Ingeborg Bachmann
Boldogan Ivánnal
(részlet a Malina címû regénybõl)

Megint a dohányzás és megint az ivás, a cigaretták számolása meg a poharaké, és mára még két cigaretta van engedélyezve, mert mától hétfõig még három nap van, Iván nélkül. Hatvan cigarettával késõbb azonban Iván ismét Bécsben lesz, elõször fölhívja majd a pontos idõt és ellenõrzi az óráját, aztán a telefonos ébresztõt - 00, ahonnan rögtön visszahívják, aztán mindjárt el is alszik, olyan gyorsan, ahogy csak Iván tud, majd felébred, a telefonos ébresztõ hívására, dühödten, amit minden alkalommal másképp juttat kifejezésre, sóhajok, szitkok, kitörések, panaszok formájában. Aztán máris elpárolgott minden dühe, egy ugrással a fürdõszobában terem, fogat mos, zuhanyozik, borotválkozik. Bekapcsolja a rádiót, és meghallgatja a reggeli híreket. Ausztria I. APA. Rövid híreket mondunk. Washington...

De Washington és Moszkva és Berlin csak hangoskodnak itt össze-vissza, igyekeznek fontosnak látszani. Az én Ungargassém földjén senki sem veszi õket komolyan, vagy csak mosolyognak egyet az olyan tolakodáson, mint a törtetõ karrieristákról szóló híradások, nem tudnak ezek a dolgok többé beleszólni az életembe, amellyel egy másik életbe futottam bele, a Landstrassei Hauptstrasstén, azelõtt a virágüzlet elõtt, amelynek ki kell még találnom a nevét, és csak azért álltam meg menetközben, mert a kirakatban egy csokor turbánliliom volt, ott vöröslött és hétszer vörösebben a vörösnél, soha nem látottan, és a kirakat elõtt állt Iván, a továbbiakról pedig már fogalmam sincs, mert rögtön Ivánnal mentem, elõször a Rasumofsky utcai postahivatalba, ahol két különbözõ ablakhoz kellett mennünk, neki a „Postai utalványok"-hoz, nekem az „Értékcikkek"-hez, és már ez az elsõ elválás annyira fájdalmas volt, hogy a kijáratnál, amikor ismét rátaláltam Ivánra, nem szóltam már egy szót sem, Ivánnak sem kellett tõlem semmit kérdeznie, mert nem volt bennem kétség, hogy tovább kell mennem vele és rögtön hozzá, ami azonban meglepetésemre csak néhány háznyira volt tõlem. A határok hamar rögzültek, hiszen egy aprócska országot kellett csak megalapítani, területi igénylések és igazi alkotmány nélkül, egy mámorittas országot, amelyben csupán két ház áll, amelyeket sötétben is megtalálni, nap- és holdfogyatkozáskor, és kívülrõl tudom, hány lépést kell tennem, tõlem rézsút át Iván házához, akár bekötött szemmel is mehetnék. Mostantól az a széles világ, amelyben eddig éltem - állandó pánikban, kiszáradt szájjal, nyakamon a fojtogatás nyomával -, minimális jelentõségûre csökkent, mert igazi erõ szegül szembe azzal a világgal, még ha ez az erõ, mint például ma, csak várakozásból és dohányzásból áll is, hogy nehogy elvesszen belõle valami. Az összetekeredett telefonzsinórt óvatosan, a kagylót felemelve, tízszer meg kellett forgatnom, hogy rendesen használni lehessen, ha komolyan szükség van rá, és így már, mielõtt komolyan szükség lenne rá, tárcsázhatom a számot: 72 68 93. Tudom, hogy senki sem veheti föl, de nem is az a lényeg, hanem hogy Ivánnál csörög, a besötétített lakásban, és mivel tudom, hogy hol áll a telefonja, arról a helyrõl Iván minden tárgyához az kell, hogy szóljon: én vagyok az, én hívom. És hallani fogja a súlyos mély karosszék, amelyben oly szívesen üldögél és hirtelen el is alszik öt percekre, és a szekrények és a lámpa, amely alatt együtt fekszünk, és az ingei és az öltönyei és a szennyese, amit a földre dob, hogy Ágnes tudja, mit kell a mosodába vinnie. Mióta ezt a számot tárcsázhatom, az életem nem fut végre vakvágányra, nem kap el a gépszíj, nem ütközöm többé kilátástalan nehézségekbe, az úton elõrerohanva és arról letérve sem, mert visszatartom a lélegzetemet, feltartom az idõt, és tárcsázok és dohányzom és várok.

Ha valamely oknál fogva két évvel ezelõtt nem költöztem volna az Ungargasséra, ha még a Beatrixgassén laknék, mint egyetemista koromban, vagy külföldön, mint késõbb oly gyakran, akkor még bármilyen félresiklás megtörténhetne velem, és soha nem tudtam volna meg a legfontosabbat a világon, hogy minden, ami elérhetõ számomra, a telefon, a kagyló és a zsinór, a kenyér és a vaj és a füstölt hering, amit félreteszek hétfõ estére, mert Iván kedvence, vagy a szafaládé, ami az én kedvencem, hogy ez mind az Iván márkanevet viseli, Iván házából való. Még az írógépet is és a porszívót, amelyek régebben elviselhetetlen zajt csaptak, felvásárolta és megszelídítette ez a jó és nagyhatalmú cég, a kocsiajtókat nem csapkodják már akkora zajjal az ablakom alatt, és Iván oltalma alá kerülhetett észrevétlenül még a természet is, hiszen a madarak hajnalban halkabban énekelnek, és engedélyeznek még egy rövid visszaalvást.

De még ennél is sokkal több történik e birtokbavétel óta, és furcsállom, hogy az orvostudomány, amely magát tudománynak, mégpedig gyorsan fejlõdõnek tartja, semmit sem tud errõl a jelenségrõl, hogy itt, ebben a körzetben, ahol én vagyok, a fájdalom csökkenõben van, az Ungargasse 6 és 9 között, hogy itt kevesebb szerencsétlenség történik, a rák és a tumor, az asztma és az infarktus, a láz, a gyulladások és az idegösszeroppanások, sõt még a fejfájás és a frontérzékenység is múlóban vannak, és nem tudom, nem lenne-e kötelességem a tudósokat tájékoztatni errõl az egyszerû szerrõl, hogy egy nagy ugrással elõrébbjusson a kutatás, amely szerint minden kórt csak rafinált gyógyszerekkel és kezelésekkel lehet leküzdeni. Itt még az a remegõ idegesség, az a túlfeszítettség is, amely ebben az egész városban és valószínûleg mindenhol megvan, szinte teljesen megnyugszik, és a skizotímia, a világ tudathasadásossága, ez az észbontó, táguló hasadék, észrevétlenül összezárul.
Ami izgatottság még van, az csak a hajtûk és harisnyák kapkodó keresése, enyhe remegés, miközben a szempillámat festem, a szemhéjfestékkel és a vékony kis ecsetekkel bajlódom, a könnyû vattacsomókat világos és sötét púderbe mártom. Vagy a visszafojthatatlanul benedvesedõ szemek a fürdõszoba és elõszoba közti ide-odarohangáláskor, a táska, a zsebkendõ keresésekor, a megduzzadt ajkak, csak ilyen apró fiziológiai elváltozások vannak, könnyedebb járás, ami egy centivel magasabbá tesz, enyhe testsúlycsökkenés, mert aztán délután lesz, és a hivatalok lassan bezárnak, és aztán a gerillák módjára beszivárgó ábrándok, amelyek elárasztják és felbujtják az Ungargassét, hirtelen el is foglalták már az egészet nagyszerû kiáltványaikkal és az egyetlen jelszóval, amelyben céljukat látják, és mi is lehetne más ez a szó, amely már ma a jövõt jelenti, mint Iván.

Iván. És mindig csak Iván.

Dacolva a romlottsággal és renddel, dacolva élettel és halállal, a véletlenekkel, dacolva a rádió összes fenyegetésével, az összes újsághírrel, amelyekbõl a pestis árad, a felsõ és alsó emeletekbõl csepergõ romlottsággal, dacolva a lassú belsõ felemésztõdéssel és a külsõ elnyeletéssel, Breitnerné sértõdött minden reggeli arckifejezésével, tartom itt kora esti posztomat, és várok és dohányzom, egyre kitartóbban és egyre biztosabban, és olyan hosszan és olyan biztosan, ahogy még soha senki, mert e jelben gyõzni fogok.

Még ha Ivánt minden bizonnyal nekem teremtették is, akkor sem tarthatok rá kizárólagos igényt. Mert õ azért jött, hogy a mássalhangzókat ismét keménnyé és megfoghatóvá tegye, hogy a magánhangzók ismét kinyíljanak és telten hangozzanak, hogy a szavak ismét el tudják hagyni az ajkamat, hogy az elsõ lerombolt összefüggéseket helyreállítsa és a problémákat megoldja, és így egy jottányit sem tágítok tõle, azonos, tisztán csengõ kezdõbetûinket, amelyekkel kis cetlijeinket aláírjuk, összehangolom, egymásra írom, és neveink egyesítése után elkezdhetnénk óvatosan az elsõ szavakkal megadni a tiszteletet ennek a világnak, hogy ez a világ aztán már maga is meg akarja adni a tiszteletet magának, és mivel mi a feltámadást akarjuk és nem a rombolást, már attól is óvakodunk, hogy nyilvánosan egymáshoz érjünk, és egymás tekintetét is csak titokban kapjuk el, mert Ivánnak elõször azokat a képeket kell kimosnia pillantásaival a szemembõl, amelyek eljövetele elõtt hullottak a retinámra, és aztán a sok tisztogatás után mégiscsak az a sötét, rémisztõ kép tûnik föl, szinte kitörölhetetlenül, és Iván akkor gyorsan egy világosat csúsztat eléje, hogy ne nézzek ilyen csúnyán, hogy szabaduljak már meg ettõl a szörnyû tekintettõl, amelyrõl tudom, hogyan szereztem, de nem emlékszem, nem emlékszem...
(Még nem vagy rá képes, még mindig nem, sok minden zavar még...)
De mivel Iván elkezd gyógyítani, többé nem lehet már olyan rossz a Földön.

Habár egykor mindenki tudta, de mivel ma már senki sem tudja, hogy miért kell titokban történnie, hogy miért zárom be az ajtót, húzom be a függönyt, hogy miért állok egyedül Iván elõtt, elárulok egy okot. Nem azért akarom így, hogy elrejtõzzünk, hanem, hogy helyreállítsunk egy tabut, és Malina meg is értette ezt anélkül, hogy el kellett volna neki magyaráznom, mert még amikor a hálószobaajtóm nyitva van és egyedül vagyok, vagy õ van teljesen egyedül a lakásban, akkor is továbbmegy a saját szobájához, mintha soha semmilyen ajtó nem lenne ott nyitva, de csukva sem, mintha semmiféle helyiség nem lenne ott, nehogy elvesszen valaminek a szentsége, és az elsõ vakmerõ lépéseknek és a végsõ csendes beletörõdéseknek ismét esélyük legyen. Még Lina sem takarít itt, mert ebbe a szobába senki sem léphet be, itt semmi sem történik, ami alkalmas lenne kiszolgáltatásra, boncolgatásra, elemzésre, mert mi Ivánnal nem gyötörjük agyon, nem nyúzzuk, kínozzuk, öldössük egymást, és így egyikünk fedezi a másikat, és védjük, ami a miénk, és amit nem lehet megkaparintani. Mivel Iván soha sem von kérdõre, nem bizalmatlan, nem gyanúsítgat, eltûnik az én gyanúm is. Mert Iván nem mustrálgatja azt a két makacs szõrszálat az államon, nem tartja számon az elsõ két szemráncot, mert nem zavarja az elsõ cigaretta utáni köhögésem, sõt még a szájamra is teszi a kezét, ha meggondolatlanul akarok valamit mondani, más nyelven mondok el neki mindent, amit még soha nem mondtam el, szõrrel és bõrrel, mert soha nem akarja tudni, mit csinálok napközben, mit csináltam azelõtt, miért csak hajnali háromkor jöttem haza, miért nem értem rá tegnap, miért volt a telefon egy óra hosszáig foglalt, és kivel beszélek most, mert amint elkezdem egy szokványos mondattal: Ezt meg kell most magyaráznom neked, Iván félbeszakít: Minek, mit kell megmagyaráznod, semmit, az égvilágon semmit, kinek kell valamit is megmagyaráznod, nekem ugyan nem, senkinek se, senkinek semmi köze hozzá –
De nekem muszáj.
Nekem te nem tudsz hazudni, ezt tudom, ezt nagyon jól tudom.
De csak azért, mert nem is kell!
Miért nevetsz? Igazán nem kéne szégyellned, attól még megtehetnéd. Próbáld csak meg, de nem vagy rá képes.
És te?
Én? Ezt kérdezned kell?
Nem kell.
Megpróbálhatom éppen, de néha lesz olyan, amit nem mondok meg neked. Ehhez mit szólsz?
Egyetértek. Egyet kell értenem.
Semmit sem kell, csak lehet, Iván.
Amíg mi ilyen könnyedén szót értünk egymással, a városban tovább folytatódik az öldöklés, elviselhetetlen megjegyzések, kommentárok, pletykafoszlányok cirkulálnak az éttermekben, partikon, lakásokban, Jordanéknál, Altenwyléknél, Wantschuráéknál, és a szegényebbeket is mind beavatják képesmagazinok, újságok, filmek és könyvek útján, amelyekben úgy beszélnek a dolgokról, hogy a dolgok inkább ajánlják magukat és visszahúzódnak magukba és hozzánk, és mindenki csupaszon akar kiállni, a másikat bõrig levetkõztetni, minden titkot el kell tüntetni, feltörni, mint egy lezárt üzletet, de ahol nem volt titok, ott soha semmit nem is lehet találni, és a betörések, lecsupaszítások, átvilágítások és kivizsgálások után csak nõ a tanácstalanság, nem ég csipkebokor, nem gyúl egy csöpp világosság sem, sem mámorban, sem fanatikus kijózanodásban, és a világ törvénye érthetetlenebbül nehezedik mindenkire, mint valaha.

Mivel Iván és én csak a jó dolgokat meséljük el egymásnak, és néha olyasmit, amivel megnevettetjük egymást (anélkül, hogy valakin nevetnénk), mivel mi már odáig jutottunk, hogy elmélyedésünkben mosolygunk, szóval rátalálunk a kifejezésre, amelyben magunkhoz térünk, abban reménykedem, ragályos kórt idézhetnénk elõ. Lassan megfertõzzük majd a szomszédainkat, egyiket a másik után, azzal a vírussal, amelyet tudom is már, hogyan lehetne nevezni, és amelybõl ha járvány alakulna ki, minden emberen segítene. De azt is tudom, milyen nehéz elkapni, milyen sokáig kell várnia az embernek, míg elég érett lesz erre a kórra, és milyen nehéz és reménytelen volt már számomra az egész, mielõtt megtörtént!

Mivel Iván kérdõn néz rám, bizonyára mondtam valamit, és én igyekszem elterelni a figyelmét. Tudom a vírus nevét, de óvakodom Iván elõtt kiejteni.
Mit motyogsz ott? Mit nem olyan egyszerû elkapni? Milyen betegségrõl beszélsz?
Dehogy is betegség, nem gondolok én semmilyen betegségre, csak azt gondolom, vannak olyan dolgok, amiket nehéz megkapni!
Vagy tényleg túl halkan beszélek, vagy Iván nem érti azt, amit Malina már régen megértett, kitalált, felfogott volna, pedig nem is hallhatja, amit gondolok vagy beszélek, és azon kívül egy szót se szóltam neki a vírusról.

Mert hát nekem egy csomó minden közbejött, több ellenanyagot halmoztam fel, mint amennyi az immunitáshoz szükséges, gyanakvást, egykedvûséget, rettenthetetlenséget, túl nagy rettegés után, és nem tudom, Iván hogy birkózott meg ezzel, ennyi ellenállással, ezzel a válságbíró nyomorral, a gondosan álmatlanságra hangolt éjszakákkal, a szüntelen idegeskedéssel, az állandó konok lemondással, de már abban az elsõ órában, amikor Iván, ha nem is az égbõl pottyanva, de mosolygó szemmel, magasan és kicsit meghajolva ott állt elõttem a Landstrassei Hauptstrassén, mindez semmivé vált, és már csupán ezért is a legmagasabb kitüntetéseket kellene adományoznom Ivánnak, a legeslegmagasabbat pedig azért, amiért újra felfedez, rátalál egykori mivoltomra, legkorábbi rétegeimre, feltárja betemetett énemet, és szentté fogom avatni minden képességéért, de melyikért is, melyikért? hiszen még nem lehet látni a végét, és nem is szabad, hogy vége legyen, és így aztán a legegyszerûbbet veszem elõ, ami pedig egyszerûen annyi, hogy ismét megnevettet.
Végre a saját bõrömben járok-kelek, azzal a testtel, amely a megvetéstõl idegen lett számomra, érzem, ahogy belülrõl minden megfordul, ahogy az izmok engednek az állandó görcsbõl, ahogy a harántcsíkolt és a simaizomszövetek lazulnak, ahogy a két idegrendszer egyidejûleg átalakul, mert semmi sem történik nyilvánvalóbban, mint ez az átalakulás, egy jóvátételi folyamat, megtisztulás, az élõ bizonyíték, a tényszerû, amely mérhetõ és jelölhetõ is lenne a metafizika legújabb eszközeivel. Még jó, hogy rögtön felfogtam, mi fogott el abban az elsõ órában, és így azonnal, minden teketóriázás és elképzelés nélkül, Ivánnal mentem. Egy órát sem késlekedtem, mert ezt az eseményt, amelyrõl elõre nem lehet tudni, soha nem is lehetett, amelyrõl soha semmit nem olvasni, nem hallani, nagyon is siettetni kell, hogy bekövetkezhessen. Már egy apróság megfojthatná, elnyomhatná csírájában, leállíthatná lendületvétel közben, olyan érzékeny a világ e legerõsebb hatalmának kezdete és létrejötte, merthogy a világ beteg, és õt, az egészséges hatalmat nem hagyja feltörni. Beledudálhatott volna egy autó az elsõ mondatba, egy tilosban parkoló motorkerékpárt felíró rendõr, egy járókelõ tolakodhatott volna hõbörögve közénk, elállhatta volna egy szállítómunkás kocsijával a látóterünket, Úristen, elképzelhetetlen, mi minden jöhetett volna közbe. Egy szirénázó mentõautó által eltérítve nézhettem volna az úttest felé a kirakatban lévõ turbánliliom-csokor helyett, vagy Iván éppen tüzet kérhetett volna valakitõl, és akkor máris õ nem vett volna észre engem. Mivel ekkora veszélyben voltunk, mivel azon a helyen, a kirakat elõtt már három mondat is túl sok lett volna, gyorsan eljöttünk együtt arról az égetõen veszélyes helyrõl, és sok mindent nem bolygattunk. Ezért aztán sokáig tartott, míg az elsõ semmitmondó kis mondatokból kikeveredtünk. Nem is tudom, hogy ma mondhatjuk-e már egyáltalán, hogy beszélünk egymással, hogy más emberekhez hasonlóan tudunk beszélgetni. De nekünk nem sietõs. Itt van még számunkra az egész élet, mondja Iván.

Mindenesetre néhány elsõ mondatcsoportot meghódítottunk magunknak, együgyû mondatkezdeteket, félmondatokat, mondatvégeket, a kölcsönös elnézés glóriájával övezve, és eddig a legtöbb mondat a telefonmondatok között van. Újra és újra gyakoroljuk õket, mert Iván egyszer a Kärtnerringen lévõ irodából hív, máskor késõ délután vagy este otthonról.

Halló. Halló?
Én, ki más lenne
Igen, persze, bocsáss meg
Hogy én? És te?
Nem is tudom. Ma este?
Olyan rosszul hallak
Rosszul? Hogy mi? Szóval akkor lehet
Nem hallak jól, tudnál
Mi? Van valami?
Nem, semmi, késõbb még esetleg
Persze, inkább késõbb felhívlak
Bár nekem, nekem barátokkal kellene
Jó, ha nem tudsz, akkor
Azt nem mondtam, csak ha te nem
Mindenképpen hívjuk még egymást késõbb
Jó, de hat körül, mert
De az nekem túl késõ
Hát igen, tulajdonképpen nekem is
Ma talán nincs is értelme
Bejött valaki?
Nem, csak Jellinek kisasszony most
Ja, szóval már nem vagy egyedül
De késõbb, kérlek, kérlek, tényleg!
 
Ivánnak és nekem vannak barátaink és azon kívül emberek, csak nagy ritkán olyasvalaki, akirõl õ vagy én tudnánk, kirõl is van szó valójában, és hogy is hívják az illetõt. A barátokkal és emberekkel felváltva kell enni mennünk, legalább egy kávéházba beülni néhány percre, vagy külföldiekkel kell mennünk valahová, nem tudva, mihez kezdjünk velük, és legtöbbször egy telefont meg kell még várnunk. Ha egyetlen egyszer, de tényleg csak egyszer úgy akarná a véletlen, hogy találkozzunk Ivánnal a városban, õ emberekkel, én is emberekkel, akkor legalább megtudná, hogy máshogy is ki tudok nézni, hogy fel tudok öltözni rendesen (amiben kételkedik), hogy beszédes vagyok (amiben még jobban kételkedik). Az õ jelenlétében ugyanis elhallgatok, mert a legjelentéktelenebb szavak: igen, rögtön, úgy, és, de, aztán, ó! annyi mindennel vannak telítve, százszoros jelentéssel szólnak belõlem hozzá, ezerszer több mindent beindítva, mint a szórakoztató történetek, anekdoták, kihívó álszócsaták, amelyeket a barátok és emberek ismernek tõlem, és a látszat kedvéért meglévõ gesztusok, szeszélyek, allûrök, mert Iván számára semmi sincs a látszat kedvéért, semmit sem csinálok, hogy látsszak, és hálás vagyok, ha elkészíthetem az enni- és innivalóját, hogy titokban olykor kipucolom a cipõjét, hogy a folttisztítóval a zakóján szöszmötölhetek, és egy „Na, ezzel megvolnánk!" többet jelent, mint egy étlap fölötti homlokráncolás, mint az emberek elõtti ragyogó forma, a viták, a kézcsókok és viszontlátási óhajok begyûjtése, mint a kedélyes hazaút a barátokkal, még egy pohár ital a Loos Bárban, puszi balról, puszi jobbról, és viszlát! Mert ha Iván a Sacherbe megy ebédelni, természetesen az intézet költségén, és mert mennie kell, akkor én biztosan késõ délutánra beszéltem meg a Sacher Kék Bárjában valakivel, és nem találkozunk, akár kiprovokálni akarom, akár megakadályozni, mert ma a Stadtkrugban vacsorázom, Iván pedig külföldiekkel kint Grinzingben, és holnap néhány embert körbe kell vinnem Heiligenstadtban és Nußdorfban, erre gondolok kétségbeesve, és õ a Három Huszárnál fog enni egy úrral. Sok ember jön hozzá kintrõl, az enyémek is sokszor kintrõl jönnek, és ez ma például megint megakadályozza, hogy találkozzunk, csak a telefon marad. És telefonmondataink elsõ csoportja köré, a futó találkozásokkor, a különbözõ emberek miatti elválások elõtt, egy teljesen más mondatcsoport szervezõdik, amely a „példá"-ról szól.

Iván azt állítja, hogy mindig azt hallja tõlem „például". És hogy kiûzze belõlem a példamondatokat, példamondatokban beszél, például még abban az egy órában is, ami a vacsoráig marad számunkra.
No mi van, például, Schlauberger kisasszony? Hogy is volt az, például, amikor elõször jöttem a lakásodra, másnap aztán, például, nagyon bizalmatlannak látszottunk.
Én még például soha nem szólítottam meg ismeretlen nõket az utcán, és azelõtt eszembe se jutott volna például, hogy ez a fajta ismeretlen nõ egy ismeretlennel rögtön, tessék?
Ne túlozz!
Például még mindig nem világos számomra, mit is csinálsz valójában. Mit lehet például egész nap otthon csinálni anélkül, hogy megmozdulna az ember. Hadd gondolkodjak csak például egy kicsit. Ne, csak ne mondj el semmit.
De kérlek, olyan könnyen el tudom!
Én például erre nem vagyok kíváncsi, ne is mondd ezt nekem, csak egy-két dolgot kérdezek, de mivel példátlanul diszkrét vagyok, nem várok választ.
Iván, ne így!
Hát akkor hogy?
Például, ha én ma este hazajövök, fáradtan, és mégis várnék még egy telefonra, mit szólnál te, például, Iván, ahhoz?
Menj inkább aludni utána, mégpedig rögtön, Schlauberger kisasszony.
És ezzel a mondattal Iván el is ment.

Iván, más férfiaktól eltérõen, ki nem állhatja, ha direkt egy telefonra várok, ha idõt szakítok õrá, ha az õ szabadidejéhez igazodom, így hát titokban teszem mindezt, engedelmeskedem és tantételeire gondolok, mert tõle származik a sok elsõ tantétel számomra. De ma már minden késõ, tizenöt évvel ezelõtt kellett volna Ivánnal találkoznom útban a posta felé. A tanuláshoz nincs még túl késõ, de milyen rövid lesz az idõ a tanultak alkalmazásához. De még mielõtt ma, parancsára, elalszom, azon gondolkozom, hogy akkoriban képtelen lettem volna a tanítást teljes egészében megérteni.

Mivel csöng, búg, zúg, a telefon után kapok, már mondanám is, hogy „Halló", hiszen lehet, hogy Iván az, de aztán halkan leteszem a kagylót, mert mára már nem volt még egy utolsó hívás engedélyezve. Még egyszer megszólal, de rögtön el is hallgat, óvatos csörrenés volt, talán Iván volt az, csakis Iván lehetett, és én nem akarok meghalni, még nem, ha tényleg Iván volt az, elégedettnek kell lennie velem, és azt kell gondolnia, hogy már rég alszom.

De ma dohányzom és várok és dohányzom a telefon mellett éjfél utánig, és felveszem a kagylót, és Iván kérdez, és én válaszolok.

Még a hamutartót kell ide
Igen, egy pillanat, nekem is
Te is rágyújtottál?
Így ni. Igen. Nem, nem megy
Nincs gyufád?
Az utolsó volt, nem, most a gyertyánál
Te is hallod ezt? Lépjen már ki a vonalból
Hát a telefonnak is megvan a hátránya
Mi? Valaki egyfolytában belebeszél. Miféle kátrány
Azt mondtam: hátrány, de nem érdekes, h-val
Nem értem ezt a dolgot a kátránnyal
Bocsáss meg, szerencsétlen volt ez a szó ide
Hogyhogy szerencsétlen, mire gondolsz?
Semmire, csak ha ilyen sokszor ismételget az ember egy szót

De még ha négy ember beszél is egyszerre, akkor is kihallom Iván hangját, és mindaddig, amíg hallom õt, és tudom, hogy õ hall engem, életben vagyok. Amíg a telefon, ha be kell is fejeznünk, megint megszólal, cseng, zeng, zúg, néha egy fokkal hangosabban, máskor túl halkan, ha az ember a hûtõszekrény ajtaját becsapja, a gramofont vagy a fürdõvizet megindítja, de ha mégis csak szól, vagy ki tudja már, mit is csinál egy telefon, és hogy is nevezhetnénk kitöréseit? de mégis, amíg eljuttatja hozzám Iván hangját, akár értjük egymást, csak alig értjük, vagy már egyáltalán nem is, mert a bécsi telefonhálózat percekre összeomlik, minden mindegy nekem, az is, hogy mi a mondanivalója számomra, oly várakozásteljesen, újjászületõben, elhalóban, kezdem megint a Halló?-val. Csakhogy Iván ezt nem tudja, felhív, vagy nem hív fel, de azért mégiscsak felhív.

Milyen kedves, hogy fel
Kedves? Hogy-hogy kedves?
Csak úgy. Kedves tõled

De a padlón térdelek a telefon elõtt és remélem, hogy Malina soha sem lep meg ebben a helyzetben, azt sem láthatja soha, hogyan borulok földre a telefon elõtt, mint egy muzulmán a szõnyegén, homlokomat a parkettára szorítva.

Nem tudnád egy kicsit érthetõbben
A kagylót kell, most jó?
És neked mi még a programod?
Nekem? Ó, semmi különös

Az én Mekkám és Jeruzsálemem! És így el vagyok hivatva az összes elõfizetõ közül, és felhivatva is, az én 72 31 44-em, mert Iván kívülrõl megtalál már minden tárcsán, és biztosabban találja meg a számomat, mint a hajamat és a számat és a kezemet.

Én ma este?
Nem, ha nem tudsz
De te azért
Azt igen, de oda nem akarok
Azért ez már, ne haragudj, de
De hát mondom, ez semmi
Inkább te menj, mert én elfelejtettem
Szóval te el. Szóval te le
Akkor majd holnap, aludj jól!

Szóval Ivánnak nincs ideje, és a kagyló jéghideg tapintású, nem mûanyag, fém, felkúszik a halántékomig, mert hallom, ahogy leteszi, és azt szeretném, ha ez a zaj egy lövés lenne, rövid, gyors, hogy vége legyen, nem akarom, hogy Iván ma ilyen legyen, nem akarom, hogy ez mindig így legyen, a végét akarom. Leteszem, ott maradok a padlón térdelve, aztán elvonszolom magam a hintaszékig, és elveszek egy könyvet az asztalról ÛRUTAZÁS - HOVÁ? Lázasan olvasok, tiszta õrültség, hiszen felhívott, és különben is, nem így akarta, hozzá kell szoknom, hogy azt nem teszi hozzá, mint ahogy én se mondok tovább semmit, a fejezetnek vége, a Hold meg van hódítva, és én összeszedem a leveleket a nappali asztaláról, hogy Malinát ne bosszantsák fel, még egyszer átolvasom õket a dolgozószobában, rápakolom õket a tegnapi levelekre, átrendezem a mappákat, NAGYON SÜRGÕS, SÜRGÕS, MEGHÍVÁSOK, LEMONDÁSOK, MELLÉKLETEK, KIFIZETETLEN SZÁMLÁK, KIFIZETETT SZÁMLÁK, LAKÁS, de a cím nélküli mappát nem találom, amelyik a legsürgõsebben kellene, és ekkor megszólal a telefon, a szokásosnál határozottan hangosabban, távolsági beszélgetés következik, és egy kicsit kiabálok, lázas kedvességgel, anélkül, hogy tudnám, mit mondok és kivel kell beszélnem: Kisasszony, kisasszony, központ, kérem, megszakadt, kisasszony! Most München volt vagy Frankfurt? Mindenesetre megszakítottak, leteszem a kagylót, a telefonzsinór már megint össze van gabalyodva, és beszéd közben, elfeledkezve magamról, én is belegabalyodok, az Ivánnal való telefonálás miatt van ez. Most München vagy akármi miatt nem csavargathatom tízszer körbe a zsinórt. Maradjon így összegabalyodva. Ami marad, az az, hogy a fekete telefonra nézhetek olvasás közben, lefekvés elõtt, ha az ágy mellé helyezem. Kicseréltethetném kékre vagy pirosra vagy fehérre, de ez már soha nem fog bekövetkezni, mert semmi másnak nem szabad már változnia a lakásomban, hogy Ivánon, az egyetlen újdonságon kívül semmi se vonja el a figyelmemet, semmi a várakozástól, amikor a telefon nem mozdul.
Bécs hallgat.

PETÕ NÓRA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/