Olyan volt, mint egy ünő, mely nyílt terepre ért
sötét erdeiből egy sötét vallásnak.
Hosszú szőke hajából kis törékeny szarvak bújtak elő.
Érezte őket, s így szólt: „Te, simítsd meg a hajam.”
Mit lehetett volna mondani, megsimogattam a haját,
végigszántottam ujjaimmal haján.
Számomra olyan volt ez, mint a fény egy tisztáson,
de ő maga érezte, hogy továbbra is sötétben áll.
Mesélt dolgokról, melyeket csak félig értettem,
meztelen fürdőről erdei tavakban, mely titkos
záloga, hogy szépnek érezzük a testet,
amit gonosznak és csúnyának mondanak.
Olyan volt, mint egy ünő, oly sima és lágy,
mint iramló, meztelen szaladó a lombok közt.
De nem tudtam a nem látott sebeket gyógyítani,
így futott űzve, kínzottan tovább.
Álmomban halkan megfojtom az ő Urát!

Sötét

Semmi sem az lett, amit vártam,
az egész, korábban görcsösen nehéz,
most szinte tűrhetetlenül egyszerű,
a fekete, legfeketébb a télév alatt,
szokatlan könnyűséggel jár át.
Ahol jeget láttam és örök sötétet,
fehérséget látok ott a nyulak téli bundáján,
és a holtsápadtság fiatal szeretők
arcának pirosává lett.
Oly töretlenül ragyog elő,
az egyszerű, a jó, a fiataloknál.
A banda is ott, a kemények,
egy idegen mag köré
zárkózva fel - ami gúnyol,
fenyeget engem -, csak örömet ad.
Hogy van köztük barátság, ebből
fakad az, s hogy nőik,
látom, szerelmesek.
Nyitott dzsekiben, meztelen nyakkal állnak,
szabálytalan a téli csillagok alatt,
mellkasuk lágy, de gyűlölete fagyos, dermedt.
Látom: az erőszak gazdag értéke ez;
a sötét, a fekete, a hideg szíve maga.
Semmi sem az lett, amit vártam.
Öregek keserűségét vártam,
vereséget, ami megedz,
de csak boldogságot, szeretést lelek,
bár ez a boldogság a fájdalomhoz áll közel,
és az ára tán
az életösztön volt.
Édes a levegő, remek, csodás,
úgy iszom, mint aki fullad.
Megcsókolom a jeget, lenn a lékben,
az ajkam kemény éléhez szorítom,
és amit érzek, csak melegség,
és a fagyott száj közelséget lehel,
és ha meghalok, áldás hangzik.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu