(BELGRÁD) - Két év nem olyan hosszú idő, hogy egy saját városába
"hazatérőnek" túl sok meglepetést okozhatna. Nyugat-Európa jól ápolt városaiban
a változások, amelyeket a "hazatérő" észlelne, a topográfiai árnyalataikra
korlátozódnának: új padok a városi parkban, egyik-másik palotán megváltozott
homlokzatok, egy meghosszabbított metróvonal.
Belgrád arcát az eltelt 13 év folyamán Slobodan Milosevic alatt
olyan mértékben elhanyagolták, hogy két évnyi távollét nem elegendő, hogy
észrevegyük az újabb sebhelyeket a város már tönkretett arcán. Az ilyen
mélyreható hanyatlás mindig rettenetes egyformasághoz vezet, és ha egy
skála nullpontja alá esnek, nem lehet több adatot lemérni. Ezért vettem
észre, amikor két év után visszatértem a városomba, már a pályaudvaron
(amely továbbra sem felel meg egyáltalán a nyugat-európai városok színvonalának)
a legfontosabb változást: az emberek újra mosolyognak. De nemcsak az arcok
változtak meg, a város is más lett.
(Lökött buszok)
Három hónapja a belgrádi utcákon olyan buszok közlekednek, amelyeket
a német kormány elsősegélyként adományozott a hatalom új birtokosainak.
Vajon balkáni slamposságból vagy tudatos megfontolásból határoztak
úgy, hogy az ajándékbuszokon rajtahagyják a német városnegyedek nevét?
Ezek a buszok most új vonalakon járnak a belgrádi városnegyedekben, bár
a kijelzőkön szereplő úti célokból úgy látszik, mintha nem is Belgrádban
furikáznának/közlekednének. Vagy még őrültebb módon: úgy tesznek, mintha
ezek a buszok az utasokat - bár Belgrádon utaznak keresztül - végül német
városokba vinnék. A nevek tehát nem azt nevezik meg, amit jelölniük kéne.
Éppen ez volt évekig az alapelv, amely szerint Szerbiában folyt az élet.
Semmi se volt az, aminek kiadta magát, hanem valami egészen más.
És nemcsak ez. Az emberek mintha megfiatalodtak volna, mintha
sokkal több volna a gyerek a városban, mert néhány belgrádi vonalon olyan
buszok járnak, amelyeknek jelzőtábláin az áll piros betűkkel németül: iskolába
Amikor Milosevic katasztrofális uralmának évtizede után Szerbia polgárai
kezdenek hozzászokni a normalitáshoz, akkor válik érthetővé egy belgrádi
falfirka: "Csak aki őrült volt, az tudott normális maradni." Milosevic
uralmának következményei természetesen még évekig gondot okoznak majd a
szerbeknek, mégsem fér hozzá kétség, hogy a hanyatlás skáláján egyre újabb
nullapontokhoz süllyedés véget ért. De mint egy hosszú részegség után a
kijózanodás időszaka nagyon elhúzódhat. Az a Belgrád, amelyikre én emlékszem,
nagyon dinamikus város, és Jugoszlávia szétesése előtt ez volt az egyetlen
metropolisz a Balkánon. Ebben a városban különböző nemzetiségű és hitfelekezetű
emberek éltek, az ún. külföldieknek jó okuk volt rá, hogy éveket töltsenek
itt el; a színházakban jó darabokat játszottak, a polgárok többsége beszélt
legalább egy idegen nyelvet, az emberek jólöltözöttek voltak, és az értelmiségiek
új könyvekről és kiállításokról beszélgettek.
Milosevic hatalomra jutásával és Jugoszlávia szétesésével Belgrád
több, mint egy évtizedre egy eltorzult rezsim védőbástyája lett. Éveken
át a normalitás volt a legfőbb eretnekség, valami, ami csak az illegalitásban
létezett. És most, - miközben hosszú távollét után Belgrád utcáin
sétálok, és a Kalemegdán erődje felől lenézek a Szávára - tekintetem titokzatos
módon más városok látképét is átfogja, amelyekben az elmúlt két évben éltem.
Úgy haladok át a városomon, mint az ajándékbuszok, én is olyasmit kötök
össze, ami a valóság térképén nem létezik.
"A Milosevic-uralom évtizede" közkeletű kifejezés freudi elfojtás.
Mintha Milosevic feljövésének első három évét, amelyben a szerbek nagy
többsége támogatta őt, megpróbálnák kitörölni a (köz)tudatból azzal, hogy
állandóan az "évtizedet" forszírozzák. Szerbiában tehát továbbra is valahogy
másként van minden, mint a világ többi részén, úgyhogy egy évtized sem
tíz, hanem tizenhárom évig tart.
Az új kormány megpróbál Belgrádban rendet csinálni. Úgyhogy az
utcai árusokat kitiltják. Míg a Milosevic körüli klán és a hozzá közelálló
családok az államot a saját magántulajdonuknak tekintették, és jól meggazdagodtak
a cigaretta és más áruk csempészéséből, az átlagpolgárok - majdnem mind
munkanélküli - kisebb üzleteket folytattak a feketepiacon. Az új, demokratikus
kormányzat elhatározta, hogy Szerbiát visszavezeti "Európába". Tehát minden
vállalkozáshoz törvényes úton engedélyt kell beszerezni. Belgrád, amely
évekig egy zsibvásárra hasonlított, ahol minden puszta rögtönzés/tákolmány,
naponta új üzleteket kap (Benetton, Replay és Boss már itt van). Cégek
nyitnak meg új fiókvállalatokat, a külföldi légitársaságok hirdetései azt
az illúziót keltik, hogy Szerbia megint része a világnak. És ez talán már
nem csak illúzió.
Milosevic a múlté, mindenesetre a demokratikus kormány új, döntő
próbatételét úgy hívják: Hága: Milosevic és más súlyos háborús bűnösök
kiszolgáltatása a nemzetközi bíróságnak. Egyelőre azon vitatkoznak, hogy
Milosevicet Belgrádban vagy Hágában állítsák-e bíróság elé. Persze nagy
kérdés, hogy a szerb bíróságok felkészültek-e erre. Tény, hogy szerbek
nagy többsége nem ellenzi, hogy Milosevic bíróság elé kerüljön.
Az új miniszterelnök, Zoran Djindjic biztosan olyan valaki, akinek
a nézetei lényegesen különböznek Kostunica elnök nézeteitől, és a politika
a következő időszakban e között a két pólus között mozog majd. Zoran Djindjic
- függetlenül attól, hogy időnként mit állítanak róla - modern politikus,
aki európai orientációjú és rendkívül kompetens. Valószínűleg övé a legnagyobb
érdem Milosevic megbuktatásában. Másrészt némely politikusok a háttérből
Kostunica vitathatatlan törvénytiszteletét és őszinteségét próbálják rossz
hírbe keverni: azok, akik szeretnék elfeledtetni a Milosevic-rezsimben
játszott szerepüket, és akik ma Kostunica körül rajzanak.
Kostunica jelölése a tavaly szeptemberi választásokon a Szerbia
18 demokratikus pártja közti szerencsés megegyezés eredménye volt. Mindenestre
ez a "flotta", amely mostanáig egyetlen zászló alatt hajózott, rövidesen
szétspriccel, és várhatóan új zászló alatt fog majd megjelenni. Ez nemcsak
természetes, hanem kívánatos is. A legfontosabb az, hogy sehol ne
tűnjön fel az a fekete kalózzászló, amely alatt tizenhárom évig a Milosevic-rezsim
hajózott.
(Macskajaj)
Azáltal, hogy az elmúlt tíz évben egyre-másra az országon kívül éltem,
sokszor előfordult, hogy nem szívesen kapcsoltam be a tévét és vettem meg
reggel az újságokat. Mert a hírek Jugoszláviáról - pontosabban a valamikor
ebben az országban egyesült régiókról - mindig ijesztőek voltak. Olyan
időkre vágytam, amikor a hazámról szóló hírek a világsajtó első oldalairól
lekerülnek a hátsóbb oldalakra. Mint Jugoszlávia polgárainak többsége,
a rendszerváltozás után az új elnök szavaiból én is egy új korszak meghirdetését
hallottam ki. Nyugodt és unalmas életet ígért. De mint egy viharkatasztrófa
után, az országra ereszkedő nyugalom még mindig fenyegető és szorongató;
még mindig vannak sötét fellegek a láthatáron, olykor villám hasítja az
eget, de azt hiszem, hogy a rossz idő lassan elvonul, és hamarosan kisüt
a nap.
De ne áltassuk magunkat. Jugoszlávia sokéves elszigeteltségének
vannak olyan következményei, amelyek még hosszú ideig éreztetik a hatásukat.
A mai Belgrádban és Szerbiában felnőttek olyan emberek, akik már nem emlékeznek
külföldi autójelzésekre az utakon, akik külföldi újságírókon kívül nem
találkoztak külföldivel, akik a még mindig szigorú vízumszabályok miatt
csak a szomszédos Magyarországra, Romániába vagy Bulgáriába utazhattak;
és bár az internet az egész világot egyetlen faluvá teszi, a világra vonatkozó
tapasztalatuk nem első kézből való.
Az egyik legörvendetesebb az új kormánynak köszönhető változások
közül az állami televíziónak és az újságoknak azok a bejelentései, amelyek
az új jugoszláv diplomácia sikerein kívül európai államférfiak látogatásairól
adnak hírt. A kioszkokba lassan visszatérnek a külföldi újságok, az "Avvala",
amely a sötét években Belgrádot Béccsel összekötötte, és az egyetlen kapcsolatot
jelentette Nyugat-Európához, ma egy egész garnitúra új kocsival
közlekedik.
Első pillantásra hatalmas változások ezek, és az embernek az
a benyomása, hogy a jugoszláv társadalom letért a tévútjáról, és egy jobb
úton indult el. Mindenesetre az, amit leromboltak, csak lassan éled újra.
A legkönnyebb persze a látható világot újra felépíteni: ipartelepeket,
házakat és kórházakat, elektromos műveket, utakat és hidakat, amelyek 1999
tavaszán lebombáztak. A Duna megint a hidak alatt folyik majd el, mert
az észak-szerbiai Újvidéken, amelynek a legsúlyosabb pusztításokat kellett
elszenvednie, a Duna még mindig a lerombolt hidak romjain folyik keresztül.
Abból, amit nem lehet újra felépíteni, sok minden feledésbe merül majd,
ahogy a 15 évvel ezelőtti Belgrádot is elfelejtik majd. Azt a Belgrádot,
amely ma éppolyan irreálisnak és távolinak tűnik, mint a német városnegyedek
neve a belgrádi autóbuszokon.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VELIKIC, Dragan
Dante-tér
Jelenkor, 2001
"Belgrád"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Budapestről, teljességgel személyesen"
Magyar Lettre Internationale, 36
"A víz alatti város. Prológus a Dante-térhez"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu