Kukorelly Endre
Mészöly Miklósról

Egy szép nap a kertben ott ülök a német ismerõseimmel, egyszercsak abbamarad a kopogás, és megjelenik MM, átbújván a drót alatt, átjövök, jelentette ki, hozott magával egy tányér túlzottan finomra sikerült süteményt, sajnos, nem tudok németül, mondta MM a németeknek, aztán leült és huzamosan elõadott irodalmi, politikai meg másmilyen elgondolásokat, németül adta elõ, majd elnézést kért, hogy nem tud németül, most õ megy gépelni, mondta, és el. Átbújt a drót alatt. Vagyis visszabújt. A németjeim el vannak képedve és föl vannak izgatva. Én eszem a süteményt. Kis idõ múlva áthallatszik a kopogás.

***

Egy szép napon vonult az utca felé MM. Volt nála egy kosár. MM a leviselt vászonnadrágjában szokott vonulni a kertben, tulajdonképpen peckesen, lemegy az utcáig, poros dûlõút, neve Rigó, ahhoz a vadszõlõlugashoz, amiben a kocsija áll. Alaine asszony pedig utánakiált, halkan kiált, kincsem, hozzál még hagymát is. MM miközben bekászálódik a Citroenjébe, így válaszol: Jó.

***
Nem emlékszem rendesen. Kivittem Kisorosziba az autómmal. Kivitt Kisorosziba. Hányszor? Körülbelül ötven perc az út, ha betartod a sebességkorlátozást. Leányfalu és Tahi közt párszáz méter, fölnyomom százhúszig, mert nyilván sietek. Hogy hová? A híd, és a Szentendrei szigeti tizenegy kilométeres útszakasz, egy darabig látszanak a túlsó parton a DCM kéményei, aztán összeborulnak a fák az út fölött. Sietek, vagy mi. Hányszor ötven perc. Egyszer megkértem, hogy, na. Megkértem, hogy mondjon valamit a könyvemrõl. Mert hát nekem megjelent, ugye, egy könyvem. Mutassa be a könyvem. No. Jaj. Egyszerûen nem emlékszem rendesen arra, hogy ez hogy is volt. Nem ismertem. Fölhívtam telefonon? Alig ismertem, egyszer-kétszer láttam, és, nem tudom, nyilván odamentem hozzá bemutatkozni. Bemutattam neki a barátnõmet. Fordítva, mert a férfiakat mutatják be a nõknek, ezt onnan tudom, hogy tetszik neki, mármint a barátnõmnek. A dolog. Ez a helyzet kurvára tetszik neki. Bemutatom a Mészölynek a barátnõmet, baszd meg, vagyis bemutatom a barátnõmnek, és akkor azt kell látom, hogy tetszik nekik. Néha átmentem hozzájuk, ültünk a kertben, csíptek a szúnyogok, csapkodtam, õ legyezett. Nem szúrták annyira vagy nem figyelt oda. Ilyesmikre. Átmentem beszélgetni, aztán vissza. Vagy lementünk a Dunához. 1975-ben elolvastam a Filmet, az nagyjából megváltoztatott bennem csomó mindent. Elolvastam, az túlzás, szerintem nem olvastam végig, letettem, kezdtem elölrõl, letettem megint, néztem, hogy még mennyi van hátra. Hagyjam abba? Csak döntés kérdése? Én írok? Kezdjek neki? "Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: 'Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed...'"

***
A pontosság reménytelen.  Pontosságra törekedni, az egy udvariasság-fajta. Mûanyagból készül és rózsa színe van, mint egy háromnapos kismalacnak. Valami pontos vagy nem, ez korántsem az igyekezeten múlik, hanem legjobb, ha úgy gondoljuk, hogy a szerencsén. Az akarás is rózsaszínû. Olykor igyekszel, nem tudod megúszni, hogy ne. Kell hozzá ez-az, hogy felhagyj az ilyesmi igyekezetekkel, évek kellenek hozzá. Mulatságos. Lehet, hogy mulatságos, de azt nem lehet, hogy mindig kimosolyogd az igyekezetedet.
 MM mesélte egyszer, hogy a Saulus kétharmadát kidobta. El is égette. Van egy szép, századeleji mályvarózsaszín Jugendstil cserépkályhám, én is be szoktam néha gyújtani, marha jól ég a kézirat, nem igaz, hogy nem, ropog, elpirul és felpöndörödik, lapozgat a tûz. Ha elégette, az el is van égve, nincs mese. Tényleg mondta-e ezt nekem MM, vagy én találtam ki. Kéziratokat a pontosság miatt égetünk el. Nem a pontatlanságuk miatt, hanem a reménytelen pontosság miatt.

***

Hallom, ahogy lesétál a kert végébe. Fölkel az asztaltól, azt is hallom, most nem dõlt fel a szék, és megindul lefelé. Azért hallom, mert olyan a csönd, túl sok mindent hallani, nevetségesen sok mindent. Távolról a tûz ropogását, égetik a falevelet. A túlsó partról pedig vonatot. Azért hallom, mert nem nézek oda, direkt úgy áll a székem, nem nézem, nem hagyom abba azt a valamit. Aztán abbahagyom azt a valamit, leteszem a könyvemet, megfordítom a széket, vagy nem, inkább felállok, de nem megyek oda, egy-két lépés csak, egy lépés, látom a levelek közt, a hófehér haját, oldalvást áll, nézi az utat. Nincs ott semmi, út, homok. Út, homok, árnyékok, napsütés. Most megfordul, errefelé, felém, kicsit nyitva a szája, fölemeli a kezét. Hogy vagy, Miklós? Jól. Na. Ez jó kérdés volt. Gyorsan vége. Eleve meg van mondva a válasz, és gyorsan vége van, egybõl, nincs mit unatkozni. Ez egy olajfa, aztán õszibarackfák, nem lettek beoltva, és akác, egy csomó akác. Két napja láttam a tévében. Mutatták pár percig, mert meghalt. Néhány évvel ezelõtti felvétel, egy hetvenvalahány éves férfi arca. Hihetetlen arc, Istenem, milyen arcok között. Nagyon nem vagyok kompetens férfiszépség-ügyben, de itt igazán minden elképesztõen rendben van. Hihetetlen jól néz ki. Szikár. Jól néz rám. Jó volt vele üldögélni, akkor is jó volt, amikor nem volt jó. Aztán abbahagyják a közvetítést, és valami másról kezdenek beszélni. Azt nem lehet.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/