El kell mennem a postára: most már igazán sürgős. Nem halogathatom tovább. Tulajdonképpen már el is késtem vele. Dmitrij K. Moszkvában biztosan nagyon várja, hogy elküldjem neki, amit megígértem: egy 1929-es kiadású kottafüzetet, tartalma nem kevesebb, mint Chopin összes valcerjei zongorára. Ez hónapokkal ezelőtt történt, lassan beköszönt a tél. És én még nem váltottam be az ígéretemet.
Súlyos mulasztás ez. Nézem a megsárgult kottalapokat, és – miközben írok – magam elé képzelem Dmitrij K. arcát. Mindenekelőtt tajtékzó hullámokra emlékeztető, erővel megzabolázott hajzat ugrik be: főként ez az, amit fel tudok idézni belőle. És persze a csont nélküli, hideg, vizenyős keze, az én vaskos ujjaim szorításában – mintha egy halott keze lett volna.
Egyszer sem bírt a szemembe nézni Dmitrij K. Talán ez is lehet az oka, hogy mindezidáig nem tartottam magam az ígéretemhez. Inkább igyekeztem nem gondolni rá. Még mondogattam is magamnak, hogy soha semmit nem szabad megígérni egy olyan embernek, aki nem néz a szemünkbe. És ezzel rendszerint fel is oldoztam magam.
Ma viszont úgy bukkant fel emlékezetem mélyéről a bűntudat, mint egy hulla, amelyet elnyelt a tenger, majd a vízi áramlatok titokzatos játéka felhozza a felszínre: valósággal ott lebeg a szemem előtt ez az elmaradt kötelezettség.
Alakja nem tisztán kivehető: olyan alakú, mint Dmitrij K. haja.

Rengeteg tennivalóm van ma: megszámolom. Több, mint gondoltam.
Megpróbálok rendet vágni közöttük: fontossági sorrendbe szedem őket egy vonalas jegyzetlapon.
Próbálkozásom hiábavaló, mivel mindegyik tétel a másik elébe furakszik, akaratom ellenére. Most már nem számolgatok semmit, legalábbis ami a teendőket illeti: elsöprő győzelmet arattak fölöttem, átvették a hatalmat, ők irányítják az életemet.
A papír megtelt görbe sorokkal, törlésekkel: ez az eredménye kétségbeesett kísérletemnek. A tinta a megszokott fajta. A színe megnyugtató: az én színem. A betűk elfogadhatóbbnak látszanak emiatt, ártalmatlanabbnak. A lista nem teljes. Ahol véget ér a papír, ott véget ér a lista is.
A Dmitrij K.-féle tartozásomat mindenesetre nagy betűvel írtam, hogy meg ne feledkezzem róla.
Ezt írtam: „Megvenni a nagy méretű borítékot és expressz feladni a kottát a moszkvai fiúnak.” Ezeket a szavakat használtam, mert illettek a kihívás nagyságához.

Most kinyitom a kottát, ez áll benne: Diese schluchzende musikalische Poesie.
Idegesít a német nyelv: még akkor is fenyegetően hangzik, amikor Chopinről beszél. Ezt mondtam is annak az úriembernek, aki eladta nekem ezt a kottát Bécsben, egy eldugott boltocskában, nem messze a Dorotheumtól. Az úriember mosolygott. Azt mondta, az olasz nyelv valóban sokkal muzikálisabb. De ugyanakkor szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy Beethoven, Brahms és Schumann németek voltak. Erre azt válaszoltam, hogy az ő zenei érzékenységük forrása valószínűleg az, hogy képtelenség lett volna a harmóniát anyanyelvükön kifejezni.

Még egyszer (talán utoljára) belelapozok ebbe a másod-, vagy harmadkézből származó kottába: nagy keservesen böngészem a hangjegyeket, és észreveszem, hogy a „Valcereken” kívül „Noktürnök” is találhatók benne.
Dmitrij K.-t minden bizonnyal boldogítani fogja ez a fejlemény.
Amikor vége volt a zongorajátéknak, a könyvtár igazgatónője egy tábla étcsokoládéval lepte meg (abból a nagyon keserű fajtából, amelyet már az óvodában is mindig Francesco barátomnak ajándékoztam, mert a szagát sem bírtam). Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mosolyt véltem felfedezni azon a bumfordi arcon. (Pedig valójában nem is mosoly volt az, hanem, nevezzük így, a köszönet önkéntelen megnyilvánulása.)
Ez az emlék így utólag magasan kiemelkedik az összes többi közül. Megérteti velem, hogy mennyire ostoba dolog volt odaígérni egy régi kottát ennek a fiúnak, aki dugig van kottákkal – más nincs is neki –, aki boldogtalan rabszolgája önnön művészetének.
Ennyi jut eszembe mindössze: hogy hibáztam.
Ez a tudat persze a legkevésbé sem fogja elősegíteni, hogy ígéretemet beváltsam.

Dmitrij K. szeme világos, seszínű. Lesüti a szemét, ez biztos, amíg beszélek hozzá. Ebben semmi szerénység nincs – mintha állandóan egy láthatatlan billentyűzetet bámulna maga előtt –; gőg, az van benne.
Az a néhány mondat, amelyet rossz angolságommal hozzá intéztem, a legkisebb reakciót sem váltotta ki belőle: olyan mozdulatlan maradt, akár egy sóbálvány. Még akkor is, amikor a könyvtár igazgatónője lefordította neki oroszra.
Aztán úgy döntöttek, hogy köszönetet kell mondania nekem: játszania kell nekem valamit, hogy fogadja tapsomat és buta ígéretemet, miszerint elküldöm neki Chopin „Valcereit” egy régi kiadásban. Valahogy így mehetett a dolog.
A moszkvai *** könyvtár, amelynek gyűjteménye az olasz irodalomra specializálódott, meghívta az olasz írót a Literaturexpressről, és, tudván, hogy első könyvem, úgymond, tematikáját tekintve gazdagon merít a klasszikus zenéből, úgy gondolták, meghívják a Rahmanyinov-díjas Dmitrij K.-t is, hogy eljátssza nekem Chopin néhány keringőjét.
A formalitásokat nem tudom felidézni.
Csak az ifjú zongorista jutalma ötlik eszembe: egy tábla étcsokoládé. És arra gondolok, hogy ez igazán méltatlan fizetség.
Valójában ott volt még egy másik művész is, akit azért hívtak meg, hogy nekem bemutassák: faarcú kamaszlány volt, úgy állt ott, mintha temetésen lenne, ruhája is olyan volt különben. Emlékszem szemének ibolyaszínű kontúrjára, és nevetségesen bő blúzára, amely hanyagul ki volt gombolva törékeny kulcscsontja fölött.
Sajnos még a hangjára sem emlékszem, mert Dmitrij K. jelenléte akaratlanul kitörölt minden egyéb emléket erről a napról. Sajátos személyisége osztatlan figyelmet követelt. Kisajátított.
Ezért, miután elfogytak a szavak, a találkozó véget ért, és én egy szép, fekete autóban találtam magam, amely a moszkvai francia nagykövetség felé tartott, ismét eszembe idéztem az ő puha állagú kezét.
Elképzeltem, amint e lehetetlen kezek nagy keservesen kibontják a csokoládét.
Nem érzek iránta szánalmat. Ahhoz túlságosan tisztelem a művészetét.
Olyan, mintha Leopardit sajnálná az ember: nem lenne semmi értelme.
Dmitrij K. boldogtalansága, mondtam magamban, szerves része zenei jártasságának: és ez a meggyőződés segítségemre volt abban, hogy elfogadjam a helyzetet. Felmentett engem az együttérzés alól. Nem tudom, miért, de amikor az otthonára gondolok, egyetlen helyiséget képzelek magam elé. Egy konyhát, amely hosszú és szűk, a zöld csempe ellepi a falat, majdnem a mennyezetig. Dmitrij K. az asztalfőn ül, egyedül, lógázza a lábát, és egy órás pedantériájával csipeget a csokoládéjából. Abból a csokoládéból, amit a koncertért kapott a könyvtárban.
Ez a kép éppen olyan, mintha egy tiltott festmény lenne, valami, ami kizökkenti az embert a nyugalmából, és amit ezért nem ajánlatos túl sokáig nézni. Így aztán, amikor megjelenik előttem ez a gondolat, igyekszem elhessegetni.
Mintha félnék tőle.
Dmitrij K. boldogtalansága, amint szembehelyezkedik az én boldogságommal.
Sőt, mondhatni, kiemeli azt.
Szégyellem, hogy ilyet gondolok, de ez az igazság.
És még az is az igazság, hogy én most már nagyobb rokonszenvvel tekintek az étcsokoládéra. Nem mintha megváltozott volna kisfiúkoromból eredő ellenszenvem iránta, vagy pláne a keserű íz iránt: inkább elkezdett körvonalazódni az én sötét oldalam, amely a kétes minőségű étcsokoládéval kezdődik, és a hasonlóképpen émelyítő könnycseppekben ér véget, Mahler Második Szimfóniája fölött, a Stockholmi Színházban.
Dmitrij K. lénye olyan hatással volt az én személyemre, hogy most odáig jutottam, hogy életem első, nyíltan önéletrajzi ihletésű szövegét írom, ami teljes mértékben ellenkezik azzal az eljárással, amellyel szerintem irodalmat létrehozni lehetséges.
Ezt a szöveget ugyanis három napon belül be kell fejeznem, és feladni postán, akár a valcereket. Meg vagyon írva a szerződésemben, hogy egy „maximum tizenöt oldal terjedelmű” írást kell eszközölnöm azokról az élményekről, amelyekre a Literaturexpress fedélzetén szert tettem.
Az ilyen méricskélésektől felfordul a gyomrom, ezért írok kevesebbet. És csakis addig írom, amíg kedvem van hozzá, és amíg mondataim tökéletesen spontánok és szabadok.
Be kell vallanom, hogy hónapokig jelen írásművem első során törtem a fejem. Úgy éreztem, a kényszer kétszeres: nemcsak arra vagyok kötelezve, hogy írjak, de arra is, hogy miről írjak.
Arra gondoltam, hogy bizonyára az új Európáról kellene valamit írnom. Úgy értem, valami érdekeset. Egy körképet, legalábbis: egy utópiát.
Csakhogy én nem vagyok politikus. Az én feladatom, az egyetlen értelme annak, hogy létezem, az, hogy vigyázó szememet a világ szolgálatába állítsam.
Az én látnoki szemem, ebből a várostól városig rohanásból, ebből a szüntelen ki- és becsomagolásból, a jelentés vagy jelentőség nélküli filmkockáknak ebből a végtelen sorából egyetlenegy képen állapodott meg: egy villanásnyi képen, amelynek nevetségesen csekély hely jutott az utazás forgatókönyvében, amely úgyszólván irreleváns.
Dmitrij K.-t ábrázolta ez a kép.
Jobb is volt így, főleg nekem. De annak is, aki ezt olvassa.
Dmitrij K.-ról anélkül tudok beszélni, hogy muszájból tenném.
Ő a legélénkebb, legmakacsabb emlékem erről az ámokfutásról.
És ez az emlék csak az enyém – hiszen a Literaturexpress egyetlen utasa sem volt velem azon a moszkvai estén.
Ennek az orosz srácnak az olcsó eleganciájában ott rejtőzik Európa minden nyomora, amit én soha nem ismertem, mert magával ragadott London és Párizs szertartásos szépsége.
És rájöttem, mennyi szépség lehet a borzadályban és a diszharmóniában, amikor Dmitrij K. elvezetett a művészet legtökéletesebb szobáiba: a hirtelen vadság, amellyel lecsapott a billentyűkre, egyenes, merev nyaka, amelyet mintha megtámogatott volna a törzse, érzéketlen tekintetének jóvátehetetlen, pótolhatatlan elfordulása, mint aki feltétel nélküli engedelmességgel tartozik a tökéletesség nevű kényúrnak, és hidegen hagyja minden emberi esendőség vagy szükség – mindez alaposan felkavart.
Vitathatatlanul élénkebb az összes többi emléknél.

Júliusi este volt, a könyvtár olvasóterme tűzpiros, és rengeteg elegáns ember volt benne. Elhívtak, hogy Chopint játsszak, a zongora le volt hangolódva, a zongoraszék pedig keservesen billegett. Nem akartam játszani aznap este. De eldöntött tény volt, hogy játszanom kell.
A legszebbet játszottam, amit tudtam, mert manapság ez a szokás.
Az olasz író, annak az íróvonatnak az utasa, szép inget viselt. Nekem ígért egy régi kottát, Chopin „Valcer”-jeivel, de meglepődnék, ha valóban elküldené. Meg kellett ígérnie, hogy nagyvonalúnak mutassa magát a közönség és a televízió előtt. Ezért nem is várom egyáltalán ezt a régi kottát; szinte bizonyos, hogy nem fog megérkezni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu