elhagyatott templom lassanként megdõlt. A nedvesség kikezdte az északi alapokat. A gerendák közt repedések rajzolódtak ki. A vékony, meszes vakolaton áthatolt a korhadás finom, aranyszínû pora. Arra gondoltam, ez a gyõzedelmes mulandóság jele. Pedig hát élõ baktériumok, szaprofiták és rovarok mûve volt a csalóka márvány.
A muzeológusok a halál szagát hozták magukkal. Szúrós, kellemetlen szagú vegyszerekkel megállították a bomlást. Az augusztusi hõségben olyan szagot árasztott minden, mint egy kórház. Aztán speciális anyagokba csavarták a gerendákat, és autóra rakták õket, mint a múmiákat.

Nem vagyok a romok szerelmese. De ha magam elõtt látom a felújított templomot, ahogy ott áll az idejébõl és helyébõl ugyanúgy kiszakított házak és eszközök között, kicsit zavar, hogy az egész egydimenziós. A szõrszálhasogató tudósok arról folytatnak majd vitákat, hogy rutén vagy latin hatás érvényesült-e a frízeken és az ábrázolásokon. A barokk birkózik a bizánci stílussal, kiszámítják az arányokat, valaki véglegesen megállapítja az idom típusát és tisztaságát. Csak a helyet nem lehet elszállítani. A helynek nincsenek dimenziói. Szilárd pont és megfoghatatlan tér. Ezért még mindig nem vagyok biztos abban, vajon valóban elvitték-e.
A férfi becsukta a fényképezõgép tokját.
– És hol volt a bejárat? – kérdezte.
– Itt. Épp a küszöbön áll.

MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu