Rafael Sánchez Ferlosio legtöbb cikke és esszéje láttán a türelmetlen olvasónak – és kétségkívül nekem is, hisz annyit kell olvasni! -- legelõször a terjengõsség nehezményezése jut eszébe. Voltaire állítása szerint az unalmasság titka az, hogy mindent elmondjunk, Oscar Wilde szerint pedig csak a középszerûek igyekeznek kifejteni mindazt, amit érintenek (gondolatot, cselekményt stb.), ámde sem az elõbbi, sem ez utóbbi nem szerepel Ferlosio stílusának szent vezérelvei között. Hogyha érdekli valamilyen téma vagy egy perspektíva, akkor fáradhatatlanul körbejárja, az összes elképzelhetõ meanderen keresztül, szégyenkezés nélkül elkalandozik, de mindvégig a zsákmány nyomában szaglászik, amelyet kerget, rendre halmozza a pontosításokat, tanúságtételeket, kisajtol mindent az érvekbõl, adott pillanatban maga is belefolyik a csetepatéba, amelybe belebotlik, aztán megrázza magát, és négy bekezdéssel lejjebb visszatér az okfejtéshez, melytõl elkanyarodott... Retorikai értelemben véve, õ híján van minden malíciának. Nem olvasót kíván, hanem fáradhatatlan cinkost, akit ugyanúgy érdekel az intellektuális csevely, mint õt, s nem puszta praktikus megfontolás vezérli, mert aggasztja az univerzum sorsa, hanem kész teljes egészében, minden irányában egyszerre fölfedezni, minden sietség nélkül, óra nélkül. Oscar Wilde vagy Voltaire azért ír, hogy elcsábítsa az embert, õ azonban a vonakodókhoz fordul, akiknek nyughatatlan figyelme csak addig tart, amíg föl van csigázva; Ferlosio azoknak ír, akiket már elcsábítottak, akik nem az õ okfejtéseit, hanem az õ okfejtés iránti lelkesedését osztják. Közönségesen szólva, õ képtelen rá, hogy ne lökje a sódert egyfolytában. Márpedig a sajtóban ez kizáró ok, és elég rémesen is hat egyszersmind. Egyszer kedvesen elõ is hozakodtam ezzel neki, mire õ tiszteletreméltó magvassággal csak annyit felelt: «Én kötni szeretek, nem pedig pulóvert csinálni».
Ez a terjengõsség tehát módszer, a teoretikus szenvedély egyik hozadéka, de nem szabad tünetként kezelni, mármint hogy képtelen volna a tündökletes expresszivitásra, mely egyszerre sûrûsít rövid képletbe erõt és mélységet. Szinte minden, ami kikerül Ferlosio racionalizáló szövõszékérõl, bármily informális vagy kimerítõ legyen is az összességében, végül csak eljut a boldog célpontig, még egy egyszerû kis lábjegyzetbeli kalandozásban is. Néha egy jelzõ, máskor csupán egy kép, talán egy reflexív fohász formájában, amely megtöri a megszokás terméketlen rituáléját. Sohasem felejtem el azt a fordulatot az egyik cikkébõl..., amelybõl minden mást elfelejtettem már. Ferlosio egy baszk parlamenti képviselõ által mondottakat kommentálta benne, aki igyekezett enyhíteni az etások által elkövettek csendõrgyilkosság elítélését, s azzal érvélt, hogy a terroristák csak az egyenruhát nézték, személyesen semmi kifogásuk nem volt az áldozatok ellen. Rafael megjegyezte: «Az a legsúlyosabb, hogy semmi személytelent nem találtak, ami mellettük szólhatott volna.» Képtelenség ennél találóbban és tömörebben megfogalmazni, miben áll az etikai perspektíva lényege a politikai fanatizmus alibijeivel szemben. Sok a szöveg, térjünk a kvintesszenciára. Ritkaság, még a legemészthetetlenebb, legnyakatekertebb Ferlosio-szövegben is, hogy mikor türelmetlenségében már-már átkozódni kezd az összezavart olvasó, ne botoljék bele néhány olyan gyöngyszembe, mint az iménti – akár jó elméleti megoldásról, vagy pusztán csak, ám sohasem lekicsinyellendõ verbális telitalálatról, nemritkán mindkettõrõl egyszerre legyen is szó --, amely kárpótolja megfeszített figyelméért.
Esetenként azonban Ferlosio tud önként, sõt önfejûen is rövid lenni. Mesterségbeli tudásának e kapszuláit – melyeket õ általában hajóroncsoknak nevez –, ezeket szeretjük tõle a legjobban mi, ez a néhány türelmetlen, ám odaadó hívei. Hajóroncsok? Talán mert minden írás maradvány egy hosszabb szöveg hajótörésébõl, ami nem lett belõle, s amelyben a végkimerítésig, a teljes zûrzavarig ki kellett volna fejteni õket. Jó részüket (bár azt hiszem, többségük korábbi, mint maga a hajóroncsok elnevezés, amellyel késõbb illette õket) a Jönnek még rosszabb évek és még vakabbá tesznek bennünket címû könyvében gyûjtötte össze, több versével és néhány parabolájával egyetemben. Fölösleges mondani, hogy Ferlosio e könyve igen személyes, talán valamennyi könyve közül a legszemélyesebb. Fölösleges, mert Ferlosio csak személyes tud lenni, amikor ír: szerencsére fogalma sincs róla, hogy egyezményesen mennyi szöveg tesz ki egy oldal, vagy mennyit diktál a tucat-személytelenség, a mûfaj vagy a divat diktálta imitálás formakövetelménye. Akár kiváló, akár jó vagy elfogadható, mindig sajátmaga viszi a vállán önnön érdemét vagy hibáját. Ferlosio minden mûve elkerülhetetlenül ferlosiós, ugyanúgy, ahogy a vele egykorú Agustín García Calvo minden írása is elkerülhetetlenül garcíacalvós: az egyetlen különbség mindössze annyi, hogy Ferlosio néha talán szeretné, hogy ez másképp legyen, García Calvo viszont nyilván nem. Úgyhogy sem többé, sem kevésbé nem személyesebb a többinél, csupán annyit mondhatunk róla, hogy ez a Ferlosio-könyv az egyik legszebb, legnyugtalanítóbb és legmélyebb a 20. század utolsó negyedében spanyol nyelven megjelent összes könyv közül.
Újraolvasom a Jönnek még rosszabb évek és még vakabbá tesznek bennünket címû könyvét. Nyílt árulás volna a mûvel szemben (hasonlóképpen azokhoz, akik Montaigne-bõl vagy Nietschébõl akadémikus értekezést csinálnak), hogyha egységes tant próbálnék kivonni az epizódszerû jegyzetekbõl. Fölérne azzal, mintha ideológiát gyártanék egy maréknyi ideából, amitõl maga a szerzõ is óva int bennünket: „Ha van ideológiád, az azt jelenti, hogy nincs ideád. Ez utóbbi nem olyan, mint a cseresznye, hanem egyesével terem, olyannyira, hogy ugyanaz az ember több olyant is leszedhet belõlük, ami konfliktusban áll egymással. Az ideológiák viszont olyanok, mint az elõre meghatározott idea-csomagok, külsõre összeillõ arcrángás-együttesek, mint az azonos taxonómiához tartozó osztályozási jellegek, vagy a társadalmilag mélyhûtött személy-tipizálás.” Mindazonáltal az írásfüzérbõl nem hiányzik a bizonyos értelemben közösnek, összefüggõnek, azonos szellembõl, vagy helyesebben azonos gondolkodásmódból fakadónak mondható tanulság sem. A nyilvánvalóan egységes irodalmi stílusról most nem beszélek, melynek ereje nemcsak a mindenkor ízes, gazdag verbális éleslátásban, hanem a nehezen feledhetõ képek ragyogó összeilletésében áll, miként az a levágott fej, amely pattogva gurul lefelé a hegytetõrõl, miközben legalább utoljára szeretné elkiáltani a szeretett lány nevét. Mondjuk, nem létezik ferlosiói ideológia, létezik viszont saját, fölismerhetõ perspektívája, amelybõl már messzirõl meglátja az ideákat. És ez a magasles bizony air de famille-t kölcsönöz valamennyinek, melyeket ugyan nem köt csomóba, mint a cseresznyét, ámde nem is hagyja õket olyan ártatlan módon szabadon, ahogy a szerzõ feltételezi. Ferlosio a maga perspektívájából sok eltérõ, felületes síkon még ellentmondó dolgot is meglát, de sohasem néz félre, nem fordítja el az intellektuális szöget, mely az egyetlen volna, ami teljesen különbözõ minõségû ideát garantálhatna.
Miben is áll ez a gondolkodásforma? Azt mondhatnánk, hogy egyfajta anti-gondolkodásban, egy állandó, inkább negatív, semmint negáló elhivatottságban. Ám a világunk pozitív állításaival szembeni antagonisztikus álláspontban is van egy sajátos csavar Ferlosiónál. Nála például nyoma sincs ama gyászos – és valójában elég oktalan – nárcizmusnak, amely a kultúra némely, bizonyos korba lépett szószólóját arra sarkallja, hogy állandó helyesbítést tárjon a való kor összessége elé, amelyben él, akár jobboldali pozícióból (mint Ernesto Sábado), akár balról teszi, mint az unalmas Saramago. Épp ellenkezõleg, Ferlosióban mindig ifjonti hév lobog, s ez nem hagyja, hogy úgy mentse az irháját, hogy közben inszubsztanciális módon az összes párt közül a legjelentéktelenebbhez, az elárult eszmények pártjához csatlakozzék. Ellenvetései nem olyanok, mint aki a megkeseredett pózában tetszeleg, mert elvesztette a képzelt etikai partit az alantasokkal szemben, s e katasztrófától kezdve nagy bajokat jósol vagy hirdet, hanem olyanok, mint aki egyetlen ontológiailag kijelölt sakktáblán sem hajlandó játszani. Egyszóval az õ lázadása a hatékonyság ellen irányul, nevezzük ezt az erény vagy az igazság nagybecsû nevével is akár. Ferlosio inkább elfogadja a luciferi non serviam határozottabban kamaszos fordítását, és a nem fogok szolgálniból nála semmire sem fogok szolgálni, nem leszek hasznos válik. Bár tudja, hogy a lázadó kiáltás e verziója persze lehetetlen, vagyis szükségszerûen hatástalan (hisz mindent egybevetve a Sátánnak nem volt elég nem engedelmeskedni, uralkodni is akart!): ezért jegyzi meg, hogy végsõ soron talán az a gyermek is a birodalom hivatalnoka, aki közli, hogy a király meztelen. Ám maga ez a lehetetlenség, sõt végsõ fokon az evilág pozitív hercegével való összejátszás sejtése igazolja számára viselkedése tisztaságát: „Ha ilyen mégoly kevéssé arisztokratikus helyzet, mint amit az efféle jelmondat kifejez, érdemessé tenne rá, hogy saját címerem legyen, akkor a jelmondat nálam a következõképpen hangozna: «UGATOK, DE NEM HARAPOK». Ha ami igazságos ugyanolyan hatásossá válik, mint ami igazságtalan, akkor az azt jelenti, hogy ugyanolyan igazságtalanná is válik, mint emez.”
A hatástalanság mint címer feltartóztat minden kritikát, mert elébük megy. Sietve lemond arról az egyetlen dologról, amit tökéletlenségként szemére vethet a cenzúra, amikor elismeri, hogy nem óhajt együttmûködni annak érdekében, hogy a jó utat nyisson magának. És az a helyzet, hogy csakúgy, mint az igazság, az erény maga is igenlõ pozitivitása miatt gyanús. Ferlosio szerényen azzal büszkélkedik, hogy õ sohasem kardoskodott az erény mellett, aminek ontológiai alapja csakis a bajnokainak narcisztikus, olykor farizeus pökhendiségébõl eredhet, no meg az igazság mellett sem, ami a szó perverzitása, lévén hogy az csakis a fikció kifejezésére született. Az okok, amelyektõl az erénybõl erény, az igazságból pedig igazság lesz, az evilági birodalomhoz láncolják, s óhatatlanul a bûn és a hamisság vagy a hazugság okaival rokonítják õket: nem az égbõl pottyannak ide, ahogy azt szemmel láthatóan elvárnák, hanem ugyanúgy sárból gyúrták õket, mint minden egyebet. Ez a kontamináció döntõ jelentõséggel bír Ferlosio számára, minthogy még õelõtte megállítja a létezõ való oly sok hirdetõjét: a jó igenlésével kezdik, s elengedhetetlen korolláriumként a rossz elfogadásával zárják, mi több, attól fogva igenlik a rosszat, amióta elkezdik igenelni a jót.
Az úgynevezett erény, az úgynevezett igazság, a konkrétan megnevezett hazugság mind-mind ugyanabból a kútból származik: a létezõ dolog megvesztegetésébõl, a szenvedélyes megerõsítésbõl, mely tekintet nélkül arra, ami, továbbra is szereti önmagát, a kegyetlen önszeretetre, amit néha elvakít mindaz, ami neki kényelmes, és ha törik, ha szakad, nem mond le a saját kényelmérõl. Talán La Rochefoucauld volt az, aki elsõként adagolta kapszulában aforizmáit, s aki egyértelmûen kimondta a fensõ és alsó közötti cinkosságot, ami megvolt már Szent Ágostonnál is, mikor elutasította a pogány erényeket, melyek mint csodálatos bûnök tartották fönn a földi Jeruzsálemet. E janzenista kijelentés visszhangját nagyon jól összefoglalja Saint-Beuve: «Akik az önszeretet házának elsõ emeletét lakják, arra törekednek, hogy semmiféle kapcsolatot ne tartsanak az alsókkal. Nem bocsátják meg La Rochefoucauld-nak, amiért bebizonyította, hogy titkos közlekedõ lépcsõ köti össze õket.» Még azt is hozzátehette volna, hogy miután megtette e fölfedezését, maga La Rochefoucauld sem bocsátotta meg soha az emberi valóságnak, amiért az az, ami. Ferlosio osztja a diagnózisát és a vigasztalanságát, bár az õ pillantása sohasem olyan gõgös, mint a hercegé – épp ellenkezõleg --, hangvétele is sokkal szívélyesebb, gyakran együttérzõ, keserédes, ám a humora kiváló, olykor a század kritikáját megpecsételõ, haladó irányultság is színezi: lévén hogy az emberek és jelképeik olyanok, amilyenek, vétkesebbek, akik parancsolnak, mint akik engedelmeskednek, mert õk jobban képviselik a hatékonyság diadalát, mint a többiek. A haladóellenes árnyalat sem hiányzik, paradox dolog, de éppoly szükségszerûen modern ez is, mint a másik: ami tegnap volt, az nem volt jó, ámde kevésbé volt rossz, mint ami ma van, mert kevésbé stabil és kidolgozott, sokkal törékenyebb volt. A jelen kétségkívül mindig nagyobb bûnös a hatékonyság miatt, mint a múlt, mert a múlt már vesztett – már elveszett --, a jelen pedig még nem.
Ferlosio folyamatosan mellõzi a gyászos sirámokat, hogy felvonultassa sérelmeit a létezéssel és a pedánsan metafizikus nihilista pózolással szemben, ami mindent egyenlõnek lát a romlásban, és ebben írásának csodája segíti, melynek túl sok sava-borsa van ahhoz, hogy ne állandóan az élet cinkosa legyen, no meg a gondolkodása, hiszen ahhoz, hogy megelégedjen az egyetemes tagadás sémáival, túlságosan is ügyel arra az apróságra, hogy csak kevesek képesek látni. Irodalmi vonatkozásban találó az összes megkeresése, és számos közülük a zsarnoki módon veszélyes rutin konkrét vádjában is (példának okáért «a megérdemelt pihenés» és «az egészséges öröm»). Mindazonáltal oly intellektuálisan perverz a puszta negativitás, hogy végre még õ is elkövet egy szó szerint megbocsáthatatlan kapszulát, mikor a közhelyek nagy legyõzõje enged a legõsibb, leghaszontalanabb, legálságosabb közhelynek: «Uram, oly egyforma, oly szenvtelen, oly sima, oly fehér, oly üres, oly csöndes volt a semmi, te mégis kitaláltad, hogy kialakítod ezt a szörnyû, lármás, érthetetlen, fájdalommal teli csarnokot!» Annyi oldalon keresztül szól a hatékonyság könyörtelen csalása ellen, és mégsem kerüli el ezt a szomorú, áruló hajbókolást az egyetlen univerzális hatékonyság elõtt, amely mindent ízekre szed, amely ellen – a sikertelenség fájdalmas gyönyörében -- véges törekvésünk buzdít bennünket. Ez alkalommal, és milyen jelentõségteljes alkalommal, Ferlosiót is legerõsebb, a  legkegyetlenebb oldaláról látjuk.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu