Nehezen tudnám leírni azt a lelkesedést, amely úrrá lett a családunkon, amikor a városból falura költöztünk. A különben túlzásokra hajló Mara néni sem gyõzött eléggé hálálkodni, hogy egyszer az életben így „szállították”. Peter bátyám véleménye szerint csak nagymama megkönnyebbülése volt fogható ahhoz az érzéshez, amellyel lekászálódtunk a teherautóról, és  becipeltük a bútort a házba, amikor a háború végén megtudta, hogy legidõsebb fia, Mara férje nem pusztult el Auschwitzban, hanem útban van hazafelé. (Nem beszélve Mara leplezetlen örömérõl a hír hallatán, hogy tévedés történt, és férjének végül is teljesült a halál utáni hamvasztás iránti vágya. Azt a körülményt, hogy hamvasztása nem a halála után történt, hanem annak elõtte, Mara lényegtelen apróságnak tekintette.)
De ez  már réges-rég történt, szinte elfelejtõdött, csak néha jött elõ megfelelõ szitokszóként azokban a pillanatokban, amikor a családot elkapta a nyugtalanság, és egyikünk-másikunk nem tudván tovább türtõztetni magát, a tõlünk telhetõ legocsmányabb dolgokat vágtuk egymás arcába. A klán – ahogy a nálunk kevésbé szapora szomszédok neveztek bennünket – , nos a klán költözése persze élõ ellentéte volt az ilyen pillanatoknak; arcunk természetes sötétséggel izzott. Csodák csodája még az agyvérzéstõl félig béna nagymamának is sikerült elhúznia az ajkát.
Maga a ház nem volt valami nagy szám; a falu szélén állt, és leginkább még egy lepusztult falusi kocsmára emlékeztetett pincéstül, ahol az elõzõ tulajdonos jó (vagy rossz) indulata jeléül hagyott pár hordó bort (sajnos – vagy szerencsére – teljesen megecetesedve), amit káromkodva jelentett az édes élet jó ismerõje, Mara néni. Volt néhány melléképület is a háznál, csak találgattuk, mire szolgálhattak. Az egyikben biztosan disznóól lehetett. Ezt Elizabeta unokahúgom, Mara törvénytelen leánygyermeke állapította meg. Elizabeta nemcsak azokat a szagokat ismerte fel, amelyeknek a létezésérõl az emberek nagy részének fogalma sincs, hanem a helyiségek történelmét meg az  érzések intenzitását és árnyalatát is, amely ottmaradt a levegõben, amikor egy bizonyos esemény, amely kiváltotta õket, már rég elmúlt. – Disznószagot érzek – mondta, amikor belépett a sufniba, amit Mara néni, lévén ambiciózus, ámde csekély tehetségû amatõr festõ, mûterem céljára szemelt ki magának.
Szerencsére ezt csak én és mama hallottuk. Amikor Elizabeta orrlyukai kitágultak, és hozzátette, hogy az udvarra kivonszolt és ott leölt disznók halálfélelmét is érzékeli, mama ráripakodott, hogy az isten szerelmére fogja már be a száját. A völgyben kanyargó folyóra és a környezõ hegyekre nyíló kilátás miatt végül Mara néni ezt a sufnit  választotta mûterem céljára. Az egészet úgyis lefestik, kiszellõztetik, aztán Mara festékeinek és parfümjének elegye rövidesen impregnál mindent. Különben elõkelõ angol családok is elõszeretettel laknak átalakított lóistállókban.
Elizabeta nyugodt hangon közölte, hogy három közepes méretû bonbonos doboz fejében hallgatni fog. – Kettõ – mondta mama. – A két legnagyobb – ajánlott alkut Elizabeta. – De ez az utolsó szavad – zárta le a vitát mama.
Mara néni soha nem sejtette, miféle hangok helyettesítették a barokk áriákat,  amelyek mellett ecsettel a kezében és cigarettával a szájában hozzákezdett „megújult látomásainak” megvalósításához. Amikor Elizabeta egyszer vacsora közben hangosan megjegyezte, hogy az áriák õt a disznóröfögésre emlékeztetik, Mara felháborodott, de mama mindjárt megdicsérte új stílusát, s erre annyira elérzékenyült, hogy elfelejtette Elizabetát „fattyúnak” minõsíteni, s inkább hosszadalmas fejtegetésbe kezdett az akvarellek és az olajképek közötti különbségrõl – a család többi tagjának általános örömére, akik hihetetlen indokokkal egyre másra hagyták ott az asztalt. Másnap reggel Elizabeta még egy doboz bonbont kapott a mamától.
Eleinte mégis úgy tûnt, hogy a falusi élet mindenkinek azt adja, amire a legjobban vágyik. Nagymamának a frissen szántott föld illatát és a távoli tehénbõgést, meg egyéb hangokat és illatokat, amelyek a gyermekkorára emlékeztették. – Szegfû – írta a papírra, amikor az agyvérzés megfosztotta a beszéd készségétõl –. mindenütt szegfû lesz, nyitott ablaknál fogok aludni, hogy a szegfûillatot vigyem utolsó leheletemmel a másvilágra. – Mama remélte, hogy az új házban majd kialakíthatja az egészséges életmódot propagáló meditációs magáncentrumát, és elhelyezheti a zen buddhizmusról, a jógáról, a rejkirõl, a rolfozásról és a Vízöntõ korszakának egyéb aspektusairól szóló kétezer kötetes könyvtárát. Idõ elõtt nyugdíjba küldött középiskolai tanárnõ lévén, már egyedül csak ennek élt teljes szívvel.
Fõként azonban a mezei utakért rajongott, amelyek lágyan kanyarogtak a völgybe le és fel az erdõ felé, szinte kínálkozva a mama reggeli kocogásai avagy „mini maratonjai” céljára, ahogy a mazochizmus eme végletes megnyilvánulását a pszichiáter elnevezte, akinél apa és anya, apa alkoholizmusa miatt hosszú évekre be volt jegyezve az egészséges életért programba. A pszichiáter módszerei elleni pár éves kitartó ellenkezés után apa hirtelen elvesztette a kedvét nemcsak az ivás, hanem az élet minden egyéb öröme iránt, beleértve azokat is, amelyekrõl mama még nem mondott le. Így volt az õ reggeli maratonja az egyetlen módja annak, hogy semlegesítse energiafölöslegét, amely nap mint nap felgyülemlett benne apa közömbössége miatt. Apa, aki tudta ezt, minden este gondosan fölhúzta az ébresztõórát, hogy mama el ne aludjék.
Mihelyt apa követelésére elhagyta ezt a programot, apa elment a középiskola igazgatójához, ahol harminc éven át tanította a történelmet, és követelte korkedvezményes  nyugdíjaztatását. Vége a történelemnek, mondta. De nem azért,  mert Fukuyama ezt állítja, hanem a siker miatt, amit végre elért a mi kis népünk. A szabadság, az összes áldások eme legbolondabbika teljesen kihúzta a talajt a tragikus  konfliktusok és a nagy eszmék alól, és elvetette a kicsinyes civakodások, az üzleti csalások és a közszolgálati média elsekélyesedésének ocsúját. Apa tantárgya, a történelem, tudományból máról holnapra az ezoterikum szintjére süllyedt, s ezzel õ nem kíván foglalkozni. Vissza kíván vonulni, persze végkielégítéssel.
Az iskolaigazgató, aki mama unokabátyja és a család jó barátja volt, haladéktalanul teljesítette apa kívánságát. A végkielégítés éppen kiegészítette  azt az összeget, amibõl apa megvette a házat, amelyben „övéi”, ahogy bennünket nevezett, végre megtalálhatták, jobb késõn mint soha, azt az igazi szabadságot, amely az igazi boldogság egyetlen forrása. Végtére is szabadnak lenni kötelesség – tette hozzá pikírten; egy szabad országnak szabad emberekre van szüksége.
Apa a boldogságot a nyugalom képzetével azonosította. Mamával ellentétben, aki örökké fiatal akart maradni, és kész volt meghalni ezért az eszméért, apa kész volt megfogadni Jung tanácsát,  miszerint a férfi hatvan éves korában mondjon búcsút azoknak a dolgoknak, amelyek helyénvalóak ifjúkorban, és forduljon magába, emlékeibõl rakja össze az élet mozaikját, mely értelme lesz e világban való jelenlétének és a híd, mely adott pillanatban õt Istenhez köti. Hangsúlyozta, hogy továbbra is elérhetõ lesz számunkra, ámbár többnyire gondolataiba fog merülni, és elvárja, hogy tiszteletben tartsuk a külvilágból a belsõ világba való átköltözés szükségletét, mert ott még sok feladat vár rá. Végül ki-ki megkapta a magáét: Peter eszményi helyet a teleszkópjának és a csillagvizsgálásnak; én ideális lehetõséget az erdõkben való céltalan csatangolásokra és a  jövõrõl való meddõ tépelõdésre, ami minden jel szerint nem fog különbözni a jelentõl; mama öccse, Vinko bácsi, különben könyvelõ, de már évek óta a világ legnagyobb káposztája kitermesztésének a megszállottja, amivel bekerülhet a Guiness-rekordok közé, termékeny talajt talált; apa  unokabátyja, Vladimir idõt és nyugalmat, hogy befejezze emlékiratait a partizánidõkbõl; harminc évvel fiatalabb felesége pedig megfelelõ utat, hogy Vladimir Alfa Romeójával minden nap eltûnjön szórakozni a barátaival, és a férjét nyugton hagyja.
E beszéd után apám visszavonult termeibe, és otthagyott bennünket a bizonytalanságban, hogy vajon érdemes-e valamelyikünk is a belõle sugárzó glóriára. Életünkben elõször egy emberként éreztük, hogy apánk titkon fejlesztette ki legértékesebb képességeit, és titkolta azokat a végsõkig, és hogy az õ közelében egyikünkkel sem történhet semmi rossz. A ház és a hat toldaléképület felújítási munkálatai olyan hévvel és összefogással folytak, hogy hamarosan két évrõl egyre rövidítettük le az új ház végleges kialakításának határidejét.
Az egyetlen, aki kilógott ebbõl a homogén egységbõl, amellyé apa bölcsességének és mama energiáinak sugarában eggyé forrt a család, – óhatatlanul – Elizabeta volt, részint bizonyára azért, mert mama nem ajándékozott neki több doboz csokoládét, fõként azonban az új iskola miatt, ahol a legtöbb tantárgyban, legalábbis ezt állította, nemcsak az iskolatársait, hanem a tanárait is lefõzte. „Az unalom Lucifer kedvenc gyermeke”, ismételgette a nagymama, amikor birtokában volt a beszéd képességének, de akkor senki sem sejtette, hogy szavai milyen profetikus erõvel bírnak Elizabetát illetõen.
Egy vasárnapi ebédnél a duci kis taknyos közölte, hogy a ház összes toldalékával együtt elektromágneses áramlatok veszélyes csomópontján fekszik, és ezért a rendezett család ideális modelljének létrehozására irányuló minden törekvésünk bukásra van ítélve. Vak erõkkel  van dolgunk, amelyek pajkos manók módjára viselkednek, vagyis azt teszik, ami éppen eszükbe jut. E kijelentésre csak mama rezdült meg, mi többiek csak megvontuk a vállunkat, dünnyögtünk valamit, és ettünk tovább.
Elizabeta gyûlölte, ha lagymatagon válaszoltunk a provokációira. Átment direkt támadásba. Azt mondta, hogy a házban különös dolgok történnek. Hogy Mara néni jó ideje nem báránykákkal, hanem disznókkal népesíti be  akvarelljein a tisztásokat és a legelõket. Hogy a nagymama szinte minden éjszaka veszekszik valakivel a szobájában. Hogy a könyveket, melyeket  mama rakott a polcra  a szerzõk szerinti szigorú  ábécé-sorrendben,  már kétszer összekeverte valaki, és mindig valami ismeretlen, valószínûleg ördögi ábécé szerint. Hogy az én szobámból éjjelente görcsös nyögéseket és sóhajtozásokat hallani, mintha fojtogatnának valakit. Hogy Vladimir bácsit már kétszer  látta, amint a tomboló zivatarban derékig meztelenül állt a szomszéd búzaföldjének közepén, és égnek emelt karral kérte a villámot,  hogy csapjon belé. Hogy Péter szobájában feljegyzéseket talált az asztalon, amelyekbõl több mint nyilvánvaló, hogy teleszkópján óriási meteoritot észlelt, amely két hét múlva becsapódik a Földbe, és azt ízzé-porrá fogja zúzni. Hogy Vinko bácsi a kertben nem azért kapálja a földet, hogy káposztát ültessen, hanem három, sírhoz hasonlatos mély gödröt ás, ahova a mi tetemeinket akarja majd elföldelni, miután a szellem, amely e hely fölött uralkodik, sorra megfojt bennünket. Az egyedüli megoldás, hogy eladjuk a házat, és visszamegyünk a városba.
Szavait csend követte. Néhány családtag titkon összenézett. Mások dacosan bámultak a tányérjukba. Majd egyszerre mind apára néztünk. Kétségkívül õ volt egyedül kompetens, hogy kommentálja és megítélje a helyzetet. Apa elõször szájába rakta az utolsó falat borjúszeletet, és alaposan megrágta. Majd a szalvétával gondosan és kimérten megtörölte a szakállát és a száját. Majd anélkül, hogy rápillantott volna valakire, lassan fölállt, és a szobájába távozott. Úgy éreztük, határozottabban csukta be az ajtót, mint általában.
Mamának kellett vállalnia a döntõbíró szerepét. Azt mondta, Mara néni disznókon kívül rajzolhat zsiráfokat, rozmárokat vagy ötfejû szörnyeket is, ha mûvészi képzelete úgy diktálja. Hogy a nagymama senkivel sem vitatkozik a szobájában, hanem rádiót hallgat, mert nem tud aludni. Hogy a polcon a könyveket nem manó keverte össze az ördög ábécéje szerint, hanem maguktól keveredtek össze, amikor a súlyuk alatt leszakadt a polc. Hogy a nyögés és sóhajtozás, amit állítólag az én szobámból hallott, az engem öt éves korom óta kínzó súlyos lidércnyomások, nem pedig a korosztályomat elandalító intenzív maszturbálás hangjai. Ami Vladimirt illeti, meg kell értenünk, hogy a felesége nagyon fiatal és könnyelmû,  ami idõnként még az olyan hõsnek is sok, aki tíz partizán-éremmel dicsekedhet. Peternek a meteoritokról meg hasonlókról írott feljegyzései persze a professzorával történt konzultációkkal kapcsolatosak, ugyanis kozmológiából fog diplomázni; a Föld nem fog elporladni csak azért, mert egy rakoncátlan süldõlány így akar ráijeszteni a hozzátartozóira. Vinko pedig maga mondja meg, kit és mit ás a kertben.
Vinko bácsi kertelés nélkül megmondta, hogy gödrei valóban sírokra hasonlítanak, de a hobbija annyira lefoglalja, hogy ideje sincs arra gondolni, hogy megöljön valakit közülünk. Csak a poros mezõgazdasági szerszámok maradványait akarja elásni, melyekkel a rozoga pajta tele van a gyümölcsösben, hogy felújítsa, és magtárat alakítson ki benne. Mi szükségünk van a sok törött csákányra, kapára, villára, kaszára, ekére, boronára, sarlóra és mit tudom én még, mire, hisz nem azért jöttünk falura, hogy két nemzedéknyi városi lét után újra parasztok legyünk! Mindent, ami fölösleges, ami túlságosan is emlékeztet más idõkre, más vidékekre, más történetekre, el kell temetnünk, ne legyen szem elõtt. Tenni kell ezt a múlt tévedéseitõl való elhatárolódás szellemében, ami minden erõfeszítésünket meghatározza az új házba való megérkezésünk óta. A mama volt az elsõ, aki e szavakra tapsolni kezdett; mind követtük a példáját, kivéve Elizabetát, aki ránk öltötte a nyelvét, és kiszaladt a házból.
Mivel nem volt mit csinálnom, felajánlottam, hogy segítek Vinko bácsinak. Némelyik szerszám a pajtában olyan nehéz volt, hogy alig tudtam elvonszolni a sírig, ahová Vinko bácsi szánta õket. Puszta hálából nekem hagyta a legporosabb és legrozsdásabb szerszámokat, s a legtöbbnél, amelyiket két embernek kellett megfognia, a súlyosabb vagy az ormótlanabb vége csodák csodája, mindannyiszor hozzám került. Örültem, amikor csatlakozott hozzánk Peter, és bosszantani kezdte Vinko bácsit: azt kérdezte tõle, milyen filozófiai jelentõsége van annak, hogy kapára van szüksége, ha el akarja temetni a kapát, és lapátra, ha el akarja temetni a lapátot, fõként pedig vajon a régi szerszámoknak az újak által való eltemetésében nem látja-e minden emberi erõfeszítés sziszifuszi hiábavalóságát.
Vinko bácsi azt felelte, hogy az általános iskolás bölcselkedéseket általában rá szokta hagyni a negyedéves fizikahallgatókra, kivált azokra, akik elõtte már félbehagyták a bölcsészkart. Maga a tevékenységében a család lelki gyógyításának döntõ fázisát látja, amely család több mint száz nemzedéken keresztül kizsákmányolók sorát szolgálta, azok valamennyi alakváltozatában a grófoktól kezdve  a nagybirtokosokon át az egyházig és a termelõszövetkezetig, de sohasem szántott és sohasem vetett szeretettel. A nemzetség lelki szenvedései oly erõteljesen érzékelhetõek e régi szerszámokban, hogy szinte sugárzik belõlük, hangsúlyozta; de most a szerszámokkal együtt ezt mindörökre eltemetjük. Csak ezután leszünk igazán szabadok – ha a szabadság az, amire szükségünk van, és amit kívánunk magunknak. Ezen túl minden egyes szerszám, amit bármelyikünk a kezébe vesz, legyen az lapát, fejsze, kávédaráló vagy számítógép, részesül az érzésbõl, mely az életörömbõl fakad, nem pedig a szegénységtõl vagy a börtöntõl való félelembõl.
E szavakat nem annyira dühösen mondta, inkább ünnepélyesen. Majd megkérte Petert, segítsen kihordani a pajtából az utolsó szerszámot is, amely annyira ormótlan, olyan nagy, hogy három ember kell hozzá. Megfogtuk egy-egy végén, és nagy nehezen kicipeltük a benti sötétbõl a napvilágra. Letettük a fûre, és megnéztük. Elképedtünk. Aztán megdöbbentünk. És végül borzongó, ismeretlen félelemmel bámultuk.
A dolog semmi eddig látott tárgyhoz nem hasonlított. Mindenek elõtt nem volt egy lapos fele, amire ráállíthattuk volna. Központi tömegébõl, amelynek nem volt felismerhetõ formája, sem felmérhetõ funkciója, minden rend és szimmetria nélkül mindenfelé acél-, alumínium- és fa-kinövések ágaskodtak. Kis képzelõerõvel lapátok, csákányok, kapák, talán sarlók vagy kaszák, talán gereblyék és más szerszámok kubisztikusan stilizált formáit lehetett felismerni köztük, bár mindezek csak kezdeményei vagy végtermékei voltak annak, amire vonatkoztak. Közben más darabokkal való különbözõ összeállításban lehetett fölismerni az egyes láncszemeket, egy  fogaskerék felét, egy vécékagylót, egy falióra összehajlított kerekeit,  egy konyhamérleg két súlyát és megfeketedett fogóját.
Ha ezek az alkatrészek vagy töredékek legalább dróttal lettek volna összefûzve! Vagy egybe lettek volna hegesztve! Akkor az egészet egy modern szobrász mûalkotásának lehetett volna minõsíteni, és a mûvészetre való hivatkozással, ahol minden lehetséges, és ahol mindent szabad, megfoszthattuk volna a felfoghatatlan konkrétság fullánkjától, amely gyámoltalan gyermekké tett bennünket.
Vinko bácsi látható erõfeszítéssel összeszedte magát, és kijelentette, hogy ez valami részeg falusi kovács ócska tákolmánya, beledobjuk a gödörbe, betemetjük és elfelejtjük. Peter határozottan ellenkezett: a dolog talán egy, a közelben lezuhant ûrhajó alkatrésze! Különben is elõbb minden ismeretlen tárgyat meg kell vizsgálni, nevet és jelentést kell neki adni, nehogy késõbb neurózis formájában törjön fel a tudatunkból. Vinko bácsi azonban makacsul hajtogatta a magáét.  Azt hiszem, az egész gubancot egymaga a gödörhöz vonszolta volna, ha akkor nem fut oda a mama visszatérõben délutáni maratonjáról (a reggeli a zuhé miatt elmaradt). Megállt, minden lehetséges szögbõl szemügyre vette a tárgyat, megtapogatta itt, meghúzta ott, megrázta jobbról, balról. Végül nyugtalanságtól remegõ hangon rám parancsolt, szóljak apának.  Öt perc múlva a lelet körül gyülekezett az egész család, még Vladimir felesége is, aki éppen visszaért egyik randijáról.
A kerti öntözõcsõ vízsugarával lemostuk a port és a piszkot. Látni akartuk, nem rejteznek-e illesztések, hegesztések nyomai a rászáradt földréteg alatt. Peter nagyítót  hozott, hogy földerítse a legjelentéktelenebb illesztéket is. Hiába.
Vártunk, mit szól apa. Sokáig nem szólalt meg. Amikor végül kinyitotta a száját, nem a megváltó kinyilatkoztatást hallatta, hanem azt tudakolta, mit gondolunk mi a dologról.
Elizabeta azt mondta, „pokolgép” ez, amit szellemek koholtak az éj leple alatt, hogy családunkban zavart és viszályt keltsenek, hogy elûzzenek bennünket, hisz a napnál világosabb, hogy ezen a vidéken nem találunk se nyugalmat, se boldogságot. – Ostobaság – fortyant föl a mama –, szellemekrõl majd akkor beszéljünk, ha ugrott a racionális magyarázat utolsó lehetõsége is. – Ezt pedig maga sem tudta megtalálni, ezért zavartan elhallgatott.
Hamarosan világos lett, hogy az elõttünk fekvõ rejtély megoldásának keresése közben nem kutakodunk a megfelelõ tudáskincs táraiban, inkább a képzeletben bolyongunk. Ebben élen járt Vladimir felesége, aki a tárgy keletkezését egy sportkocsi és egy kerti szerszámokat szállító traktor összeütközésébõl eredeztette: az erõs nyomás hatására az üzemanyag felrobbant, és az egész összeolvadt valamivé, ami miatt most fölöslegesen fõ a fejünk, és kellemesebb foglalatosságtól lopjuk el ezzel az idõt (az õ esetében a városban esedékes randiktól, amelyek egyikére azon mód elhajtott).
Vladimir kijelentette, hogy mint a tudományos materializmus híve, e világon semmi titkot nem ismer el,  amelynek dialektikus történelmi gondolkodással ne lehetne a mélyére hatolni. Csak vissza kell pillantani a múltba, ki kell faggatni az elõzõ tulajdonost és az elõdeit, hiszen a dolog nem az égbõl pottyant, valahonnan idekerült, valaki otthagyta vagy odatette, valaki benne van, valaki felelõs érte. És meg kell állapítani a kilétét, hiszen a szabadság csak azután lehetséges, miután mindennek és mindenkinek a jelentéktelen semmiségekért is igazságosan megszabták a felelõsségét.
Mara néni hozta a festõállványt, és festeni kezdte az ismeretlen tárgyat. Azt mondta, hogy a tárgy biztosan az égbõl esett ide, bár ezt nem tartja lényegesnek – hisz minden az égvilágon elõször is mûvészi kihívás, aztán sokáig semmi, majd csak azután minden más egyéb.
- Hát te? – fordult hozzám apa. Mivel nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy nem érdekel, sietve megosztottam vele azt a gondolatot, hogy – tekintettel a drótokra és plombákra meg középen az órakerékre – a dolog bizonyosan bomba,  és a becsapódáskor valami elromlott,  ezért nem felrobbant, hanem berobbant, magába olvadt. Peter azt mondta, nem találja túl ostobának ezt az elképzelést, de a fogaskerék a közepén nem óra, hanem rövidhullámú rádió. Hozott három elemet, sorra bedugta õket a fogaskerék közepén lévõ kis rekeszbe, mire a furcsa alkotmány felhördült, és beindított egy programot, melyben egy férfihang ismeretlen, még a leginkább arabhoz hasonló  nyelven ordítva közölt, magyarázott valamit.
Leeresztett karral, lesütött szemekkel álltunk az ördögi alkotmány mellett, és hallgattuk a hangot, amely ki tudja, honnan érkezett, talán az ûrbõl, talán magából a tárgy belsejébõl,  vagy a mi kudarcot vallott képzeletünkbõl, amely az esemény súlya alatt – akárcsak  az elõttünk fekvõ tárgy – a bizonytalanság és a nyugtalanság tömkelegévé olvadt egybe. Esni kezdett; a tárgyra ponyvát terítettünk, és befutott mindenki a maga szobájába.
A ház felújítása akadozni kezdett és végül leállt. Peter hanyagolni kezdte a tanulmányait, végül lemondta a diplomavizsgáját, és elhalasztotta egy évvel. Az ismeretlen eredetû tárgy ott feküdt a gyümölcsös közepén mindenki szeme láttára. Nyugodtan tûrt hõséget, záporokat, jégesõt, rúgást, csípést, vegyelemzést, fotós szeánszokat, fõként pedig a kíváncsiskodókat, hiszen a házunk hamarosan turisztikai attrakció lett mind a bel-, mind a külföldi turisták számára. Egy amerikai negyedmillió dollárt kínált apának a titokzatos tárgyért. Apa azt mondta, ingyen talán neki adja – ha az amcsi elõbb megmondja, mi ez a tárgy, honnan került ide, és mire való. Végül már fojtogatni kezdett bennünket a kíváncsiskodók és újságírók figyelme; a ház és a gyümölcsös köré magas falat húztunk vaskapuval és azon súlyos zárral. Mama ezen túl a ház körül futott; kétszáz kört csinált egy nap. Árnyéka pár percenként elsuhant az ablakaink elõtt, kivéve  apáét, akinek az elsõ emeleten volt  a szobája.
De apa azt se vette volna észre, ha ott repdes az ablaka elõtt. Nyakig belemerült a gépészet, kémia, agronómia, fizika és a rokontárgyak tanulmányozásába. Pár könyvet Petertõl kölcsönzött, a többit a könyvtárakban és a könyvesboltokban  szedte össze, és mikrobusszal szállította haza. Egyre soványabb lett; a szeme izzott, mintha belülrõl emésztené lassú, de állandó pokoli tûz. Vladimir módszere sem hozta meg gyümölcseit; megírta ugyanis jelentését a ház és korábbi tulajdonosainak történetérõl, de akitõl vettük, a legutolsó tulaj sem emlékezett rá, hogy valaha is látta ezt a tárgyat a pajtában. Bár maga is bedobált oda néhány kiszolgált szerszámot, a dolgok többsége ember emlékezet óta ott volt.
Pár hónap múlva már csak apa és Peter folytatta a kutatást, mi többiek belefáradtunk, és lassan visszatértünk régi szokásainkhoz és foglalatosságainkhoz. A titok zavaróvá vált, sõt valahogy nevetségessé, különösen, amikor az éjszaka közepén láttuk, apa és Peter hogyan méricskéli a gyümölcsös közepén zseblámpa fényénél a szerszám  egyes részei közti távolságot és azok szögeit, felírnak mindent, aztán hallottuk, hogy reggelig hangosan vitatkoznak és veszekednek a fölöttünk lévõ helyiségekben. Egy nap anya mindenki füle hallatára azt kérte apától, hagyjon fel a tevékenységgel, ami csakis a pusztulásba vezet; ha nem is maga, legalább az egyetemista fia miatt, aki a kar sztárja volt, most meg nem sok választja el attól, hogy megbolonduljon. Kérlek mindkettõtöket, mondta mama, kérlek mindkettõtöket a család nevében, hagyjátok abba.
Peter semmit sem válaszolt. Apa  viszont hosszú idõ után elõször szólt úgy a családhoz, amint tette azt elõszeretettel abban az idõben, mielõtt a titokzatos tárgy megjelent volna. Azt mondta, hogy a családot nem szerencsétlenség érte, ahogy azt egyesek gondoljuk. Éppen ellenkezõleg. Mindennek ezen a világon megvan az értelme, mindenre megvan a válasz:  egyetlen tárgy, legyen az Isten vagy ember alkotása, sincs eredet nélkül. És ha Istent leszámítjuk, még mindig ott az evolúció-, a számelmélet és a káoszelmélet: ezek sem engedik meg azt a feltételezést, hogy valami sehonnan érkezzék, ok nélkül bukkanjon fel, és semmire se szolgáljon.
Nézzünk szembe az igazsággal: olyan család vagyunk, amely a civilizációs stressz elõl letért az útról, és a teljes félresiklástól való félelmében visszatért vidékre, hogy megkeresse a gyökereit. Bennük pedig a friss vért, az új  életerõhöz szükséges energiát. Több mint valószínû azonban, hogy a menekülés reménye illúzió. Bármelyik irányba indulsz, mindenütt ott a szfinx, amely nem enged tovább. Gyakran a szfinx maga is talány, amit meg kell oldani, ha nem akarunk megrekedni azon a helyen, vagy visszatérni oda, ahonnan elmenekültünk. A mi családunk mindig menekült: a szegénység elõl a városba, a városi szegénység elõl Amerikába, az idegen világból újra haza, a csalódások elõl az alkoholba, az alkoholból gyógykezelésbe, az egészséges élet erõfeszítései elõl a misztikába, s onnan vissza az Értelem mindenhatóságába vetett hithez. Az eltelt háromszáz évben senki a családunkban  nem mert szembesülni azzal a hatalmas legfõbb akadállyal, a Talánnyal, amit nem lehet megkerülni, sem átugrani. Most számunkra is eljött a  döntés pillanata. Elfutunk vagy nekigyürkõzünk  az elõttünk tornyosuló kihívásnak?
E szavakkal apa megfordult, és bement a szobájába; hozzá se nyúlt a tányérján lévõ ételhez. Mama szó nélkül sírva fakadt. Sûrû könnyei halkan potyogtak a karfioldarabokra, melyeket szórakozottan rakogatott a szájába. Peter megpróbált hozzátenni, talán megmagyarázni valamit, amit  apa nem mondott ki teljesen vagy elég érthetõen; legalábbis így éreztem, mert tekintete megállt egyenként mindegyikünkön, mint aki biztatást vagy bizonyságot keres arról, hogy megértjük a szavait, melyeket ki akar mondani – melyeket aztán, látván szemünkben a homályos derengést, egyáltalán nem mondott ki.
És így lett a hallgatás az élet hangja és színe a  félig felújított házban; a bûntudattal terhes hallgatás, amely kívülrõl olyan volt, mint a megtestesült udvariasság, pedig utolsó védelmünk volt a kétségbeesés elõtt, amely az alkalomra várt, hogy kirobbanjon, és megfojtson bennünket.
Apa és Peter „szakembereket” kezdett hívni a házba. Ezek sok bort megittak, és sok szót elfecséreltek. Egyikük Peter számítógépén különleges programmal  elemezte a szerszám részei közti alakzatok és kapcsolatok formációit. Az eredmény leginkább õt lepte meg: minden próbálkozásra az „objekt of unknown origin” közlés jelent meg a képernyõn, amit már magunk is tudtunk. Aztán egy paraszt az ország másik végébõl megírta, hogy nem titokzatos szerszám ez, ahogy az újságbeli fénykép alapján megállapíthatja, hanem egyszerûen egy eke. Választ sem várva, három nap múlva beállított, és elnézést kért, de nem hagyta nyugodni a dolog: ha van valahol egy darab felszántani való földünk, gyorsan bebizonyítja nekünk, hogy egészséges paraszti ésszel minden titkot meg lehet fejteni.
Földet és ökröt a legközelebbi szomszéd biztosított,  segített a szerszámot is levinni a dombról, és befogni elébe az ökröket két dudorhoz csatlakoztatva, melyek egyike egy lapát egy darabjára, a másik pedig egy láncszemre emlékeztetett. Aztán a paraszt baljával megragadott egy kapára emlékeztetõ dudort, jobbjával pedig egy konyhai serpenyõ nyelét, úgy fordította a szerszámot, hogy hullámos élét a földnek irányította, pattintott az ostorral, az ökör megindult, és az él szántani kezdte a földet. A szerszám nyomán mély, egyenletes barázdák keletkeztek. – Eke ez – ismételte a paraszt, amikor felszántotta a földet. De a rádió az „eke” közepén egyre csak adta szántás közben is rövidhullámú programját, amely semmit sem változott azóta, hogy elõször hallottuk: egy férfihang, mindig ugyanaz, szünet nélkül, kissé ridegen és magyarázólag közölt, prédikált vagy  magyarázott valamit. Apa megkérdezte a parasztot, nem zavarta-e szántás közben a rádió. A paraszt azt felelte, szívesebben hallgatna egy vidám polkát, aztán – zavartan és nem túl elégedetten – elköszönt.
Eljött az õsz és vele a melankólia ideje. Mama már nyáron felhagyott a maratonnal: szakácskönyveket vásárolt, és elkezdett kalácsot sütni. Elizabeta az iskolában véresre harapta a matematika-tanárnõjét, aztán elszökött az erdõbe, ahol kisírva és átfázva találtak rá rendõri segítséggel, néhány nap múlva. Vladimir befejezte az emlékiratait, de annyira elégedetlen volt, hogy az egészet tûzbe dobta, és megesküdött, hogy egy szót se fog többé leírni az életben. Ez a cselekedet biztosan nem volt kapcsolatban azzal a ténnyel, hogy felesége nem tért vissza egyik randijáról. Helyette egy levél érkezett, melyben közölte férjével, hogy elhagyja õt: ha egyszer õ is meg akarja írni az emlékiratait, igyekeznie kell, hogy legyen mirõl írnia. Vinko bácsi állást változtatott, és olyan sokáig dolgozott, hogy közben teljesen elhanyagolta a káposztatermesztést.
Aztán kevéssel az elsõ  hó elõtt meghalt a nagymama. Az ágya melletti kis tömbbe ceruzával beleírta utolsó szavát: villám. Három nappal a temetése után, kevéssel karácsony elõtt fellángolt a vita, vajon mire gondolhatott. Mama szerint a halál közeledtével úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Mara néni pedig azt állította, hogy valami egészen mást akart közölni velünk: csapjon a villám mindannyiunkba. Elizabeta, aki az utolsó idõkben kevesebbet rosszalkodott, azt mondta, hogy a szó  arra a dologra vonatkozik, ami még mindig ott hevert a gyümölcsösben, noha megfeledkeztünk róla, és belepte a hó. A pajtába, ahol össze-vissza hevert mindenféle szerszám, többek között kiszolgált rádió meg vécékagyló,  egyszer egy vihar alkalmával becsapott a villám, és heve egyetlen „titokzatos szerszámmá” olvasztotta össze a tárgyakat; ezt akarta nekünk elmondani a nagymama, mielõtt  eltávozott a másvilágra. A kérdésre, hogy miért nem égett le a pajta is, ha egyszer belecsapott a villám, Elizabeta nem tudott felelni: azt mondta, hogy ez egy másik történet, már egy másik titok, amivel nekünk nem kell foglalkoznunk.
Vártuk apát, és vártuk, hogy döntsön. Õ azonban semmit se szólt. Senki sem merte szólásra bírni; tudtuk, hogy egy ideje megint iszik, és belsejében alig észrevehetõen, de feltartóztathatatlanul halmozódik a régi ingerlékenység. Titkon azt reméltük, hogy anyával visszatérnek a pszichiátriai programra,  mely elõször talán azért nem sikerült, mert megfosztotta õket az önérzetüktõl, az ismeretlen elõtti nyitottságtól,  és túl sok kemény öntudattal, túlzott magabiztossággal vértezte fel õket. Máskor talán az átélt tapasztalattal jótékony hatást tettek volna a pszichiáterre, és általa önmagukra meg az összes többi páciensre.
Mikor a hó elolvadt, az ismeretlen szerszámot visszavittük a pajtába. Mama vett egy súlyos zárat, és megkért, helyezzem fel a pajta kapujára. Amikor ezzel megvoltam, bezárta a pajtát, a kulcsot pedig beledobta az udvaron álló kútba. – Így  – mondta.
Apával hosszú sétákat kezdtek a környezõ hegyekben. Beköszöntött a tavasz. Éreztük, hogy mama vissza akarja állítani apa kapcsolatát a természettel,  az élõ és felfogható dolgokkal, a föld illatával, melyben egyszer maga is az emberi elme gyarlóságából fakadó melankólia egyetlen ellenszerét látta. De apa alakja egyre görnyedtebb lett. Tartása mutatta a vereség terhét, amit nem lehet egy-két hónap alatt kiheverni. Csak a szemében lehetett megpillantani pár pillanatra a gyöngeség csillanását, amely sejtetni engedte, hogy egy-két év múlva talán megbarátkozik a tudattal, hogy a világ azért nem kevésbé tökéletes, még ha olyan dolgok és események léteznek is benne, melyeknek nem lehet a mélyére hatolni.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu